167

December 4. Péntek


Éjszaka Ferihegy 2-re vittek.
Összesen négy órát voltam kinn őrködni, kampózni.

Szeretem az ilyen napokat, valahogy olyan melengető érzés, amikor maradéktalanul öregnek érezheti magát az ember. Kell ehhez persze egy társ, és az se baj, ha az a társ történetesen az éjszakás helyettes. Az meg szinte elengedhetetlen, hogy a saját korosztályunk legyen.

Ma éjjel ez a szerencsés csillagállás tökéletesen jelen volt Binder alakjában. Mióta egyszer együtt lebuktunk ő valami fura változáson ment keresztül. Nagyon simulékonnyá vált, a tisztek kedvelni kezdték, mert jó kedélyét megőrizve viccelődött mindig, amikor feladatot kapott, mintha már ez önmagában örömmel töltené el, és gyakorlatilag bármely pillanatban meg tudta nevettetni a feletteseit.
Mondhatnánk, hogy ez hátborzongató.
Ha nem Binder teszi, okádnék tőle.

A tisztek néha könnyes szemmel röhögve veregetik a vállát, ilyenkor ő is veszi a bátorságot és veregeti az övékét. Minden jelenet első ránézésre a gerinctelen hajbókolás látszatát kelti.

De Binder nem hajlong, nem nyal.
Élcelődik csak.
Néha kikacsint a röhögő felettesei gyűrűjéből, néha erősebben szorítja meg valamelyik kopasz hadnagy vállát, amit meg tud tenni, mert ereje elég komoly van neki, néha a konditeremben is összefutunk, tudom, hogy erős.

A tisztek meg érzik, amikor beletorzul az arcuk Binder erős szorításába. Nem értik, hogy miért okoz fájdalmat, ilyen nehezen viselhetőt, miközben meg a szájával épp vicceset mond.

De én már értem.
Mert nem talpnyaló lett, hanem pokoli ügyes túlélő.
Nem hajolt meg, csak használja az adottságait. Nem tudom, mit változtatott benne a bukásunk, de azóta a tisztek kedvence.
Csakhogy ettől még szarik rájuk.
Egyre merészebb, vicceiben már szinte nyíltan becsmérli őket, de olyan ügyesen, hogy ők nem veszik észre, hogy Binder róluk beszél, de nekünk.
A tisztek röhögnek, mi visszafogjuk ugyanezt.

Binder jól halad, valószínűleg nemsokára csillagot is kap, előléptetik. De addig is már sok alegység ügyeletesi, kutató ügyeletes-helyettesi szolgálatot ad. És a benne történt változás ezekben a szolgálatokban a legszembetűnőbb.
Ha már ilyen gyors előmenetelt sikerült összehoznia, azt kéne csinálnia, mint a nagy többségnek, aki a helyében lenne, igyekezni a szerzett hatalmát fitogtatni, és a tisztek elvárásainak még jobban megfelelni. De a társak iránti lojalitást teljesen elfelejtve, kollaboránssá válva.
Binder nem ilyen lett.
Rajta mindig a cinkosság, az egy vérből valóság látszott. Sosem tette kérdésessé, hogy a feladat, amit kioszt, az ügyeletesi szerepében az elvégzendő-e. Tudtuk, hogy ha valamire azt mondja, hogy meg kell csinálni, azt meg kell. De mindig elmondta, hogy milyen mértékben várja el, mindig értésünkre adta, hogy mennyire kell megcsinálni, mi az amilyen trehány melót még el tud adni a tiszteknek.

Nem rejtette véka alá, hogy megköveteli, amit jónak lát, akár úgy, hogy felrúgja a teli felmosóvödröt a körletben a kopaszoknak, de ha valamennyire, akár tessék-lássék, de megteszik amit kér, ő tartja majd a hátát. És így, mivel bármennyire is volt a tisztek kedvence, mindig tudtuk, hogy hozzánk tartozik, közülünk való, így bármit kért, mindenki kérdés nélkül teljesítette. Minden tevékenységében cinkosként működött, néha igazságosztó Robin Hoodnak látszott, amikor a nyilvánvaló marhaságot, amit a tisztek kívántak, lefordította látszatmunkával járó lógós herézésre, és a pocsékul elvégzett feladatot meg eladta a tiszteknek dicső díszmenetként.

És ő a korosztályom.
Éjszaka úgy állította össze a váltást, hogy én csak négy órát mentem ki, az általam választott időpontokban, de a többieket is kímélte, amennyire tudta. Volt időszak, amikor csak egy kopaszt tett ki, akinek azt a feladatot adta, hogy csak azt figyelje, jön-e a laktanya felől ellenőrzés. Az volt a véleménye, hogy a 10 centis hó, meg a komoly mínuszok nyilván nem csak minket bénítanak, hanem a határsértőket is, nyilván nem ma éjjel fognak államrendet dönteni.
Szarni rájuk, melegedjünk inkább benn.

188

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.

Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

Emberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.