67

1988. március 13. vasárnap

Ma újra nekiveselkedtem, katonaruhát öltöttem és elmentem a Honvéd Kórházba. Most jó hírrel fogadott a portás, Horváth doki benn van. Hosszú, nyújtott léptekkel siettem befelé.

Megkerestem az általános sebészetet.
Hatalmas konglomerátum ez a kórház. Megnéztem azt a részt is, ahol Ketya leírása alapján ki lehet szökni a kórházból. A majdnem tíz éve, akadozva épülő új épületrészeket belülről csak hevenyészve kerítették el, és az utca felé, a pozdorja kerítés belső felén leszórt sóderdombokról, amelyek Ketya állítása szerint kintről nem láthatók, ki lehetett ugrálni.
Úgy jártam be most a területet, mintha az új otthonomat mustrálgatnám, jó gazda szemével hizlalva a legelőt. Aztán végül beléptem az általános sebészet ajtaján.
Felmentem az emeletre, és bekopogtam a nővérekhez, ahogy Ketya mondta.
Elmondtam, hogy Ketya küldött és megkérdeztem őket, hogy Horváth főorvost merre találom. Az egyikük készségesen eligazított, hogy nagy szerencsém van, mert fél óra múlva itt lesz, tudok vele beszélni, és hogy ismerik Ketyát, meséljem el mit csinál most, hogy leszerelt.

Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy hát velem együtt öreg nőket akart dugogatni, kicsit habogva mondtam, hogy jól van, most egyelőre csak élvezi a civil életet. Aztán megjött az orvos, neki már be is jelentettek a nővérek, és ő is ugyanezzel kezdte, hogy nagyon örül, hogy hall a barátomról, kedvelt tagja volt az osztály közösségének. Majd megkérdezte, miben segíthet.

Becsülettel előadtam, hogy szívesen váltanám Ketyát ebben a kedveltségben, és az ezzel járó feladatokat is hajlandó vagyok elvégezni, eközben a résnyire nyitott iroda ajtó mögött vihorászó nővérek hangja, mint szirének éneke vonzott, és már ezért a hangért érdemesnek gondoltam bármennyi amputált végtagot a hullaházba vinni. Női nevetés, édes istenem, milyen más, mint a körletbeli leplezetlen fingás hangja.

Már éreztem, ahogy női kacajban fürdenék nap mint nap, és megértettem Ketyát, mert ha ehhez naponta az a látvány kapcsolódik, amit a nővér szobában láttam, a rövidke köpenyek, a feszülő anyag a melleken, az előbukkanó, jellemzően ugyan kicsit vaskos, de szőrtelen combok, vádlik, akkor ez a mennyország.
– Értem, értem – zökkentett ki a doki – , most ugyan nincs üresedés, de két hét múlva elképzelhető, addig menjen vissza az alakulatához. Mivel is volt benn nálunk? Mandulaműtét? Az jó, azzal ki tud jönni kontrollra. Melyik alakulatnál szolgál?

Mondom neki, hogy a ferihegyi FEP-en, mire őszintén rácsodálkozva pillant a váll-lapomra.

– Ja, hogy határőr? – kérdi – Észrevehettem volna! Akkor sajnos fiam nem tehetek semmit, a határőrség állománya felett nem rendelkezhetem.

A női zsivaj elhalkult.
A szívverésem is.

Néztem bárgyún, hosszan értetlenül.

– Semmit nem tehetek, sajnálom fiam! – mondta még a doki, én meg mint egy robot köszöntem el, igen átadom az üdvözletet, igen értem én, habogtam és a visszatartott lélegzetű nővérek közt siettem az udvarra levegőt venni.

A kurva élet, kiáltottam lenn, de túl sokan néztek rám, hogy folytatni tudjam, csak álltam és szédültem.
Megint idegen lett a kórház, nem az otthonom, nem itt töltöm a katonaidőm maradékát, hanem Ferihegyen. Egy hónap egészségügyi szabadság után ez olyan súlyosan nyomasztó felismerés volt, hogy sírni tudtam volna. Leültem valami padra és hosszan meredtem a semmibe.
Aztán valahogy összeszedtem magam és bementem Brenyóhoz, hogy elmondjam neki, mi történt.

Ő éppen valami műtéten volt benn, nem találkoztam vele és éreztem, hogy amíg le nem szerelek nem fogja már megtudni miért nem találkoztunk többet.
Már nem lesz lehetőségem elmesélni a mai napom, csak ha már nem leszek katona.
Sőt lehet, hogy csak akkor, amikor már ő sem lesz.

68

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

69

1988. március 11. péntek, eü. szabadság

Ma délután átjött Ketya, beszéltük, hogy a napokban lejár az egészségügyi szabadságom és meg kéne próbálnom bekerülni a Honvéd Kórházba Hilfernek.
Nem tudnék hazajárogatni, de legalább nem kéne a laktanyában lennem.

