53

1988. március 27. vasárnap

Ma hazaengedtek, és mentem is rögtön Edithez, elvégre írt nemrég, hogy vigyem el tőle a cuccaimat.

Múltkor balhéztunk mert részeg voltam, ma ezért józanul mentem.
Egész simán zajlottak a dolgok, felcsöngettem a kaputelefonon, Edit szólt bele, és mondta, hogy várjak egy kicsit mindjárt leszalad.

Lejött valóban és egy szatyor volt nála
Fura élmény volt újra látni, nem is értem magam, mert most megint tetszett, megint kívántam, de nem olyan erősen, hanem csak mint kaja után az édességet - ha van, eszem, ha nincs, nem eszem. A múltkori levele körletbeli közös felolvasásakor sem jött rám semmilyen szentimentális érzés. Megkérdeztem megvan-e még a pasija, csak hogy az alapokat rögtön tisztázzuk, és azért a válasz, hogy megvan, beleszúrt a tarkómba és a korlátra ültetett, de igyekeztem ezt vagányan, lezseren előadni.
Edit nagyon kedves volt, látszott, hogy amit a levelében írt, azt komolyan gondolja. Hogy biztos sokat szenvedek miatta, és reméli, hogy mindez múlik azért, mert fájdalmat nem akar okozni.
Kérdezgettem a suliról, hogy halad a tanulással, elvégre idén érettségizik, ő válaszolt, hogy jól, és valahogy menthetetlenül haladtunk a nosztalgiázás felé. A fejemben ott dobolt, hogy van pasija, ne hagyd magad belelovalni, de jól esett régi emlékeket jóindulatú bámészkodással sebekké szaggatni.
Mert akkor még nem tudtam, hogy seb lesz.
Akkor még csak jó volt.
A seb éjszakára fertőződött el, annyira fájt, hogy nem tudtam elaludni. De az emlékezés az jó volt, tetszett, hogy sok dolog neki is emlékezetes maradt. Akkor éreztem, hogy kicsit elcsúsztunk, amikor olyasmikről beszélt, amiről nem tudtam. Például, hogy mit gondolt azon az estén, amikor megszöktem és beállítottam hozzájuk.
Leült mellém a bejárati ajtó betonkorlátjára és mintha csak magának mondaná, réveteg tekintettel, szinte maga elé mormolta az esetet. Láttam, hogy nincs is itt velem, hanem azt mondja amit lát, mintha tévében látott elgondolkodtató történetet mesélne.
– Egy éjjel, 11 óra körül hallottuk, hogy csengettek, én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és te álltál ott. Mondtad, hogy megszöktél a laktanyából mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy de menned is kell. Nagyon büszke voltam rád és nagyon féltettelek.

Elhallgatott és én nem mertem szólni, ő az emlékeinkbe süppedve ült mellettem, mozdulatlan nézett maga elé, olyan érzésem, volt, hogyha megszólalok, úgy esik ki onnan, hogy megsérül.
Ekkor csendben átnyújtotta a szatyrot.

Egy szürke mintás pulóver volt benne, sötét alapon világos mintával, a bevonulásom előtt ez nagy divat volt, norvég mintás vagy valami ahhoz hasonló.
Az enyém volt.
– Emlékszel? – kérdezte Edit, miután megnéztem.
– Emlékszem.
– Mikor bevonultál katonának, akkor kértem tőled, hogy ez hadd maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Emlékszel?
– Emlékszem.
– Mikor elvittek téged, nagyon sokat sírtam. Tudtad?
– Nem tudtam.
– Sírtam, mert hisz épp hogy megismertük egymást, és úgy éreztem, hogy te lehettél volna nekem az első, veled élhettem volna át először, milyen együtt lenni egy férfivel. Tudom, Te már nagyon akartad az elejétől, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt mikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között, és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – válaszoltam rekedten.
– Tudtam, hogy neked nagyon fontos lenne, hogy lefeküdjünk, de nem mertem még. Féltem. Tudtad ezt?
– Nem tudtam.
– Pedig nagyon kívántalak mindig is. Tudtad ezt?
– Nem tudtam. – mondtam, és közben megbicsaklott a hangom.
– Régen, a kiképzésed alatt nagyon sok levelet váltottunk. De aztán egyre kevesebb és kevesebb volt, a végén már nem is írtál nekem egyáltalán. Mindig nagyon hiányoztál. Fájt, hogy olyan nagyon ritkán találkoztunk, mert  nekem szükségem lett volna rád. De sem testben, sem lélekben nem voltál velem. Magamra hagytál. Tudtad ezt?
– Tudtam.
– És mégis magamra hagytál.

Csend lett, nem siettem ezt elismerni. Igen, magára hagytam. Magára hagytam, mert magamra maradtam. Hosszú ideig szinte egyedül küzdöttem a sereggel, úgy éreztem egyedül kell helytállnom magamért, ebbe nem fért bele nő. A dugás még talán igen, de egy szeretett nő, pontosabban a szerelem érzése nem. Az gyengített volna, azt kellett éreznem, nincs vesztenivalóm. És végül azt éreztem. Mindent eldobáltam szándékosan, semmim ne legyen és akkor kevésbé vagyok sérülékeny.
Most Edit szép, szomorú arcára nézve úgy érzem, hibáztam. Sose tudtam mennyire szeret, sose figyeltem rá, lehet, hogy amit most elmondott, máskor is mondta. Nem tudom, sose figyeltem rá.
De most úgy érzem hiba volt.

Hirtelen megrázta a fejét, mintha vízből bukkant volna fel, megszűnt a félálom.
– Visszaadom a pulóveredet, köszönöm. Most már inkább az én szagom lehet benne. Jó legyél! Ne keress többet. – mondta és olyan gyorsan surrant be a bejárati ajtón, hogy utána se tudtam szólni.

Ültem a kezemben a pulóverrel és kezdtem érezni, hogy sebek lettek bennem és lassan szivárog belőlük a vér.
Alig tudok valamit Editről. Több, mint egy évig volt a barátnőm, de semmit nem tudok róla.
Szorongatta a torkom a sírás.
Éreztem, hogy Edit most pucolt ki engem magából és ez borzalmasan rosszul érintett. Tudtam, hogy most a lehető legrosszabb lenne, ha felcsöngetnék újra, hogy jöjjön le, még nem mondtunk el egymásnak mindent. Józan vagyok, tudom, hogy ez hülyeség lenne. Ezért megvert, összetört harcosként vonszoltam magam haza.
Egész éjjel forgolódtam, nem tudtam aludni.
Reggel egy elkeseredett ötlettől vezérelve behúztam a takaró alá a pulóvert és magamhoz öleltem. Mélyen belefúrtam az orrom és hosszan beleszagoltam. Nem az én szagom van benne. Valami idegen szagot éreztem. Igyekeztem felidézni Edit illatát, de nem emlékeztem.
Lehet, hogy ez az.
Nem tudom.
És abban a pillanatban, mikor eszembe jutott az, hogy lehet, hogy az új pasijáé, iszonyú hányinger kapott el, kirohantam a fürdőszobába és a pulóvert a mosógép mélyére basztam. Álltam amíg a hányinger elmúlt, még visszamentem megszaglászni az ágyneműmet, nem lett-e olyan szagú, de nem lett, én voltam benne, az én lenyomatom. De azért beugrottam a zuhany alá és hisztérikusan dörzsöltem magam, hogy tisztuljak.
És mire felöltöztem minden sebem begyógyult, szinte újjászülettem.

