1988. május 18. -

Amit én kaptam a blogtól:

A múltkor megírtam, hogy zajlott a blog üzemeltetése.

A másfél év alatt, amíg írtam, nagyon sokszor elképzeltem, hogy fogom befejezni, mi lesz majd a vége, hogyan írom le az érzéseim. Olyan sokszor elképzeltem, hogy ahogy közeledett ez a nap, úgy kezdtem tőle rettegni. Azt akartam, hogy az egyik legjobb írás legyen, ami összefoglal mindent, amit ebben a másfél évben kaptam a katonaságtól és 26 év után a blogtól.
De féltem nekikezdeni.
Az utolsó két hónapra teljesen kifáradtam és azt a vállalásom, hogy mindig lesz három hónapnyi anyag megírva, felrúgtam és egyre kevesebbet és kevesebbet írtam. Emiatt - ahogy kerültek ki a posztok napról napra - egyre kevesebb volt a tárban és félő volt, hogy egyszer elfogy, és nem lesz mit kirakni.
Az utolsó két hónapban nagyon komolyan fenyegetett ez a veszély.
Többször is úgy nézett ki, abbahagyom.

Ha Ági, aki lektorálta az anyagot, nem unszol, nem próbál meg lelket önteni belém, talán fel is adom. Szerettem volna leállni, megállni, kicsit pihenni. De aztán valahogy erőt vettem magamon, mindig megírtam pár posztot, és így végül is május elejére kész voltam, megírtam mindet.
Illetve majdnem mindet.
Aminek viszont nem mertem neki állni, az az utolsó két nap.
Naponta leültem a gép elé, hogy na, most, majd most nekikezdek, de nem tudtam megtenni. Aztán eljött az a hét, amikor a leszerelés volt. A leszerelés vasárnapra esett, én hétfőn éreztem úgy, hogy ha ma nem állok neki, a szombati-vasárnapi befejező posztoknak, akkor soha nem tudom megcsinálni, és az igazi nagy blamázs lett volna, ha az 540 napból 538-at megírok, kettőt nem.
Ezért aznap este hatkor leültem a gép elé és elkezdtem írni. Írtam egész este, egész éjjel, reggel fél hétkor küldtem egy sms-t a főnökömnek, hogy nem tudok aznap dolgozni menni, és végül kedd délelőtt 11 óra körül befejeztem a blogot.

Az utolsó időszak azért is volt kemény, mert mivel ekkor már abban az időben öreg katona voltam, már nem vezettem olyan egzaktul a naplót, nagyon sok mindent kellett fejből rekonstruálni. És ez a rekonstrukció nagyon fárasztó volt.
Bár be kell, valljam, hogy a legjobb része volt ez a blog írásának, ez volt az a plusz hozadék, ami soha, sehogy máskor nem jött volna el, soha nem kaptam volna meg semmiben.
Ugyanis a blog írásával két életem lett.
Az egyikben írtam, amit a másikban prompt megéltem, amit megírtam..
Hihetetlen ajándék, óriási élmény volt ez nekem.
Ugyanis ahhoz, hogy le tudjam írni a dolgokat teljes nyugalom kellett és át kellett transzformálnom magam abba az időbe.

Ez úgy zajlott, hogy először ráhangolódtam a katonaéletre, a történetre, arra az életre. Mindig szekvenciálisan haladtam, hogyha megírtam egy napot, akkor kezdtem a következőt, aztán az azt követőt.
Ha mondjuk meg kellett írnom egy keddi napot, az aznapi történéseket, akkor elolvastam, amit a naplóba beírtam 26 éve arról a napról. Aztán elolvastam az előtte lévő pár napot, mondjuk előző hét keddtől. Ez arra kellett, hogy belekerüljek a sztoriba, lássam a megírni kívánt nap előzményeit a legapróbb részletekre kiterjedően, hogyha volt valami olyan esemény, ami kihathatott a keddre, akkor képben legyek. Például: ugyan nem írtam a naplóba, hogyan éreztem magam, hogy már az x-dik Rövid Ugrást nyomom, de ez pontosan meghatározta a napjaimat, erről tudnom kellett. Vagy, hogy az előző napokban új körletbe költöztem, és bár nem írtam ezt sem a naplóba, de ahogy lassanként összeállt az egységes történet, abból az következik, hogy ezen a kedden zördültem össze a körlettársakkal.
Szóval, hogy az ilyesmik se sikkadjanak el, elolvastam nagyjából egy héttel korábbról a történetet. Ha valami olyan volt, ami még korábbi esemény, de hatással van az aznapi eseményre, akkor azt is újra (ismét egy példa: egy büntetést két hete kaptam, ma jár le). Aztán elolvastam a naplóban a következő egy hétre beírt bejegyzéseket, hogy lássam, hogy van-e később bejegyzés, ezzel a keddi nappal kapcsolatban, volt-e ezen a napon olyan esemény, amit aznap nem, vagy nagyon elnagyoltan, hézagosan írtam le, de később visszautaltam rá. Amikor nagyjából képben voltam a példaként említett keddi napot megelőző és azt követő eseményekkel, akkor a leírt folyamat azt eredményezte, hogy szép lassan kialakult a komplett katonaéletem újra, minden aspektusával, minden apró részletével ismét felelevenedett minden.

Így, amikor ebből a folyamból, az egy hétre előre- és visszaolvasással kiderült minden körülmény, még az akkori alaphangulatom is, akkor újra elolvastam az aznapi naplóbejegyzésem és elkezdtem megélni az aznapot újra.
Becsuktam a szemem, és elgondoltam azon, amit a naplóba leírtam anno. Ott, ahol viszonylag kerek és mélyen bevésődött történetet írtam a naplóba, nem volt olyan nehéz, de ahol csak néhány címszóra hagyatkoztam az keményebb volt.

Például ez állt a naplóban:
"Délután 1-en.
Együtt voltunk Répával, rengeteget hülyültünk. 10-kor kilógtunk, elmentünk Répához, néztük az előadást a Lidóban, futottunk rendőrök elől a Blahán, találkoztunk Bodával, majdnem felszedtünk három csajt, csak kevés volt az idő, mert Répa reggel szoliba ment."
Ebből a néhány mondatból, valamint az előzményekből, utózmányokból visszatértek az emlékek és így lett belőle ez a poszt:
rejtőjenő

Mivel ez egy nagyon mélyen belém égett sztori, ezt könnyűszerrel megírtam. Miközben írtam, éreztem minden apróságot, láttam minden részletet, és mielőtt leírtam volna, csukott szemmel újra átéltem. És írás közben pedig mondatonként minden elemét újra.

Voltak olyan napok, amikor nem volt ennyire olvasmányos élményanyag.
Például egy ilyen: "Du. F1-en, megbuktam Szilasinál."
Ilyenkor kellett nagyon az előzményeket elolvasni, hogy a leírt történetből eszembe jusson, mi volt még aznap. Ráadásul, ez így olyan mint valami kód, de becsuktam a szemem és elkezdtem a leírtakat dekódolni.
Délután vagyok szolgálatban, ilyenkor mindig tudom, hogy milyen évszak van, a történetből kiderült,  meg sokszor nagyjából az is, hogy milyen idő volt.  Ez az előző napokból kiderülhet.
F1, vagyis Ferihegy 1-en voltam, erre beugrik a reptér, az odavezető út, a szolgálati helyek, a beton felfestései, a külföldi gépek, a kutató ügyelet kis faépülete, annak a kicsit dohos szagnak az emléke, ami benn fogadott mindig. Mindezt úgy el tudtam képzelni, hogy bármely részébe képzeltem magam, körbe tudtam forogni, meg tudtam érinteni a reptéri lépcsőket, láttam a többi katonát távol, a szolgálati helyeken. Pusztán csak hagynom kellett az agyam dolgozni, hagytam hadd élje ki magát, hadd építsen fel mindent, hadd teremtse meg azt a világot nekem.