Olyan csábító lehetőség, hogy megbeszéljük a részleteket.
Megadta annak a dokinak a nevét, akit érdemes lenne megkeresnem, szerinte ha tud, biztosan segít és persze hivatkozzak majd rá, mondja Ketya, őt szerették, hátha az nyom valamit a latban, hogy a barátja vagyok.

Elmondja pontosan azt is, hol keressem, hol van az általános sebészet és aztán elmeséli, hogy azért persze a vér, a kiterített belső szervek, a sérülések, vagy akár az amputálás látványát nem könnyű megszokni, de meg lehet, neki hamar ment, pedig régen ezeket soha nem akarta látni.

Az is nagyon bizarr érzés volt amikor az első amputált lábbal leküldték a hullaházba. Nehéz, súlyos, élettelen, nyeklő-nyakló hús, csontos lábfej, ami minduntalan kibukkant a takarásból, akármennyire csomagolta be.
Egy olyan emberi végtag, ami soha nem fogja már a funkcióját betölteni, felesleges sorja.

Majdnem elhányta magát amikor lenn, jobb helyet nem találván, a falnak döntötte.
Annyira bizarr volt a lezserül falnak dőlő, combtőből levágott láb, hogy ez mélyen beégett neki, most is borzong, ha rágondol, de csak azért, mert az első volt, később az ilyesmihez alaposan hozzászokott.

Nem mondom, hogy kedvet csinált nekem ehhez, de ha nem kell visszamennem kampózni, talán ezt is ki bírom.

81

Szolgálati közlemény:
Ma két poszt jelenik meg, a február 28 és a 29, mert 1988 egy kurva szökőév volt, és emiatt egy nappal többet voltam katona.

1988. február 28. vasárnap

Ma meglátogatott Ketya.
A szakácssuliban volt osztálytársam, aztán jó barátom míg be nem hívták, azóta csak egyszer láttam, mert ugye engem is behívtak.

A múlt héten szerelt, madarat lehet vele fogatni. Arra egyáltalán nem számított, hogy itthon talál, teljesen spontán jött a szüleimhez, hogy megüzenje nekem, hogy már szabad, keressem majd rögtön, ha én is leszereltem.

Egy kurva nagy örömujjongást suttogtam mikor megláttam, ő is teljesen meglepődött. Mint kiderült, ő az egész katonaideje alatt a KK-ban, a katonai kórházban, vagyis abban a Honvéd kórházban szolgált, ahol engem műtöttek.

Iszonyú régen találkoztunk, valamikor tavaly júniusban, vagyis nyolc hónapja.
Akkor épp 30 nap eü. szabin volt.

Hilfer lett, vagyis segítő, tulajdonképpen műtősfiú. A KK a gyógyult katonákat alkalmazta erre, mert Hilfer mindig kellett, és a gyógyult katonákat nem volt nehéz rávenni, hogy maradjanak inkább ott, minthogy visszamenjenek a laktanyájukba. Három hónap kórházi szolgálat után mindenki kapott 30 nap eü. szabadságot, és bár a három hónap alatt nem jöhettek ki a kórház területéről, még így is nagyon jó üzlet volt.
Mi Ketyával akkor találkoztunk, amikor a három hónap után épp ezt a szabadságot töltötte, de azóta semmit nem tudtam róla. Sikerült visszamennie a kórházba, ami azzal járt, hogy a kerek 30 napot nem töltötte le, mert amint szóltak neki, hogy van üresedés, azonnal be kellett vonulnia.
Nagyon csókos állás volt ez, sokan pályáztak rá, csak a szerencsések mehettek vissza több körre, vagy akiket az ott dolgozó ápolók, orvosok nagyon megkedveltek.
Neki sikerült többször is bekerülni, így Lentibe, a laktanyába, ahová eredetileg tartozott, csak leszerelni ment vissza.
Olyannyira nem ismerte még a saját korosztálya se, hogy szinte senki nem szólt hozzá, fel se merült, hogy baszogassák, holott Lenti hírhedten genyó hely volt, hírhedten genyó alakokkal.
De ő mint valami kiskirály lépdelt be az egyik nap, másnap meg leszerelt.

– Miért nem próbálod meg te is? – szegezi nekem a kérdést.

– De mit? – kérdem.

– Hát hogy nem mész vissza. Menj be a KK-ba és jelentkezz Hilfernek!

Csillog a szemem, ez kurva jó ötlet, úgyis mennem kell majd varratkiszedésre, már, ha nem nyeltem le mind, akkor megkérdem.
Ketya, mint mondta, az általános sebészeten volt, ott állandóan kell ember, oda tud még nevet is adni, akit megkereshetek, ja és Brenyó is benn van szintén Hilferként, a bőrgyógyászaton, talán ő is tud segíteni.