94

1988. február 15. hétfő

Ma megint éjszakára rendeltek, de előtte benn heverésztem a körletben. Ketten voltunk Alex-szel. Zuglóban lakik, nem is messze tőlem. Ez csak azért merült fel, mert szóba került, hogy szilveszterkor együtt lógtunk ki piát venni a Sarokházba.
Erre pár szóban meséltem neki, hogy voltam kinn Répával a laktanyán kívül, és milyen szar volt, hogy az ő mamája, meg az én szüleim messze laktak egymástól, és levontam a következtetést, hogy jobb olyannal szökni, akinek útba esik az otthona.
Feküdtünk az ágyainkon hanyatt és ez a feltevés olyan röhejesen hangzott, hogy hahotában törtünk ki.

Aha, szökés. Nemtom. Most kell? Holnap nem lehetne? Ma még senyvednénk itt benn, aztán szökünk, meg minden.

Harsogva röhögtünk.

– Én ma nem mozdulok senki szökéséért. Nem, még ha Balrog őrnagy hívna szökni, akkor se.
– Rohadjunk itt benn.
– Rohadjunk, az lesz a legjobb, itt, így, öregesen.

Itt a legalján a legjobb.
A legaljának a tetején.
Öregként.

– Na, és te végül is, hogy kerültél a legaljára? – szegeztem Alexnek a kérdést – Miért buktál ide a kampósokhoz az útlevélkezelőktől?

Alex felült, jól megnézett, majd belekezdett.
Az apja pilóta volt, a mamája fiatalabb korában stewardess, aztán mikor ő megszületett, váltott és MALÉV-os dolgozó lett, emellett a család egyéb tagjai közül is sokan dolgoztak a reptereken.

A MALÉV-osok, LRI-sek, meg a többi reptéri dolgozó igyekezett a családját maguk közt tudni, ezért komplett klánok dolgoztak együtt.
Ennek lehetett abban szerepe, Alex szerint, hogy ő ide a reptérre került, határőrnek, mert a reptéri munkához alaposan átvilágítanak mindenkit, az egész rokonságukkal együtt, egy onnan származó gyerek eleve tisztának számít.
Határőrnek azt vitték, aki a rendszer szemében megbízható.

Én magam nem tudom, mitől vagyok megbízható, eddig ezt valahogy nem sikerült bebizonyítanom magamnak sem, és Alex is ugyanígy gondolkodik, szarik a rendszerre.
De mikor kopasz volt, ezt róla nem tudták.

Egyszer, amikor a mamája, összefutott Nyírővel, a laktanya parancsnokkal, akivel már korábbról ismerték egymást, a "hogy van, mitől ilyen feszült" kérdésre, kicsúszott száján, hogy elromlott a reluxa otthon és hogy a fia mindig pillanatok alatt meg tudta csinálni, de most a héten még nem jött haza a ferihegyi laktanyából. Nyírő ott tudta meg, hogy Alex nála szolgál, rögtön le is telefonált a századhoz, hogy engedjék ki.
Kiment szabadnapra, és onnantól kezdve csókosnak tekintették, holott a mamája nem ezért mondta, és többet ilyet Nyírő soha nem tett.
Alexről, ahogy idősödött, úgy kezdett kiderülni, hogy mégsem csókos és a hivatásos tisztek elkezdték kóstolgatni.

Folyamatos Rövid Ugrásokban vitték szolgálatba, ami amúgy sem ritka az útlevélkezelőknél, de őt kifejezetten szopatták.
Én megdöbbenve hallgattam, nem tudtam, hogy náluk is van Rövid Ugrás. Most tudom meg azt is, hogy azért hívják a kampósok "zselésnek" az útlevél kezelőket,  mert elvárás, hogy rendezett hajzattal menjenek szolgálatba, azt viszont sokszor hajzselével lehetett előállítani. Meg minden szolgálat előtt pengeélet kell a nadrágjukba vasalni. Három vasalóval néha huszonöt, harminc embernek.
Alex azt mondta, ezt a részét utálja, de már elképzelhetetlen szerinte, hogy civilben ne maradjon meg valami pedantéria, úgy beleégett az emberbe mindez.

Aztán nemrégiben kiment volna a Genesis koncertre, de nem engedték ki.
Nem kérte, hogy mehessen, de mindenki tudta, hogy a koncertre kimenne. A beosztás készítésekor, bár tevőlegesen tulajdonképp senki nem igyekezett elősegíteni, mégis kialakult az a szerencsés helyzet, hogy mehetett volna, ekkor lett volna a szabadnapja. Volt a körletükben egy "körleti megbízott" vagyis egy sima tégla. Nem lehetett pontosan tudni, de nagyon nagy volt a gyanú. A Mizsei.
– Jaj őróla hallottam, már mások is emlegették, Mizsi a beceneve nem? – vágtam közbe.
– Ő az igen, a Mizsi, állandóan kijárogat szabadnapra, kimenőre, a körletbeli dolgokról meg gyanúsan sokat tud az első század tisztikara. Na ez a Mizsi nem kedvelt, gondolom azért, mert nem én sem kedveltem, de nehéz volt kedvelni. Jópofának tűnő, de behízelgő modorú fazon, borsódzik az ember háta, ahogy beszél.

Ismerem én is az ilyet, megértem Alexet, a hideg kiráz, az ilyentől.
Na, ez a Mizsei volt aznap az ügyeletes tiszt, és a délelőttös szolgálatba indulás előtt megkifogásolta Alex nadrágjának az élét.
– Ami amúgy ugyanolyan volt mint mindig – legyintett Alex. – De ugye nem ez volt a lényeg, mindegy milyen volt a nadrág éle, kellett ürügy, hogy beírjon kihallgatásra. Aztán ebből már egyenesen következett, hogy este már nem mehettem sehova.
– Jó, de ezért nem tesznek senkit a kampósokhoz!
– Na ja az igaz, de aztán mikor beértem laktanyába a szolgálat után, és megtudtam, hogy tényleg nem megyek ki, nekiestem a szekrénynek.
– Háttal?
– Dehogy. Pisztollyal! – nevetett fel.
Vagyis dühében a szolgálati pisztolyával kezdte verni a szekrénye ajtaját, ami készséggel tört, lukadt, vagyis maradandó sérüléseket szenvedett. Na, ezt már nem tűrhették az ottani tisztek, eltussolni se lehetett, meg tán még Mizsei is ezt a megoldást szorgalmazta, útlevélkezelők közt ne legyen ilyen, elhelyezték.
Legyen ott, ahol a legrosszabb.
Kerüljön a kampósokhoz.

Az, hogy akkor ezentúl pisztoly helyett gépkarabély lesz nála szolgálatban, vagy hogy egyáltalán, nagyobb galibát tudna okozni itt, az nem jutott az eszükbe, pedig volt már példa, hogy az ilyesmit nem vették figyelembe, és nem is lett jó vége.
Nem tanulnak a tisztek a saját hibáikból.

Persze Alex tudja mit csinál, néha valami fura szarkasztikus, kritikus humorba ágyazva, de sokkal pontosabban látott dolgokat, mint mi. A dolgok fonákságát a legtöbb esetben általa láttuk meg.

Alex még elmesélte, hogy a legközelebbi szabadnapnál is dühös volt, mert akkor tudta meg, hogy mivel ő nem tudott elmenni a Genesis koncertre, el kellett adni a jegyét és a mamája kocsival robogott a Sportcsarnokhoz, hogy még a koncert előtt sikerüljön.
Emiatt úgy érezte nem is baj, hogy elkerül az első századtól, most meg valahogy úgy érzi, megérkezett. Az útlevélkezelők közötti sunyi torzsalkodások helyett itt minden fehér és fekete. Legalábbis senki nem alakoskodik. A geci itt ösztönösen, zsigerből az, nem szépít, a tisztességes ember meg nem érdekből cselekszik. Azt mondja, olyan, mint valami vásári komédia, amiből kilométerekre süt egy-egy klisé szerű karakter, mindenkit a leglényege tesz olyanná, amilyennek látszik. És ő ebben a közegben igyekszik a jók felé mozdulni.