Leírtam, hogy megbuktam Szilasinál.
Általában szolgálati hely elhagyással szoktam megbukni, mondjuk kutyával eltűnök hátul a bozótosban, vagy hogy ciházok, de az előző, és a következő napokból kiderülhetett, esetleg pár nap múlva, a kihallgatásra rendeléskor leírtam, miért buktam meg, ezért kellett mindig az későbbi bejegyzéseket is elolvasnom.
Aztán beugrik Szilasi alakja, ahogy lecsesz, elkezdem mozgatni a térben, elkezdem önmagam is mozgatni a térben, és ha szó szerint nem is tudom már, hogy akkor Szilasi pontosan mit mondott, a stílus eszembe jut, már tudom is írni. Emlékszem a reakcióimra, előjönnek reflexszerűen az akkori érzéseim, reakcióim, tehát amikor épp dühös voltam a történetben, akkor azt dühösen írtam, ha nyegle és szemtelen, akkor ezt így éltem meg újra és írtam le.

Gyakorlatilag másfél évre visszakaptam a 26 évvel ezelőtti önmagam és újra tejfelesszájú kiskatona lettem.

Nagyon sok mindenre ma már nem úgy reagálnék, ahogy akkor tettem, nagyon sok mindenben finomodtam. De mindig hagytam magam a régi reflexek szerint működni, hagytam, hogy a kis hülye Dvorszky határőr ugyanolyan kis hülye legyen, mint akkor, hogy ne igyekezzem szépíteni, logikusabbá tenni az akkori viselkedésem, hanem hagyjam, hadd csinálja megint ugyanúgy.
Ezáltal gyakorlatilag az egész olyan lett, mintha pszichiáterhez jártam volna terápiára, mert nagyon sok minden kiderült számomra magamról. Az is, amiben megváltoztam és az is, amiben nem.
Sőt, nagyon sok mostani jellembeli tulajdonságomnak fedeztem fel a katonaságkori önmagamban az eredetét, a kezdetét, a kiindulópontját.
Félelmetesen sokat változtam és egyben félelmetesen keveset.
Döbbenetes volt erre ráeszmélni.
Annyira beszívott mindez, hogy sokszor, mint valami szenvedélybeteg, rohantam haza és igyekeztem ebbe az álomszerű, mégis teljesen valóságos történetbe belekerülni, szinte többet éltem ott a múltban, mint a jelenben.
Iszonyatosan élveztem, de borzalmasan le is szívott, fárasztott.
Leginkább az alvásból csíptem le időt, ez is egy idő után kimerített, ezért volt, hogy a vége felé úgy éreztem feladom. Nem azt akartam feladni, hogy ne létezzek ebben a világban, hanem hogy időre, napi rendszerességgel kelljen írnom.
De szerencsére sikerült végigcsinálnom

Ha eszembe jut az a Piramis szám, hogy "Ha volna két életem...", akkor úgy érzem, a világ legboldogabb embere vagyok, mert nekem megvolt, végigcsináltam másfél évig még egy életet.
Két életem volt.
Az egyik ismétlés ugyan, de van olyan film amit az ember bármennyiszer ismétlik, meg tudja nézni.

Rettentően szórakoztatott és jól esett, hogy az a korai Dvorszky Tamás, akit én majdnem elfelejtettem - a Dvorszky határőr - mennyire szélsőséges tud lenni, mennyire sorjás, mennyire nem nyomja még a sok társadalmi konvenció, mennyire szabad volt a felnőtthöz képest, holott igazából nem állíthatom, hogy végül teljes mértékben idomultam volna.
Sok harcot már nem vív meg az ember. Már sok minden nem fontos annyira.
De nagyon is fontos volt a küzdelem anno, nagyon is élt abban az időben amikor még harcokat vívott, amikor a fiatalság, mint elpusztíthatatlan erő dolgozott benne. Amikor még tűz és kérlelhetetlenség volt benne.
Amikor logikátlanság és a hülyeséghez való feltétlen ragaszkodás is benne volt.
Újra a fiatalkori önmagam lehettem másfél évig.
Felbecsülhetetlen ajándék.
Nem akarok túlzottan pátosszal teli befejezést, de nagyon kellett ehhez Ági, aki támogatott, kellett Árpi, aki belerángatott ebbe, és kellettetek Ti, olvasók.
Köszönöm nektek ezt az ajándékot, ezt az időgépet.
És biztosíthatok mindenkit, hogy nincs leírva egyetlen érzés sem, egyetlen rezdülés sem, amit ne éltem volna meg újra, a düh, a tehetetlenség, a félelem, a bajtársak szeretete, a vad ellenállás, a búcsú, az efelett érzett fájdalom, mind-mind valódi, éreztem és átéreztem mindet.
Sokszor kacagva, sokszor az idegességtől remegve írtam, de sokszor könnyezve merengtem a semmibe a leírt sorok felett. Volt, hogy rázott a zokogás - például amikor megöltem a csigát, mert azt most sem értem, miért tettem-, sok esetben úgy felzaklatott, amit megéltem újra, hogy negyedórákat töltöttem egész testemben remegve, míg újra neki tudtam kezdeni az írásnak.
És az utolsó napok, a leszerelés megírása azért is esett nehezemre, mert nekem újra le kellett szerelnem, el kellett engednem a fiatalkoromat, hagynom kellett kilépni az életemből mindent, amit az utóbbi másfél év adott, és újból ugyanazt éreztem, mint anno, hogy vége, hogy soha többet, hogy mindez megint eltűnik. Azon az éjszakán, amikor leírtam az utolsó napot, végigkönnyeztem az egészet.
Fura élmény ezt 40 feletti férfiként megélni.
Hogy most fáj igazán, ami 26 éve múlt el és hogy most fáj igazán, mert megint elmúlik.


De azt hiszem életem egyik legszebb élménye volt ez. Az írás, az alkotás, a dupla élet, hogy felnőtt fejjel követhettem végig a katonakori önmagam életét.
És mivel valóban megéltem mindent, azt állítom, hogy a Magyar Népköztársaság legeslegutolsó sorállományú katonája voltam, vonultam 2012. november 26-án, szereltem 2014. május 18-án.
Rögtön másnap 26 évvel idősebb lettem, de az utóbbi másfél évben én sorkatona voltam az Átkosban.
Döbbenetes élmény.
Ha lenne Isten, hálát adnék neki.

1988. május 18. -

Azt is kérdeztétek, hogy hogyan zajlott technikailag a blog üzemeltetése. Először hadd mondjam el, hogy hogyan készült.

