24

1988. április 25. hétfő

8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
Egy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

142

December 29. Kedd

Visszaköltöztem a 2-es körletbe.
Az ágyamon heverésztem, hevesen töltve a szabadnapom, mikor jött az alegység ügyeletes, hogy Zádori hívat. Mentem is, úgy ahogy voltam, melegítőben, papucsban.
Kicsit meg is hökkent, de aztán elmondta, hogy megvitatták a kérésem Szadó őrnaggyal és engedélyezik, hogy visszaköltözzem.
Nem kellett kétszer mondani.

Kicsit átszervezték a szobákat, remélem miattam, legalább dolgoztak egy kicsit. Betettek a körletbe egy, az útlevélkezelőktől nemrég a kampósokhoz került srácot.
Nem nagyon ismertem előtte. Magas kerek arcú, szemüveges srác.

Valahogy ahogy néz, már attól is röhögni kezd az ember, de ha meg is szólal mellé, azt tényleg nem lehet kibírni.

Mindenből intelligens, szofisztikált viccet csinál, és minden történésre tizedmásodperc alatt reagál.

Alex, valami balhé miatt bukott le az első századtól hozzánk, ebből jól látszott, hogy a tisztek valóban büntetőszázadnak néznek minket. Arra a kérdésre, hogy mi történt, nem nagyon válaszolt, legyintve jegyezte csak meg, hogy összekülönbözött az első század tisztjeivel. Ez az információ azonnal mély együttérzést és szimpátiát váltott ki bennem. Majd gondolom később elmondja, hogy mi is volt vele konkrétan, ha már nem lesz dühös, amikor az egész az eszébe jut.

Alexnak valószínűleg nem kell nagy szívásokra számítania, hiába lett kopasz kampós, mert valójában öreg, ő is a korosztályom, és jó fej.

Ez elég jó kombináció, hogy viszonylag nyugodtan teljen neki is ez a maradék pár hónap.

145

December 26. Szombat

Ünneplem a karácsonyt, ahogy csak bírom.
De alig megy.

Mert ma megint Rövid Ugrásom volt, a tegnap reggeli bukással terhelt délelőtti szolgálat után beraktak éjszakára.

Ott a felszálló gépek háromszög alakját és lámpasorait gondoltam feldíszített karácsonyfának, de majdnem olyan gyorsan illantak el, mint a róluk szóló gondolat.
Ma még karácsony van, érezni kéne egy kicsit, valamitől megjöhetne már.
Szeretetben jelentkezhetne.
Nekem Itt benn, a másik körletben jobb volt.
Több embert kedveltem, mint a mostaniban.

Amikor reggel bejöttem, összefutottam Zádori hadnaggyal és Szadó őrnaggyal. Zádori lapos pillantásokkal méregetett, és meglehetősen meglepődött, hogy kihallgatást kértem tőle. Feltételezem, nem gondolta, hogy van pofám a tegnapi balhém után az orra elé kerülni.
Hogyne lenne.
Kinyögte, hogy tíz perc múlva az irodájában.
Ott is voltam és mondtam neki, hogy vissza akarok költözni a 2-es körletbe.

Levegőt se nagyon tudott venni.

– Dvorszky, már megint kezdi? Nem tud egy percig nyugton maradni? Azonnal menjen innen, hallani se akarok magáról.

Kijöttem tőle, de nem éreztem, hogy ezzel vége is, majd megyek feljebb, Balrog őrnaggyal majdnem heti szinten összejárunk, miért ne segítene? Majd jövő héten felkeresem. Ha a tegnapi bukásom miatt nem küldenek, akkor megyek magamtól.

De egyelőre maradok a seggemen. Nem költözöm.
Nem kaptam ajándékot.
Milyen karácsony ez?
Az Isten verje meg.

160

December 11. Péntek

Újabb szabadnap.

Szívok benn.

Költözködöm.

Balrognak igaza volt. Nem tudom, hogy alakult ez így, de ma magamtól kezdtem el.
Az alegység ügyeletes bejött reggel, hogy szóljon, kizavartam, hogy szabadnapos vagyok, majd amikor kedvem lesz, átköltözöm.
Igazából, azt hiszem, nem törtem meg. Nem nagyon volt kétség bennem sem, hogy költözni kell majd, nem gondoltam, hogy meggyőzöm a tiszteket, de valahogy élveztem a tegnapi napot.
Nem nagyon volt tétje.
Ha nagyon szorongatnak, azt mondom, oké, költözöm, most már akarok.
De idáig nem jutottunk, mára meg igazából lényegtelen lett minden, költözöm.

