Centi_30.jpg53

 

 

 

1988. március 27. vasárnap

Ma hazaengedtek, és mentem is rögtön Edithez, elvégre írt nemrég, hogy vigyem el tőle a cuccaimat.

Múltkor balhéztunk mert részeg voltam, ma ezért józanul mentem.
Egész simán zajlottak a dolgok, felcsöngettem a kaputelefonon, Edit szólt bele, és mondta, hogy várjak egy kicsit mindjárt leszalad.

Lejött valóban és egy szatyor volt nála
Fura élmény volt újra látni, nem is értem magam, mert most megint tetszett, megint kívántam, de nem olyan erősen, hanem csak mint kaja után az édességet - ha van, eszem, ha nincs, nem eszem. A múltkori levele körletbeli közös felolvasásakor sem jött rám semmilyen szentimentális érzés. Megkérdeztem megvan-e még a pasija, csak hogy az alapokat rögtön tisztázzuk, és azért a válasz, hogy megvan, beleszúrt a tarkómba és a korlátra ültetett, de igyekeztem ezt vagányan, lezseren előadni.
Edit nagyon kedves volt, látszott, hogy amit a levelében írt, azt komolyan gondolja. Hogy biztos sokat szenvedek miatta, és reméli, hogy mindez múlik azért, mert fájdalmat nem akar okozni.
Kérdezgettem a suliról, hogy halad a tanulással, elvégre idén érettségizik, ő válaszolt, hogy jól, és valahogy menthetetlenül haladtunk a nosztalgiázás felé. A fejemben ott dobolt, hogy van pasija, ne hagyd magad belelovalni, de jól esett régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni.
Mert akkor még nem tudtam, hogy seb lesz.
Akkor még csak jó volt.
A seb éjszakára fertőződött el, annyira fájt, hogy nem tudtam elaludni. De az emlékezés az jó volt, tetszett, hogy sok dolog neki is emlékezetes maradt. Akkor éreztem, hogy kicsit elcsúsztunk, amikor olyasmikről beszélt, amiről nem tudtam. Például, hogy mit gondolt azon az estén, amikor megszöktem és beállítottam hozzájuk.
Leült mellém a bejárati ajtó betonkorlátjára és mintha csak magának mondaná, réveteg tekintettel, szinte maga elé mormolta az esetet. Láttam, hogy nincs is itt velem, hanem azt mondja amit lát, mintha tévében látott elgondolkodtató történetet mesélne.
mask.jpg– Egy éjjel, 11 óra körül hallottuk, hogy csengettek, én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és te álltál ott. Mondtad, hogy megszöktél a laktanyából mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy de menned is kell. Nagyon büszke voltam rád és nagyon féltettelek.

Elhallgatott és én nem mertem szólni, ő az emlékeinkbe süppedve ült mellettem, mozdulatlan nézett maga elé, olyan érzésem, volt, hogyha megszólalok, úgy esik ki onnan, hogy megsérül.
Ekkor csendben átnyújtotta a szatyrot.

Egy szürke mintás pulóver volt benne, sötét alapon világos mintával, a bevonulásom előtt ez nagy divat volt, norvég mintás vagy valami ahhoz hasonló.
Az enyém volt.
– Emlékszel? – kérdezte Edit, miután megnéztem.
– Emlékszem.
– Mikor bevonultál katonának, akkor kértem tőled, hogy ez hadd maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mikor elvittek téged, nagyon sokat sírtam. Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sírtam, mert hisz épp hogy megismertük egymást, és úgy éreztem, hogy te lehettél volna nekem az első, veled élhettem volna át először, milyen együtt lenni egy férfivel. Tudom, Te már nagyon akartad az elejétől, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt mikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között, és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – válaszoltam rekedten.
– Tudtam, hogy neked nagyon fontos lenne, hogy lefeküdjünk, de nem mertem még. Féltem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam.
– Pedig nagyon kívántalak mindig is. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – mondtam, és közben megbicsaklott a hangom.
– Régen, a kiképzésed alatt nagyon sok levelet váltottunk. De aztán egyre kevesebb és kevesebb volt, a végén már nem is írtál nekem egyáltalán. Mindig nagyon hiányoztál. Fájt, hogy olyan nagyon ritkán találkoztunk, mert  nekem szükségem lett volna rád. De sem testben, sem lélekben nem voltál velem. Magamra hagytál. Tudtad ezt?
– Tudtam.
– És mégis magamra hagytál.