Basszus, Brenyóval egy időben voltunk a kórházban?
És nem is találkoztunk?


Brenyó közös barátunk, vele kísértem el Ketyát a bevonulásakor a sportcsarnokba.

Hirtelen megérintett a civil élet szele, elérhető közelségben vannak a barátaim, az is lehet, hogy Ferihegyre nem is kell már többet visszamennem!
Micsoda hírek, micsoda nap, ennél szebb csak a világbéke első napja lehet!

91

1988. február 18. csütörtök

Ma hajnalban keltettek, lázat mértek, a doki újra megvizsgálta a torkom, belenézett az orromba, fülembe, azt mondta, hogy ha valahol gyulladást talál, akkor nem műt.

Enni már nem kaptam, csak azt az infót tudtam emésztgetni, hogy délig elkezdik.

De basszus fél hét van, minek keltettek akkor fel ilyen korán?
Nem engedték, hogy visszaaludjam, nem is értettem. Sokszor szaladtak be a kórtermünkbe műtősfiúk, meg orvosok, meg egyszer egy csinos nővér is, de inkább a mellettem lévőket vitték ide-oda.

Egész jól felszerelt hely amúgy a Honvéd Kórház, modern, majdnem minden új, vagy olyan hatású. Valószínűleg az épülő új részleg igazi sci-fi díszlet lesz, még helikopter leszállópályát is terveztek oda.

Én majdnem délig valóban várakoztam. Bejött egy műtősfiú és szólt, hogy én következem, menjek vele. Kicsit furcsálltam, mert többeket is gurulós ágyakon vittek el, nem kellett gyalogolniuk.
A műtőn is meglepődtem, mert a helyiség maga elég nagynak volt mondható, de függönyökkel legalább három kisebb részre választották, és valamiért az a szeparált tér, ahová engem vitt a srác, az volt a legjelentéktelenebb, néhány tükrös-ablakos szekrénnyel leválasztott, szükségmegoldásnak látszó kis kuckó.

A két nagyobb részben álló nagy műtőasztal már foglalt volt, az egyiken épp véget ért egy operáció, a másikon most készültek neki egy újabbnak.
Mindkét helyszínen dolgozott igazi, valóságos nővér, de persze nekem nem volt ilyen mákom. A doki már várt, egy fogorvosihoz hasonló székbe ültetett, nemhogy meztelenre nem kellett vetkőznöm, de még a melegítőfelsőm sem kellett levennem.
És altatás sem lesz, sőt a doki felvázolta, hogy annyira ébren leszek végig, tán még segítenem is kell. Nem lesz műtős segítség sem, mert ma betegség miatt kevesen vannak, és bár leszíjazta a kezeim a karfához, a csuklós tálcát az egyik kezemhez húzva mondta, hogy néhány dolgot majd nekem kell odaadnom neki, de mindig pontosan megmondja mit.
Egyedül operál meg.
Elmondta - míg kipeckelte a számat -, hogy a mandula nyirokszövetből álló tömb, pontosabban a nyálkahártyán elhelyezkedő nyiroktüsző halmaz, aminek az immunrendszerünk első lépcsős védelme a feladata. Az találkozik először a kórokozókkal és veszi fel velük harcot, amíg tudja, ha meg már nem tudja, akkor állandó gyulladásban van, mint nekem is, azért kell kivenni.
De szerinte nem fog hiányozni.

Bennem volt ezzel kapcsolatban bizonytalanság, mert eddig mindig jó szolgálatot tett, ugyanis úgy látszottam betegnek ettől mindig, hogy valójában nem voltam az. Mindig tudtam ezzel néhány nap eü. szabadságra szert tenni.
Szerintem hiányozni fog.

Közben mindenféle karmokkal rögzítette a fejem is, meg a kitátott szám is. Nem értettem, hogy a karmokra miért nem húznak valami vékony gumitömlőt bevonatnak, mert iszonyatos érzés, ahogy a fém közvetlenül a fogamhoz ér. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem lévő műtőasztalra azt a kis szerencsétlen srácot hozták, aki tegnap óta abban a kórteremben remeg, ahová engem is tettek.

Remegett állandóan, mert félt.
Mindentől.
Ha valaki bejött, ha valaki kiment, ha sokáig senki nem jött, ha vizsgálták, ha nem vizsgálták, ha hozzászóltak, és akkor is, ha barátságosan biztatták. Láthatóan tőlem is félt, pedig ha tudná, hogy az adyligeti gyengélkedőn is milyen jó fej voltam, nem félne, de így inkább hozzá se nagyon szóltam.
Az én dokim elhúzta a függönyt és már nem láttam, csak hallottam, hogy szegénnyel megküzdenek az ápolók.