Igazából célom nem volt a tegnapi akadékoskodással, pusztán csak örömmel tölt el, hogy fejtörést okozok a tiszteknek.
A négyes körletbe tettek, sejtelmem sincs miért, van két februári leszerelő, meg itt van Molnár Csabi.
Ő legalább örül nekem.

162

December 9. Szerda


Ma a fejesek úgy döntöttek, át kell költözzek egy másik körletbe.
A süket Kapuvári őrvezető tudatta velem. Két korosztállyal fiatalabb, mint én, kisBerben.
Nem tudni, hogy ő hogyan lett alkalmas a katonaságra, mert nagyothall. Ő sem tudja pontosan, de olyan, mintha nem szervi baja lenne, mert teljesen véletlenszerű, mit hall meg, mit nem. De azt sem lehet rá mondani, hogy direkt sumákol, mert látszik, hogy igyekszik. Ennek ellenére van amit zajos környezetben is jól hall, van amit kongó folyosón is el kell neki többször ismételni. Nagyon jóindulatú srác, én kifejezetten kedvelem, olyan békés, jóságos arckifejezése van, amitől még a kopaszkori szopatásokat is megúszta.
Ezért nagyon rossz érzés volt neki ellentmondani.

Bejött a körletbe és tájékoztatott a vezérkar döntéséről. Azonnal költöznöm kell egy másik körletbe.
Mondtam Kapuvárinak, hogy ne érezze ezt személyeskedésnek, de nem megyek. Jelentse annak, akitől a megbízatást kapta, hogy nem vagyok hajlandó.
Nem mondtam ezt hangosan, de abból, ahogy Kapuvári elfehéredett, tudtam, hogy ezt most hallotta.
Kicsit győzködni próbál, nem úgy, mint Kapuvári az alegység ügyeletes helyettes, hanem mint Kapuvári, a jóságos.

Nem érti, miért hívom ki magam ellen a sorsot megint, de nem akartam magyarázni, csak hogy nem akarok költözni. Végül Kapuvári belátta, hogy nem győz meg és kelletlenül ment el jelenteni Zádori hadnagynak a történteket.

Zádori azonnal behívatott magához.

– Dvorszky, maga félreérti a helyzetet. Nem kérést intéztünk magához, ez parancs volt. Lehet, hogy azt hiszi Kapuvári határőrnek ellentmondhat, de ez a felsőbb vezetés parancsa volt, azonnal menjen, költözzön át.

Kicsit meglepte szerintem, hogy én azt hiszem nem csak Kapuvárinak mondhatok ellent, mert önkéntelenül felállt a székből, ahogy jól artikulálva mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó költözni.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem! Kezd elegem lenni magából! Ez most már mindennek a teteje. Adok magának egy utolsó esélyt. Elmegy most azonnal költözni és az előbbi mondatát meg sem hallottam.

– Jelentem, nem akarok.

Nem voltam hangos, agresszív vagy ilyesmi, Zádorinak mégis valamiért felment a pumpa.

– Na ide figyeljen Dvorszky, már hajlottam arra, hogy holnap szabadnapra engedem magát, holnap kimehetett volna! Hány hete nem volt otthon? Négy, öt? Nem akar haza menni? Mert így az életbe nem fog. A holnapi szabadnapról lehúzom parancs iránti engedetlenség címén, és nem fogok én bajlódni magával, kihallgatásra rendelem Horváth századoshoz, majd ő kitalálja mi legyen magával. Leléphet.

Horváth százados sem tud már kiabálni, a bajsza alá motyogja:

– Dvorszky, mit művel már megint? Nem akar költözni? Egyáltalán, hogy érti ezt? Azt tudja, hogy ezt jelentenem kell a századparancsnokának? Majd ő tudja, mit csináljon magával. Na menjen! Takarodjon ki innen.

Most majd mehetek Szadó őrnagyhoz magyarázni, hogy nem költözöm.
De ők meg miért nem mondják, hogy miért kéne?
Ha érteném és meggyőznének, mennék.
Vagy legalábbis nagyobb eséllyel.

De így tényleg nem akarok.
Megszoktam itt, jó helyem van, a körlettársak elfogadtak, biztonságban vagyok, még azt is mondhatnám, hogy vannak itt barátaim. Faszom költözzön csak azért, mert a tisztikar hirtelen ezt találta ki.

