63

1988. március 17. csütörtök

Nagyon sokkolt Sípos halála. Egész éjjel vergődtem, zihálva forgolódtam.
Az a sors, ami Síposnak osztályrészül jutott szinte hihetetlen.
Olyan értelmetlen, hogy nincs rá szó.

Tizenkilenc-húsz éves volt, az élete elején, ha nincs az a rohadék állam, amelyik nem engedi ki az állampolgárait a határain túlra, ha nincs ott benn olyan helyzet, hogy még úgy is megéri új életet kezdeni külföldön, hogy előtte elvesszük másét, ha nincs halláskárosodása egy lövészet miatt, ha nem helyezik Zalaegerszegre, ha az ottani állat tisztek nem teszik ki egyedül határszélre szolgálatba, ha nincs ez a rohadék katonaság, vagy nem hívják be, akkor élne.
Bármilyen más esetben élne.
Lenne előtte negyven-ötven év.

De nincs.

Megölték.

Borzalmas ez.

Az ebédhez sem volt kedvem lemenni, csak feküdtem az ágyamon és meredtem a felső ágy deszkáira. A délutános szolgálathoz is úgy készültem, mint egy zombi. Mindent csak magamra akasztottam, magamra húztam, magamra vettem, gondolattalan rutinnal.
Semmire nem figyeltem igazán.
Pedig kellett volna.

Amikor felsorakoztunk a csapat ügyeletes tiszt, történesen Koltay előtt, úgy álltam ott, hogy épphogy tartotta a testem valami apró, átlátszó idegszál. Koltay kérdése riasztott fel.

– Magának Dvorszky, mi van a fülével?

Nem olyan kérdés volt amiben érdeklődés, ne adj Isten, valami általam fel nem ismert seb miatti aggodalom megjelent volna, hanem fenyegető, támadó hangnem érződött.

És tudtam is, hogy miért.

Úgy jöttem vissza két napja, hogy benne hagytam a fülemben a fülbevalót.
Amit még Ketyával tettünk be

Amikor elindultam befelé az egy hónapos szabadság után, úgy éreztem nincs erőm kivenni. Annyira hozzátartozott a kinti civil egy hónapomhoz, hogy azt gondoltam kell ez, hogy erre emlékeztessen.
Hogy maradjon benn velem valami, ami hamisítatlanul civil, amit itt benn soha nem lehetne, amit katonaként soha nem lenne szabad.
És akkor ez a fülbevaló tűnt a legjobb megoldásnak, a leginkább a civil korszakot jelképező stigmának. És bevallom az is motivált, hogy átszúrtam a saját fülemet, hogy van benne egy luk, amibe, ha végleg civil leszek betehetek valami vagány fülbevalót, ha akarok.
Nem sok fickó, hord kint se ilyesmit, itt benn meg aztán végképp senki. Nem akarnám, hogy benőjön a lyuk.

Úgy gondoltam két hónapig csak el tudom valahogy rejteni. Ezért még otthon leukoplaszttal letapasztottam, mintha valóban seb lenne. Hátul a klips ugyan gyanúsan kiáll, de azt is leragasztottam, ha ezt mindig így eltüntetem, akkor nem kell újra kilukasztanom.
Két hónap nem sok, csak figyelnem kell rá.
Alvás közben sajnos viszont lejön, reggelre általában leesik a ragacs. Tegnap a reggeli szolgálat előtt, az ébredés után gyorsan újat tettem fel. Korita, a korosztályombeli körlettársam észrevette ugyan, de ahogy nézte, valamifajta elismerés is volt a hangjában.

– Dvorszky, az az, aminek látszik?

Bólintottam, ő megcsóválta a fejét, aztán többet nem szólt.

De ma elfelejtettem leragasztani. Amúgy egy kevésbé éles szemű határőr tisztnél át is csúsztam volna ma is, mert Isteni szerencsével mégis fennmaradt a tapasz, csak alaposan elcsúszott.
De ezt én nem tudtam.
Csak ahogy Koltay rákérdezett és én önkéntelenül odanyúltam, akkor tudatosult.

– Jelentem, lecsúszott a ragtapasz! – válaszoltam, miközben igyekeztem valahogy takarásba hozni az ezüstöt.

–  Azt látom, ne beszéljen nekem félre! – utasított rendre Koltay – De mi van alatta?

– Jelentem, le kellett ragasztanom.

–  Ha az, amire gondolok, akkor valóban le kellett ragasztani - ismerte el -, de hogy a jó büdös lófaszba gondolta egyáltalán, hogy ezzel itt parádézik? Vegye le róla azt a szart, hadd nézzem meg!

Míg én lefejtettem magamról a leukoplasztot, ő közelebb lépett.

– Egy virág? Hát mi a tetves buzi kurvaanyja maga? Hímringyó? Ilyet én még az életemben nem láttam! Virág van egy határőr fülében? Mi maga? Egy kibaszott békeharcos? Maga katona, a kurva életbe, nem egy buzi balett táncos! Lépjen ki ide mellém! Forduljon a társai felé.


Kiléptem és odafordultam.

Igazából nem érdekelt. Még az is az eszembe jutott, hogy lecsesz, aztán megyünk Isten hírével, aztán majd este leragasztom újból. De Koltay konzekvensebb ennél.