Engedje azt el, ne szorítsa, lazítson már az Istenit magának! Forduljon vissza, ne húzza el, vigye innen a kezét! Valaki kösse már le neki! Ne csapkodjon! Adja vissza, nyissa már szét! Ez nem igaz! Mit kiabál, még magához se értem, ne rángassa a fejét, tartsa már egyenesen! Egy katona nem sír, nézzenek oda, maga már nem gyerek, ne sírjon, ó az Isten bassza meg, ne is harapjon. Tartsák meg a fejét! Ha kapkod, beletörik a tű, jó az magának? Maradjon már nyugton!

A dokim hosszan meredt az előbb általa elhúzott függönyre, ami mögött ez zajlott, mindketten szájtátva hallgattunk, ráadásul mindkettőnk száját a doki tátotta el, az enyémet peckekkel, a sajátját elképedéssel.

Aztán megrázta a fejét, mint aki álomból ocsúdik, és velem kezdett foglalkozni. Egy hatalmas mozgatható lámpával bevilágított a számba, nappali világosság lett benn olyannyira, hogy az orvos mögötti szekrény részben tükrös, részben fekete belső függöny előtt csillogó üvegablakaiban pontosan és részleteiben láttam mi zajlik benn.
Valami spray-t fújt be először, amitől még a szemem is könnybe lábadt, és mire tisztult a kép, láttam, hogy a doki  egy eddig valahogy titokban tartott kurva nagy fecskendővel szerencsétlenkedik. Olyannal, amilyeneket csak a Tom és Jerry szerű rajzfilmekben látni. vastag üveg, jól látható skálával az oldalán, és a belső dugattyú nyele pedig egy karikában végződött, amibe az ujját dugja a kezelőszemélyzet. Azt hittem, hogy ilyet a múlt században használtak utoljára.
És ekkorát csakis elefántok elaltatásához.

Fiatal kora ellenére tapasztalt lehet a doki, mert ha nem köti le a kezem, amikor meglátom azt a tűt, amit ráerősített, tuti védekezni kezdek. De ebben az előredőlt ülő pózban, lekötött kezekkel, kitátott szájjal, teljesen tehetetlen voltam.
A tű legalább húsz centi hosszú volt, és minden eddig általam látott tűnél vastagabb. Nem is nagyon sikerült a fiolából rendesen kiszívnia a benne lévő folyadékot, ezért szólt, hogy fogjam meg. A leszorított karom kézfejébe adta az üvegcsét és így már rendesen meg tudta a tetején lévő gumin keresztül tölteni a fecskendőt.
Aztán  egyenesen elém állt, és elegánsan, jó messziről, mert a tű lehetővé tette, beinjekciózott.

Kurva mélyen a torkomba.

Láttam hová, valami kegyetlen mélyre, hátra betolta a tűt és még annál is mélyebbre beszúrta. Csodálkoztam, hogy nem jött ki a tarkómon, aztán meg azon, hogy ugyan több helyre betöltögetve, de rengeteg folyadékot beinjektált a torkomba.
Hogy ez mind hol fér el, rejtély.
Feszült iszonyatosan, de aztán lassan lezsibbadt.

Mindenesetre nem sokkal később valami csipesszel csipkedte benn a húst, kérdezve, hogy mit érzek, de egyrészt konkrétan semmit, de mégis olyan volt, mintha kiszakítaná azt a darabot, amit megfogott a csipesz, bár nem fájt, másrészt meg, hogy mondjam el ezt neki, ha meg sem tudom mozdítani a szám kicsit sem?
Csipkedett, közben a szemem figyelte, és mondogatta, hogy jó, nagyon jó. Ekkor felemelt egy szikét, mire a függöny mögött hatalmasat üvöltött a srác. Most egy irgalmatlan reccsenést is hallottam túlról, aztán megint ordítást.

Miközben a dokim elmélyülten forgatta maga előtt a kiválasztott szikét, kedélyesen megjegyezte.

– Orrsövényferdülés.

Aztán betolta a számba a szikét és belém vágott.

Hé, az Istenit, mi a fasz, mit csinál ez? Mit vagdos? Át fogja vágni a torkom, nyílást fog vágni a nyakam oldalán vagy hátulján!

Tényleg rohadtul megijedtem, mert láttam a szekrény tükreiben, hogy nem azt csinálja, amire számítottam. Észrevette, hogy megfeszülök, megállt és kérdezte nem fáj-e?
Nem fájt, de basszus, nem az a középről a nyelvem tövéig lelógó kis fütyi a mandulám? Mert kurvára nem azt nyiszatolja!