Azt írtam már, hogy a blog egy naplóból készült, amely egy kis zsebnaptár volt. Nagyjából 5-6 évvel a leszerelés után a kezembe került, belelapoztam és sorban jöttek elő az emlékek. Úgy éreztem, hogy értékes és fontos történetek ezek, és azt is láttam, hogy kezd a benne lévő írás egy kicsit elmaszatolódni, ezért úgy határoztam, hogy a szöveget átgépeltem egy word file-ba, és közben egy-egy fontosabb sztorit kicsit bővebben írok le.
Miközben ezt megtettem, az volt az érzésem, hogy ebből könyvet, vagy legalábbis valami hosszabb írást kellene csinálnom, ezért elkezdtem a bevonulás napjától szekvenciálisan megírni. Nem tartott sokáig a lelkesedés, mert a soproni alapkiképzés és az adyligeti szakácskiképzés végéig jutottam, durván két, két és fél hónapig. Ezután abbahagytam kb. 15-18 évre.

Korábban is írogattam, már az általános iskola alsó tagozatában, negyedikben mondta a magyar tanárnő a szüleimnek, hogy néha olyan a fogalmazásaimat olvasni, mintha Örkény egyperceseit olvasná. Ez nyilván túlzás volt, legalábbis egy kicsit, de mindenesetre utána azért amennyire lehetett Anyuék támogattak, főleg Apám, aki maga is írogatott, bár a legtöbbször persze a fióknak ő is, de mindig élvezettel tette.

Én lusta dög vagyok, akkor írtam, ha jött az ihlet, de nem vittem túlzásba. Azért persze, amikor született valami, azzal körbekilincseltem Apámnál, Anyunál, a barátaimnál. Időmként felmerült, hogy nincs-e még valami. Ilyenkor rendre a katonasztoris torzót adtam oda, aminek az elején nagyon jól szórakozott mindenki, a többivel kapcsolatban meg mindig megkaptam, hogy ezt megérné befejezni. Mivel tudtam, hogy iszonyú sok munka lenne, nem csináltam.

Időközben betöltöttem a 40. születésnapom és Budaházy Árpi barátom meglepett egy nagyon kedves ajándékkal. Az addigi írásaimat csokorba szedve, magánkiadásban készített egy könyvet nekem. Kb. 50 darab készült, ezeket az azt követő évek alatt szétosztogattam a barátaimnak.
Árpi is olvasta a katonatörténetem, és az utóbbi években folyamatosan rágta a fülem, hogy fejezzem, be, sőt, mivel kiadónál dolgozik, egységesítette a kéziratot, mindenhol legyenek dátumok, stb. Ezt is hosszú időre betettem a fiókba.
Aztán pár éve eszébe jutott a blog ötlete.
Neki.
Kiadóként rálátott az írott kultúra aktuális trendjeire és úgy gondolta, hogy ezt a történetet blog formában kellene megjelentetni. Minden évben rákérdezett, hogy mikor is vonultam. Sokszor nem is értettem a kérdést amikor pár hétig nem beszéltünk és ezzel hívott fel, majd amikor megtudta, elköszönt. Igyekezett észben tartani, de évekig lecsúsztunk róla, mindig akkor kérdezte legközelebb, amikor már nem lehetett úgy elindítani a blogot, hogy aznap induljon, amikor vonultam.
Aztán 2012-ben pont időben, nyár közepén, majd a végén, aztán szeptember elején mondta, hogy szerinte idén el kéne kapni a november 26.-át.
Indítsunk blogot!
Én meg, talán, hogy szabaduljak ettől a nyomástól, rábólintottam.
Persze eltököltem az időt, de Árpi nyaggatott, hogy írjam akkor, kezdjem összeszedni a gondolataim. Én annyit csináltam, hogy elkezdtem átolvasni, ami ismét elég szórakoztatónak bizonyult, de lassan haladtam.
Aztán nagyjából egy hónappal az indulás előtt beültünk valami helyre, előkapta a laptopot és mondta, hogy most beregisztráljuk a blogot, nem menekülök. Hiába mondtam, hogy de még nem is gondolkodtam azon, mi legyen a neve, hol legyen, hogy nézzen ki. Nem tágított. Legyen a blog.hu, mert az az Indexé, mondjak gyorsan fejből valamit, ami hamisítatlanul katonai szleng, és akkor mondtam ki, hogy hát, esetleg surranó.
Oké, mondta, már be is lett regisztrálva, surrano.blog.hu.

Kérdezgetett, és a válaszaimból kialakította a blog felületét, a leírását, ilyeneket.
Igazából ő talált ki mindent.
Ő mondta, hogy kell egy Dvorszky határőr avatar a facebookon, kell oda kép, gyorsan létrehoztuk azt is, és ahogy ezt csináltuk elkapott a lendület. A következő napokat azzal töltöttem, hogy valami fajta arculatot alakítottam ki, ismerkedni kezdtem a blogmotorral, az admin felülettel, mind a blog.hu-n, mind a facebookon. Próbaposztolások, a kettő összehangolása, és az időzítések kitapasztalása következett. Mivel HTML programozáshoz nem értek, olyan messzire ezzel nem jutottam, de az, ahogy most is látszik a blog, úgy elkészültem.
Csak tartalom nem nagyon volt.

Fel lehet tölteni a blogba a posztokat előre, és beidőzíteni, hogy meghatározott időpontban, automatikusan jelenjen meg. Így elkezdtem feltöltögetni ami megvolt, vagyis az első két hónapot.
Éreztem, hogy jobb lenne, ha nem a bevonulással kezdődne, mert az egyik hangsúlyos dolog a katonaságommal kapcsolatban az volt, hogy az épp akkor induló kapcsolatomba rondított, és elég hirtelen, amikor a két határőrtiszt megjelent. Úgy gondoltam ezt megírom.
Megírtam, azt gondoltam klassz lett, feltöltöttem ezt is, hogy majd pár nappal az indulás előtt ki tudjam posztolni. Megmutattam akinek csak tudtam, és rettentő büszke voltam, hogy megint írok, és hogy milyen fasza kis fél oldalt ütöttem össze pár óra alatt.

Aztán, ahogy közeledett az indulás napja - amit amúgy alig vártam - nagyon izgatott voltam, és ezen az izgatottságon néha átsejlett, hogy alig van anyagom, kevés lesz ez az előbbi fél oldal. Aztán muszáj volt nekiállnom a történeteket kifejteni, megírni napi novellákká. A piszkozat eleje, ha nem is volt megírva, de kicsit jobban ki volt részletezve, és minél tovább haladt a történet az időben, úgy csökkent a korábban kimunkált anyag. De amelyik ki is volt dolgozva, azért átírni át kellett, hozzátoldani, kiegészíteni.

Ez egész jól ment, emiatt tehát nem idegeskedtem. Elvégre nagyjából három hónapot készre csináltam.

Aznap, amikor eljött a napja, hogy az előzménysztori kikerüljön a netre, újból összeültünk Árpival és együtt indítottuk útjára ezt az első posztot. Rögtön utána szétküldtük kettőnk ismerőseinek a facebookon, és míg befejeztük a sörözést már több, mint 100 lájkolója volt, kaptam több elismerést, biztatást, és rettentő jól esett.

Az első napot már egyedül posztoltam, akkor még azzal az elképzeléssel, hogy egy nagyobb sztorit több részre bontva, naponta többször teszek ki, de a látogatottsági adatok azt mutatták, ez nem lesz jó, mert pl. többen olvasták a délben kitett részt, mint a reggelit. Azt éreztem, nem jó, ha összefüggő történetet szétszabdalok. Mindenesetre árgus szemekkel néztem, hogy hogyan nő  a posztokat megtekintők száma.
Sok ismerősöm írta, hogy nagyon klassz, de jó, hogy nekikezdtem, nem is tudták, hogy írok, végig fogják olvasni, mindig tudták, hogy van bennem tehetség stb. Fürödtem benne, és még napokkal később is, és csak néha villant be, hogy az előre feltöltött 90 megírt nap borzalmasan kevés a teljes 540 naphoz képest.
Az egész egy kedves kis viccnek látszott, valahogy úgy voltam vele, hogy ebben a rózsaszín kádban, amiben naponta dicsérgetnek, egész jól elvagyok.