Terjed a hír, mert délután F2-n már a délelőttös váltás is tudja, hogy megint nyíltan megtagadtam a parancsot.

181

November 20. Péntek

Matyinak köszönhetően nem voltam sokat kinn éjszaka, de reggel éreztem, hogy ehhez nekem inkább fáj a torkom és ezért reggeli után elmentem a dokihoz.
A torkom mindig piros.
Csak meg kell köszörülnöm és iszonyú betegnek látszom.
De a doki nincs meggyőzve, ingatja a fejét, majd szó nélkül elküld. Délután szemlét tartanak a tisztek a körletekben, rendet kell csinálni.
A természet rendje, hogy nekem nem kell.
Meg Lufinak sem.

Most lettem öreg, Lufi pedig leszerelő, alig három hónapja van hátra.

Így mi az ágyon fekve várjuk, hogy Petró Dezső megcsinálja. Minden alkalommal sikerült eddig valahogy ellógnia, most viszont nem volt szerencséje, hárman voltunk csak a körletben. Néha Lufi hanyatt fekve, mint valami karmester, széles mozdulatokkal instruálta, ezt ide, azt ott még egyszer, de aztán elfáradt és hagyta, hogy Dezső sunyi pillantásokkal fellesve, hogy figyeljük-e még, egyre lanyhuló intenzitással maszatoljon.

Aztán jöttek a tisztek és Lufitól, mint rangidőstől kérdezték, hogy ez mi?
– Ez miért nem ott van? Az meg? Mintha le se lenne törölve, le kellene még egyszer! Igen az lesz a legjobb. Az egész körletet takarítsák ki újból! De ragyogjon!

Lufit ilyennek még nem láttam, úgy indult meg Petró felé, hogy azt hittem egyben lenyeli.
Még bele is férne.

Ettől megijedtem én is, ugrottam oda, senkinek se lenne jó ez, de addigra Lufi már sziszegett, hogy ezt többet soha, érted, kisgyerek? Most megnézed, milyen a tiszta körlet, és bármikor mondom, hogy ilyen legyen, te megcsinálod, nem kell szólni, nem kell kérni, hogy mit kell még letörölni, letörlöd. Most megcsinálom én, te ülsz és nézed. És megjegyzed öcsém, értve vagyok?

Olyan tömeg tornyosult Petró fölé, hogy nem volt kérdés, hogy ezt nem akarja még egyszer átélni.
Lufi egyébként nem ilyen, nagyon is nyugodt és szarik a korosztályos különbségekre, ő se szeret senkit ugráltatni, de ugrálni sem akar már. Most lett leszerelő, jogos is az elvárása.
De én szarban voltam.

Úgy gondoltam, takarítson a faszom.
De ha Lufi takarít, én nem fekhetem.

Így mikor Lufi elismételte Dezsőnek, hogy most ő megcsinálja, jól figyeljen, én is bekapcsolódtam, hogy igen, most megcsináljuk, de jól figyelje meg, mert mindig ilyennek kell lennie a körletszemlén.

Lufi nem kímélte magát, nekem se lett volna illendő, és végül egész jól is esett ez a vad, elszánt, pörgős munkavégzés és mikor készen lettünk, egymás tenyerébe csaptunk Lufival, hogy ez jó volt.
Kemény volt, de jó volt.

Petróra se haragudtunk, Lufi barátságosan mondta neki, hogy ecsém, szaladj a tisztekért.

184

November 17. Kedd

Reggel azzal ébresztettek, hogy külső körletre rendeltek mára. Vagyis szemétszedés, sitthordás az udvaron. Guttyán főtörzs, neki szívügye a kert,  ő osztotta ki feladatokat Faragó Zolinak, egy szintén korosztályombeli határőrnek.
Ma neki tartozunk engedelmeskedni. Jól nézett ki a csapat, mert én, mint majdnem Öreg, a többi mind igazi kopasz. Zolival sosem voltunk jóban, de soha semmi bajunk nem is volt egymással, sőt tán még néha egy-egy cinkos összekacsintás is lehetett.

Most megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította a kopaszok előtt, hogy én is öreg vagyok és ugyanolyan előjogaim vannak, mint neki vagyis dolgoznom nem kell, de parancsokat adhatok.
Így is mentünk ki a hátsó udvarra, mi Zolival beszélgetve, a kopaszok sorban, menetelve. Mivel pár napja érkeztek, még azért elég megszeppentek voltak mind.