Mintha megérezte volna, gyorsan elmondta, hogy két helyen fog vágni, két oldalt van két kitüremkedés, azt vágja ki.
Hát jó, de akkor mi ott az a fütyi?

Láttam, hogy vág egy nyílást oldalt, aztán papírvattát tömködött be, ahogy a vér hirtelen elöntötte a torkom. Nem tudtam mitől fogok hányni, a nyelőcsövembe lecsorgó vértől, vagy attól, ahogy irritál a vattával.

Úgy éreztem, minden mozdulata nyelési ingert vagy öklendezést vált ki, de szorítottam a karfát, és igyekeztem teljesen mozdulatlan maradni. Néha, megijedtem, amikor épp teljesen eltömte a torkom nyílását, hogy eldugul az orrom is és megfulladok, de valahol mindig jött levegő.
A vért itatta fel benn, látszott, hogy jobban vérzik, mint amire számított, ezért megkérdezte, hogy lehet-e, és miután pislogtam, hogy igen, mindkét kezembe egy kis tálkát adott, tamponokkal tele és onnan tömködte csipesszel a sebbe. Aztán lassan normalizálódni látszott a helyzet és kézbe vett egy ollót, majd akkurátusan szabdalni kezdett.

Nem fájt.

De olyan elviselhetetlen recsegéssel járt, hogy kicsit beleremegett a testem.
A doki észre se vette, inkább csak olyan volt, mintha gőzerővel borsódzna a hátam.

Borzalmas ez a recsegés.
Sérti a dobhártyám, tépkedi az agyam.
Olyan hang, ahogy a szűk farmer megreped az ember seggén, térdén. De ez a húsom, a szövetem. Ráadásul benn, védtelen helyen. Ahol azt hittem lágy.
Mert a bőr, vagy az izom az szakadhat így, de az a finom tapintású valami, ami a számban van?

Látom, hogy a doki valami csomót körbevagdos, majd kihajítja egy tálra, aztán vagdos a másik oldalon.

Iszonyú ez a recsegés, de nem fáj, kibírom.

Aztán még egy darab hús kerül a tálra, a doki veszegeti a kezemből a tamponokat, törli a vért, majd tűt, cérnát szed elő és csipesz segítségével varrni kezd.

A recsegés ugyanolyan.
Amikor a tű behatol a húsba, olyat reccsen, mint valami nehezen nyíló ólajtó. De legalább jelzi, hogy szívós anyagból vagyok belül is.

Viszonylag gyorsan kész vagyunk, még valamit ráfecskendezett a doki a sebekre. Kivette a peckeket a számból, eloldozta a kezem. Elmondta még, hogy ma már nem eszem, holnaptól pépeset csak, de nagyon fog fájni, vigyázzak rá, hogy fel ne szakadjon.

Eddig nem tudatosult, de a srác a függöny mögött még mindig ordított, és az igazi vad recsegés hangja is onnan jött.

Bejött egy műtősfiú és mielőtt kikísért, a doki kezet fogott velem és azt mondta:

– Gratulálok fiam, ilyen nyugodt pácienssel alig találkoztam még, igazi öröm volt ezt az operációt elvégezni! Az ilyen műtétet szeretem, ahol csak a feladatra kell koncentrálni. Köszönöm, magára nézek még a napokban.

Aztán visszamentem a kórterembe, befeküdtem az ágyba és azzal a gondolattal ájultam az alvásba, hogy én ma már nem akarok felébredni.

93

1988. február 16. kedd, körletelhagyás

Reggel mentem a dokihoz, jeleztem, hogy ma kéne visszamennem a Honvéd Kórházba a leleteimért.

Csóválta a fejét, belenézett a torkomba, de azért megírta a kimenőm.
Aztán a századnál kértem a könyvem és láttam Knízner kopasz hadnagyon, hogy úgy adja, mintha a fogát húznák. Nem látszom most betegnek, tulajdonképpen tényleg semmi bajom, csak olyan a torkom, hogy bármikor úgy tud kinézni, mintha torokgyulladásom lenne.
De ilyen, amióta az eszemet tudom.
És persze, ha rá lehet játszani, megteszem.
Most például.

– Mi baja magának? – kérdi gyanakodva.

Nagyot krákogok, prüszkölök neki, mielőtt szólnék.

– Krrhh...krrhh... a torkom... krrh... nagyon fáj... krrh... meg minden.

Kicsit túlspiláztam, semmi hitelesség nem volt ebben, de azt akartam, hogy ne is legyen, hadd érezze, hogy szórakozom.
De hogy mindez nem vicc, jelezte, hogy orvosi papírom is van róla, azt meg nem bírálhatja felül. Nem is viselte jól, ledobta az asztalra a katonakönyvem és csak intett, hogy tűnjek a szeme elől.

