24

1988. április 25. hétfő

8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
Egy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

219

Október 13. Kedd

Hatodik nap laktanyafogság.

Senki nem sejti mit csináltunk tegnap, dagad a mellem, mindenkit szarjankónak érzek magam mellett. Úgy értünk vissza, hogy senki nem vette észre. Kiszöktünk és visszajöttünk úgy, hogy senki nem vette észre!

Hajnal öt körül értünk a laktanya közelébe, már halványan sejteni lehetett az ég alján megjelenő tengerkék fátyol megjelenéséből, hogy közel a napfelkelte, éreztük sietni kell. Kicseleztük az őrt, visszamásztunk a lyukon, és a szendergő Csüti (csapatügyeletes tiszt) és az emeleten az alegység ügyeletesek mellett elsompolyogtunk. Ha valaki megállított volna az épületben, az már nem gond, azt mondjuk, a klubszobában voltunk pornót nézni, vagy az ÉPK-sokhoz indultunk, mindegy. Koltay biztosan lehúz egy-két szabadnapról, de valószínűleg a képébe röhögtünk volna.

Császárok voltunk, sebezhetetlenek.

Ez rögtön a 7:20-as ébresztőnél megcáfolódott.
Kevés a két óra alvás egy droidnak is, hiába császár, hiába sebezhetetlen, de aztán erőre kaptunk, álmosan is úgy álltunk a sor elejére és toltuk arrébb az ott állókat a reggelinél, mintha börtönbeli nehézfiúk lennénk. Így is éreztük magunkat, én nem mertem volna amúgy magam előre pofátlankodni, Répa érezte erre feljogosítva magát, de neki senki nem mert beszólni, én meg ugye vele voltam.

Reggeli közben jött a hír, lövészetre megyünk aznap.
Nem emlékeztünk, hogy ezt tegnap bárki említette volna, lehet, hogy ki se merünk szökni, ha tudjuk. Azért arról nagyon ciki lemaradni, vagy olyan fáradtan menni, mint amilyenek most vagyunk. Az egész napból nem is sokat fogtunk, senki nem értette mi ez a hihetetlen jó hangulat, min tudunk folyamatosan röhögni Répával.
De tényleg, nem bírunk magunkkal.
Egész emberes mennyiségű lőszert kaptunk, tizenkettőt. Persze röhögtünk Répával ezen is, mondtuk is, amikor osztották, hogy sose lövünk annyit, amennyi lőszert amúgy szolgálatban kapunk? Annyira nem kell tudnunk fegyvert használni? Hogy tanuljam mire elég a szolgálatban kapott lőszer?

Miközben vártunk a sorunkra, a környezetünkben várakozókon élcelődtünk. Bárkit kifiguráztunk, a szemébe kritizáltuk, mi van Medve, a te bocsaid azok?, mutattam a Medve seggében lihegő holdudvarra.
– Ki az anyjuk? Fogadok Bakonyit dugod.

Elememben éreztem magam, Répa miatt senki sem szólt vissza, és talán ő is azt gondolta, hogy együtt vagyunk igazán erősek.
Olyan átüthetetlen tömeg vagyunk, amit nem piszkál az ember, ha jót akar.
Nem is erősek, hanem elképzelhetetlenül magabiztosak. Nem mutattunk erőt, legalábbis annak nyers valójában. Csak azt éreztük, ezáltal éreztettük, hogy nincs ellenfelünk.
Senki nem ér a nyomunkba sem.

Az éjszakai szökés felmérhetetlen magasságokba emelt a többiek fölé. Nekem kellett ehhez Répa, neki nem kellettem volna én. Ő mindig magabiztos volt, de mivel általában egyedül érezte ugyanezt, most nagyon tetszett neki, hogy nem egy nyálas lakáj liheg mellette a kegyét keresve, hanem egy egyenrangú partnerrel teszi mindezt. Láttam, hogy elemében van, a fáradtságán is átsütött a felszabadult gyermeki pajkosság, úgy láttam, Répa most lett előfeltételezésektől mentes önmaga.

Persze én jóval többet engedtem meg magamnak, mint amúgy lehetett volna, de Répa jól szórakozott, sosem tolta előre magát, nem védett, nem biztatott, csak jól láthatóan állt mellettem. Én voltam a viccbeli nyuszika, aki mögött ott áll a bokorban a medve és ezért kekeckedik az erdő állataival. Például az igazi Medvével.