A 10. napon, egy amúgy nem is annyira érdekes poszt, kikerült az Index címlapjára, a blogketrecbe.
Aznap 6900 lapletöltést eredményezett, rengeteg kommentet és kommentelőt hozott.
Úsztam a boldogságban, fogadtam a gratulációkat, úgy éreztem ebben az állapotban akarok élni.

Aztán a 20. napot kihagytam. Arra nem volt semmilyen érdemleges sztori, ami pedig lett volna, azt úgy éreztem nem kell megírni. Csakhogy jöttek a zúgolódó kommentek, hogy mi történt, mi van, mit lazsálok.
És ekkor döbbentem meg, hogy igen, eddig lazsáltam, úgy tettem, mintha mindent megtettem volna és nem lenne dolgom. De ekkor felismertem, hogy basszus, engem olvasnak, várják, örülnek a posztoknak, és hiányzik, ha nincs.
Ekkor nyílalt belém először a felelősség. Nincs mese, ezt végig kell csinálni, nem hagyhatom abba.
Ahogy Blazsejdoki mondta is ezt a sztorit hallva, hogy ezt is el akartam kummantani.
Igen, el akartam.
De kiderült, hogy nem lehet.

Így belevetettem magam, és akkor rááldoztam a karácsonyt, a szilvesztert, és 2013 januárját úgy kezdtem el, hogy megvolt újra a három hónap előre megírva, bestokizva a blogba, élesítésre várva.
Akkor megfogadtam, hogy soha nem hagyom, hogy 3 hónapnál kevesebb anyag legyen feltöltve előre, mert ha bármi történik és nem tudok írni, ennyi előnyöm van.

Véleményezésre a blog indulása előtt is átküldtem az elkészült írásokat egy kedves barátnőmnek, Áginak. Eleinte, csak úgy barátilag javítgatta és változtatásokat is javasolt, de ahogy elindult a posztok igazi tömegtermelése, úgy vonódott bele mindinkább és lett a blog lektora, tulajdonképpen szinte társszerző.
Iszonyú sok munkát fektetett bele ő is, gyakorlatilag a rendes munkája mellett, majdhogynem másodállásként végezte. Ellenőrizte, javította a helyesírást, kiszűrte a logikátlanságokat, javította stilisztikailag, és értékelte az anyagokat olyan szempontból, hogy olyanoknak, akik nem voltak katonák,  esetleg nőknek mennyire befogadható, és ilyen szempontból is javasolt módosításokat.

Ha ő nem segít, nem tudom végigcsinálni, vagy ha igen, akkor sokkal gyengébb minőségben, tele hibákkal.

Kialakult egy megszokott munkamódszer, amivel dolgoztunk. Én megírtam egy posztot egy sima word szövegként. Ha úgy éreztem, nagyon jól sikerült, akkor átküldtem Áginak, hogy csak a hangulatát véleményezze, hogy gördülékeny-e, mennyire fogyasztható. Ilyenkor nem javított csak értékelt, de ez sok energiát elvett tőle, igyekeztem ezzel külön nem terhelni.
Mert amúgy a folyamat úgy nézett ki,  hogy folyamatosan írtam a posztokat, és amint kész voltam egy havi adaggal, elkezdtem feltölteni a blogba, külön mindegyiket egy-egy posztként megszerkesztgetni, beleillesztve a kis centit, a napok számát majd végül időzíteni.

A Blog.hu blogmotorja borzalmasan nehézkes, ez is rengeteg idő, így egy idő után, amikor kezdett a körmömre égni az egész, Ági ezt a feladatot is átvállalta.
A következő lépés volt, hogy amint Ági felpakolta a teljesen nyers anyagot, én egyenként átolvastam újra, amilyen hibát észrevettem javítottam, megformáztam, címet adtam. Aztán Ági elolvasta, de inkább kielemezte, szavanként, hogy minden hibát kiszűrjön, javaslatokat tett bele, ami nem volt egyértelmű ott rákérdezett, javasolt.
Majd én újból átolvastam, Ági javaslatai alapján átdolgoztam az anyagot, majd képet kerestem bele.

A kép jellemzően a facebook-os vevőcsalogató volt, mert hamar kiderült, hogy többen kattintanak a képre, mintha csak szöveg van, ezért igyekeztem olyan képet betenni, ami meghökkentő, mégis valami asszociációs játék mentén kapcsolódik a poszt tartalmához. Néha egy-egy kép megkeresése órákig eltartott, főleg akkor, ha határozott elképzelésem volt, mit akarok megtalálni. Ha csak hagytam az agyam csapongani, akkor a poszt jellemző szavaira, szituációira rákeresve nézegettem a képtalálatokat, és néha nagyon gyorsan és nagyon klassz képekre bukkantam. Mindenesetre roppant időigényes volt ez is.
A jellemző részekre betettem linkeket. Sokszor csak az érzés volt meg, hogy na, kellene egy ide passzoló link, de hogy az mikor, melyikben jelent meg, azt nem mindig tudtam. A nyers anyagban meg kellett keresni, aztán a blogban és utána tudtam csak belinkelni.
Bár a vége felé már szinte minden posztnak fejből nyomtam a címét és a tartalmát. Ha jött egy poszt, ahova be kellett tenni mondjuk Szilasi főtörzsről egy linket, szinte pontosan tudtam, melyik nap, milyen című posztjában van, nagyjából melyik részén.
Amúgy a még vázlat szinten lévő poszt címe az élesítéskor megváltozott, így az olyan linkek, amik egy korábbi, de még nem publikált posztra mutattak, azok az éles anyagban nem működtek (szar a blogmotor), így a linkeket folyamatosan karban kellett tartani.
Ha volt címe, volt kép, akkor én késznek gondoltam, de még Ági, miután a javaslatai alapján módosítottam, még egyszer elolvasta és javítgatott, aztán a poszt pihent a tárban, amíg el nem jött a nap, hogy beélesedett.
De ilyenkor előző este még elolvastam én is és Ági is. Ha hetekig nem néztem meg egy posztot, akkor a kihagyás miatt egy kicsit idegenebb lett a szöveg, vagyis tudtam úgy olvasni, mintha valaki másnak az írása lett volna, és így az utolsó este jobban észrevettem az apró hibákat és nyilván így volt vele Ági is.
Az utolsó este lehetett a linkeket helyre tenni, ugyanis én sokszor hivatkoztam az előző napra, de az előző napi posztot csak akkor lehetett helyesen működő linkkel ellátni, amikor az már publikálva lett. Majd másnap reggel, amikor a poszt megjelent, Ági újból elolvasta, javítgatta ha kellett, mesélte, hogy a linkeket sokszor ilyenkor is újra be kellett állítani.
Én benn a munkahelyemen, valamikor 9 és 10 óra közt tettem ki a facebook-ra, de előtte még egyszer elolvastam és javítottam, hogyha kellett.
Külön jelzésrendszert alakítottunk ki,  hogy jelezni tudjuk egymásnak, melyik poszt, milyen fázisban van.
Mivel naponta jelentek ezek meg, naponta ugráltunk az időben, mert én miközben írtam és néha küldtem Áginak az éles poszthoz képest jövőbeni, nagyjából három hónappal későbbi történeteket, mindig olvastuk az aznapit, a korábban megjelenteket a linkek miatt, a két időpont közt a javítandókat.
Ági azt mondja, hogy egyszer muszáj lesz elolvasni az egészet, hogy időben összeálljon neki, mi mikor történt.

Árpinak panaszkodtam egyszer, nagyjából egy hónappal a blog indulása után, amikor már fel tudtam mérni, hogy milyen eszement munka vár rám a következő 17-ben, hogy jól belesétáltam a csapdájába, és hogy ügyesen csinálta, mert eddig egy levél gyógyszert képtelen voltam beszedni, annyira nem bírtam a rendszerességet, most meg másfél évre újra bevonultam.

Viszont rendszer lett, olyannyira, hogy folyamatosan figyeltem az olvasottságot, elemeztem, hogy milyen nemű, korú olvasók nézik meg (facebook-on), melyik nap, melyik napszakjában olvassák többen.
Szinte a rabja lettem, miközben a szabadságról írtam.

Ezek voltak a blog készítésének körülményei, de amit a blog adott az ennél sokkal több. Mindemellett, hogy tényleg sokan olvastatok, és nagyon sok értékes komment érkezett, ami nekem hihetetlen adomány volt, az az írás maga. Erről kicsit bővebben a következő posztban egy hét múlva.

1988. május 18. -

A mai nap volt évtizedekig a Határőrség napja.

1988. május 18. -

Korabeli propagandafilm:

"és mikor megérkeztem meglepődtem, mert komor laktanya helyett, majdnem üdülő fogadott"

:)))

PRINC, A KATONA

A következő poszt jövő kedden.

A blogtalálkozón felmerült kérdésekre fogok még majd válaszokat adni a posztokban, várhatóan ilyesmik lesznek:

- a blog születése, karbantartása, üzemeltetése;

- írás folyamata, hogyan készült, stb.;

- korabeli képek beszkennelése (van egyetlen, amin rajta vagyok Alex, Bíró Zoli, én és még páran, de nem találom, még turkálok a lakásban, meg ígértek katonatársak is, ezeket szeretném összegyűjteni és betenni);

- a blog látogatottságának adatai;

- van még néhány elfeledett videó a határőrségről, Ferihegyről.

A sorrendet nem tudom, ahogy valamelyikkel kész vagyok, teszem ide be, de lelassultam kicsit.

Nagyjából ezekkel jelentkezem még. Aztán nyáron nyaralok, és szeptembertől kezdek neki újabb blognak.

1988. május 18. -

A Ferihegy III. elnevezésű, legutóbbi posztban egy dokumentumfilm első részét tettem ki, mert nem találtam meg a második részt.
Viszont BG10 nevű kommentelő megtalálta és elküldte ezért közreadom.

FERIHEGY TITKAI 2. rész

A következő poszt jövő kedden.

A blogtalálkozón felmerült kérdésekre fogok még majd válaszokat adni a posztokban, várhatóan ilyesmik lesznek:

- a blog születése, karbantartása, üzemeltetése;

- írás folyamata, hogyan készült, stb.;

- korabeli képek beszkennelése (van egyetlen, amin rajta vagyok Alex, Bíró Zoli, én és még páran, de nem találom, még turkálok a lakásban, meg ígértek katonatársak is, ezeket szeretném összegyűjteni és betenni);

- a blog látogatottságának adatai;

- van még néhány elfeledett videó a határőrségről, Ferihegyről.

A sorrendet nem tudom, ahogy valamelyikkel kész vagyok, teszem ide be, de lelassultam kicsit.

Nagyjából ezekkel jelentkezem még. Aztán nyáron nyaralok, és szeptembertől kezdek neki újabb blognak.

1988. május 18. -

Na, az utolsó videó a reptérről. Sajnos csak az első részt találtam meg, de azért szeretem ezt a filmet, mert akkoriban készült, amikor ott voltam, és azokat a viszonyokat mutatja be, amikben én léteztem, azokat az eszközöket, autókat, gépparkot sorakoztatja fel, amiket én láttam akkor.

FERIHEGY TITKAI

A következő poszt jövő kedden.

A blogtalálkozón felmerült kérdésekre fogok még majd válaszokat adni a posztokban, várhatóan ilyesmik lesznek:

- a blog születése, karbantartása, üzemeltetése;

- írás folyamata, hogyan készült, stb.;

- korabeli képek beszkennelése (van egyetlen, amin rajta vagyok Alex, Bíró Zoli, én és még páran, de nem találom, még turkálok a lakásban, meg ígértek katonatársak is, ezeket szeretném összegyűjteni és betenni);

- a blog látogatottságának adatai;

- van még néhány elfeledett videó a határőrségről, Ferihegyről.

A sorrendet nem tudom, ahogy valamelyikkel kész vagyok, teszem ide be, de lelassultam kicsit.

Nagyjából ezekkel jelentkezem még. Aztán nyáron nyaralok, és szeptembertől kezdek neki újabb blognak.

1988. május 18. -

Két korabeli videó a reptérről:

A következő poszt csütörtökön.

A blogtalálkozón felmerült kérdésekre fogok még majd válaszokat adni a posztokban, várhatóan ilyesmik lesznek:

- a blog születése, karbantartása, üzemeltetése;

- írás folyamata, hogyan készült, stb.;

- korabeli képek beszkennelése (van egyetlen, amin rajta vagyok Alex, Bíró Zoli, én és még páran, de nem találom, még turkálok a lakásban, meg ígértek katonatársak is, ezeket szeretném összegyűjteni és betenni);

- a blog látogatottságának adatai;

- van még néhány elfeledett videó a határőrségről, Ferihegyről.

A sorrendet nem tudom, ahogy valamelyikkel kész vagyok, teszem ide be, de lelassultam kicsit.

Nagyjából ezekkel jelentkezem még. Aztán nyáron nyaralok, és szeptembertől kezdek neki újabb blognak.

1988. május 18. -

Sziasztok!

Mint már a múltkor is említettem, a blog írása közben nagyon sok repülőtérrel kapcsolatos oldalt néztem át, leginkább képek után kutatva. Igazából a reptér abból az időszakból, az elmúlt rendszerből nem volt valami túldokumentált objektum, filmeseket is csak egyszer láttam, emiatt kép is alig volt. Amit találtam, már közreadtam.

A keresés közben azonban nagyon sok érdekes cikkbe botlottam, most megosztanék néhányat.

Engem mindig elképesztettek azok a gépek, amiket a reptéren láttam, mert némelyik most is, de '86-'87 környékén aztán végképp futurisztikusnak tűnt. Ezekből mutat be néhányat ez a cikk.

Nagyon érdekesek a különböző (sokszor eltitkolt balesetek), ezek közül itt egy egész jó gyűjtemény.

Erről a prágai balesetről sem hallottam anno.

Egy másik cikket ugyanerről a napokban álfirkász, egyik kedves törzsolvasó tett be kommentként, megosztom azt is, mert sokkal részletesebb.

Egy korabeli Ferihegy 2-ről készített film. 1:20-tól indul.

Egy kicsit későbbi felvétel, de olyan részeket mutat be, amit ritkán látni.
Én se láttam 27 éve. :)

 Következő poszt jövő kedden.

1988. május 18. -

Sziasztok!

Sok képet gyűjtögettem, hogy majd beleteszem a blogba, de nagyon sokszor az után jutott eszembe az, hogy nem tettem be, miután az aktuális poszt kikerült. Most válogatás nélkül teszem fel ide, van ami nem korhű, csak a reptér belső felépítését mutatja, de alapvetően a képek nagy része abból az időből van. És vagy sokat nézegettem ezeket a képeket, vagy tényleg ilyen furán tompa színe volt mindennek, mindenesetre az emlékeimben is valami ilyen hangulat él, amit a képeken látni.

Mostanában beszélgettem a reptéren szolgált katonákkal és azt látom, kivétel nélkül mindenkire hatott a reptér maga. Olyan világban jártunk, ahova azóta nem tehetjük be a lábunk, és aminek a működése mindenkit lenyűgözött.
Van, akit a szervezettsége, van, akit a repülőgépek, van, akit a kiszolgáló gépek. És van, akit a szabadság érzése, amit közvetít azzal, hogy fémhordók emelkednek a levegőbe, elszakadva a talajtól és elszakadva az induló országtól más országba érkezni.

Van, akit a kerozin szaga bűvölt el, van, akit az épületek, és van, akit a terminálos lányok.

Mindenki arról számolt be, hogy megfoghatatlanul kötődik hozzá.
Én is ünnepnek érzem mindig, amikor utazom és a gépen ülve látom a betont, és ahogy bagamoyo (olvasója és szereplője is a történetnek) fogalmazott egy kommentben, ilyenkor mindig nézi ő is a betont, keresve a járőrt, és élvezve azt az érzést, hogy minden járműnek, minden dolgozónak, aki a reptéren tevékenykedik, tudja, ismeri a dolgát, a szerepét.
Én ugyanezt érzem.

Szóval nagy szívásnak éreztem a katonaságot sokszor, de a reptér az nagyon mélyen beégett.
Be kell vallanom, hogy hihetetlen szerencsés vagyok, hogy itt töltöttem a katonaidőm, mert most, hogy újra végigéltem, tudatosult csak, hogy amikor csak tudattalan látványelemként, a sokadik Rövid Ugrás után bambán bóklásztam, akkor is tódult be az információ, akkor is töltött meg a semmihez nem hasonlítható hangulattal, amitől az ember úgy érzi, (és most magamat idézem), hogy a reptér és a repülés az emberiség csúcsteljesítménye. A reptér amiatt lenyűgöző, mert pokolian jól szervezett, és azzal, hogy egy önmagában is hatalmas egységként része egy hatalmas, globális, országokon, nemzeteken átívelő rendszernek, azt jelképezi, hogy képesek vagyunk együttműködni származástól, kultúrától függetlenül.
Ez a globalizáció legjobb hozadéka.


És örülök, hogy mindezt abban a korszakban láttam a saját szememmel, amikor még egy lila rágó is szenzáció számba ment.
Így ütött olyan nagyot.

Szóval én szeretem ezeket a képeket.
:)

D. Tamás

A következő poszt csütörtökön.

1988. május 18. -

Edittel nem tartottam a katonaság után a kapcsolatot.
Egyszer találkoztunk még, teljesen véletlenül. Én nem kerestem többet, és ő sem jelentkezett. Elkezdtem élni az életem nélküle.
Aztán az iwiw-en pár éve felbukkant, egy kicsit leveleztünk, hogy mi lett vele, de a kettőnk akkori kapcsolatát nem feszegettük.
A blog indulása után, amikor egyre többet került szóba, leírtam neki, hogy van egy ilyen blog, ne lepődjön meg, ha szembejön vele valahogy, és ne haragudjon, hogyha úgy érzi, negatív képet festek róla. Aztán röviden beszélgetni kezdtünk és kibuggyant belőle egy levél.
Kiderült, hogy gyakorlatilag semmit nem tud a katonaságomról, minden, amit ebben a blogban olvas bentről az újdonság neki.
"Nahh fura, hogy írtad, hogy tulajdonképpen újra éled azt az időszakot katonáéknál, illetve nem is ez a fura, ami inkább az, hogy miközben olvasom, én is végigélem, csak az én szemszögemből tekintve, mert ugye, mikor itthon voltál, nem igazán az volt a téma, hogy ott bent mi a helyzet, hanem akkor egymással foglalkoztunk. Persze biztos meséltél pár dolgot akkor is, de inkább talán magunkra koncentráltam."

De ebben a levélben nagyjából igazolja mindazt, amit én írtam a kapcsolatunkról, azzal a különbséggel, hogy míg én azt hittem nem akar velem lefeküdni, az igazság az volt, hogy akart, csak nem úgy képzelte, hogy árokparton vagy rohanva, míg a szülei nincsenek otthon.
Ő így fogalmazott:
"Sokat hiányoztál, mindig vártam mikor kapsz eltávot, és mindig azon voltam gondolatban, hogy legyen meg az első szexuális élményünk, ami aztán sajna nem lett meg. De azt tudom, hogy vágytam rád, szerelmes voltam beléd, éjszakákat sírtam át, mert nem voltál ott."

Érdekes volt olvasni a levelét, hogy hogyan emlékszik a szökésünkre:
"Nagyon megijedtem például akkor, amikor hazaszöktél. Éjjel 11 óra körül hallottuk, hogy csengetnek. Én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és Te álltál ott. Mondtad, megszöktél a laktanyából, mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy, de menned is kell."

Vagy arra, amikor meglátogattam:
"Én nagyon szerettelek, és mennyire meglepődtem akkor is, amikor még egyszer a középsuliba is meglátogattál:) Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent, és amikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem:)))"

Ez meg mintha hájjal kenegettek volna:
".Bár Te nem örültél annak, hogy katona ruhában kell járkálnod, de nekem meg nagyon tetszett, hogy egy csinos katona fiúval vonulok végig az utcán....:)"

Volt az a pulóver, amit egyszer visszaadott, amikor meglátogattam. Én azt a pulóvert a katonaság után  már csak autószereléshez vettem fel, most meg ezt olvastam róla:
"Volt egy szürke mintás pulóvered, asszem sötét alapon, világos mintával, az akkor nagy divat volt, talán norvég mintás vagy ahhoz hasonló, még előttem van, hogy milyen volt, és mikor bevonultál katonának, kértem tőled, hogy az hagy maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Mikor elvittek téged, sokat sírtam, hisz épp, hogy megismertük egymást és ott volt nekem is az esélyem arra, hogy az első szexuális kapcsolatunk meglegyen. Tudom Te már nagyon akartad, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt amikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem."

És végül az utolsó olyan találkozás, ami élőben történt, erre csak foltokban emlékszem, szinte alig.
"Valamikor aztán egyszer összefutottunk, ez már a katonaság után volt, a Keletiben, egy este. Én szálltam le a buszról a Keleti oldalán, Te pedig ott jöttél velem szemben. Egy kendő volt a fejeden hátulra megkötve, és hosszú, szinte bokáig érő, talán bőrkabát volt rajtad. Pár szót beszéltünk és azt hiszem, ott említetted, hogy a katonaság alatt egy nővérkével lefeküdtél. Akkor utána éreztem azt, hogy megbántam, hogy szakítottam veled, mert akkor nagyon tetszettél és utólag megbántam, hogy akkor és ott nem szóltam, hogy kezdjük újra, bár tudom, Te már akkor nem akartál volna velem együtt járni."

