Centi_30.jpg 527

 

 

 

December 9. Kedd

 

Alaki lépéseket tanultunk ma egész nap, díszlépést, hátraarcot. A rohadt géppisztoly szétszaggatja a vállam, olyan nehéz. Jobb kézzel húztam a szíját, és ugyan volt rajtam kesztyű, mégis kisebesedett a tenyerem. Órákon keresztül jártunk körbe az udvaron, én az előttem álló srác nyakán díszelgő pattanásra szegeztem a tekintetem, összeszorítottam a fogam, s erőszakkal gondoltam valami másra, valami szebbre.

Érdekes, mily egyszerű az ember!

Mindig a közelgő vacsora gondolata bukkant elő.

Közben kis, alacsony, barna bőrű őrvezető ugráltatott minket. Mérhetetlenül unom.

Egyszerre kell emelni a lábat, egyszerre mozdítani, egyszerre letenni, egyszerre mozog a testünk, egyszerre lendül a karunk, egyszerre nézünk balra, egyszerre veszünk levegőt és egyszerre fingunk. Egyszerre kerülgetjük a kanális melletti tócsát, egyszerre sandítunk az orvosi szoba ablakában tevékenykedő nővérke felé.

Egyszerre számoljuk a köröket, egyszerre próbálunk másra figyelni. Egyszerre látjuk meg a macskát, aki a sertéstelep felől szalad a szájában valami felismerhetetlen, véres valamivel. Egyszerre lökdössük egymás vállát, ha valamelyikünk kiesik a ritmusból, egyszerre káromkodunk, ha a mögöttünk lévő a sarkunkra lép. Egyszerre próbálunk talpon maradni a konyha mellett, ahol még jeges a beton. Egyszerre fáj a vállunk, és egyszerre várjuk ennek az egész rémálom napnak a végét.

Még hátravan a zászlóaljgyűlés.

Betereltek bennünket az udvar közepére, majd háromszázan alkotjuk a zászlóaljunkat. Rajonként, szakaszonként, századonként alkotunk egy hatalmas téglalapot.

Kiállt elénk egy vaskalapos őrnagy és szép hosszan beszélt a határőrizet hazánk védelmében játszott igen fontos szerepéről, kihangsúlyozva, hogy befelé sem, de kifelé aztán egy légy sem juthat!

Nekem kicsit logikusabb lenne, hogy kintről ne jöjjön be ellenség, minthogy bentről ki ne menjen. Hogy is van ez?

A tiszt befejezte az eligazítást.

– Erőt, egészséget Elvtársak! – búcsúzott.

Mint mindig ilyenkor, dörögve válaszoltunk és a tanultak szerint kiléptünk, vagyis a jobb lábszárunk merev térddel megemelve, lecsaptuk a földre úgy, hogy a talpunk teljes hosszában csattanjon. És mindenki egyszerre.

Hatalmasat dördültek a bakancsok, az udvar körül álló épületek ablakai beleremegtek, s még a mellkasunkat is megrázta. Döbbenten álltunk, amíg a visszhangja is el nem halt, és utána is lassan ocsúdtunk. Milyen erőt képvisel ennyi ember! Milyen hatalmas energiát szabadítottunk fel, s mi energia lehet még bennünk.

Ez a hatalmas dörrenés, valahogy egységbe forrasztott bennünket, s büszkén néztünk össze az idegen szakaszok, századok katonáival. Egyformák lettünk, egyforma lettem, és emiatt, akkor, büszke és elégedett voltam.

És ilyesmitől soha többet nem éreztem ezt.

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr374889485

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oldm4n 2013.01.27. 23:16:17

Körülbelül négy éves volt (tehát én harmincnégy) a nagyobbik lányom, amikor unalmamban, vagy talán valamiféle nosztalgiától vezetve alakiztam otthon egy kicsit. Csak úgy, hogy emlékszem e rá. Csodálkozott, ahogy apa emeli a lábát, emel, kinyújt, letesz. Lendül a kar. Szép szabályosan. Ahogy kell. Azt hiszem, a lányom kapta tőlem életem legszebb díszlépését.

Oldm4n 2013.01.29. 15:33:50

Szerintem tetszett neki. :)
süti beállítások módosítása