Mikor ránk került sor, hangos csatakiáltással vetettük magunkat a földre, Répa meg se várta a tűzparancsot, kiszórta a tárat egyszerre. Szilasi leállíttatta az egészet, magához parancsolt bennünket. De akárhogy kiabált, nem tudta azt a vigyort letörölni a képünkről, ami reggel óta hol kívül, hol belül cikázott a lelkünk körül.

Répa kapott újabb adag lőszert a fejmosás mellé, hogy ezzel már bánjon megfelelően, és visszaálltunk az alapállapotba. Vihorászva vetettük magunkat hasra újra, és egy kicsit odafigyelve “jót” lőttem, Répa pedig "kiválót".

Miután visszaértünk a laktanyába az alegység ügyeletes mindenkinek hangosan mondta a nevét, aki fél óra múlva éjszakai szolgálatba megy.
Persze én is, Ferihegy 1-re.

Két óra alvással éjszakába menni? Vagy nagyon meg fogom szegni a szabályzatot, vagy össze fog roppantani a kimerültség.
Nem kéne szolgálatba mennem.
A fáradt hősök ilyenkor már henyélnek.

309

Július 15. Szerda

33 hetem eltelt, még van hátra 45.

Reggel hatkor az ügyeletes-helyettes rugdosott ki az ágyból.

Medve volt az, egy novemberi leszerelő. Azt hiszem, jóban van Robival, de nem ez a legnagyobb hibája. Amúgy se kedveltem, nagyhangú lapaj, az a paraszt, akinél ez nem származás, hanem állapot. Pesti amúgy, de annak a legsurmóbb fajtája. Én aztán tényleg többgenerációs fővárosi vagyok, de a kiképzésen megtanultam, hogy a leggenyóbb paraszt az a pesti vagány.

Medvét - vastag tányérajkaitól eltekintve - még jóképűnek is lehetett volna mondani, dús, szőke haj, kék szem, a csajok biztos kedvelték. Azt az eseményt, aminek nem ő volt az elindítója, mindig erősen felhúzott szemöldökkel, lassan éledező tudattal nézte, minden ilyen alkalommal meglehetős fáziskéséssel értelmezte jól-rosszul a helyzetet. Nagy kerek szemeiből csak úgy sütött az ostobaság. De ha ő talált ki valamit, leginkább valami alávaló geciséget, akkor meglehetősen aktív volt, mintha csak a rosszindulat lenne az üzemanyag az agya működéséhez.

– Talpra, Dvorszky! Irányított szabadidő!! – röhögött az arcomba.

Értetlenkedtem, de nem tehettem mást, felkeltem. Nem mondta, mit kell csinálni én meg gyanakodtam, hogy csak átverés, ezért kinéztem a folyosóra.

Kinn elég nagy szaladgálás zajlott, ráadásul, hogy mindez nem vicc, Szadó őrnagy sietett megerősíteni.

– Dvorszky, maga mit csinál még mindig pizsamában? Egy perce van, mindjárt indulnak a teherautók!

Nem nagyon értettem, de a fele se tréfa, ez nem sima szopás, amit az öregek találtak ki, ez valami sokkal nagyobb lesz, ha a tisztek keze is benne van. Ez nem vicc, illetve de: rossz vicc.

Összekaptam magam, felsorakoztunk, senki a sorban nem tudta hova megyünk, lezavartak reggelizni, aztán kihajtottak válasz nélkül az udvarra, fel az IFA-ra és már robogtunk is valamerre. A kiképzésbeli érzések jöttek elő, a bizonytalanság, a riadtság, az ismeretlen jövő rémképe. Persze kopaszon ez veséig hatoló félelemmel járt, amikor még igazából semmi nem volt ismerős, fogalmam se volt mi történik majd velem. Azt hallottam, hogy azért viszik az embert messze a lakóhelyétől, ahogy engem először Sopronba, mert így lehet megtörni a bevonult kölkök egóját. Az ellenkezés, ellenállás elfojtása azzal, hogy minden ismeretlen lesz, és úgy csapják ki az ország másik végébe, mint ahogy a hentes kérdezi a darált húsról, hogy lehet 5 dekával több?

– Hát nem is tudom. Tudja mit? Legyen.

És a hentes odavág még egy kicsit találomra.

Na, így hajigálnak minket, hogy érezzük, nem számítunk, kuss a nevünk.

Most azért ijedtséget nem éreztem, csak azt a keserű szájízt, amit ennek az emléknek a felbukkanása okozott. Már rég nem kuss a nevem, sőt többet is szájalok, mint kellene, de ez, hogy megint hozzácsapnak a darált húshoz, az nem tetszik. Viszont akármennyire nem tetszik, megtehetik.