És valóban, Alexet sose láttam kopaszokkal önkényeskedni, vagy egyáltalán összezördülni bárkivel, emellett mégse szürke mellékszereplő volt, mindenki kereste a társaságát, szórakoztatóan, nagy műveltséggel tartotta ébren a figyelmet bármely társaságban.

De, hogy ne legyen igazságtalan, azt is elmondta, hogy az útlevélkezelői ármánykodás azért nem fertőzött meg mindenkit, sőt aki ott gerinces, az a végletekig az, ott is a jó ember.

Aztán feküdtünk hosszan, ő talán újraélte mindezt, én rágódtam a hallottakon. Tetszett, hogy ő is ellenszegült a tiszteknek, sorstársamnak éreztem.

124

1988. január 16. szombat

A lázam ma sem enyhül, gyenge vagyok, a kezem is alig bírom emelni. Az ebéd után a család többi tagja délutáni pihenésbe kezdett, Apu meg beült mellém beszélgetni.

Érzi ő, hogy valahogy nem stimmelek benn a laktanyában, de mivel erről már szinte sose beszélek itthon, nem tud róla semmit.
Most nagyon sok mindent elmondok neki.
Gyenge vagyok és nincs ahhoz erőm, hogy alakoskodjak.

Elmondom, hogy igazából nem vagyok jó katona.
Sőt! Borzalmasan rossz katona vagyok.
Úgy látszik, hogy nem bírom, ha fegyelmezni akarnak, és nem bírom az olyan jellegű kötöttséget, ami a seregre jellemző. Beszélek a Rövid Ugrás természetéről, a fáradtságról, ami kíséri, beszélek a fegyverem elhagyásának körülményeiről, hogy miért éreztem szükségesnek az ezért kapott laktanyafogság alatt kiszökni.
Aztán beszéltem arról is, hogy olyan sok dolgot látok értelmetlennek, hogy nem tudok másként reagálni, csak hogy ellenállok. Ez viszont folyamatos konfliktust jelent a tisztekkel.
És ugyan azt tényleg nem bírom, ha szabályok szorítanak, de az ellenállásomból fakadó büntetést, a kedvezmények megvonását, azt hogy hetekig nem jövök haza, és felmerül, hogy ez akár hónapokig így maradhat, azt bírom.

Ha nagyon fel akarnám tupírozni, azt mondanám, hogy az igazságtalanságot nem bírom, az ezért elszenvedett mártíromságot viszont igen.

Apu nem lett lelkes, nem üdvözölte bennem a forradalmárt.
Elmondta, hogy az igazságért küzdeni szép cselekedet, és tiszteli bennem az akaratot, tetszik is neki az az állhatatosság amivel ezt művelem, ahogy erről beszélek.
De minden küzdelemnek kell legyen célja.
És hogy vajon én minden cselekedetemben tudom-e a célt? Mert ő úgy látja, hogy néha a lázadásom magáról a lázadásról szól, nem visz előre, sőt nagyot ronthat a helyzetemen. Azt nem tudja, hogy a Rövid Ugrás ellen hogyan lehet védekezni, hogy az lázadás legyen, de ne büntetést, hanem a szolgálat emberibb kialakítását vonja maga után, viszont biztos benne, hogy a hanyagság, a szabályok szándékos figyelmen kívül hagyása nem ellenállás, hanem hülyeség.
Ebben senki nem fogja a nemes szándékot látni, ha büntetni akarnak csak azt nézik milyen súllyal szegtem meg őket. És a futkosót nem érdemes semmiért megkockáztatni, mert a lázadásomnak országos hírverése nem lesz, nem váltom meg vele a katonaságot, nem lesz jobb a sorstársaimnak az én magam vállalta mártír szerep miatt, egyszerűen csak csöndben megposhadok majd egy kemény börtönben és teljesen lerontom az életem.
Tudja, hogy nem lehet pontos képe arról, mit élek át, mit élek meg, de azt az egyet biztosan tudja, hogy a nagy része már mögöttem van, pár hónap és szabad leszek, egy kicsit jobban gondoljam át, ha tehetem, hogy mit vállalok be és mit kockáztatok.
De ne csodálkozzak majd azért nagyon, ha azok a dolgok, amik ellen benn a seregben lázadozom, azok kinn is léteznek.
Sőt.
Kinn léteznek igazán.

– És te lázadsz? – kérdeztem provokatívan, mert minden szava igaz volt és jött a reflex, hogy ostobán lázadok Apám ellen is.

De Apám nem folytatott harcot ellenem.

– Nézd fiam, mondta, ha az embernek gyereke születik, nem kezd öngyilkos akciókba. A megélhetés is van akkora harc, amekkora bőven elég, van annyi konfrontáció, csata, amennyit az ember egymaga megvívhat. De ha nem hal meg benne a forradalmár, akkor annak találhat terepet. Változást, azonos célok elérésében érdekelt emberek sokasága tud hozni, de legalábbis elősegíteni. Ilyen sokaság például az Újpalotaiak Baráti Köre.

És elmeséli, hogy azért lépett be az alapítással szinte egy időben tagként ebbe a körbe (UBK), mert úgy látja, ez a módja. Úgy gondolja, hogy nagyon sok kulturális program kell. Vita kell, szólásszabadság kell, fórumok, beszélgetések kellenek.
Rengeteg sokszínűségre éhes, kulturális ismeretekkel rendelkező ember kell, és nem kell őket semmiről meggyőzni, hanem a tények ismerete után bennük merülnek majd fel a kérdések.

Ha nagy tömegeket sikerül megmozgatni a programokkal, akkor megkerülhetetlen tényező lesz egy ilyen egyesület, nyomást tud majd gyakorolni. Változást tud indukálni, nem a maga számára, hanem a közjó érdekében.
Ez a jól cselekvő lázadás, így kell harcolni.

És ekkor én megértem Apámat.
Apámat, akit évek óta elfoglalt, de magának való embernek láttam, akinek a dolgai sose érdekeltek nagyon.
Illetve azok nem, amivel a harcát vívta.
A közös könyvolvasmányaink, a konyhai jegyzettömbre írt idézetei, és az arról szóló családi beszélgetések, a kocsim szerelése közben adott örök érvényű szerelési és életvezetési tanácsai miatt mindig érdekelt Apám.
De az, ami neki nehézséget okoz, vagy amiben ő kiteljesedik, az nem.
Most úgy éreztem önzőn szívom el belőle azt, ami nekem hasznomra válik, rá nem figyelve.

Most értem meg, hogy miért akart az UBK-s rendezvényekre elvinni, és most értem mit is kaptam tőle, amikor például valóban elmentem vele általuk szervezett filmklubokba.

Most értem meg, hogy a japán filmeket bemutató sorozat, a Hét szamuráj, a Harakiri, a Vihar kapujában, Dodeskaden, a Kopár sziget, hogy indított el engem a gondolkodás és a kérdés feltevésének útján, és hogy eddig azt hittem, ezt a japán filmeknek köszönhetem, de nem, ezt Apámnak kell megköszönnöm.

Megértettem milyen embert akart belőlem és megijedtem, hogy ez az ember milyen gyorsan tűnt el, halt meg itt benn a katonaságnál, és milyen gyorsan lett belőle egy csőlátó barom.

Elmondta még, hogy szerinte a tájékozatlanság ellen kell küzdeni, hogy az emberek ne gondolják, hogy el kell fogadni egy istenként tisztelt pártvezető, és a körülötte csüngő tehetségtelenek önkényeskedését, hanem jogos és megkérdőjelezhetetlen eszközökkel kell javítani a társadalom helyzetén. Ez az ő harca, az ő eszközeivel.