Mivel a feladatokat nem ismertem és nem is akartam, csakis önkényeskedni tudtam.
De ez egész jól ment így elsőre is.
Rámutattam egy területre, tele többkilós betondarabokkal, ágas-bogas betonvasakkal, hogy ezeket szedjék össze és tegyék ide.
Majd fel óra múlva, hogy nem jó, állj!
Ne ide!
Az egészet vigyétek át oda.
Majd megint, hogy talán jobb lesz mégis az épület mellett közvetlen.
Ott igen.
Oda az egészet.

Aztán sopánkodva, hogy ájájájj... nagyon nem jó, közel a villámhárító, belecsap a villám.
Vigyenek vissza mindent, ahonnan hozták, de aztán meg amint végeznek, hogy mindenhol útban van, szórják szét mégis inkább ott, ahol összeszedték.
De egyenletesen!

Zoli nem szólt, hagyott érvényesülni, amúgy ő is ugyanezt csinálta, bár abban volt valami koncepció, eredményeket ugyanis majd fel kell mutatnia Guttyánnak, de volt elég embere, dolga.

Érdekes dolog ez amúgy.

Elkapott a megkérdőjelezhetetlen, ellenőrizetlen hatalom szele, ereje.
De nem is ez az érdekes, ez szinte törvényszerű ilyen helyzetben.
Az az érdekes, hogy a gyengékre csapok le én is.

Ez valami emberiségbe kódolt ösztön lehet, mert én is csak rámutatok a kehesre vagy rámutatok a szemüvegesre, és valami lehetetlen munkára rendelem. Pol Potnak is bevált, irtotta a szemüvegeseket és a munka társadalmát építette. Ennyire egyszerű ez, odahívom a szemüveges, hajlott hátút és azt utasítgatom.

Azokat, akikben látom, hogy ellenszegülhetnek, azokat nem.

Ha konokság jelét felfedeztem valakiben, azt messze elkerültem a parancsaimmal. Egyszerű válasz lenne a miértre, hogy mert nem mulattatna, mert jobb egy olyan ember szenvedését látni, aki valóban szenved. De ez nem teljesen igaz, talán inkább valami érdektelenség.
Viszont a legbiztosabban megszenvedtethető: a gyenge.

Azt látni aki ellenáll az akaratunknak, kifejezetten frusztráló. Meg csak az időt veszi el a hiábavalóságával. Ezek úgyis engedelmeskednek Zolinak. Küzd velük, de jól csinálja, végül nincs apelláta.

Szóval én vittem a gyengéket. Még mulattatott is a végén, hogy már-már erőt tudtak felmutatni, az egyre sűrűbbé váló "na ebből már tényleg elég volt, a kurva életbe már Dvorszky" felkiáltás, az valami ilyesmire utalt.
De zendülés nem lett.

Amúgy a konokokkal szemben lehet, hogy nem az érdektelenség, hanem a félelem jelent meg bennem. Attól amitől én gondolom magam többnek, vagányabbnak, hogy kiszökdöstem, nem tudják, nem is sokat tudnak rólam, semmi okuk tiszteletet tanúsítani.
És lehet, hogy nem is tudnám rávenni őket.
Az komoly presztízsveszteség lenne.
Na, a nagy lázadó, de rendet tartani, azt nem tud!

Pedig amúgy tényleg nem. Az a vágy, hogy tiszteljenek kimerül abban, hogy hagyjanak békén, de hogy másokat arra igyekezzek kényszeríteni, hogy tegyenek is úgy, mintha tisztelnének, sőt, tiszteljenek, ehhez nincs gyomrom.
Ezt csak a beteg lelkű pártfunkcionárius és a katonatiszt várja el.

Én hánynék ettől.

Ez jó érvnek tűnt, mert a másik eshetőség, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok másoktól megkövetelni a tiszteletet, az szar lenne.
Ezt senki se szereti.
Nem jó érzés gyengének tudni magunkat.

Ezért gecizik minden hatalommal bíró gyenge a gyengékkel. Mert nekik ki tudja mutatni a hatalmát, nem veszélyeztetik azt.
A többit rábízzuk egy gátlástalanabb társra, akiből érződik erő. Ezt csinálja a hatalom, ezt csinálják a külföldi kormányok, a poltika és ezt csinálja a mai magyar minisztertanács is.
A párt.
Mindig mi leszünk hatalmon. A gyengék.
Nekem könnyebb veled, ha azt csinálod, amit mondok. Gondold úgy ahogy mi szeretnénk, hogy gondold, hidd azt, amit mi gondolunk, hogy higgy.