Nem utaztunk sokat, Nyáregyháza mellett egy hatalmas kukoricásnál tettek le minket. A környékbeli fák árnyékából megelevenedett alakok mozdultak felénk. Egy téesznyi nagyapa, nagymama közeledett mosolyogva. Úgy néztem már nagyon vártak minket, mert még meg sem állt az IFA, már egy kerek arcú, kicsit potrohos ötven körüli tata nyitotta is le a plató hátulját és tessékelt ki bennünket. Mint egy gondos tyúkanyó, úgy igyekezett egy közeli fa árnyékába beterelni mindenkit, aki leugrott már az IFA-ról.

– Hát az én fiam is épp most katona Lentiben! Jöjjenek, jól elleszünk mi ma!

A gumicsizma, a foltos kertésznadrág, a borvirágos orr képe ezt az elképzelést nem erősítette, de ahogy a lehető legtermészetesebb határozottsággal tolta félre Szadó őrnagyot az útból, hirtelen szerethetővé tette. Szadó őrnagynak láthatóan nem tetszett, hogy emberszámba vesznek minket már a sorakozó előtt. Nem akart nagyon látványosan ellentmondani a férfinak, de széles mozdulatokkal sietett felénk, hogy rendet tegyen. A fickó barátságosan mosolyogva lefogta a karjait és két méterrel hátrébb tolta a tehetetlenségtől bágyadtan tétovázó Szilasi és Guttyán főtörzsőrmesterek mellé egy sorba. Szadó nem akart jelenetet, nem ellenkezett, csak az arcán látszott, mennyire nincs ínyére, hogy egy vidéki fater jóindulatán csorbul ki a tekintélye.

– Hagyja őket tábornok elvtárs! Dolgozni fognak, nem hadba indulni, hadd pihenjenek, amíg elmondjuk, mi lesz a munka.

Szadó fejére szűk lett a sapka, szeme tűzben égett, a hangja is mintha fenyegető lett volna, ahogy válaszolt.

– Miklós bátyám, azért elkapatni nem szabad őket!

Az csak legyintett, beigazította Szadót rendesen a sorba Guttyánék közé, majd kezet fogott a többi tiszttel.

Mi az árnyékból figyeltük, ahogy a tisztek alakiznak. Majd valamifajta kupaktanácsot tartottak, időnként felénk sandítva. Mi - nagyjából ötvenen - az árnyékban ücsörögtünk és volt alkalmunk megfigyelni mi zajlik.
A tisztjeink civilek közt milyen lehetetlenül esetlenek mind! Az a karót nyelt tartás, amivel leereszkedő módon beszélnek, borzalmasan idegen itt ezek közt az emberek közt, akiknek a pózolás gyakorlata annyira távol áll, akár az óriás műlesiklás. Természetesen reagálnak le mindent, mosolyognak, viccelődnek, a sikamlósakba belepirulnak, ha nem értenek valamit, nem tesznek úgy, mintha értenék, kérdeznek rögtön, ha nem értenek egyet, már abból látszik, ahogy tágulnak az orrlyukaik a horkantás előtt. De a tisztjeink a legkisebb mozdulatukkal is kilógnak. Nem kifinomult érzékeikkel, hanem a böhöm, korlátolt merevségükkel. Szadó őrnagy sértett alispánt játszik, Szilasi kínosan ügyel, hogy semmihez ne érjen, mintha ragályos lenne a civil világ és megfertőzhetné, a direkt számukra idekészített asztalnál is figyel minden apró részletre, ahova a könyökét teszi, és látványosan fény felé tartva vizsgálja a poharat, amit a kancsó bor mellé tettek ki nekik. Láthatóan nem érti, mit keres itt. Olyan, mint Woody Allen egyik beteg filmjében a fehér spermiumok közé keveredett fekete, aki ezt kérdezgeti folyton:

– Mit keresek én itt? Hogy kerültem én ide?

Guttyán viszont elemében van, holdvilág képén erős rajzolat az elégedett mosoly, kedvtelve és leplezetlenül vizsgálgatja az asszonyosnak is csak nagy jó indulattal nevezhető nagymamakorú nénik farát. Bár ő tudna a leggyorsabban elkeveredni itt, az a birtokosi tudat látszik a mozdulataiban, hogy ő magasabbra vitte, itt minden az övé, a hatalom gyakorlójának képviselőjé-é, és csak a jóindulatán múlik, hogy egyik menyecskét sem hágta meg az asztal mellett eddig.