14:00-20:00 közt kaptam könyvet, első utam a Honvéd Kórház laborjába vitt, felvettem a leleteimet és mentem a fül-orr-gégész dokihoz. Ő nagyon akkurátusan végignyálazta az adatokat, majd azt mondta.

– Hát fiam, ez a mandula nagyon csúnyán mutat, ki kellene venni mielőtt nagyobb bajokat okoz. Holnap felveszem az osztályra és a napokban megműtjük. Minél tovább várunk, annál rosszabb lesz, a legjobb most kivenni.

Ha tehetem, ugrálok örömömben, de csak egy halovány igent mondtam nagy betegen, egy sóhajtással jelezve, hogy hát ez nekem nagy áldozat, de ha így kell lennie, ám legyen.

Délután négyre kész is voltunk, kezemben a kórházi beutaló, és ugyan este 8-ig lett volna könyvem, mégis igyekeztem vissza, hogy még benn találjam a tiszteket. Látni akartam a képüket, amikor elolvassák a beutalót és leesik nekik, hogy hetekre kijövök a laktanyából, hiába fáradoznak azon, hogy büntetésből benn tartsanak.

Nem akartak szabadságra sem engedni, de most megmutattam, hogy nem kell nekem kegy, kimegyek, ha úgy akarom. A buszon visszafelé azon ábrándoztam, hogy még Balrog őrnagyhoz is felmegyek, eldicsekszem neki is. Végül beértem a századbeli tisztekkel, de előtte beszaladtam a dokihoz, mutattam neki a beutalót.

Elismerően bólintott, de ez önmagának szólt, hogy milyen tévedhetetlen diagnoszta.

– Mondtam én, hogy ki kell venni! Nem megmondtam? Hónapokkal ezelőtt! Jöhetnek a Honvéd Kórház orvosai a sok vizsgálattal, meg laboreredménnyel, csak ugyanazt tudták megállapítani, amit én szemrevételezéssel azonnal tudtam! Nem itt kellene pazarolnom a tehetségem, hanem a Honvéd Kórház vezető orvosa kellene legyek!

Ekkor olyan rosszallóan nézett rám, hogy azt hittem rám fogja, hogy szerencsétlenségére itt poshad. Bűnbánóan széttártam a karom, kicsit lehajtottam a fejem, hogy érezze, vele vagyok, rögtön a kése alá feküdtem volna, mikor a diagnózist felállította.

– Igen, az ottani személyzet csak megerősíteni tudta az Orvos elvtárs megállapítását!

Ez tetszett neki, írt gyorsan egy fontoskodó levelet a századparancsnokomnak, hogy mint ahogy ő ezt már két hónapja sejtette, mára a Honvéd Kórház orvosai is eljutottak végül arra a megállapításra, hogy a mandulám kuka, ki kell venni, és e célból, holnap okvetlen engedjenek ki.

Ujjongtam, úgy be vagyok biztosítva, hogy jobban se kell, nincs az az Isten, se magát annak képzelő tiszt a laktanyában, aki keresztbe tehet.

Kníznerhez szaladtam először.
Futottam is egy kicsit a rendelő és a laktanya épülete közt, teljesen kipirultam, soha egészségesebben nem mutattam még, mikor elé tettem a beutalót, meg a doki levelét.

Ő is színt váltott, mondanám, hogy kipirult, ha nem lett volna enyhe lilás árnyalata.

– Jelentem, holnap mandulaműtétre be kell vonulnom a Honvéd Kórház fül-orr-gégészetére.

Szabatosan, lassan és jól érthetően mondtam. Hogy érezze a jelentőségét. A hatás nem is maradt el, szólt, hogy várjak itt és kiszaladt az irodából. Szadó őrnaggyal és Zádori hadnaggyal tért vissza. Nézegették a papírokat, a két hadnagy dühösen vette ki egymás kezéből, de az őrnagy valamifajta cinkos mosollyal méregetett.

– Remélem ez volt a maga baja, és ha kiveszik a manduláját, észhez tér.

– Jelentem, remélem. – mondtam, közben az őrnagy mosolyogva bólogatott, kivette a papírokat a kopasz hadnagyok kezéből.

– Holnap reggel héttől könyve van, leléphet.

Mi az isten! Egész jó fej! Még megkedvelem a végén.

Kvázi azt jelezte az elnéző mosolya, tudja rólam, hogy meg kellett mutatom, hogy én vagyok az úr, de hogy ezzel ugye elég is lesz nekem. Egyben elismerte, hogy veszített, de jelezte, hogy elvárja, hogy utána ne legyen velem baj.
És amúgy én is unom már. Öreg vagyok, nyugalom kell.