Hirtelen kivert a víz úgy elszégyelltem magam, Apám szólt, hogy jól van, pihenj, gyógyulj, látom hogy nem vagy jól, és miközben felegyenesedett, megszorította a vállam.

Miután kiment hosszan feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, hányszor voltam igazságtalan vele, amikor későn jött haza, és fojtottam bele a szót, valami engem érdeklő dolog miatt, amikor az elvégzett UBK-s feladatait mesélte volna.

Felkeltem és megkerestem azt a Toronyhírt, (UBK hivatalos lap) amiben megjelent egy verse. Magam elé vettem és életemben először elolvastam ezt a verset, ahogy kell, hogy értsem, mit akart mondani.

Aztán hosszan feküdtem nyitott szemmel és vert a víz, és rázott a láz.

Péterfi Ferenc, UBK alapító tag által írt nekrológ, Apámról.
 

("Az újpalotai lakótelepen 1984-ben alakult meg az 1945 utáni időszak első kerületi civil szervezete, az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület."
"A rendszerváltásig kemény harcot vívott a véleménynyilvánítás szabadságáért.")

131

1988. január 9.   szombat

Délelőtt Ferihegy 1-re tettek. Ma voltam először kopasz tanulóval szolgálatban. Nekem kell elmagyarázni a kampózás rejtelmeit, én mutatom meg, mit kell csinálni, és én mesélek neki elsőként, hogy mi is vár rá.

A napokban megérkeztek az első olyan kopaszok, akik utánam egy évvel vonultak, tavaly, vagyis 1987 novemberében. Nagyon, nagyon messze vannak a végétől, én több, mint egy évet lehúztam már és májusban szerelek, ők a következő évben. Én 1988 májusában, ők 1989 májusában. Ők a KisMágusok. Azt hiszem, ha tudnám mi vár rám, ha mögöttem lenne ez a tapasztalat, amit eddig szereztem, de annyi napom lenne hátra, mint nekik, akkor most az egyszer kivételt tennék, most az egyszer megszegném a fogadalmam és betenném a fegyverem csövét a számba. Ha májustól még 12 hónapom lenne a leszerelésemig, azt már nem bírnám ki.
Pontosabban nem akarnám.

Másfél év olyan rettenetesen sok idő, hogy én már 13 kurva nehéz, hosszú hónapja várom, de még mindig nincs vége.

Ebből a mögöttem lévő 13 hónapból egyet sem akarnék újból végig élni, ebből az eltelt 410 napból alig van, amit szeretnék még egyszer. A szökéseink ilyenek voltak, a szkander, a kutyázás napjai, de összesen talán 15-20 nap értékes. A többi, a maradék 390, az mind felesleg.
Több, mint egy év a semmire.
Az eddig eltelt 19 évemből.
És még mindig van öt hónap. Már most kijelenthető, hogy ez az öt hónap a feleslegeseket gyarapítja majd.

Elmegy az életemből kis híján másfél év, még nem leszek 20 éves mikor leszerelek, de már másfél évemet az államnak adtam úgy, hogy semmit nem kaptam cserébe.

Kibasznak majd leszereléskor a laktanya kapun túlra, hogy na ott van, arra van a szabadság.
A nagybetűs élet.
Itt már nem kelletek, vissza se jöhettek soha.
Csak ha tartalékosnak visszahívunk.
Akkor viszont muszáj.

Addig azt csináltok, amit akartok. Arra nagy ívben szarunk.
Szarunk arra, hogy ki leszel, ahogy szartunk arra is, hogy ki voltál mielőtt behívtunk, hogy voltál-e már valaki, és arra is, hogy ki vagy, míg itt vagy.
Kit érdekel?
Van belőled másik.

Hagyunk néha aludni, no nem sokat, csak hogy ne dögölj bele, adunk enni, hogy működjenek az életfunkcióid. Adunk pár kínosan egyszerű gondolatot a hazáról, jobb ha amúgy ezeket se érted, de legalább szajkózhatod, a többi megy a levesbe.
Adatnak kellesz a katonai térképre.
A statisztikához.

Na én ezt az érzést nem akarom többé soha. Ne rendelkezzen rólam, de nélkülem senki.
A maradék öt hónapot kibírom, de egy perccel sem többet.
Lehet, hogy ha valamiért hosszabb lenne, ha mégis később kellene szerelnem, akkor egy éjszakai szolgálatból visszaérkezve, amikor a lehető legtöbb tiszt benn van, benyitnék az irodába és amennyit csak tudok, kivégeznék.
Addig ölném őket, amíg valaki sunyin hátulról le nem terít. Másként nem lehetne megállítani.
És akkor az öngyilkossággal se kell bajlódnom.

Ha úgy nézne ki, hogy futkosóra kerülnék, mondjuk valami bukásom miatt, akkor az utolsó szolgálatom lenne az életem utolsó napja is. Erre az egy esetre felmentést adok magamnak a fogadalmam alól.
És nem érdekelne, hogy az én hibám miatt kerülök esetleg futkosóra, mert semmi nem az én hibám.
Nem én akarok itt lenni, kötelezve vagyok rá, azé a felelősség, aki ide tett.

Viselje a következményeit.

Ahogy én teszem 13 hónapja, relatíve kussban.
Mert ha nem ezt tenném, akkor az első lövészeten kellett volna kinyírni akit érek. Most kezdem érteni, miért álltak a hátunk mögött csőre húzott fegyverekkel a tisztesek, miért volt kikapcsolva a laktanyaparancsnok pisztolytáskája.
Az a szerencséjük, hogy későn érő típus vagyok.
Meg most még higgadt.

Most már az öt hónapom kibírom. De a kopasznak megmondtam, hogy neki az a legjobb, ha főbe lövi magát. El sem tudja képzelni, mennyi az a 480 nap, ami neki még hátravan. Ne szarozzon, mert egyre gyávább lesz, most tegye meg, ne élje le a nyomorult életét azzal a gondolattal, hogy ma, itt, rosszul döntött. Nézzen meg engem, én elkúrtam, én már tudom, mi lett volna a helyes, de nem tettem meg. Hagytam magam végigkínlódni idáig. Begyávultam. Elbasztam egy életre.

Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán most tudnám helyre hozni. Talán egy jó cselekedet helyre tenne.
Ha rá tudom venni a kopaszt, hogy jól akkor dönt, ha nem akarja végigcsinálni, azzal jóvátehetem a hibám! Ha most ezt a tudást át tudom adni neki, ha ő megérti, hogy nincs más megoldás, neki a legjobb, ha beteszi a fegyvercsövet a szájába, és elvégzi a küldetést, akkor tiszta lehet végre a lelkiismeretem, akkor rendben vagyok, nem éltem hiába.

Győzködöm is rendesen, csinálja gyorsan, nem nézek oda, itt van papír, körmöljön le valami búcsúfélét. Épp van nálam toll - mondom neki -, hogy a gyávák reptéri gépek oldalára írt verseit fel tudjam jegyezni, én is belekarcoltam valahova, valamit karácsonykor, azt akarom lejegyezni, de most pont jó, írjon végrendeletet, üzenetet, átadom, ez kötelességem. Ne totojázzon, egy perc nem éri meg katonaként, gyerünk, ne finnyáskodjon.

Legenda lesz, garantálom.
Rajtam már ez a megoldás nem segítene, én már majdnem végigcsináltam gyáván, de ő még az én lelkiismeret furdalásom is enyhíthetné.