Amúgy nagy sumákok a parasztok, mert egy fiatal lány vagy asszony sincs köztük, a többi meg érezhetően simogatónak érzi Guttyán véreres és tolakodó tekintetének illetlen fogdosását.

A tisztek bort ittak, az asszonyok meg almát osztanak ki nekünk, pipiskednek Guttyán felé, de a felénk közelebb eső felületük jóságos nagymamának mutatja őket, némelyiknek a fia, vagy unokája lehet katona, mert úgy adják az almát, hogy melegen a szemünkbe néznek és két kézzel ráhajtják az almára az ujjaink.

Aztán kiderül, mit is kell csinálni.

A kukoricák nemesítésénél figyelni kell arra, mondja az öreg, aki leszedett a platóról, hogy ne tudják saját magukat beporozni, mert tudniillik a kukorica önnemző, saját magát meg tudja termékenyíteni, ezért annak a típusnak amelyiket be akarnak poroztatni más fajtával, le kell törni a virágát. Így a másik fajta fogja megtermékenyíteni és jobb lesz a termés.

Ez lenne a kukorica címerezés.

A nap folyamán sűrűn jutunk arra a megállapításra, hogy a Szadó őrnagy is lehetne önnemző, legalábbis baszódjon meg, hogy ebben a kánikulában ezt a feladatot találta ki nekünk. Bár a nyáregyháziak nagyon odafigyeltek ránk, hordták a vizet, és délután a löncshús konzerv mellé újból almát adtak, de azért a kukorica címerezés genyó egy meló. Magas a növény, élesek a levelei, össze tudja vágni az arcot, kezet. Tiszta por, egy idő után mindannyian álcázás mesterei lehettünk volna, mindenünk egységesen szürke lett. Törögetni a virágot nem kellemes, elfárad a kar hamar. Egy idő után a végeláthatatlan sorokban nem is törögettem, hanem tépkedtem, ha a virág jött azt, ha az egész növény jött tövestül, akkor meg azt. Azt hiszem csak én egyedül több kárt okoztam, mint amennyi hasznot reméltek a helyiek az alma, a bor, és a jóindulatuk megtérüléseként. Néha versenyt rendeztünk, ha nem figyelt ránk senki, meghatározott hosszon, tapostuk, zúztuk a növényeket. Rossz volt nézni.

Csinálni viszont kurva jó.

Ahhoz képest, amit kellett volna.

Ami viszont érdekes, hogy a növények a széleken, a betonutak felé alacsonyabbak, szárazabbak, véznábbak voltak, és minél közelebb nőttek a tábla közepéhez, annál erősebbek, magasabbak.

Vagy az van, hogy együtt erősek és a széleken félénken összetöpörödnek, megalázkodva az ember előtt, vagy az hogy az ember közelsége fertőző métely és a puszta létezésünkkel megölünk mindent, ami közel merészkedik.

Este dzsungelharcosokként, feketére kent, koszos arccal, kezünkön, képünkön, fülünkön, vágásokkal, karcolásokkal tarkítva értünk vissza a laktanyába, és olyan fáradtak voltunk, hogy másnap alig tudta valaki elmondani, hogy is került ágyba.

347

Június 7. Vasárnap

Tegnap ugye, majdnem elszúrtam mindent, véletlenül egyszerre engedtem ki a Pórázt és a Ködit, a kemény őrkutyákat, de nagy szerencsémre nem kaptak össze, s Póráz az ott focizó ÉPK-sokat sem falta fel.

Ma délelőttös szolgálatban vagyok kutyakonyhán.

Amit nehéz megszokni az az, hogy irtózatos a bűz. Attól a minősíthetetlen kajától jellemzően hasmenésük van  a kutyáknak mindig, de ha nem, akkor a székletük épp hogy krémes állagú, viszont nagyon lédús, párolog durván. Kétszer kell kitakarítani a ketreceket egy nap, de bőven összeszarják a két alkalom közt. Ugyanis ez az egyetlen, amit szabadon csinálhatnak, akkor, amikor csak akarják. És teszik. Mi meg megoldjuk a kajával, hogy az emésztőrendszerüket komposztálóvá alakítsuk, aminek a végterméke iszonyatosan büdös.

Be kell fognom a fülem, amikor szerencsétlenek dolguk végeztével ösztönösen be akarják temetni az eredményt és kaparni kezdik hátra a homokot, mert homok nincs, beton van, azon meg velőtrázó hangot ad a körmük.