– Nézzék meg ezt a majmot itt. Láttak már maguk katonát ékszert hordani? Nem hallom! Láttak?

– Jelentem nem! – válaszolták a társaim.

–  Nem láttak, mert ilyen nincs! Nem tűri a katonaság a piperkőc buzikat. Az ilyet kiveti magából.

Szerettem volna mondani, hogy hát nosza, szereljenek le, de Koltay rám dörrent, hogy vegyem ki azonnal!

– Nem fog maga perverz lokált, cirkuszt csinálni a határőrségből! Vegye ki, aztán tűnjenek a szemem elől! Ezt a pimasz kihágást meg jelentem, mehet kihallgatásra Balrog őrnagyhoz.

Ja, Balroghoz? – gondoltam. Hát az sorstárs, ő otthon, miután leveszi otthon az egyenruhát, tuti felölt egy vastag aranyláncot, hogy autóneppernek nézzen ki.
Egy cigány nem fog lebuzizni. De ha igen, kajánul vigyorgok hozzá, ha majd már lesz kedvem Sípos után vigyorogni.
Megöltetek egy gyereket, hagytátok megbolondulni és meghalni, aztán még képesek vagytok ilyen apróságból ügyet csinálni?

Amúgy meg buzi az anyátok picsája.

És ugyan nem volt szándékos, csak semmi kedvem nem volt ezt az egész jelenetet zokon venni, így az utolsó gondolatom látszott a képemen.

A pillám se rezzent, és mikor egykedvűen haladtam kifelé, még összetalálkozott a tekintetünk. Koltay kikelt magából, pontosan értette, hogy hatástalan volt az eddigi erőfeszítése. Nem szégyelltem el magam, nem ijedtem meg és nem rendültem meg.

– Takarodjon kifelé! Hülye idióta!

Takarodtam kifele, csütörtököt mondott a fegyvered, szarok rád, 63 napom van, leszerelő vagyok, mit tudsz csinálni, majom? Nem engedsz haza? 63 nap múlva kimegyek innen, te meg itt maradsz örökre a saját cirkuszodban, a legnagyobb világszámoddal, hogy suhancokkal gecizel, katona.

Kinn szolgálat alatt visszatettem a fülbevalót, és úgy határoztam, hogy szolgálat alatt és éjszaka mindig benn lesz.
Civil vagyok, már nincs hatalmatok felettem.

145

December 26. Szombat

Ünneplem a karácsonyt, ahogy csak bírom.
De alig megy.

Mert ma megint Rövid Ugrásom volt, a tegnap reggeli bukással terhelt délelőtti szolgálat után beraktak éjszakára.

Ott a felszálló gépek háromszög alakját és lámpasorait gondoltam feldíszített karácsonyfának, de majdnem olyan gyorsan illantak el, mint a róluk szóló gondolat.
Ma még karácsony van, érezni kéne egy kicsit, valamitől megjöhetne már.
Szeretetben jelentkezhetne.
Nekem Itt benn, a másik körletben jobb volt.
Több embert kedveltem, mint a mostaniban.

Amikor reggel bejöttem, összefutottam Zádori hadnaggyal és Szadó őrnaggyal. Zádori lapos pillantásokkal méregetett, és meglehetősen meglepődött, hogy kihallgatást kértem tőle. Feltételezem, nem gondolta, hogy van pofám a tegnapi balhém után az orra elé kerülni.
Hogyne lenne.
Kinyögte, hogy tíz perc múlva az irodájában.
Ott is voltam és mondtam neki, hogy vissza akarok költözni a 2-es körletbe.

Levegőt se nagyon tudott venni.

– Dvorszky, már megint kezdi? Nem tud egy percig nyugton maradni? Azonnal menjen innen, hallani se akarok magáról.

Kijöttem tőle, de nem éreztem, hogy ezzel vége is, majd megyek feljebb, Balrog őrnaggyal majdnem heti szinten összejárunk, miért ne segítene? Majd jövő héten felkeresem. Ha a tegnapi bukásom miatt nem küldenek, akkor megyek magamtól.

De egyelőre maradok a seggemen. Nem költözöm.
Nem kaptam ajándékot.
Milyen karácsony ez?
Az Isten verje meg.

146

December 25. Péntek

Rövidet ugrottam!
F2-n megbuktam FelszállottaSzáva őrnagynál okmányoson, nem ellenőrizgettem az igazolványokat, sőt meg sem állítottam az autókat, sőt háttal az útnak figyeltem a le- és felszállásokat.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Karácsony első napja van, hideg az idő, de szikrázóan süt a nap, és a jeges felületek éles csillogással feleltek neki vissza. A fény felé fordulva reményt keltően melengetem az arcom.
A távolban látom a felszállópályát és látom földet érni és onnan felemelkedni a gépeket.
Gyönyörűek.
Már az önmagában lenyűgöző, hogy ez a test a levegőben van. És nem úgy, mint egy falevél, amit dobálnak a szelek, hanem fel tud emelkedni, fenn marad a levegőben és vissza tud ereszkedni, és irányítható. Bárhonnan bárhová megteszi ezt.
Néztem és az a béke szállt meg, amit tegnap óta érzek.