De ma még nem vagyok nyugodt.
Úgy robbantam a körletbe, hogy a többiek azt hitték megvesztem. Elmondtam nekik, mi történt és ekkor éreztem meg, micsoda kurva jó dolgot műveltem.
– Hurrá! Hurrá!! – szaladtam körbe a körletben, mint egy eszelős – Bekaphatják Kníznerék! Az orruk előtt szököm meg hosszú időre!

108

1988. február 1. hétfő

Kaptam ma körletelhagyási engedélyt, kimehettem 8:00 - 17:00 óra között.
Vissza kell mennem a laboreredményekért.
A laktanyabeli orvos egy alkoholista majom, de amúgy pedáns alak, ha épp nem iszik, mert ő jobban észben tartja, mikorra rendeltek vissza a Honvéd Kórházba, mint én.
Ha rajtam múlik, hetekre elfelejtem, hogy ki akartam menni.

Ambivalens érzéseim vannak a hazamenetellel kapcsolatban.
Mert ha nem azt akarom bizonyítani a tiszteknek, hogy nem tarthatnak benn, mert úgyis megtalálom a módját, hogy kimenjek, akkor nem nagyon érdekel, hogy hazajutok-e. Akkor jól el vagyok itt benn.

Van egy mára már jól ismert keretrendszer, ami meghatározza az életem, de valamennyire idomultam hozzá, már-már szabadnak érzem magam attól, hogy valamennyit tágítottam a kereteken, és ismerem az egészet, mint a tenyeremet.
Valószínűleg a koncentrációs táborokban is ilyesmi segített a túlélésben.
Bármennyire is szűkült le az életterük, mindig volt minimális mozgástér, hiába voltak nagyon szűkre szabva a határok, mindig voltak benne kiskapuk, de legalábbis ösvények.
Mert az őröktől szolgáltatásért kapott cigarettavéget el lehetett cserélni apró kenyérdarabra. És az segíti a túlélést. De nem gondoltak egész kenyérre, vagy pékségre.
Az az ő világunkban nem létezett.
Nem gondoltak a határokon túlra.
Akkor kibírható.
Ha kis kenyérdarab a világ, akkor kiszámíthatóvá válik, megismerhető, és ha ismert, akkor meg lehet találni és meg lehet tanulni azokat az ismereteket, amik segítik a túlélést.

Én most ezt csinálom. Ha nem megyek haza, ha nem gondolok a kinti életre, a civil kenyérre, akkor valahogy jobban működöm, az agyam jobban fókuszál arra, ami itt van, benn történik. Jobban oda is figyel, többet elemez és jobb megoldásokat talál. Nőnek a túlélési esélyeim.

De mi is volt, ami benn mostanában a legjobban foglalkoztatott?
Hát, hogy szerzek egy kis vontatóból kormányt.
Vagyis, amint átvettem a laboreredményeket, szaladok is haza csavarhúzóért.

Nem szabadultam könnyen a kórházból, mert még elmentem a gégészetre. Itt a fül-orr-gégész még bele akart nézni a torkomba. Megtette, majd a fejét csóválva mondta, hogy a legjobb az lenne, ha kivennénk a mandulámat.
Majd kiugrottam a bőrömből, ilyen jó hírt rég hallottam, de szerényen jegyeztem meg, hogy ahogy ő jónak látja. Bólogatott egy kicsit, majd szólt, hogy belenézne az orromba, hogy lássa mennyire javul. Még mindig nem volt elégedett.
– Két két múlva jöjjön újra! – fejezte be végül a vizsgálatot.
Leléptetett, én meg robogtam haza.
Volt egy kis időm és a Zsigulimmal tettem egy kört Újpalotán.
Imádom ezt az autót, imádok vezetni.
Azt hiszem egész idő alatt szélesen mosolyogtam.
Csak leghátul, a csomagtartóm legmélyén éreztem, hogy disszonáns az előbbi gondolat, mert azért ez nem koncentrációs tábor. Vagy lehet, de nagyobb. Országos méretű. Azt meg most még be se látom, olyan messze vannak a határok.
És amikor a túra után a szerszámok közül kézbe vettem a csavarhúzót, felötlött, hogy vajon ez kell-e a túléléshez. Segíti-e azt?

Kicsit visszaültem a volánhoz és elképzeltem a kocsiba azt a kormányt, a fasza sebességváltó gomb mellé, és úgy raktam a táskámba a csavarhúzót és egy dugókulcsot, hogy csak ez a két dolog segíthet túlélni.
Semmi más.

110

1988. január 30. szombat

Sípos ma végre elment az orvoshoz a fülével, hogy nem múlik a csöngés.

Napok óta rázogatja a fejét, egyre nagyobbakat ránt rajta, mintha vizet akarna kirázni belőle, de a csengés légnemű, nem fröccsen ki.

Hogy miért nem ezzel kezdte, miért nem egyből a dokihoz ment, nem tudni, holott mindenki ezt mondta neki.