Aztán ők úgy érzik megtették, amit kell és többet ügyet se vetnek a kupacokra. Következésképp széthordják, összekennek mindent, még az itatótálakat is. Persze valahogy megoldják, hogy ők maguk nem lesznek szarosak, de a lábuk azért olyan. És úgy viszik mindenfele. Slaggal szoktam leveretni róluk, már azokról, amelyeknek ez jó móka, ez élvezet. A többivel nem tudok mit kezdeni. De ettől még kitakarítottam a kenneleket. Azt hittem ez gyorsan megvan. Tulajdonképpen igen, megvan.

Csak ebben a bűzben hosszú.

És ezért nem szeretem csinálni.

Viszont gyönyörű idő volt és levetkőztem derékig, a nadrágot meg egészen combközépig felhajtogattam. Minden munkafolyamatot így végeztem, és még a kutyakonyhában, ahol pedig pár fokkal hidegebb van, ott se vettem fel semmit. Élveztem, hogy minden közvetlenül a bőrömet éri. Kicsit szabad voltam. Dönthettem és én döntöttem, hogy hagyom magam. Elcsábulni. És így voltam egész nap.

Estére úgy leégtem, hogy mindenemet fájlalom.

Amikor begyűjtenek az IFA-val, és sziszegek néhány mozdulatra, és meglátom, hogy lángoló vörös, bár a ponyva alatt, abban a fényben inkább koromfekete a kezem, nyilván az arcom is, a legbarátságosabbnak tűnő társam szemében is csak azt tudtam kiolvasni, hogy dögölj meg.

Közel voltam hozzá, tényleg. Minden, ami most rajtam van, mindenhol, ahol meghajlik a textil, marja, tépi a testem. Néha egy-egy kanyarban, amikor összefeszül vállam a mellettem ülővel, kisebb sikolyt engedek el.

A köteléken már az egész század láthatja, hogy ma én nyaraltam. Korlát százados tartja az eligazítást és fennhangon mondja, ki megy ma szabadnapra.

– És Dvorszky… Dvorszky maga itt van?

A „jelentem itt”-be úgy belevisítottam, hogy a századosnak meg kellett jegyeznie, hogy magának Dvorszky semmi nem jó, maga semminek nem tud örülni?

De, tudnék.

Tekerjen be valaki hűs levelekbe.

Szóval szabadnapra engedtek. Olyan laza voltam hazafelé, amilyen még soha. A tányérsapkát hátratoltam, mert mint egy töviskoszorú szúrta, nyomta, vágta a homlokom. A nyakkendőt levettem, az inget kigomboltam és hátra a vállam mögé toltam az ingnyakat, hogy a merev kimenő ing anyaga ne dörzsöljön. A váll-lap ugyan verte a lapockám, de még így is viselhetőbb volt. A nadrágot leeresztettem a csípőmre, mert ha ügyesen léptem, nem mozdult el a csípőcsontomról, nem dörzsölődött a derekam. A nadrág slamposan rálógott a cipőmre és a lábaimat viszonylag nagy félkörökben kellett tennem egymás után, hogy ne súrlódjanak a szárak, miközben a zsebénél fogva húztam el az anyagot a testemtől.
Menekülni így nem tudok, vagyis olyan vagányan, kajlán állnék, zsebre dugott kézzel a VÁP, a katonai rendész elé, tán még nem is tisztelegnék.

Állnék, mint a nyúl a viccben:
„Mi van medve, te vagy itt a bakter?”

Ha rágóznék közben, biztos helyben lelövetnének.

De mákom van. Hazaérek VÁP-os nélkül.

Anyuék azzal fogadtak otthon, hogy kaptak levelet arról, hogy élenjáró lett a fiúk. Fogalmuk sincs, hogy az micsoda, hova tegyék. De örülnek, mert valahogy ez mégis jó. Ugyanakkor kicsit zavarja őket a levélben megfogalmazott mondat, hogy engem az ellenség gyűlöletére nevelnek. Merthogy a levélben valóban az áll, hogy nagyon köszönik a szülők áldozatos munkáját, a szocialista hazát szolgáló erőfeszítéseiket, de most már a határőrség veszi át a nevelésünket, hogy a szocialista hazánk érdekében képezzenek ki, honvédő egységgé. És tisztelni fogjuk a feletteseinket és megtanuljuk gyűlölni az ellenséget.

Mert az fontos.