Mert tegnap óta szép a világ.

Mert tegnap nagyon komoly leckét kaptam.

Nagyon rossz passzban kezdtem a tegnapi szolgálatot. Egy elkeseredett pillanatban eszembe jutott az öngyilkosság. Be is vettem a géppisztoly kurva hideg csövét a számba, és csak el kellett volna sütnöm.
A leggyorsabb halál.
Olyan gyors, hogy talán végig sem tudom gondolni, hogy oké, akkor most meghúzom a ravaszt.
A legjobb módja a halálnak.
Az ember életében nem sok ilyen lehetőség nyílik. Nem veszek majd a civil életben olyan sokszor a kezembe fegyvert.
És mi van, ha akkor épp jól vagyok?
Pocsékba megy a lehetőség. Aztán meg kínlódnék, ha már rosszul vagyok és vágyom a lehetőségre, hogy épp akkor nem jön.
Áá, ez így nagyon kockázatos. Na de, most itt van a kezemben a fegyver, élni se valami fenséges hahota, hülye lennék elszalasztani.
És jó ötletnek tűnt. Persze tegnap máshogy jutottam erre a következtetésre, de végül is mindegy, a csövet a számba tettem.

Amilyen lassan jutottam el idáig, olyan lassan tudtam kikeveredni is belőle, és rájönni, hogy nem jó, amit csinálok. Hogy vegyem ki a csövet a számból.

Az a magyarázat, hogy miért nem leszek öngyilkos soha többet, nem magyarázkodás volt.
Olyan szilárd volt, mint a kő.
Hogy élnem kell, látnom kell.
Nem hallhatok meg, mikor alig ismerem ezt a világot.

És ennek az ismeretnek a morzsái benne vannak minden másodpercben, minden egyes pillanatban. Mindegyik hordoz valami megtapasztalhatót, mindegyik ad valamit.
Percről-percre több és több leszek.

Ez ne lenne szép?

Dehogynem.
Ez gyönyörű.

És nincs vizsgadrukk, mert mindentől több leszek.
Bármitől.
Hagyom átfolyni magamon, hadd jöjjön.

És félreállítom az előítéleteket, gyűlöletet, a dogmákat, de még a rajongást is, különösen Ember iránt, egyes emberek iránt. Hagyom, hogy jöjjön bármi, ami fontos megtapad, de kihorgászhatok ezt-azt én is.
Aztán gondolkodom róla.
Ez fontos.
Kell a véleményhez.

Ha lehet, nem ítélek.

Meg persze kell egy minimális önvédelem.

Hogy tudjam mi a jó, mi a rossz.

De a tízparancsolat bőven megteszi.

Még néha sok is.

Tudom, nem szép, de már alig várom, hogy a paráznaság bűnében fetrenghessek.
Ezt is meg kell várnom, nehéz volt itt katonaként egy olyan barátnővel, mint Edit, akivel olyan, mint nélküle.

Nem halhatok meg.
A paráznaság teljes terjedelmében még előttem áll. Végigjárhatom az összes bugyrát.
Ahogy mindennek.
Abba turkálhatok bele, amibe csak akarok.

Szép az élet.

Ezt eldobni?
Ki az az állat?
Faszt.

Én többet soha..

Szép az élet.

Ezért álltam és néztem a fel-leszálló gépeket, nem állítottam meg senkit és nem ellenőriztem senkit.
Biztonságban éreztem magam.
És így az egész országot.

Félnem ebben az egész langymagyaros kócerájban nekem kell. Az első, akit bármilyen támadásban likvidál az ellenség, az én vagyok, hogy ne védhessem azt, amit ők el akarnak venni. Lehet az pusztán az életem is, ha célt demonstrál.
Ha én nyugodt vagyok, mindenki biztonságban van.

Ezért is nem értettem FelszállottaSzáva őrnagyot, hogy olyan ideges.
Meg kiabál.
Hogy miért nem végzem a feladatom, miért nem ellenőrzök senkit?

Szívesen megkérdeztem volna, hogy ma? Nézzen már körül. Látja milyen gyönyörű napunk van? Volt már valaha ilyen szép karácsonya?

De nem sokat maradt, csak annyit akart mondani, hogy jelenteni fogja.
Nem beszélt a levegőbe.

Gitti őrmester a kutató ügyeletes ma.
Hívott is be perceken belül.
Ő is kipapolta magát, aztán kitakaríttatta velem a kutügyet.
Nem gond, belefér.
Azt csinálok, amit akarok. Akár ezt is.

De amikor kész voltam és valamelyik sarokban valami koszfoltnak is nehezen felismerhető maszat nem tetszett neki, és újra rá akart szakítani a munkára, én közöltem, hogy szerintem jó az úgy, ezen ne vitázzunk, nem csinálom meg.

Gitti rettenetesen berágott, már amennyire ez a mindentől azonnal a nadrágjába rittyentő, zselés alak rettenetes tud lenni. Kihallgatásra rendelt emiatt is a századparancsnokhoz. A harckészültség veszélyeztetése és parancsmegtagadás.
Ez két súlyos katonai bűntett.

Csak amiatt, mert szép az élet.