És igen. Leuraltak minket.

Egy szűk elit szolgái vagyunk.

Ebből kéne kitörni, ezt nem volna szabad hagyni soha.

Este elengedtem a gyengéimet, Zolival nevetgélve mentünk az épületbe, Guttyánért, hogy lássa, micsoda rendet csináltattunk.

Bele ebbe a szép szocialista hazába.

Ma Isteni volt!

Ma Isten voltam.

210

Október 22. Csütörtök

Zádori hadnagy ma átkutatta a szekrényeket. Zádori szintén kopasz hadnagy, vidéki pali. Eddig mintha kicsit elnyomva érezte volna magát, mert most úgy nézett ki, szabadjára engedte az indulatait. Talán a jóképű, pesti, beképzelt rohadék Knízner hadnagy uralta le eddig, mert mostanáig nem nagyon szólalt meg és talán rájött, hogy körbe kell hugyoznia a laktanya minden szegletét, különben szart se fog érni..

Mivel nem tudta, hogy akkor is, ezért ma végigjárta a körleteket és az összes szekrényt átkutatta. Az alegység ügyeletest utasította, hogy ne engedjenek senkit kijönni a szobákból, ne tudjuk megtárgyalni a folyosón, mit is művel és szisztematikusan átkutatta az összes helyiséget. Agresszív volt, paraszt és alapos.

Mindent kirázni az ágyra, ő mindent áttapogat, mindent kinyitni, kibontani, ő mindenbe belenéz.
Közben kiabál a sebesség miatt, nem lehetsz elég gyors neki ma. Minden érdekli, mindenbe belekérdez.
Mindenről van véleménye, de semmi nem tetszik neki.

Isten tudja, mit keres, de nálunk nem talált semmit. Két dolog van most nálam, ami nem lehetne. A Centit nem nagyon szeretik, de azt a nadrágom zsebébe csúsztattam.

A másik meg, a hadititok, vagyis a feljegyzéseim a kis naplómban.

De ez is viszonylagos biztonságban van, ha épp nincs közvetlenül elől, mert akkor nem merül fel, hogy töltöm. Mindenki első nap bevágta a szekrénybe és az ott csak úgy van.
Senki nem nyúl hozzá többet.
Így azt nem is nézik.

Azért annyi rutinunk van már, hogy a többi tiltott holmit elrejtjük, minden nap számítunk szekrényrend ellenőrzésre. Igazán érdemleges tiltott anyagot senkinél sem talál.
Majd pont egy ilyen kopasz marha fog minket rendre tanítani.
Persze.

213

Október 19. Hétfő

Ma külső körlet takarításra rendeltek, egész szép idő volt, egy szál ingben lehettünk kinn.

Szinte nyaralásnak éreztük.
Négy órát legyezgettük a földet a seprűvel, hajtottuk szét a leveleket, hogy a kukába ne kelljen gyűjteni.
Ha velem példát akarnak statuálni a tisztek, akkor nagyon rossz úton járnak.
Már a laktanyafogság is egy röhej, jobb dolgom volt abban a pár napban, mint bárkinek.
És azóta nem tudom, hogy kímélni akarnak, vagy büntetni, mert amilyen szolgálatokba betesznek, mindig tökéletesen alkalmas lógásra. Szinte csak arra jó.

Ha nekem kellene fegyelmeznem egy katonám, ezek eszembe se jutnának.
Valami igazán keményet találnék ki neki.
Olyat, amiből a többi is érti, hogy hogyan kell viselkedni.

Ezzel szemben engem sunyin irigyel a század majdnem egésze, mert minél nagyobb marhaságot csinálok, annál jobb dolgom van, és annál nagyobb a pofám.

Mindig konfliktus alakul ki abból, ha parancsot kapok, mert nem tudom szó nélkül hagyni.
De, ha netán neki is állok, sokszor az van belőle, mint ma is, hogy az ősz utolsó napos délutánjainak egyikén lebzseltem, munkát imitálva és napfürdőztem.

383

Május 2.  Szombat

Ma minket, kopaszokat nem osztottak be szolgálatba, hanem általános körletszemlét kellett csinálnunk.