Ez olyan, mintha ő halna meg a bűneimért.
Volt már ilyen.
Alig kétezer éve.
És az Arc olyan rosszul nem is járt.
Ha nem kamuzott és tényleg Isten fia, akkor kurva ügyes volt és nagyon jól csinálta. Nagyon is jól jött neki, hogy már az anyja sumákolt a szeplőtelen fogantatással, majd az, hogy ács lett, akit aztán felszögeltek a fára.
Ügyes marketing fogás.
Aztán csak annyi csoda kell, amennyitől nem lesz belőle vásári varázsló, meg nem is baj ha kevés, mert kevesebb csoda, kevesebb munka.
Ezek itt úgyis el tudnak ezen csámcsogni évezredeket.
A nagy részük el se hiszi. Van, amelyik akkor se, ha látta.


Aztán az ács emberünk, bocsánat Istenünk, nem csinál semmit, vár a kertben, hogy jöjjenek érte, nincs dolga, csak várja, hogy végre elintézzék.

Apja súg, hogy a vétkeikért halj meg!
Ez jó duma, ő meghal a vétkeinkért.

Utána ezek itt, a hívei és az esküdt ellenségei együttes erővel bálványt csinálnak belőle.
Aztán három nap múlva visszakukkant, de végül végre elhagyja ezt a világot.
Miért maradjon?
Alig,hogy kimondta, hogy legyen már inkább szeretet, a torkának estek és kinyírták.
Szépen felmegy inkább az Istenhez, az apjához.
Kitanulta a mesterséget, düböröghet a családi vállalkozás.
Mit keresne itt? Emberek közt?

– Én is utálom! – mondom Zomborinak, a kopasznak.

Én is húznék innen a fenébe, ha tehetném, akár a javasolt megoldással, de én már annyi napot letöltöttem, hogy nekem már nem érdemes, én a nagyját már beszoptam, azt már nem kerülhetem el, de neki még van esélye, ne gondolkodjon. Ha csak kicsit is belelátna az én élményeimbe, akkor egy másodpercig nem tétovázna. Olyan dolgok, hogy ne kívánja.
Veszélyes lettem az emberiségre nézve, mert nagyon sok embert meg tudnék kínozni vele, ha egyszer leírnám és valahogy közzétenném. Neki szinte állampolgári kötelessége megelőzni, hogy ő is ilyenné váljon, mint én, végezze be, a legfrappánsabb szökés, képzelje el a tisztek arcát majd, gyerünk, rántson csőre. Bízhat bennem, szerzek 12 embert, beszélünk róla mindenkinek, legenda lesz, mehet Istenhez nyugodtan.
Mint valami kiválasztott.
Általam szól az Úr.
Higgye el.

– Bár nem látszol kiválasztott fajtának. – fejeztem be végül.

Tátott szájjal állt, kővé dermedve, muszáj volt megnyugtatnom, hogy nyugi minden véresen komoly, de ez csak egy tanács, ő dönt.
Dönthet úgy is, hogy végigcsinálja, amúgy meg igen, csinálja is.

Miért akarná megúszni?
A kopasz állatja! Alig vonult be, már sumákol.
Csinálja csak végig ő is utánam.
Miért gondolja, hogy neki nem kell?

– Te, Dvorszky! – kérdezte végül. – Hiszel te Istenben?

Felé fordultam és megálltam.

– Én ne hinnék, öcsém? Itt áll előtted a bizonyíték. Engem szerinted kalapból húztak elő?

140

December 31. Csütörtök

Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.


És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

A pogo tánc lépései

176

November 25. Szerda

Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

Azt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.

Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

201

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

Olyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

Ez most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

219

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

220

Október 12. Hétfő

Ötödik nap laktanyafogság.

Ma Répával kiszöktünk.
Ő majd csak holnap délután megy szolgálatba, addig rengeteg időnk van, nekem is délután jár le a szabadnapom, eddig senki nem mondta, hogy szolgálatba kéne mennem éjszakára vagy holnap délelőttre.

Már a köteléken (eligazítás) tudtuk, hogy megyünk, elég volt csak összenéznünk.
Mikor vége lett és tudtuk, hogy legkorábban holnap délután mehetünk szolgálatba, úgy éreztük itt az alkalom. Hat óra körül kisunnyogtunk az épületből, hátra sasszéztunk és átbújtunk a kerítésen tátongó lyukon.

Kinn úgy döntöttünk, hogy nem megyünk busszal, nagyon világos van, pontosabban nappal, rém kockázatos, emiatt inkább átszaladtunk az úton és a laktanya mellett futó vonatsínpár között vagy a töltés mögött futottunk. Ha épp jött a vonat, az leparancsolt a töltés mellett párhuzamosan futó utcára. Ott még kisebb utcákat keresztünk, látszott hogy gyorsan távolodunk, de nem láttuk be olyan jól a környéket, így ha elment a vonat visszatértünk a töltés tetejére.

Még a terepfelderítésnél megbeszéltük, hogy gyakorlóban megyünk, de nem bakancsot veszünk, mert abban nehezebb futni, hanem a kincstári tornacipőt. Ebben a szerelésben most azt éreztem, hogy indián vagyok, könnyű bőrnadrág, bőrzeke és mokaszin. Mintha ez lenne rajtam. És Répán is láttam, hogy így mozog ő is, ruganyosan, energikusan, mint az utolsó ferihegyi mohikán.

Alig érte a talajt a talpunk, puhán és teljes csöndben léptünk.
Jól haladtunk, mégis érződött, hogy így azért nem jutunk messzire.

Hogy hová is igyekeztünk?
Hát haza, az otthoniakhoz.

Nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy ezzel rémesen megijeszthetjük őket. Hogy mire fognak gondolni, ha meglátnak minket katonaszökevényként?
Nem érdekelt, haza akartunk menni. Az jobban foglalkoztatott, hogy így nem fogunk odaérni sehová.
Mégiscsak legyen busz.

Elértük a gyorsforgalmit, bőven a ráhajtó után, a mellette futó úton beálltunk egy buszmegálló mögé. Igyekeztünk a lehető legkisebbnek látszódni, a buszra is a hátsó ajtón ugrottunk be és ültünk le a leghátsó ülésekre. Ott is lecsúsztunk mélyen és élveztük, hogy olyasmit teszünk, amit kevesen mernek.
A vadállat Koltay volt a csapatügyeletes, így még veszélyesebbnek látszott az egész. Mivel gyakorlót viseltünk, azt éreztük abban hatékonyan tudunk menekülni.
Igazából, ha a városban mozgunk, gyakorlatilag borítékolható is a bukás. Ebben a szerelésben senki nem jár az utcán. Ilyen korú kölykök meg végképp nem, hacsak nem muszájból hordják.
Tehát akin gyakorló van, az muszájból vette fel, vagyis katona.
Tehát mi katonák vagyunk.
Ha valaki idáig eljut - márpedig ezt nem nehéz kitalálni -, akkor arra is rájön, hogy mivel nem kimenőt viselünk, akkor nem hivatalosan vagyunk kinn, hanem szökésben.

A metrót kerülnünk kell, ott sok az ember, meg egy cső, nincs hova menekülni. Az Örsről villamosokkal, buszokkal igyekeztünk Pasarétre, hogy először Répa mamáját látogassuk meg.

Arra gondoltam, hogy vajon Anyu is így megijed-e majd, mint Répa mamája, vagy könnyebben veszi-e? Logikus volt, amit a kicsit töpörödött, apró nő említett, hogy ezzel semmit nem érünk el, pár perc, amit itt tölthetünk, viszont azt kockáztatjuk, hogy sokáig egyáltalán nem jöhetünk.
Engem ellenségesen méregetett, hogy ki az, aki ilyen marhaságba behülyítette a fiát. Rossz hangulatban jöttünk el, Répán látszott, hogy az egész nem érdekli már, szerette volna, ha az anyja örül, de nem örült.
Így Répa sem, mégis becsülettel kísért el Újpalotára, az én családomhoz.