Fura egy rendszer ez.
Küzdeni kell a boldogságért.
Hogy Isten ötlete-e vagy az Emberé, nem tudom, de mindkettő bűnrészes.
Mert ha Isten találta ki, hogy küzdeni kell a boldogságért, miért hagyja, hogy a nemes küzdelem átalakuljon gonosz mocsárban hörgő fuldoklássá, ahol az Ember gyarlóságának izzadt teste nyomakszik, tapod, húz le?
Vagy ha az Ember találta ki, miért nem figyel Isten szándékára?

Mert nem hiszem, hogy úgy van ez kitalálva, hogy az én szép napomat, a boldogságomat attól kell védenem, akinek minden szar, akinek soha nincs jó napja.
Küzdeni kell, azt értem.
Na de irigységgel, ellenszenvvel, rossz és sótlan hangulatú emberekkel szemben?

Nagyon vigyáznom kell majd mindig. Kerülni azt az embert aki más boldogsága láttán irigységet érez, ártani való hangulata lesz.
Ő a mindenkori ellenség.

Itt a mai napi példa. Egyszer érzem magam igazán jól, igazán letisztultnak, és még vége sincs a napnak, már bűnös vagyok, súlyos katonai bűnök elkövetője.
És ez nagyon veszélyes, mert a bűn behúz, nem enged.

Mert nemsokkal ezután elfeledtem a tízparancsolatot.

Visszavedlettem ösztönállattá.

A szolgálat után Korlát százados, alig türtőztetett dühvel kivicsorogta, hogy elege van belőlem, s annyira megszívat, amennyire befolyása és rangja engedi. Kifele jövet behívott magához a Zádori hadnagy és kiselőadást tartott, csak ő vigyorogva.

Nem tetszett ez nekem.
De ecseteli lelkesen, hogy nagyon meg tud szívatni. Hogy nem túl rózsás a helyzetem, és sajnos mindenképpen le kell húznia jó néhány szabadnapról. Rémesen sajnálja. Viszont annak örül, hogy betehet konyha-munkásnak, ha úgy akarja, és ha ez így folytatódik.

Éreztem, hogy ha így folytatódik, nem tudom, hogy én mit akarok belőle csinálni, lehet, hogy konyhamunkást, de előtte darabokra szedem.

Az nem jó, az olyan, mintha nem tegnap tanultam volna meg, hogy minden döntés előtt gondolkodom.
Ezért belefojtottam a szót.

Közöltem, hogy leszarom, mit csinál, húzogassa a szabadnapomat, ha nincs más, amit húzogathat. Faképnél hagytam, s csak akkor eszmélt, mikor már az ajtóban álltam. A hátamba kiabálta, hogy Dvorszky, azonnal jöjjön vissza, nem fejeztem beeee!

Én igen! – válaszoltam és bevágtam magam mögött az ajtót. Az AEÜ meg az egész század dermedten figyelt.
Zádori kijött a folyosóra és ordított utánam.

– Dvorszky álljon meg, jöjjön vissza, ezt nem teheti, nem fejeztem be!

De hátra se néztem, nem akarok férfit nyafogni látni.

Bementem a körletbe. Leültem az ágyamra.
Nem szeretem az alsó ágyat, jobb nekem fenn az emeletes ágyon. De már öreg vagyok, ezért áldozatot kellett hoznom és már régóta lenn alszom. Ez az öregség jele, de amúgy bármennyire ódzkodtam ettől, mégis jól esik. A novemberi leszerelés után egyszerűen leköltöztem.

Lassan utánam merészkedett az AEÜ, egy sorállományú tizedes és szólt, hogy ma én mosom fel a folyosót.

Szerencsétlen.
Nyilván semmi kedve ehhez.
Nem is az ő ötlete volt. Tuti, hogy Zádori küldte.
Hogy tudjam ki vagyok.
Mossam fel a folyosót. Mint egy kopasz.
A faszomat.
Hónapok óta nem mostam fel, öreg vagyok.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy ezt velem lehet?

Felkaptam a stokit és úgy hajítottam az ügyeletes felé, hogy alig maradt ideje kiugrani a körletből, a stoki két lába pedig mellmagasságban befúródott az ajtóba, s megállt benne.

Ettől még én is beszartam, elég félelmetesnek látszott a két lábával ajtóba állított stoki.
Mint egy bizarr performance.

Az AEÜ kitartó darab volt, még egyszer benézett a stoki lábai között, de már nem szólt hozzám.
Hallottam egy pillanatra beszűrődni:
ez nem normális.

Hát ja, tényleg.

Így utólag sem tűnik annak.

161

December 10. Csütörtök


Rövid Ugrás. Délelőtt F1-n.

Amúgy nem értem, hogy gondolták a tisztek a tegnap említett költözést? A Rövid Ugrások közt, alvás helyett?
De ez az időszak másra sem jó, álmos vagyok és kedvetlen. Persze, ez nem zavar senkit, a délutánom azzal telik, hogy szaladgálok kihallgatásokra. Először Szadó őrnagy hívat, jelzi, hogy ő nem akar velem foglalkozni, kihallgatásra rendel Vakondi alezredeshez. Ő a laktanya politikai tisztje, majd ő tudja, mit csináljon velem.