Úgy véltem, hogy ez nekem nem dolgom.

Mivel az összes kopasz a századnál maradt, gyakorlatilag minden idősebb katonára szükség volt a FEP-en, ezért mindenki szolgálatba ment. A laktanya kiürült, csak a kopaszok maradtak takarítani. Vagyis nincs öreg katona, aki basztathatna. Ráadásul Nitró is szabadnapon van!

Mivel általános gyakorlat, hogy a szakácsok a konyhán esznek, a reggelihez határozottan gyalogoltam ki az épületből, be a konyhára, mielőtt bárki hozzám szólhatott volna. Robinak elmondtam, hogy a századnál kell takarítanom, az alegységügyeletes a körletünket, meg a budit bízta rám. Csillogott a szeme, ahogy hallgatta, a budis résznél könnybe is lábadt neki, olyan szépnek találta. Örömmel engedett el:

Ja, menjek csak, ahova való vagyok, varacskoljak ott. Kár hogy tegnap nem szart alaposan mellé!

Mondtam, hogy a neveltetését figyelve az a csoda, hogy néha beletalál.
Na ebből megint lett feszülés, de aztán lenyugodott, ahogy a reggeli után magamhoz vettem egy vödröt, felmosófát, meg rongyot. Még azzal búcsúztatott, hogy úgy takarítsam ki a WC-t, hogy holnaptól ott eszem.

Anyád.

Elballagtam a csütihez, Mészáros törzsőrmesterhez. Tán ő a legszimpatikusabb altiszt, az idősebb katonákkal tegeződik, jó kedélyű és bár sosem józan, ettől nem válik rohadékká.
Ma kicsit feszültebb, mert még nem ihat.
Mondtam neki, hogy a klubhelyiséget bízták rám, aztán mennem kell vissza a konyhamunkásoknak segíteni a konyhára. Rábólintott, megkaptam a klubhelyiség kulcsát, előkészítettem mindent, bevittem az eszközök nagy részét, és szóltam a csütinek, hogy szerzek egy seprűt. Fenn az alegységügyeletesnek jelentettem, hogy a csüti a klubszobába rendelt takarítani. Ez az egész tök jól bevált. Lassan ugyanis általánosan elfogadottá vált, hogy a mindenkori csüti közvetlenül gecizik velem, még fel is sóhajtott az ügyeletes, hogy le van velem a gondja.
A klubban magamra zártam az ajtót, letöröltem a polcokat, felsöpörtem, kicsit felvizeztem, majd bekapcsoltam a tv-t, a videót és megnéztem a Rendőrakadémiát, meg a Római vakációt. Ez utóbbi kazetta szinte érintetlen volt, és nem hiszem, hogy valaha megtekintette volna bárki is utánam.

A klubszoba annak a folyosónak a közepén nyílik, aminek az egyik vége a csütihez vezet, a másik pedig az ebédlőbe. Mindkét vége opálüveges kétszárnyú ajtóba torkollt, az ajtókat szigorúan csukva tartottuk, így én benn a klubszobában szinte hermetikusan le voltam zárva. Halkan tévéztem, és szerencsére mindkét  üvegajtónak olyan a hangja, hogy amint kinyílik, pontosan tudni fogom, hogy jön valaki. Délben, amint az ajtó előtt ebédhez igyekvők hangja elült, kisettenkedtem az üres folyosóra, majd bementem az ebédlőbe.

A többiekkel ettem. jelezve ezzel Robinak azt, hogy olyan szopásban van részem, hogy nem kivételezik velem senki, még kajálni is a pórnéppel jöttem.

Kaja után elszaladtam vécére, ott kushadtam, amíg a folyosóm ki nem ürült, majd határozottan bementem a klubba ismét. Az ablakból, a függöny takarásában egész délután figyelhettem, ahogy a kis bokros zugomban, hátul pakolásznak, gazt irtanak a többiek. Idegesített, hogy eltüntetik a védelmet nyújtó apró bokraimat, ami ugyan tényleg megtörtént, de a kigazolt szárakból viszonylag magas gúlát építettek, ha az úgy marad, eszményi hely lesz napozni.

Délután a Másfél millió lépés ment a tévében, két rész adtak le, nagyon tetszett. Láttam már korábban, de sose volt rám hatással, legalábbis nem ilyen. Olyan szép, békésnek, kedvesnek látszott a külvilág, a természet.