Sötétben, kilenc óra körül értünk a házunk közelébe. Elérzékenyülten álltam meg a kocsim előtt parkolóban. A Zsiga méltóságteljes nyugalomban aludt, csendben közelítettük meg, na itt van, ő az, mutattam be Répának, miközben végigsimítottam a tetején.
­– Nézd azt a váltókart!

Átkaroltam a járgányt amennyire csak tudtam, karom hosszan simult a tetőhöz, a homlokom nekinyomtam az oldalüvegnek és áhítattal meredtem a váltókarra.

­–Gyere, nézd! ­– biztattam Répát, aztán hosszan bámultunk befelé szótlanul.

­– Na menjünk! ­– mondtam, bár rég éreztem magam ennyire boldognak, ahogy hirtelen rájöttem, ahogy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy szerelmes vagyok ebbe a kocsiba. Tulajdonképpen ő hiányzik a legjobban és most végre keblemre ölelhettem.
Távozásom közben még végighúztam a tenyerem a kaszni oldalán, ujjaim közé fogva az antennát, és a véget jelző kis gombot megszorítva elszakadtam végre tőle.

Két öcsém és Anyu volt otthon csak. Anyu nyitott ajtót, és szintén megijedt.
Nem tudtam megnyugtatni azzal, hogy most hét nap laktanyafogságban vagyok, mert elhagytam a fegyverem, csak azért szöktem meg, hogy ezt elmondjam. Persze nem hiszem, hogy mostantól sűrűn jövök majd haza, mert ezt azért a tisztek nem hagyják annyiban.
Daráltam gyorsan neki, hogy csak ennyit akartam elmondani, mert máshogy nagyon lassan ér ide a hír, de ne aggódjon, több év börtönt úsztam meg a napokban, minden rendben van. Anyu csak állt szegény, azért úgy látszott megijedt mégis, a két öcsém is megjelent mellette, ők még kevésbé értették, mi zajlik, emiatt nem akartam sokat időzni, át sem léptük a küszöböt.
­– Sietnünk kell, be sem megyünk ­– hadartam ­–, csak valami elvihető kaja kellene.
Ez még jobban megijesztette Anyut, beszaladt a konyhába és rémült hangon kiáltott ki, hogy hát mit adjon? Jöjjünk be, együnk valami rendeset, de nem mozdultunk az ajtóból. Végül valami nápolyit adott, és én éreztem, ahogy a keze hozzáért a kezemhez, hogy remeg.

Elköszöntünk. Nem volt jó érzésem, azt hittem nagy öröm lesz, de én is megijesztettem a családom. Azért mire az utcára értem már a Zsiga járt az eszemben újra és még egy utolsó pillantást szerettem volna vetni rá, mikor hirtelen egy rendőrautó fékezett mellettünk. A benn ülő két fakabát a kiszállás lendületével csapta a fejébe a tányérsapkát. Se köszönés, se semmi, csak erős hangon, hogy személyiket kérem ellenőrzésre.

Tudtam, hogy nem nagyon lehet gyakorlóruhában csak szökött fegyencet és katonát látni, gyanúsak lehettünk. Lebukni nem akartunk, ezt láttam Répán is, lassú, észrevehetetlen mozdulattal bólintott felém, értettem, ezt egy erősebb pislogással jeleztem, s hirtelen futásnak eredtünk.
Önkéntelenül felnéztem az ablakunkra és láttam Anyu alakját, Buksi és a macskánk apró fejét, mert az ablak alá tolt székről ők mindig tudni akarták, mit nézünk, nélkülük nem lehetett az ablakot megközelíteni. Olyan volt a kép, mintha belelőtték volna a tudatomba, mintha belenéztem volna egy diavetítőbe és az izzó vakító fénye a retinámra égette volna Anyu alakját és a két kis csillogó szemű tökfejet. Anyu összehúzta a vállát, mintha a hideg ellen védekezne így, de nincs hideg, nem attól remeg és fázik.

Már futottunk, de ez a kép nem mozdult, vibrált a szaruhártyámon, ez feszítette szét a pupillám, ez kúszott elnyúlt alakban a látóidegeim falán és ez töltötte fel az agyam. Ha ott állnak az ablakban, biztos látták, hogy rendőr elől menekülünk. Anyu eddig is ijedt volt, most simán sokkot kaphatott.
Csak ez járt az eszemben, de nyilván valamilyen belső rétegeim funkcionáltak, mert valahogy összehangolódott Répával a mozgásunk, aztán az izgalom hátranyomta a képet, bár kioltani nem tudta.
Élveztem, ahogy a roppant erős sprintben egyforma hosszúakat léptünk, egyszerre ért földet a talpunk, egyszerre vettük a levegőt, egyformán mozgott a karunk a testünk mellett. Egy motor két összehangolt dugattyúja lettünk Répával, minden mozdulatunkat valami magasabb rendű parancs irányította, gondolattalanul végezte a test a dolgát.

– Ott az a kapualj!

Ismertem a környéket, Répa rám bízta magát. Berontottunk a kapun, mögöttünk szuszogva loholt a két rendőr a kapu felé.

– Azonnal álljanak meg! Állj! Ez parancs! – hörgött utánunk az egyik

Parancs a kurva anyádat.

A másikat indulásunkkor láttam az öve után nyúlni, megijedtem, hogy a pisztolyt veszi elő, de mivel nem lőtt még, valószínűleg a rádió kellett neki. Átszaladtunk a házon, a másik oldalon ki az utcára. Most látom, milyen klassz labirintus a lakótelep, ezek a hosszú háztömbök úgy állják útját az üldözőknek, mint valami várfal. Megkerülni nem könnyű, én ki tudtam nyitni a körletbeli szekrénykulccsal a kopott zárakat, ahogy mindig is szoktuk gyerekkoromban, de mihelyst becsapódott a kapuajtó, útját állta a rendőrnek.

Arra! – mutattam egy másik ház kapujára. Berobbantunk a lépcsőházba.
A túloldalon ki.

Az a cél, hogy úgy tűnjünk el, hogy fingjuk ne legyen hová lettünk. Újabb parkba, illetve játszótérre kerültük, rohantunk a fák között, a mögöttünk loholó rendőröket úgy tűnt, leráztuk, de a park szélén újabb rendőrautó bukkant fel. Lehasaltunk, kúszva igyekeztünk a legközelebbi ház felé.

Olyan összhangban mindezt, hogy egymásra sem kellett pillantanunk, tudtam, mit csinál Répa, és ő tudta mit csinálok én, és ahogy a forradalmi dalok mondják, tényleg egyszerre dobbant a szívünk.

Amint elhaladt mellettünk a kocsi, talpra ugrottunk, s viharként törtünk be egy újabb házba.

– Gyerünk a tetejére! -mondtam - onnan belátni az egész környéket. Gyerekként sose volt szabad felmennünk a házak tetejére, szigorúan tiltotta minden felnőtt. De persze nem fogadtunk szót, nagyon sokat lógtunk fenn, pontosan tudtam, hogy jutunk ki.
Fenn körül kémleltünk.
Tízemeletes ház, jól belátni róla a környéket. Négy-öt rendőrautó cikázott már lenn, és azt fedeztük fel, mintha a taxik is járőrözni kezdtek volna. Vagy tízet láttam fel-alá furikázni. Nem volt túl rózsás a helyzet.

– Répa, nekem vissza kell mennem.

Répa nem nagyon értette.

– Vissza kell mennem megnyugtatni Anyámat. Látta, ahogy elszaladunk a rendőr elől. Vissza kell mennem megmondani, hogy nincs baj.

Répa széles vigyorba borult, oké, mondta. Csillogó szemmel nézte még pár pillanatig a sok rendőrautót és egy nem mindennapi kaland jelent meg előtte.

– Menjünk. – kacsintott és elindult.