Az az érzésem, hogy valami gubanc lehet a színházi szereposztással, mert minden tiszt ugyanazt a szöveget darálja. Vakondi is csak néz az üveges, ostoba szemével, majd kifejti, hogy egy csődtömeg vagyok, egy igazi katasztrófa. Ha majd a határőrség egyszer bevégezte a feladatát, azt fogja a missziójának érezni, hogy az ilyen típusú katasztrófát megelőzze. Egyszer, csak figyeljem meg, még ő lesz a katasztrófavédelem vezetője és akkor az ilyen hülyéket és minden neki nem engedelmeskedő szervezetet megreformál. De most inkább menjek Fattyas őrnagyhoz kihallgatásra, ő majd tudja, mit csináljon velem.

Megyek Fattyas őrnagyhoz.

A szövegükön túl amiben egyformák a tisztek, az az, hogy egyik se ért engem. Magyaráznom kell, mit értek az alatt, hogy "nem akarok". Ritkán hallhatják ezt a szóösszetételt.
Ízlelgetik, forgatják a szájukban.

– Nem akar. Hogy érti azt, hogy nem akar? Nem tűnt fel, hogy nem a maga kedvéért jött létre a határőrség? Nem akar. Mit nem akar egyáltalán? Átköltözni egy másik körletbe? Van ennek valami értelme, mondja meg, van ennek értelme?

Fattyasnak próbáltam viccelni, hogy mit értek az alatt, hogy nem akarok.

– Jelentem, azt jelenti, hogy nincs szándék bennem. Ha lenne, akarnék. – válaszoltam hetykén, tán némi mosollyal is a szám sarkában.

De Fattyas őrnagy nem volt vicces kedvében.

– Szórakozik, katona? Azt hiszi velem viccelődhet? Úgy berendelem Barlog őrnagyhoz kihallgatásra, hogy arról kódul. Majd ő tudja, mi legyen magával. Mit képzel?
Emelte is a telefont és elmesélte Balrognak, hogy van képem viccelődni.

Megyek Balrog őrnagyhoz.

Na ő tényleg nincs vicces kedvében.
Olyan arccal néz, hogy azt látom benne, ha most a kivégzésem nézné végig, akkor is ilyen szenvtelen, sőt ellenséges lenne. Ne húzzam a drága idejét, futólépés a vesztőhelyre, gyerünk-gyerünk, tegyem már a nyakam a guillotine-ra, bújjak már bele a kötélbe, segítsek már betárazni a kivégző osztagnak. Ennyi ideje nincs rám.

Így is beszél.

– Fiam, maga holnap költözik, nem kérdeztük a véleményét. Régen, néhány botütés után nem akadékoskodna, most érezze úgy, hogy megkapta.

Na itt tartunk. Tényleg simán kivégeztetne, mondja is, hogy ő sose ellenezte a testi fenyítést, engem ismerve igazolva is látja a szükségességét.

– Én tudom, mit kellene magával csinálni – fejezi be. – De sajnos, más idők járnak. Holnap költözik, de ma még beírom Nyírő alezredeshez kihallgatásra. Hadd tudja meg, milyen idiótákat sodor ide az élet.

Megyek Nyírőhöz.

Ő a legegyszerűbb eset. Végighallgatta, hogy nem akartam költözni, közli, hogy Balrog őrnagy arról is tájékoztatta, hogy holnapra mindez rendeződik és hogy ilyen idiótát, mint én, még soha nem látott. Nem is tudná mit csináljon velem, ha nem lennének ilyen hatékony emberei, mint Zádori, Horváth, Szadó, Vakondi, Fattyas és Balrog, akik megpuhították azt a eszement hülye fejemet. Na lépjek le, mielőtt nem tudja mit csinál.

Milyen egy béna szervezet ez?
Az, aki az alsóbb szinteken áll, csak azt tudja, hogy feljebb tolja a szart eggyel. Neki ne legyen ebben felelőssége, majd valaki dönt felette. Aki meg a legtetején van, az nem tudja, mit csináljon. És örül, hogy az alatta lévők, legalább tudják.
Nonszensz.

Hogy került a laktanya élére?
Ki ez?

Nagyon várom azt az időszakot, amikor legalább egyszer tudja ebben a kicseszett világban, hogy mit csináljon. Istenem, hogy lett ő laktanyaparancsnok?

Aztán visszaküldött a századhoz, induljon a bent töltendő szabadnap!

162

December 9. Szerda


Ma a fejesek úgy döntöttek, át kell költözzek egy másik körletbe.
A süket Kapuvári őrvezető tudatta velem. Két korosztállyal fiatalabb, mint én, kisBerben.
Nem tudni, hogy ő hogyan lett alkalmas a katonaságra, mert nagyothall. Ő sem tudja pontosan, de olyan, mintha nem szervi baja lenne, mert teljesen véletlenszerű, mit hall meg, mit nem. De azt sem lehet rá mondani, hogy direkt sumákol, mert látszik, hogy igyekszik. Ennek ellenére van amit zajos környezetben is jól hall, van amit kongó folyosón is el kell neki többször ismételni. Nagyon jóindulatú srác, én kifejezetten kedvelem, olyan békés, jóságos arckifejezése van, amitől még a kopaszkori szopatásokat is megúszta.
Ezért nagyon rossz érzés volt neki ellentmondani.

