Centi_30.jpg108

 

 

 

 

1988. február 1. hétfő


Kaptam ma körletelhagyási engedélyt, kimehettem 8:00 - 17:00 óra között.
Vissza kell mennem a laboreredményekért.
A laktanyabeli orvos egy alkoholista majom, de amúgy pedáns alak, ha épp nem iszik, mert ő jobban észben tartja, mikorra rendeltek vissza a Honvéd Kórházba, mint én.
Ha rajtam múlik, hetekre elfelejtem, hogy ki akartam menni.

Ambivalens érzéseim vannak a hazamenetellel kapcsolatban.
Mert ha nem azt akarom bizonyítani a tiszteknek, hogy nem tarthatnak benn, mert úgyis megtalálom a módját, hogy kimenjek, akkor nem nagyon érdekel, hogy hazajutok-e. Akkor jól el vagyok itt benn.

Van egy mára már jól ismert keretrendszer, ami meghatározza az életem, de valamennyire idomultam hozzá, már-már szabadnak érzem magam attól, hogy valamennyit tágítottam a kereteken, és ismerem az egészet, mint a tenyeremet.
Valószínűleg a koncentrációs táborokban is ilyesmi segített a túlélésben.
Bármennyire is szűkült le az életterük, mindig volt minimális mozgástér, hiába voltak nagyon szűkre szabva a határok, mindig voltak benne kiskapuk, de legalábbis ösvények.
túlélés.jpgMert az őröktől szolgáltatásért kapott cigarettavéget el lehetett cserélni apró kenyérdarabra. És az segíti a túlélést. De nem gondoltak egész kenyérre, vagy pékségre.
Az az ő világunkban nem létezett.
Nem gondoltak a határokon túlra.
Akkor kibírható.
Ha kis kenyérdarab a világ, akkor kiszámíthatóvá válik, megismerhető, és ha ismert, akkor meg lehet találni és meg lehet tanulni azokat az ismereteket, amik segítik a túlélést.

Én most ezt csinálom. Ha nem megyek haza, ha nem gondolok a kinti életre, a civil kenyérre, akkor valahogy jobban működöm, az agyam jobban fókuszál arra, ami itt van, benn történik. Jobban oda is figyel, többet elemez és jobb megoldásokat talál. Nőnek a túlélési esélyeim.

De mi is volt, ami benn mostanában a legjobban foglalkoztatott?
Hát, hogy szerzek egy kis vontatóból kormányt.
Vagyis, amint átvettem a laboreredményeket, szaladok is haza csavarhúzóért.

Nem szabadultam könnyen a kórházból, mert még elmentem a gégészetre. Itt a fül-orr-gégész még bele akart nézni a torkomba. Megtette, majd a fejét csóválva mondta, hogy a legjobb az lenne, ha kivennénk a mandulámat.
Majd kiugrottam a bőrömből, ilyen jó hírt rég hallottam, de szerényen jegyeztem meg, hogy ahogy ő jónak látja. Bólogatott egy kicsit, majd szólt, hogy belenézne az orromba, hogy lássa mennyire javul. Még mindig nem volt elégedett.
– Két két múlva jöjjön újra! – fejezte be végül a vizsgálatot.
Leléptetett, én meg robogtam haza.
Volt egy kis időm és a Zsigulimmal tettem egy kört Újpalotán.
Imádom ezt az autót, imádok vezetni.
Azt hiszem egész idő alatt szélesen mosolyogtam.
Csak leghátul, a csomagtartóm legmélyén éreztem, hogy disszonáns az előbbi gondolat, mert azért ez nem koncentrációs tábor. Vagy lehet, de nagyobb. Országos méretű. Azt meg most még be se látom, olyan messze vannak a határok.
És amikor a túra után a szerszámok közül kézbe vettem a csavarhúzót, felötlött, hogy vajon ez kell-e a túléléshez. Segíti-e azt?

Kicsit visszaültem a volánhoz és elképzeltem a kocsiba azt a kormányt, a fasza sebességváltó gomb mellé, és úgy raktam a táskámba a csavarhúzót és egy dugókulcsot, hogy csak ez a két dolog segíthet túlélni.
Semmi más.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr575748304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása