Centi_30.jpg92

 

 

 

 

 

1988. február 17. szerda


"Körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház."

Ez került a bejegyzésre ma.
Ennyit írtam fel a mai napról.
Ha majd huszonvalahány év múlva valaki megtalálja a naplóm, ennyit lát a mából.

De amúgy meg miért veszne el?
Huszonvalahány év múlva én olvasom majd.
Én ugyanezt fogom látni, ami ma volt.

Azt, hogy reggel keltett az alegységügyeletes, történetesen Herold, aki pár hónapja küzd, hogy valahogy fogást találjon rajtam, kapja a csillagokat, már szakaszvezető, és alig várja, hogy megszopasson, na szóval ő szólt, hogy héttől könyvem van, tűnés innen a picsába.
Büszke voltam magamra, kicsúsztam a kezéből.

Ez eleve piszkos háború, mert ő kopasz, én meg öreg vagyok, de ő tisztes, én meg sima határőr vagyok, ez egymás tekintélyének el nem fogadásáról szól, néha ronda műveletekkel. Én ezt úgy éltem meg, mint a fiatal, a falkavezéri pozícióra éhes falkatag sunyi próbálkozásait, és most úgy éreztem, hogy igen elegánsan csúszom ki a kezei közül.
Most nincs konkrét konfliktusunk, nincs előtte kurva anyázás, meg dulakodás, csak véletlenül épp ő kelt engem, hogy hetekre kimehessek a laktanyán túlra, úgy, hogy rengeteg dolog miatt amúgy büntetve lehetnék.

De hát miért nem születik mindenki jellel a torkában?
Miért nem lángol mindenkinek a nyelve, mint az erőltetett, teli tüdőből jövő "pártéljen"-től?
Ha meg nem mindenki születik így, azért adassék meg annak, aki igen, hogy használja!
Igen, kimegyek, eltűnök a laktanyából, mert így intéztem, addig talpaltam, míg elértem.

Ne gondolja a tiszt, tiszthelyettes és Herold se, hogy fegyelmezni tud azzal, hogy megvonja a szabadságom.
Az, hogy nem megyek haza, az nem a szabadságom.

Az csak annyit tesz, hogy nem változik nagyon a földrajzi elhelyezkedésem.
De, hogy ÉN hol vagyok, mit csinálok, arra nincs hatással. Mint ahogy megtapasztaltam már, amikor Edit elhagyott, a civil és katonai, laktanyán belüli és kívüli, a kint lét és a bent lét kérdésein, világán túl, önmagamból, mint magból való kilépés és a megkérdőjelezhetetlen hozzátartozás érzését is.
Ez a szabadság.
Elveheti ezt bárki?
Ugyan.
Soha a büdös életben, senki.

Akkor meg?
Mit akarnak ezek?
Hogy viselkedjek rendesen?
Na ne vicceljünk.
Ahhoz férfi kell.
Puhapöcsöknek nem fogok.
Akkor, ha engem akar ráncba szedni, ne szarjon, ne féltse a nyugalmát, ne az élenjáró zászlóaljért járó pénzt féltse, hanem legyen egyszer végre az életben katonaként harcos, próbáljon tényleg betörni.
Vállalja a kockázatát, annak, ha egységes, központi elképzelés szerinti rendet akar teremteni, hogy ellenáll valaki.
Nem azért katona, hogy az ilyeneket fegyveres testülettel elnyomja?
És mi van a belső ellenséggel? A határőrségen belülivel?
Az kényelmetlen?
Nekem bezzeg az országon belüli ellen, a lakosság ellen mennem kéne?
Ő a saját háza táján nem tud rendet tartani?
Csapjon oda, ha nagyon szúrok, ne alakoskodjon.

De míg nem áll ki férfi, addig nem leszek jó. Lehet, hogy a futkosón egy év múlva nem ezt mondanám, lehet, hogy alig tudnék beszélni, úgy össze lennék esve, de most ettől messze vagyok. Arról nem beszélve, hogy épp a magam intézte, megérdemelt nyaralásra megyek, mindegy mi lesz kinn, lényeg, hogy kinn legyek.
Jól tudtam én persze, hogy ez súlyos ár, nem a vidámparkba tudtam kilógni, hanem kórházba megyek és műteni fognak, szóval ez ront a dolgon, de kimegyek.

Ez a szabadság.

szabadságszobor1.jpg
Elvehetik ezt a tisztek?
Ha tudták volna, elvették volna a lehetőséget, de nem tudták, és az élményt, hogy megcsináltam, kijutottam, megmutattam, hogy nem tarthattok benn, ezt az élményt sem tudják elvenni soha.
A tisztekhez képest Herold szurkálódása csak bohózat, ezért én jóságos vagyok vele, nem kell többször bejönnie kelteni.
Beraktam a táskámba a melegítőt, a tornacipőt és a papucsot, a naplóm és a centim.
Ő hűségesen követ mindenfelé, minden nappal fogy az élete, ő mindig velem van.