Bejött a körletbe és tájékoztatott a vezérkar döntéséről. Azonnal költöznöm kell egy másik körletbe.
Mondtam Kapuvárinak, hogy ne érezze ezt személyeskedésnek, de nem megyek. Jelentse annak, akitől a megbízatást kapta, hogy nem vagyok hajlandó.
Nem mondtam ezt hangosan, de abból, ahogy Kapuvári elfehéredett, tudtam, hogy ezt most hallotta.
Kicsit győzködni próbál, nem úgy, mint Kapuvári az alegység ügyeletes helyettes, hanem mint Kapuvári, a jóságos.

Nem érti, miért hívom ki magam ellen a sorsot megint, de nem akartam magyarázni, csak hogy nem akarok költözni. Végül Kapuvári belátta, hogy nem győz meg és kelletlenül ment el jelenteni Zádori hadnagynak a történteket.

Zádori azonnal behívatott magához.

– Dvorszky, maga félreérti a helyzetet. Nem kérést intéztünk magához, ez parancs volt. Lehet, hogy azt hiszi Kapuvári határőrnek ellentmondhat, de ez a felsőbb vezetés parancsa volt, azonnal menjen, költözzön át.

Kicsit meglepte szerintem, hogy én azt hiszem nem csak Kapuvárinak mondhatok ellent, mert önkéntelenül felállt a székből, ahogy jól artikulálva mondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó költözni.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem! Kezd elegem lenni magából! Ez most már mindennek a teteje. Adok magának egy utolsó esélyt. Elmegy most azonnal költözni és az előbbi mondatát meg sem hallottam.

– Jelentem, nem akarok.

Nem voltam hangos, agresszív vagy ilyesmi, Zádorinak mégis valamiért felment a pumpa.

– Na ide figyeljen Dvorszky, már hajlottam arra, hogy holnap szabadnapra engedem magát, holnap kimehetett volna! Hány hete nem volt otthon? Négy, öt? Nem akar haza menni? Mert így az életbe nem fog. A holnapi szabadnapról lehúzom parancs iránti engedetlenség címén, és nem fogok én bajlódni magával, kihallgatásra rendelem Horváth századoshoz, majd ő kitalálja mi legyen magával. Leléphet.

Horváth százados sem tud már kiabálni, a bajsza alá motyogja:

– Dvorszky, mit művel már megint? Nem akar költözni? Egyáltalán, hogy érti ezt? Azt tudja, hogy ezt jelentenem kell a századparancsnokának? Majd ő tudja, mit csináljon magával. Na menjen! Takarodjon ki innen.

Most majd mehetek Szadó őrnagyhoz magyarázni, hogy nem költözöm.
De ők meg miért nem mondják, hogy miért kéne?
Ha érteném és meggyőznének, mennék.
Vagy legalábbis nagyobb eséllyel.

De így tényleg nem akarok.
Megszoktam itt, jó helyem van, a körlettársak elfogadtak, biztonságban vagyok, még azt is mondhatnám, hogy vannak itt barátaim. Faszom költözzön csak azért, mert a tisztikar hirtelen ezt találta ki.

Terjed a hír, mert délután F2-n már a délelőttös váltás is tudja, hogy megint nyíltan megtagadtam a parancsot.

188

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.

Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

Emberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

328

Június 26. Péntek

7. hónapja vagyok katona, de még...328 nap.

Reggel, ahogy behoztak a szolgálatból, jelentkeztem kihallgatásra, nyolc körül fogadott is a századparancsnok, a Szadó őrnagy. Egész gyorsan túlestünk a kötelező körökön, fogorvoshoz akarok menni, itt a kezelési lap, mára vagyok visszarendelve, kimenő kell. Nem köntörfalaztam, jelentésbe burkolva, de igen határozottan mondtam, inkább közöltem, mint kértem.
Szadó őrnagy kicsit meghökkent, a kezelőlapot is én vettem vissza a kezéből eléggé türelmetlenül, hogy értse, nincs itt semmi megfontolni való, menni akarok és kész. Mondja, hogy rendben, aztán mindenki foglalkozzon a maga dolgával. És ez tényleg hatott.

­– Szóljon az alegység ügyeletesnek, hogy keresse elő a könyvét.

Tisztelegtem és még be sem fejezte a mondatot én már sarkon fordultam és jöttem is kifelé.

Semmi nem érdekelt, Editet akartam látni újra.

Fogorvoshoz valóban elmentem, de utána szaladtam is a suli elé és ott vártam meg, míg kijön. Hihetetlen szenzorai vannak, mert, ahogy megjelent a kapuban, rögtön a szemembe nézett, mintha várt volna és valóban, miután ismét a nyakamba ugrott, ő maga mondta, széles mosolyra húzott szájjal, amibe a könnyei csorogtak.

Várt igen, de nem csak ma, hanem minden nap úgy jön ki a suliból, hogy hátha ott állok, ahol most. És ma már az utolsó óra alatt érezte, hogy itt leszek. Visszaintett az osztálytársnőinek, akik laposan, irigykedve pislantgattak felénk és halkan susmorogtak.

– Semelyiknek nincs ilyen idős pasija! – suttogta a fülembe csillogó szemmel – Az osztályban csak az én barátom katona, mindenki irigyel, hogy igazi férfi a párom.