Az egész nap kurva jó volt, nem buktam le. Visszavittem este a szerszámokat a konyhára, a csütinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem látott takarítani. Amikor leadtam a kulcsot, csak bólintott. Az alegységügyeletes sem szólt hozzám, azt hitte a csüti megkínzott ma, és mire felértem a századhoz minden készen volt, a szobánk is ragyogott.
Épp akkor nyitottam be, amikor a szolgálatból megjött néhány öregnek mesélte Basa, hogy Dinóval kilógtak napközben, végigjárták a várost a Latviával, állítása szerint minden csaj benne lett volna, akire ráfüttyentettek, csak nem volt idő megállni.
Basa a csőszerelmes.

390

Április 25. Szombat


BT, bent töltendő szabadnap, büntetés a tegnapi akcióm miatt. Délelőtt kilógtam a bokrosba és napoztam kb. egy órát. Délután, ahogy lejárt a szabadnapom, magához rendelt a csüti, vagyis Gitti. A rendes nevét nem is tudtuk, Gitti őrmester.

Nomen est omen.
Mindentől fosott. Ha megcsörrent a telefon, vagy valaki jelentést akart tenni, a várható rossz hír gondolatától abban a pillanatban berogyasztotta a térdét, könyörgő tartásba helyezkedett és csak akkor oldódott fel, ha a feladata elmúlt valahogy, vagy sikeresen elkerülte. Ma ő volt a csapatügyeletes Elmondta, hogy különleges felügyelet alatt állok, vagyis az övé alatt, és azonnal álljak neki körletszemlét vágni.

Na az fasza lesz, ha elkezdenek konkrétan a tisztek is szívatni. Hogy én micsoda tehetséggel utáltatom meg magam mindenhol. Gyönyörű!

De az méltatlan, hogy pont Gitti akar. De megkapja. Felmentem az emeleti alegység ügyeleteshez, elmondtam mi a helyzet és hogy találjon ki valami elfoglaltságot a körlettársaimnak, mert addig útban vannak. Bementem a körletbe és kiparancsoltam mindenkit. Basa szolgálatban volt, őt egyébként sem tettem volna ki, de Nitrót nehéz volt, hiába rugdostam az ágyát egy darabig, hogy kifelé a picsába innen, hadakozott, hogy így nem beszélhetek a felettesemmel, de azért sikerült kitennem, hogy takarodjon, beszélje meg Gittivel, nem én akarom szemlére vágni a körletet, ha tudni akarja.

Nem sok kedvem volt takarítani és ez látszott az eredményen. Tessék-lássék felsöpörtem felmostam, majd az ajtó elé tettem egy stokit meg a felmosó vödröt és lefeküdtem Basa ágyára. Ha valaki be akart nyitni, üvöltöttem, hogy épp szárad, ne jöjjön. Csak Nitró nem bírta ki, benyitott, de feldöntötte a vödröt. Felpattantam és a Robival begyakorolt káromkodásokkal úgy basztam ki, hogy csak úgy zörgött. Baszki, most kezdhetem elölről, majdnem kész volt, jelentse már legyen szíves Gittinek, hogy késem kicsit és tegye hozzá, ki miatt.

Majd feltöröltem és lementem a csütiért. Ő nem volt elégedett, azt mondta, hogy ennél azért szebben kéne ragyognia, jobban is meg tudom ezt csinálni, ott ázott porcicát lát, itt meg ez a hosszú hajszál, nem is érti, nőket is fogadunk néha? Na, csináljam csak meg még egyszer. Felfelé és lefelé is a lépcsőig kísértem és magyaráztam, hogy mindent megtettem, esetleg vételezhetek-e ultrát még, meg ilyenek, nehogy valamelyik tisztest, ne adj isten Nitrót mellém rendelje felügyelni.

Ugyanazt csináltam, mint az előbb, csak már nem is söpörtem fel. Ezt a kört még eljátszottuk kétszer, mindenki ideges volt, a körlettársak kintről kiabáltak, hogy most már, fejezzem be, igyekezzek. Gitti újból feljött, nyilván látta, hogy semmit nem csináltam, de olyan erélytelen fasz, hogy nem éreztem szükségesnek, megtenni, amit kér. Látta, hogy ezt a végtelenségig csinálhatnánk, ezért jelezte, hogy most már jó, úgyis mindjárt takarodó.

Szerintem is jó.

Kapjátok be mind.