Csend lett, nem siettem ezt elismerni. Igen, magára hagytam. Magára hagytam, mert magamra maradtam. Hosszú ideig szinte egyedül küzdöttem a sereggel, úgy éreztem egyedül kell helytállnom magamért, ebbe nem fért bele nő. A dugás még talán igen, de egy szeretett nő, pontosabban a szerelem érzése nem. Az gyengített volna, azt kellett éreznem, nincs vesztenivalóm. És végül azt éreztem. Mindent eldobáltam szándékosan, semmim ne legyen és akkor kevésbé vagyok sérülékeny.
Most Edit szép, szomorú arcára nézve úgy érzem, hibáztam. Sose tudtam mennyire szeret, sose figyeltem rá, lehet, hogy amit most elmondott, máskor is mondta. Nem tudom, sose figyeltem rá.
De most úgy érzem hiba volt.

Hirtelen megrázta a fejét, mintha vízből bukkant volna fel, megszűnt a félálom.
– Visszaadom a pulóveredet, köszönöm. Most már inkább az én szagom lehet benne. Jó legyél! Ne keress többet. – mondta és olyan gyorsan surrant be a bejárati ajtón, hogy utána se tudtam szólni.

Ültem a kezemben a pulóverrel és kezdtem érezni, hogy sebek lettek bennem és lassan szivárog belőlük a vér.
Alig tudok valamit Editről. Több, mint egy évig volt a barátnőm, de semmit nem tudok róla.
Szorongatta a torkom a sírás.
sír.gifÉreztem, hogy Edit most pucolt ki engem magából és ez borzalmasan rosszul érintett. Tudtam, hogy most a lehető legrosszabb lenne, ha felcsöngetnék újra, hogy jöjjön le, még nem mondtunk el egymásnak mindent. Józan vagyok, tudom, hogy ez hülyeség lenne. Ezért megvert, összetört harcosként vonszoltam magam haza.
Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni.
Reggel egy elkeseredett ötlettől vezérelve behúztam a takaró alá a pulóvert és magamhoz öleltem. Mélyen belefúrtam az orrom és hosszan beleszagoltam. Nem az én szagom van benne. Valami idegen szagot éreztem. Igyekeztem felidézni Edit illatát, de nem emlékeztem.
Lehet, hogy ez az.
Nem tudom.
És abban a pillanatban, mikor eszembe jutott az, hogy lehet, hogy az új pasijáé, iszonyú hányinger kapott el, kirohantam a fürdőszobába és a pulóvert a mosógép mélyére basztam. Álltam amíg a hányinger elmúlt, még visszamentem megszaglászni az ágyneműmet, nem lett-e olyan szagú, de nem lett, én voltam benne, az én lenyomatom. De azért beugrottam a zuhany alá és hisztérikusan dörzsöltem magam, hogy tisztuljak.
És mire felöltöztem minden sebem begyógyult, szinte újjászülettem.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr905800817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szepi79 2014.03.27. 12:27:32

ha jól számolom, ez már a 3. vagy 4. "huhh, végre túl vagyok a csajon" bejegyzés. :D

Herstal Rajmund 2014.03.27. 20:22:27

Ez az őszinteséged magaddal is és velünk, olvasókkal is komolyan becsülendő, hogy elmeséled, hogy úgy vagy "szerelmes" egy lányba, hogy kiderül, hogy nem tudsz róla semmit, még az illatát se ismered.
És az is megint nagyon szép, ahogy a nő rávezeti a pasit a szagok fontosságára, amivel eddig nem is törődött.
Tényleg van úgy az emberrel, hogy jól esik régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni. :))

Blazsejdoki 2014.05.20. 17:19:01

Nekem szintén Edit volt akkor a barátnőm. Nekem ő volt az első nő az éltemben. Nagyon szerelmes voltam...Mire felkerültem a reptérre már más vigasztalta. Én akkor egy kicsit meghaltam...Leszerelés előtt ő mondta, hogy próbáljuk meg újra. De akkor már én voltam másik úton. Véletlenül mégis összefutottunk az új barátnőm meg ő egy cukiba. Nagyon kínos volt...
De vele is megmaradt a barátságom. Én fotóztam az esküvőjükön.
süti beállítások módosítása