A párom kifejezéstől valahogy kirázott a hideg, de amúgy kenyérre lehetett volna kenni, még egy kicsit jobban kihúztam magam, és én is odaintettem a barátnők felé. Edit visszakísért a KÖKI-ig, beszélgettünk, de semmire nem emlékszem belőle, csak hogy ennél a lánynál szebbet nem láttam még, ahogy kipirult arccal hevesen mesél és hozzám feszül, olyan szorosan ölel. És hogy látom, amint időnként büszkén tekint körbe.

Fájt a búcsú. Neki is és nekem is.

Felszálltam a buszra mikor csengetett, majdhogynem a csukódó ajtók szakították szét a kezeinket, aztán néztem az ablakból a törpülő alakját, majd mikor eltűnt a látóteremből, befordultam a busz belseje felé.

És ekkor rögtön lehullt rólam a varázslat.

Elmúlt a szerelem.

Nem azért mert belül nem létezett, hanem mert sokkal erősebb volt az a tudat, hogy távolodom és jobb, ha benn nem sokat foglalkozom vele.

Ha Edit iránt érzett szerelmem ilyen erős lenne mindig, mint ma, vagy mint tegnap-tegnapelőtt, nem tudnám elviselni a katonaságot. Megőrjítene, hogy nem jutok ki, hogy korlátozva vagyok.
Mint a tüzelő szukához törtető kan, aki szétszed mindent, ami az útjába kerül, úgy igyekeznék ki a laktanyából. És ma szerencsém volt Szadó őrnaggyal, de nem fogom tudni én irányítani őket, nem én mondom meg, mikor megyek ki.

Márpedig, ha mar belül az igény, hogy látnom kell Editet, akkor tényleg mennem kellene, nem hiszem, hogy érteném, hogy nem lehet.

Muszáj távolságot tartanom. Eddig ezt csináltam, nem is tudom, hogy lettem újra ilyen szerelmes hirtelen.

De igen tudom.

Tegnapelőtt.

Amikor a nyakamba ugrott és duruzsolta, hogy mennyire tetszem neki és mennyire szereti, hogy katona a fiúja.

A hiúság is, de inkább az szédített meg, hogy katonaként tetszem neki.

Ez egy paradoxon.

Én arra vágyom, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, ahogy most vagyok. Hogy szeressen katonának és annak ellenére. Hogy szeresse a bennem lévő kiskatonát.

És ő szereti, tegnapelőtt mondta el.

Csakhogy, ahhoz, hogy én szerethető legyek, szeretnem kellene magam ebben az állapotban.

De az nem megy. Csak példaként mondom: nem akkor látom, amikor akarom. Mit szeretnék ebben az állapotban?

Ha szeretném magam, akkor olyan állapotban lennék, amikor mindegy mikor látom, vagyis ebben az esetben inkább szeretem magam és a környezetem, mint őt. Ez lenne itt a normális, mert ebben a laktanyában élek, és ez az egész csak így lenne viselhető.

Viszont még őt szeretem. És ő két napja úgy viselkedett, ahogy mindig is szerettem volna, tehát belezúgtam. Csakhogy őt úgy volna érdemes és méltó szeretni, ahogy a napokban tettem.

De úgy itt nem lehet.

Amikor a laktanyában vagyok Editet hátra kell tolnom, a fikció határán kell állomásoztatnom, és csak akkor előre engedni, ha valóban jelen van. Skizofrén állapot, de jobb, mint megőrülni az állandó hiányérzettől. Meg azoktól a gondolatoktól, amik akkor bukkannak fel, ha hagyom elől, ha sokat gondolok rá. Óhatatlan jönne a „vajon most mit csinál” kérdése. Jönne a sok ártalmas gondolat, ha egy napot késik a levele, ha kicsit másképp viselkedne, amikor otthon vagyok, hogy van-e valakije, környékezi-e valaki.

Ez szétszedi az ember lelkét.

Látom.

Többeket is láttam már itt szerelmesnek.

Eddig a szerelmet valamifajta súlyos jellemhibának gondoltam.

Az, aki szerelmes volt köztünk, az minden erkölcsi és morális határt átlépett. De ez nem is jó kifejezés. Ha valaki átlép egy határt, ezzel a cselekedettel elismeri a létezésüket.

Nem. A szerelmes katona morális érzéke szétporlad, eltűnik. Ő azt érzi, vele minden rendben van, csakhogy a világ összefogott ellene és neki kutya kötelessége védekezni. Tehát jogos önvédelem, és ebbe bármi belefér. Bármi.

Ha tudtam valakiről itt benn, hogy szerelmes, kerültem amennyire lehetett. Az ilyen mindig rosszkedvű, mindig sótlan és keserű. Egyetlen dolog élteti, a kijutás a laktanyából. A két kijutás közti idő az felkészülés a következőre. Ha van olyan cselekedet, amivel ki lehet érdemelni egy eltávot, egy kimaradást, akkor megteszi. Semmi nem érdekli, de mindenhova jelentkezik, mindenben részt vesz, igyekszik, rangot, pozíciót szerezni, ha tud, kedvében jár a feletteseinknek.