Szóval, éreztem sokszor, hogy nagyon szeretem, és bár érezhetően teljesen szerelmes volt, elbeszéltünk egymás mellett. Fiatalok, tapasztalatlanok voltunk, sok suta megoldással, ügyetlen kezdeményezéssel, félreértéssel. Sose lett a feleségem, még csak hosszú távú kapcsolat sem lett. Talán ha nem a katonaság előtt három héttel ismerem meg, ha kicsit jobban odafigyelek rá, ha nem köt le a sokszor értelmetlen küzdelmem, akkor másképp alakul.
De így alakult.

D. Tamás

A következő poszt hétfőn.

Sziasztok, rábukkantam Rollende Landstrasse korábban megemlített írására, aki szinte az elejétől aktív olvasója, kommentelője volt a blogomnak. Nem tudtam, hogy pontosan mikor jelenik meg, de ma megláttam.

Talán nem veszi zokon, ha beteszem ide az írását:

Az utolsó magyar vonatrablás.

1988. május 18. -

Sziasztok!

Nagyon sokan kérdeztétek, mi történt a kutyás emberrel, akinek a kutyája Buksira támadt. Ez az eset még 1988. januárjában történt, és májusig, a leszerelésemig valamilyen számomra rejtélyes okból ez a Charlie nevű kutya elpusztult. Nem derült ki hogyan, nem volt az ember senkivel jóban, csak terjengett ez a hír, és ezek után már az ember új kutyát nem szerzett.

Kutyasétáltatás közben többet nem láttam, és mivel nem tudtam pontosan hol lakik, nem kezdtem utánajárni. Talán egyszer láttam még buszról, pár hónap múlva. Ugyanolyan ellenszenvesnek tűnt mint előtte, de megtörtnek és öregnek láttam. Bőven elpárolgott belőlem az indulat addigra, és csak néztem utána, ahogy a busz elment mellette, nem szálltam le.
Soha többet nem találkoztam vele.

Sokszor felmerült kommentekben, hogy hogyan hívják a feleségem.
A feleségem neve nem Edit.
Sőt, nincs neve.
A katonaság terhe alól kiszabadulva féktelen szabadságvágy tört rám. Jött a rendszerváltás, új impulzusok, a reptéren megcsapott a nyugati életminőség, a nyugati életforma szele, és ennek az elméleti lehetősége, majd az a totálisan kaotikus, de az akkori társadalomban, és az egyes emberben legalábbis az elején felbukkanó euforikus öröm engem is magával ragadott és faltam mindent, ami ezt a határtalan szabadság érzését adta nekem.
Ebben kicsit átbillentem a másik oldalra.
A szabadság lett a minden.
Sosem nősültem meg.
Sok, tényleg nagyon sok lehetőséget kihagytam, az akár évekig tartó párkapcsolatban is mindig igyekeztem a határokat elkerülni, tágítani és a szorításból kicsúszni, és sok-sok kapcsolatot tettem tönkre.
Mindig a magam feje után mentem, soha nem volt szempont, hogy jól jövök-e ki belőle, ugyanúgy működöm gyakorlatilag most is, mint a seregben.
Fejjel a falnak.
Mindig a kalandot kerestem, és nagyon sokszor meg is kapom, még hétköznapi helyzetekben is, emiatt sokszor nagyon szórakoztató életet éltem és élek ma is.
Ami változott, hogy sok barátom van, szeretem őket és talán ők is szeretnek.
De mindez egy másik történet.
Egy másik blog-é.

:))

És mivel sokan kértetek képet, berakok akkorról.

 1985-ben, a szakközépiskola utolsó évében.

A bevonulásom előtt nem sokkal, valamikor 1986. augusztusában.

A bevonulás után talán egy héttel Sopronban, egy hosszú kiképzési nap után (fotó a katonakönyvben).

A leszerelés előtti héten, benn a laktanyában a katonai melegítőre húzott kimenő nyakkendőben készített kép, készülve az útlevélkérelemhez.
(Aztán végül a '86-os kép került bele.)

Igyekszem csütörtökre is összerántani valamit.

2014. május 23.

Lezajlott a blogtalálkozó.

Bevallom, hogy féltem tőle kicsit, mert ketten jeleztétek csak, hogy jöttök, a barátaimra számítottam inkább és közülük is kevesebbre. A megbeszélt idő előtt kicsivel csak én ültem a helyen és Ági, az a kedves barátnőm, aki a szürke eminenciás volt ebben a projektben, ő lektorálta, javította a hibákat, javaslatokat tett női és nem katonaviselt szemmel, véleményezett és stilisztikai megoldásokat javasolt.
Nélküle képtelen lettem volna egyáltalán végigvinni, vagy képtelen lettem volna így végigvinni a történetet.

Vele ültünk, mikor pontban 7-kor befutott Alex, aki szereplője a történetnek, körlettársam volt és azóta barátom. De nem sokat kellett várnunk, mert befutott Blazsejdoki.
Ő egy hete bukkant a blogra, korábban szerelt nálam, de ugyanúgy Ferihegyen szolgált, csak ő útlevélkezelőként. Aztán Noauth, ő a fiatalabb korosztályt képviselte, és a Nyomozás című sztorinál kapcsolódott be. Nekem nagyon érdekes volt az, ahogy találkozott a bloggal, merthogy egy techfórumon valaki beírta, hogy kurva szar zenét hallgat épp. Erre egy másik fórumozó betette a fent említett linket a blogról, hogy akkor olvassa helyette inkább ezt. És Noauth harmadikként belekattintott és ott ragadt. Mindez április 24.-én délben volt.
Majd megérkezett Maczi a párjával. Maczi Latvia sofőrként Basa és Robi korosztálya volt, és bejárhatott a konyhára is. Aztán Földes Gyula, szintén szereplője az utolsó napoknak, Bagamoyo néven kommentálta az eseményeket.

Mivel tényleg nem tudtam, hogy ki fog érkezni, minden újabb felbukkanó résztvevő igazi meglepetés volt nekem.

A következő meglepetés Márti volt.
Ő sosem kommentelt, de az elejétől kezdve olvassa a blogot. Hihetetlen jó érzés volt a jelenléte, mert igazolta azt az elképzelésem, hogy tán nem csak a férfiolvasóknak lehet befogadható. Sőt úgy nyilatkozott, hogy  folyamatosan olvasta, minden reggel a vonaton, miközben Ferihegy előtt haladt el. Említette, hogy mindig azon izgult, hogy a gyerekei közül az egyikük aludjon mielőbb el, a másikuk meg rágcsálja csendben a szendvicsét, hogy neki legyen módja a megfelelő időben (azaz reggel, a reptérnél) olvasni a blogot.
Megrendítő volt hallani azt is, hogy mindemellett még egy nehéz, tragikus időszakon is segítette átlendülni a blog.

Aztán befutott Zsolti és Gabi, ők a katonaéletem utáni baráti társaságom két tagja. Ezzel a társasággal nem sokkal a leszerelésem után kovácsolódtunk össze, olyannyira, hogy huszonhárom-huszonnégy éve szinte minden szerdán találkozunk.
Külön meglepetés volt, hogy ők felismerték Maczit, egy internetes fórumról, még a hazai internetkorszak hőskorából, ami megint csak beigazolta, hogy milyen kicsi a világ.