Lementünk a földszintre, s mikor nem jött semmi, kiszaladtunk a házból és befeküdtünk egy parkoló autó alá, aztán autótól autóig futás, majd pihegés alatta.

A házhoz közeledve megpillantottam Anyut a kutyával lenn az utcán, gondolom tudnia kellett mi történik és lejött Buksival.
De ekkor bekanyarodott egy rendőrautó is és Anyu előtt állt meg.
Mi becsusszantunk egy kocsi alá és közben megjelent Buksi.
Izgatottan ugatott be nekünk, valami újdonatúj játéknak gondolva mindezt. Hallottam Anyu hangját, hogy Buksikám fejezd be, meg, hogy fakón, tompán, hosszú szünet után válaszol arra a kérdésre, hogy nem látott-e erre két szökött katonát.
Nem látott senkit mondta.

– Soha nem szoktak itt szökött katonák felbukkanni, valami tévedés lesz az.

– Nem, nem asszonyom, nem tévedés, bejelentés érkezett, hogy két kiskatona fel akarta törni azt a sárga Zsigulit. Sokáig kísérleteztek, de a kollégák tetten érték őket, most egyelőre még szökésben vannak. A kutyára meg tegyen pórázt, nagyon ugat ott a kocsinál.

Igen tényleg ugatott, pisszegtem is neki, hogy ne, Buksi ezt most ne, de ő úgy gondolta, hogy de.
A rendőrök továbbálltak, Anyu odajött Buksihoz, hogy végre lecsöndesítse. Majd összecsukott, ahogy Buksi mellett mi is kibukkantunk a kocsi alól.

– Anyu minden rendben, ne izgulj, futni jobban tudunk, mint ezek. Nem kapnak el, most mennünk kell, de nyugodj meg, visszajutunk, semmi gond nem lesz.
Egy levegővel daráltam el mindezt, szerettem volna, ha megnyugszik, bár sok esély erre nem volt. Hiába látszottunk mi annak, sőt Répa arcán egyenesen kicsattanó jókedv honolt, de Anyu csak tördelte a kezét, hogy jaj, Tomikám mi lesz ebből?

–Semmi, Anyu, nem lesz gond.

Aztán lemondón beleegyezett, jól van elhiszem, menjetek és én arra gondoltam, hogy nem nyugodt, de szeretné, ha már mennénk, ha már menekülnénk.
Hogy most attól talán megnyugodna.
Legalábbis remélhetne.
Hogy megússzuk.
– Rendben, szia Anyu! – adtunk puszit gyorsan egymásnak és Répával futásnak eredtünk. A játszótér végén, a parkolóból jól látszott, hogy valóban járőröznek a taxisok is, egyre többen jelentek meg. Becsúsztunk egy kocsi alá, összenéztünk és szavak nélkül beszéltük meg, pillanatok alatt:
háromra ki a kocsi alól, futás a szemben parkoló kocsisorig, aztán várni alatta, amíg a taxi vagy a rendőrautó elhalad a mellettünk lévő úton. Elment, ha háromig nem hallunk egyéb zajt, akkor futás a következő sorig.
És ez a folyamat zajlott többször, ciklikusan.

Épp egy kocsi alatt feküdtem.
Egyszer csak tiszta lett.
Egyértelmű.
Én Igazából Editet akarom látni, pontosabban akarom, hogy lásson.

Répának tetszett az ötlet.

– Persze, látogassuk meg

Úgy láttam, ezt a bújócskát Répa rettentően élvezi. És igaza van, a pulzusunk az egekben, de tulajdonképpen boldog vagyok, ilyen társam, bajtársam még sose volt, ilyen kalandban még nem volt részem.

Megint mutattam az utat, hatékonyan, olajozottan mozogtunk, mint az amerikai filmekben, padokat ugrottunk át, bokor alatt rejtőztünk, beton pingpongasztalokon, parkoló autók motorháztetőin gurultunk át a hátunkon, kúsztunk közöttük, el alattuk.

A gyerekkori olvasmányokból jutott eszembe Winnetou, úgy éreztem én vagyok, az ellenséges szíú táborból szökünk épp, még a szemem is úgy hunyorgattam a kocsik alatt, ha rendőrautó jött, mint ő, hogy ne vegyék észre a szeme csillogását. Rettentően élveztem, és ezt láttam Répán is.
Hogy indián.
A vértestvérem.

Bejutottunk a házba felmentünk Editék emeletére, a liftre se kellett várni.

Sokáig csengettem, míg végre csoszogás és fojtott káromkodást hallottunk. Répa a lépcsőfordulóba húzódott vissza, majd álmos arccal nyitott ajtót Edit apja. Edit szokta mesélni, milyen korán fekszenek, és 10 óra már biztosan elmúlt. Aludtak.
Kértem keltse fel Editet, és az apja azonnal tette, amit kértem, mert annyira meghökkent, hogy a köszönést is lefelejtette. Edit is álmosan, kócosan bújt elő, és most nagyon sajnáltam, hogy Répa elvonult, mert megmutattam volna neki, hogy nézd, ez a kis bájos, tökéletes lány a barátnőm.
Hogy ő Edit.
Átöleltem és gyorsan elhadartam, hogy megszöktem, mert látni akartam, de ekkor infarktusként rontott rám az emlék, amikor ugyanezt mondtam neki, még júniusban. Hirtelen azt éreztem, ez most nem igaz, fals az egész, utólag se kozmetikázható, vagyis azzal folytattam, megyek is, csak akartam, hogy tudd.
Ez a része nem volt valótlan, de nem is több, mint amit jelent.

Rosszul éreztem magam mikor láttam, hogy ettől a gesztustól, hogy eljöttem, milyen nyílt szerelemmel teli öleléssel búcsúzik tőlem. Hazugnak és hűtlennek tűntem. De mire visszatértem Répához, a lift elé, ez is elmúlt. Nem, nem miatta jöttem. Eszembe se jutott, csak tíz perce, hirtelen ötletként.
És az se miatta.
Nem azért hogy őt lássam.
Hanem, hogy ő lásson engem.
Engem, a westernhőst, a rosszfiút, a törvényen kívülit. Azt szerettem volna, ha mindenki tudja a lakótelepen, hogy milyen vakmerő vagyok. Mindenhova felcsengettem volna, ahol ég a villany, de Edithez van jogosítványom, ő biztos nem rúg ki ilyenkor, hogy ezért csöngettél fel, na szórakozz az öregapáddal. Ő egyenesen örül nekem, és büszke lesz rám, elmeséli az osztálytársainak, és azok majd más szemmel néznek rám, ha elé megyek a sulihoz.
Valaha.

Távolodom tőle és még lódítok is neki.

– Gyerünk! – adtam parancsot magunknak mikor kiértünk a házból és már csúsztunk is be a legközelebbi kocsi alá.

Elértünk egy buszmegállóhoz, autók alatt hasalva vártunk. Csendben maradtunk, amíg egy taxi vagy rendőrautó elhaladt a közelben. Majd lassan megérkezett a busz, és amikor épp csukta volna az ajtókat, csöngetett, kiugrottunk a kocsi alól, s felpattantunk rá, bár a sofőr így is észrevett. Egy lány, meg egy harmincas srác ült még fenn. A következő megállónál kihajolt a sofőr, a fülkéjéből:

– Nem titeket keresnek a rendőrök? – kérdezte – Honnan szöktetek? Valami laktanyából?

Rábökött a CB rádiójára:

– Tele van veletek ez a vacak!