Lelkesnek látszik, de lelketlen.

Torz.

Mert ha az kell a kijutáshoz, hogy jelentsen másokról, megteszi. Nem gondolkodik, hogy etikus-e amit tesz, nincs benne betyárbecsület. Ha van olyan esemény, ami miatt veszélybe kerülhet a kimenője, lapít, sunyít, vagy olyan lesz, mint egy sarokba szorított macska, prüszköl, köpköd. Bárkit bemárt, bárkire készséggel tesz terhelő vallomást. Azzal intézi el, a barátnője, a szerelme majd feloldozza, bármit is tett, miért ő bűnhődjön mások miatt, neki ki kell jutni.
Ha olyat hall, lát, ami nincs a szabályzatban, szalad jelenteni, ha rangja van, és már teljesen felzabálta a lelkét ez a betegség, akkor szenvtelen, érzéketlen technokrata lesz, mint Eichman, vagy egy szadista rohadék, mint Mengele. Kerülni kell az ilyet, veszélyes.

De kezdem érteni őket.

Ha választanom kell, hogy megmaradok magamnak, vagy elveszítem Editet, azt hiszem, nem kérdés.

Ha itt senki leszek, mindenhol az leszek.

Még majdnem egy évig itt élek majd ezek között az emberek között. A sorstársaim közt. Nem árulhatom el őket és nem árulhatom el magam. Nem tudom az ittlétem ideje alatt, kiiktatni magamból az ittlétet.

Az hazugság lenne.

Itt vagyok. Sokkal jobban vagyok itt, mint máshol, mint akár Edittel. Nem tudok úgy viselkedni, mint a megvakult szerelmes társaim. Sajnálnom azt a nőt, akinek a szerelme, a mindene egy gerinctelen és értéktelen törtető. Én nem akarnám azzal megalázni Editet, hogy nem vagyok méltó a szeretetére. Akkor inkább elveszítem.

Ha még lesz beleszólásom, ha észreveszem, hogy az érzések torzítanak, nemet mondok, megállok.

Így teszek majd.

Közben megérkeztem a laktanyához.

Az jutott az eszembe, hogy persze, ha tudom, megőrzöm a kapcsolatunk, nem akarok én véget vetni, csak ha muszáj. Itt benn nem lesz nagy változás, sose beszélek róla, sose említem amúgy sem. De majd látszólag részt veszek a hímsoviniszta viccelődésekben, hozzájuk idomulok. Itt élek ugyanis.

És ma először, mikor beléptem a kapun, és a folyosón megláttam a társaim ismerős alakját, rájöttem, hogy szeretem őket, szeretek itt.

Nem azért mert jó itt, hanem, mert így fogom kibírni, ami még hátravan.

367

Május 18. Hétfő

Szóval a 2. századhoz kerültem, a ferihegyi reptéri őrszolgálatosokhoz..

Leadtam az őrszolgálatot reggel, rögtön hivatott a Cupi. Hivatalosan is megerősítette, áthelyeztek. Viszont rossz hírt is közölt, hogy a Szadó őrnagy a 2. század parancsnoka megtiltotta, hogy kutyás legyek. A pihenőidőm rovására kértem kihallgatást tőle, de ő csak később tudott foglalkozni velem, így Szilasihoz mentem először. Annyit mondott, hogy minden tisztnek nagyon rossz rólam a véleménye, így például Korlát századosnak is, aki azt mondta, hogy mivel tulajdonképpen büntetésként kerülök át, nem akar ilyen jó helyre betenni. Mikor végre bejutottam hozzá, az őrnagy is ugyanezt mondta.
Érezzem ezt büntetésnek.
De jeleztem, hogy én kértem át magam, fél éve minden laktanyában, minden fórumon azt igyekeztem elintézni, hogy mentsenek fel a konyhai szolgálat alól és hadd kapjak határőrizeti feladatot, de csak legyintett, hogy ide nem helyeznek kérésre senkit, ilyesmiről külön bizottság határoz és úgy tudja ilyen előtt nem kellett megjelennem.

Ezt jól tudja. Faszom, milyen bizottság? Miért nem mondta ezt senki? Hogy kellett volna elintéznem, kit kellett volna felkeresni? Hol csúsztam el? Hogyhogy nem rajtam múlt? Azt hittem mindent megteszek, mit kellett volna még?

Az, aki idekerül, mondta, azért kerül ide, mert nem látta el eddig jól a feladatát, azokat helyezik át, akit fegyelmi okokból, rendet tanulni tesznek ide.

De ne már! Mi baj lett volna velem? Elláttam a szolgálatot tisztességgel, ki mondja, hogy nem? Mindent rendben megcsináltam, amit kellett. Kivettem a részem a takarításokból, figyeltem a mennyiségre, minőségre, elláttam a reptéri szolgálatokat felküldött élelemmel.

De hiába mondtam bármit, az őrnagy mindenre legyintett, ő nem tudja mit csináltam, azt nekem kell tudni, nem is érdekli, az a tény, hogy itt vagyok, a bukásomat jelzi, a határőrség állományában leszerepeltem, egy esélyem van, itt kell megtanulnom majd keservvel, hogy mi a rend.

És ő megígéri nekem, meg fogom, ezért kezeskedik.