Bár nem műtöttek soha, valamiért az ugrott be, hogy meztelenül leszek közben és annak gondolatától kicsit ódzkodtam még, amely megoldás ilyen helyzetben kínálkozik eldugni.
De ettől még menetkésznek éreztem magam, a túléléshez szükséges felszerelés is nálam van.
Mindenem megvan, ami kell.

Ez a szabadság.

Boldog voltam ma reggel.


A laktanyából viszonylag hamar elindultam, de nem éreztem úgy, hogy sietnem kell. A Népligeti megállóban a közértben vettem túrós táskát, meg az iskolában megszokott kakaós tejet és ráérősen megreggeliztem és végül a kilencig megírt könyvvel tizenegyre állítottam be.

Az itteni doki, amúgy olyan, mint Knízner kopasz hadnagy, enyhén árja beütésű pali, de ennek jóindulatú a nézése. Azért mérges volt, hogy elkéstem, de csak fokozódott a dühe, mikor megtudta, hogy én az engedélyezési procedúrát elkezdtem korán, hogy hétkor el tudjak indulni, de amíg minden arra érdemes tiszt nem engedélyezte, nem jöhettem. Utána viszont szedtem a lábam, de hát csak mostanra értem ide.

– A fene az ilyen rosszindulatú tisztekbe! – fakadt ki – De ugye nem evett ma semmit, fiam?

– Ööö... Jelentem, de igen, mert leparancsoltak a többiekkel reggelizni.

– Ó, az Isten fasza azokba a marhákba! – horkant fel ingerülten. – Nem értem, hogy azok a laktanyai idióták, hogy nem tudják megjegyezni, hogy ilyenkor korán, és éhgyomorral kell útnak indítaniuk a katonákat. Pedig a szolgálati szabályzatban is benne van! Határőrség mi? Az ember pedig azt hinné, ott a normálisabbja van! Nem értem.

Sajnálkoztam én is, én se értem.

Azt nem mondhattam neki, hogy azért be vagyok szarva a műtéttől, én is tudtam, hogy éhgyomorral kell jönni, ha máshonnan nem, hogy Anyut egyszer operálták. Tudtam én, ezért is ettem inkább.
Majd holnap műtenek.

Különben is!
Most először.
Most életemben először hagyom magam.
Nem tűrtem, ha bántanak, ha igen, muszáj volt, nem tehettem mást, de amúgy küzdöttem vagy kitartottam.
Most viszont először mondtam önként, hogy bántsatok.
Ugye előtte soha nem vágott belém senki késsel.
Senkinek nem engedtem, hogy tegyen velem, amit akar, altasson el, szabdaljon ki belőlem, amit jónak lát.
De most megtettem.
Fosok mint az állat, de elengedtem.
Tegyétek.

Ez a szabadság.

De azért ugyanúgy fosok tőle.
Ezért nem rohantam ma be.

Meg egyébként se sürgős. Minél később műtenek, annál később megyek vissza a laktanyába. És valóban, ma nem műtöttek meg, csak beraktak egy kórterembe, néhány kisebb vizsgálatot végeztek rajtam, de amúgy hagytak aludni.

Remélem ők se sietnek, azt se bánnám, ha holnap se csinálnának velem semmit.

Aztán, remélem azt is, hogy Szadó őrnagy tényleg megértette végre, hogy nyugtunk lehet.
Ha nem baszogatnak sokat, én se leszek annyira kezelhetetlen.
Hadd legyen nyugtom öregkoromra.

Na, ha az megvan, az a szabadság.


Szóval ez történt ma, ezt jelenti a naplóba beírt bejegyzés, hogy "körletelhagyás 7:00 - 9:00, kórház".

 

A bejegyzés trackback címe:

https://surrano.blog.hu/api/trackback/id/tr165748370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szepi79 2014.02.17. 12:36:21

én nem értek a lovakhoz, de ha az van a könyvben, hogy körletelhagyás 7.00-9.00, akkor nem kéne 9.00-re visszaérni? vagy ezt majd tovább töltik a kórházban, pöcséttel?

Rollende Landstrasse 2014.02.17. 13:01:34

@szepi79, első ezen a néven: Kilencig be kell érni a kórházba. A műtét után a kórház írja tovább a könyvet, ha kiengedik lábadozni.

Dvorszky határőr 2014.02.17. 13:47:44

Igen, én is így emlékszem, mert ráadásul a katonakönyvem úgy rémlik el is vették rögtön, ahogy beértem.
süti beállítások módosítása