Előre kúsztunk a fülkéig. Mesélni kezdtük a történetünket, még a két utas is bekapcsolódott, hogy sima sorállományú határőrök vagyunk, megelégeltük benn, hazajöttünk. Most meg menekülünk, vagányabb, ha nem bukunk le.
Ha megússzuk és visszajutunk.
A sofőr erre rögtön megkérdezte, hol lenne jó, ha kirakna bennünket?
– Majd rákospalotán kívül, valami nem túl forgalmas helyen. – válaszoltunk Répával egyszerre. A sofőr kacsintott és a két utas beleegyezését kérte, majd letért a vonaláról és a Mexikói úti végállomás helyett a Hungária körút és a Thököly út sarkához közel, egy kis csöndes utcában tett ki.

Még elmondta, hogy Ő nem volt ennyire merész, mint mi. Büszkén vigyorogtunk, hálásan megköszöntük, mondtuk, hogy örökre bekerül egy komplett legendába, ha valamelyikünk egyszer megírja. Kiemeljük majd külön, ne aggódjon.

Megindultan csapott a tenyerünkbe, aztán a lány és a fiú is sok szerencsét kívántak.
Gyalog indultunk tovább, buszokkal nem mertünk, sok rajtuk az utas, még bejelentenének megint. Meg lassan le is állnak a járatok.
Megyünk gyalog. Későre járt már, sokat gyalogoltunk kis utcákban, bekúszva kocsik alá, ha fényszórót láttunk közeledni.
Órák óta túráztunk.
Répa mondta ki, de bennem is nagyon régóta motoszkált.
Innunk kell. Meghalok szomjan.
És az addig kerülendő kocsmából megkerestük a legközelebbit és gondolkodás nélkül beléptünk. A csöndes, szürke törzsközönség hatalmas szemekkel révült belénk, míg a pultig kimért, peckes léptekkel elértünk. Vizet kértünk a csap mögött álló dermedt emberformától.
Az felocsúdott, hogy srácok, ti hogy kerültök ide? Megszöktetek? Béla nézd má, ezek megszöktek!
Felugrott a kocsma népe, velük a hangulat is, meséljünk, mi történt velünk. Egymás szavába vágva játszottunk el újra, büszkén néztünk időnként körbe, szinte hősnek éreztük magunkat ennyi rajongó közt.
– Itt egy sör, ne vizet igyatok! Jól is nézne ki nem, Béla? Ha innen bárki úgy menne ki, hogy vizet adtam? Nem, Béla?

Innen soha! Nincs az az Isten! Itt vizet senki nem ihat! De még egy sört nem kértek srácok? Nehogy kevés legyen a laktanyáig. Nem, nem, mindjárt ott vagyunk, nagyon köszönjük az eddigieket, mennünk kell.

Mélyet, jólesőt szippantottunk a párás októberi hideg levegőbe, mikor kilépünk a kocsmaajtón.
Isteni érzés hősnek lenni.
Felszabadító.

És ettől kezdve sebezhetetlenként mozogtunk, miénk volt a világ. Visszaugattunk a kerti kutyáknak, utánoztuk bagzó macskák hangját, késői vacak körtét loptunk egy kertből, egy rövid ereszdarabbal és artézi kúttal fellocsoltunk egy utcát, és végig hangosan kacagtunk.
Hajnal ötre értünk vissza a laktanyához, hosszan álltunk látótávolságban tőle, hogy múljon végre a a jókedv és a hahota.

Lehetett a sör is.

Nem tudom.

Hónapok óta nem ittam, de inkább hősök voltunk tényleg.

HÁLÁS KÖSZÖNET AZ AKKORI BUSZSOFŐRNEK, A NEVED HOMÁLY FEDI, DE A TETTED SZÁMON TARTJA AZ UTÓKOR:
MÉG EGYSZER, NAGYON KÖSZÖNÖM. :)

354

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.

385

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.

487

Január 18. Vasárnap

Mára minden öreg szakáccsal összevesztem, legalább úgy utálnak engem, ahogy én őket. Állandó a torzsalkodás. Szakács a szakmám, pontosan tudom, mit, hogyan kell csinálni és a kőművesből, szobafestőkből hátszél hatására szakáccsá vált nagyképű tahók szakmaiságát lépten-nyomon megkérdőjelezem. Jobban mondva elmondom, hogyan kell. De szélmalomharc, semmit sem ér, a szokásaiktól nem lehet eltéríteni őket. Már a saját korosztályom is utál, mert bizonyos dolgokat gyorsabban végzek el, például zöldségek összeaprítását, mivel tanuló koromban tonnaszám kellett, rááll a kezem a késre.

Az aznapi menü áttekintésekor pontosan tudom, hogy melyik munkafolyamat a leglógósabb, még ha nem is látszik elsőre, azt elvállalom, míg a társaim végzik az igazi alja munkát. A fekete mosogatót eddig mindig sikerült elkerülnöm. Mindig találok magamnak olyan tevékenységet, amivel úgy tűnik, csinálok valamit, de amivel azért a nagy szopást elkerülöm. Az öreg szakácsok azért utálnak, mert jobban tudok mindent náluk és egy-egy feladatot úgy végzek, ahogy én látom jónak, nem úgy, ahogy ők. Persze találnak azért olyat, amiről azt gondolják, nagy szívás, mondjuk a koponya aprítás, de az is inkább vicces volt, és kitombolhattam magam. De lassanként mindenki ismer, mindenki utál. Este szolgálat után hallgatagon fekszem le a zajos körletben, reggel szótlanul készülődöm, napközben nem beszélgetek senkivel.

Réz Misi, Szabó Gabi merre vagytok??

Ma az első elméleti oktatásunk volt, de nem a konyhai, hanem a határőrizeti feladatokról. Gyakorlatilag új dolog nem hangzik el, megint belénk sulykolják, hogy a haza védelme a mi feladatunk, az első előtti lépcső vagyunk, nekünk a békeidőben történő határőrizet a kötelességünk. Háború esetén persze harci feladataink lesznek, de a haza védelmét elsősorban a honvédség látja el. Nekünk azt kell megakadályozni, hogy a külföldi befolyás begyűrűzzön, de elsősorban a tiltott határátlépés és a külföldre szökés bűncselekményét kell megakadályozni. Magyarul, nem engedünk ki a határon senkit. Ehhez a feladathoz minket megillet a fegyverhasználat joga.

Pontosabban:
"a határőrt fegyverhasználati jog illeti meg a tiltott határátlépés, az embercsempészés és a külföldre szökés bűncselekmény elkövetőjének, illetőleg az ilyen bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személynek az elfogására"

Nekünk valahogy a családban nem merült fel, hogy külföldre menjünk. Volt hétvégi telek, az adta a szabadságot Így a külföld nekem nem is nagyon létezett. Tanultam ugyan valamit '56-ról, hogy sokan kiszöktek, de nekem az is sokáig gyerekcsínyként fixálódott. Azt hittem, hogy olyasmi, ahogy most a konyháról kiszököm, vagyis hogyha nem figyel oda senki, akkor gyorsan lelécelek, lényeg, hogy jó időben kell elindulni, és gyorsan kell a bejárathoz menni. Gyakorlatilag ennyi, és kinn is vagyok - valami ilyen a szökés. Ha nagyon megszorongatnak, akkor azt is el tudtam volna képzelni, hogy amennyiben elkapnak, visszavisznek a rajtkockára. De hogy az életével játszik az, aki megpróbálja, csak itt a seregben tudatosodott.

Nekem sosem jutott eszembe, hogy át lehet menni másik országba. A külföld idegen bolygóként a fantasztikum határát súrolta, a szocialista országok is, de a nyugat az végképp. És hogy nekem lesz a feladatom megölni azt, aki mégis ki akar innen menni, az álmomban sem jutott volna eszembe.

Az egyetlen előnye a konyhai szolgálatnak, hogy kicsit távolabb kerültem a gyilkosság lehetőségétől. Nem akarok embert ölni, de ha rajtam múlik, nem maradok a konyhán.