Az orvos éktelenül kiabált vele, lebaszta, hogy ilyen hülye nem lehet, miért nem jött előbb, nagyon nagy baj lehet belőle, mert lehet, hogy most már nincs mit csinálni, így maradhat örök életére. Azonnal katonai mentőt kért Adyligetről és beküldte a Honvéd Kórházba.

Ott megállapították az orvosok, hogy ha másnap netán eljön, akkor javíthattak volna rajta, de most már ez menthetetlen, így marad örökre. Valami megsérült a hallójáratában vagy a dobhártyán, de már bevarrasodott vagy mi, mindenesetre nem lehet rajta módosítani.

Meg kell tanulnia együtt élni ezzel.

Próbáljon meg úgy tenni mintha nem csöngene, ne figyeljen rá.

Próbálja meg nem rázogatni a fejét, ne grimaszoljon, ne ráncolja a homlokát, ne billegtesse a fejét.

Ugyanis ezek se segítenek.

Örökre így marad.

Szokja meg.

113

1988. január 27. szerda

Tegnap ugyan a doki a Honvéd Kórházban nagyon kíméletes volt, de azért mégis megmozgatta a gyógyulófélben lévő részeket, ezért egész éjjel sajgott az arcom és az orrom. Nem örültem ennek, mert rohadt egy napot vetített előre.

Ma ugyanis lövészetre megyünk.
És igazam volt amikor ettől féltem, mert az IFA-n rázkódás és a fegyver rúgása is mind az arcom közepére összpontosult. Pedig már jó pár napja történt, hogy a fickó orrba vágott, elmúlhatna a fájdalom.

Mint utóbb kiderült, a piliscsabai lőtérre mentünk, hosszú az út, a platón is kegyetlen hideg van, és úgy összességében ez az IFA-s utazás az egyik legrosszabb, ami a katonaságnál az emberrel történhet.
Ilyenkor mindig visszajön a kopaszkor.

Igaz, hogy szolgálatba is így megyünk, de az csak fél óra, kibírható. Most viszont megint dől be a kipufogógáz, rázkódunk benn leprásként lefüggönyözve, az IFA-t körbeölelő civil világban.
Megint a feláldozhatóság, a lényegtelenség ismeretében, személyiségünket vesztve ülünk, és visznek valahova minket úgy, hogy bennünket az úti célról nem tájékoztatnak, semmibe vesznek. Ezt az érzést utálom, a gyűlöletes kopaszság jut eszembe róla és az a valóságos, de bennem jó mélyre eltemetett tudat, hogy azért vagyok katona, hogy személyiség nélkül, eszköznek használjanak, darabáruként dobáljanak, ahová és amikor csak akarnak.
Nem szeretem én ezt.

Viszont lőni szeretek. Vacak egy lötyögős szar ez az AMD, az igazi AK-val összehasonlítva meg még inkább, de azért mégis jó ezt a pusztító erőt felszabadítani.

Hideg volt kinn a lőtéren, órákat toporogtunk, mire sorra került mindenki. A tisztek, tisztesek is fáztak, ezért sokat nem tököltek, mihelyst kiosztották a 12 darab lőszert, betáraztunk, fektettek is hasra, aztán hadd menjen.

A program a szokásos.
Nappali lövészet, hat töltény egyes, célzott lövés, hat töltény rövid sorozat. Ennyi lőszert a fegyver pillanatok alatt kidobál, hamar készen voltunk, de végül mire mindenki elvégezte a feladatot, szinte fájt a lábunk, annyira elfagyott.

Én úgy éreztem, hogy megint alkalmas a helyzet, hogy változtassak a szabályokon. Azt csináltam, hogy most igyekeztem pontosan célozni, és párosával lőni ki a lőszert. Valahogy azt éreztem, hogy ez lenne a hatékony, tádám, tádám, tádám.
Célzok, kettőt ellövök, újra célzok.
És jól tettem ezt, mert szartak most rám, hideg van, senkit nem érdekelt, hogy hogyan puffogtatok, és még élveztem is. Igaz, hogy minden rándulásnál megrázta a fejem, és olyan érzésem volt, mintha újból orrba vágtak volna, meg könnybe is lábadt a szemem, de tetszett mégis.

Jó érzés ekkora erőt uralni.
Nagyot üt a fegyver hátra, felszabadul némi füst, jellegzetes szagot borítva ránk, és mindenekelőtt fülsüketítő hanggal kelepel.

Hogy fülsüketítő, azt Sípos hiába mondta a gyakorlat után bárkinek, mindenki csak legyintett.
Cseng a füle?
Mindenkinek cseng! Ilyen a lövészet.

De Síposnak este is cseng a füle.
Amikor már senki másnak nem.