És ezek után egymás után jöttek az életem még későbbi időszakából nagyon sokan, mivel ők nem kommenteltek, és itt nem lehetnek ismerősek, csak a keresztneveiket sorolom fel.
Márk, Csabi, Verus, Dóri, Nóri, Tamás.
Velük egy közös munkahelyen kerültünk közelebb egymáshoz, az egyforma érdeklődési kör és tevékenység miatt sok kirándulás, zenés este és átbeszélgetett éjszakák vannak mögöttünk.

Majd megérkezett Árpi barátom, szintén az előbbi társaság tagja.
Az ő hathatós támogatásával kezdtem bele, ő segített beregisztrálni a blogot, kialakítani a megjelenését, létrehozni a Dvorszky határőr facebook csoportot.
Két barátjával érkezett, egyikük aznap is velünk volt, amikor a blog első posztját beélesítettük és kitettük a netre.

Már javában zajlott az este, amikor meg két barátom felbukkant, Laci és Réka, és végül egy hosszú munkanap után betoppant Rollende Landstrasse, szintén a párjával, Tündével.

Landstrasse szintén majdhogynem az elejétől olvasója és aktív kommentelője a blognak, gyakorlatilag törzsvendég.
Azért is megtisztelő az ő pozitív véleménye, mert egy motoros szaklapba ír, a közeljövőben jelenik majd meg a második könyve, ami egy kalandos amerikai motoros utazásáról fog szólni.
Mint kiderült társszerzőként a "Ritkán látható történelem" nevű blogba ír, most fog a napokban az egyik cikke megjelenni, Rózsa Sándorról fog szólni.

Szóval az a félelmem, hogy kevesen leszünk, nem igazolódott be.
És mivel huszonnégy igazán kedves, érdeklődő és nyitott ember jelent meg és vegyült el, nagyon magas rezgésszámú és impulzív beszélgetések folyama lett az este. Egy légtérben, a hely többi vendégétől izoláltan, folyamatosan és dinamikusan változó létszámú csoportokban társalgó, jókedvű massza lettünk. Úgy éreztem, hogy mindenki jól érzi magát, talán csak nekem maradt meg az a szúró érzés, hogy nem tudtam mindenkivel kellő időt eltölteni. Ha bárki úgy érzi a jelenlevők közül, hogy valóban egyenlőtlenül osztottam meg a figyelmem, attól elnézést kérek, de én egyik ámulatból estem a másikba, meghatottságtól meghatottságig bukdácsoltam.
Volt, aki idézni tudta a kedvenc mondatait a blogból, volt, aki sorolta azokat az élethelyzeteket, amelyeket hasonlóképpen élt meg ahogy én, volt, akinek saját, katonaságtól független élményeit hozta elő a blog és most beszámolt arról az érzésről, de volt, hogy a jelenlévők közül talált olyat, akivel Monoron, vagy máshol közös ismerőseik vannak. Nagyon örültem, hogy úgy láttam, mindenkinek van valamilyen kapcsolódási pontja a bloggal akár azért, mert velem volt katona, akár azért, mert ugyanott volt, akár azért, mert máshol, de volt katona, akár azért mert sose volt, akár azért mert ő se gondolta volna, hogy egyszer egy katonaságról szóló történet másfél évre magába szívja.

Szerettem elmondani, akár többször is, több hallgatóságnak azokat az élményeket, amik véletlen egybeesésekként hagytak bennem nyomot, ilyen például Alexé, akinek a szomszédja lelkesen mesélte neki, hogy másfél éve olvas egy blogot, és csak az utolsó nap, mikor kitettem az Atlasba beírt neveket, akkor derült ki, hogy az Alex név alatt a szomszédja történeteit olvasta.
Vagy Kovács Béla története, aki nem volt ugyan jelen a munkája miatt a találkozón, de az egyik legkomolyabb megdöbbenést okozta nekem a bloggal kapcsolatban. Ugyanis az egyik kutyás posztban ráismert Fjordra, az őrkutyára, akivel több mint egy évig járőrözött mielőtt én Ferihegyre kerültem. Még fényképet is küldött a kutyáról, meg néhány nagyon jó hangulatú képet a katonasága időszakából. Külön megrendítő volt nekem az a tisztelet, ahogy következetesen járőrtársnak nevezte Fjordot.

Jó volt ezeket mesélni, jó volt olyanokat hallani, hogy ez vagy az a poszt kiből, mit mit váltott ki. Csak a teljesség igénye nélkül említek egyet. Amikor megöltem a csigát, az az élmény másnak is megvolt, értelmetlenül, csak amiatt, hogy el tudja-e légpuskával találni megölt egy állatot, és ugyanaz a kétségbeesett elkeseredettség és rémület szállta meg, amit én is leírtam, és elmondta, mennyire átérzi, és mennyire sorsfordító volt neki is az ő hasonló története.

Kellett egy rögtönzött tósztot is mondanom, amihez olyan nagyon nem vagyok hozzászokva.

És végül Blazsejdoki átadott egy ajándékot.
Ünnepélyes keretek közt, kiállva a többiek elé, mint valami kedélyes hangulatú köteléken (eligazításon), átnyújtott egy pár korabeli határőr váll-lapot, rajta egy-egy csillaggal, és hivatalosan is, posztumusz előléptetett a már nem létező Határőrség utolsó sorállományú őrvezetőjévé.

Nehéz ezeket szavakba foglalni, de úgy érzem, hogy minden héten be kellene fejeznem egy másfél éves blogot, és ilyen találkozókon kellene részt vennem veletek hétről hétre.

Bassza meg! Kicseszett kurva jó érzés volt!

A végszót Alex adta meg, mikor a helység előtt cigarettázókkal zajló beszélgetés közben megjelent búcsúzni és én meg tanácsoltam neki, hogy ne menjen még, lépjen közelebb, ő a szokásához híven, a szája szélén bujkáló mosollyal, de meglehetősen pikírt hangon mondta, hogy na tessék, egy perce vagyok őrvezető, máris ugráltatom őt, a rang nélküli Határőrt.

:)

Lassan szállingóztunk el, én végül fél 4-re értem haza.

Hát így.

Köszönöm lányok, köszönöm srácok, tényleg felejthetetlenné tettétek nekem!

Sajnos sok kép nem készült, mert teljesen lekötöttek mindenkit a zajló események, de ami lett, azt közreadom.

:)

Blazsejdoki előléptet:

Emlékmű a társaknak.
ATLAS-ba bekerült nevek a galériában.

1988. május 18. – 

1988. május 19. csütörtök


Bár felhúztam az órát 8-ra, még az előtt ébredtem, hogy csörgött volna. Kinyitottam a szemem és lassan körbenéztem. Kerestem a tányérsapkát.
De nincs.

Nincs ám! És nem is lesz.
Soha.
Csak ha akarok és veszek.

Tegnap véget ért egy rossz álom.
540 napig tartó rossz álom.

Azt álmodtam, hogy eltöltök katonaként másfél évet, tizennyolc hónapot, 76 hetet, 540 napot, 12960 órát, 777600 percet, számolhatatlanul sok és kíméletlenül hosszú pillanatot.

Ötvennégymillió-négyszézharminckétezer szívdobbanást áldozva rá.

Vége.

Új nap van.

A szabadság első napja.

Kelni kell.

Dolog van.

A szabadság fokán kell ma állítani.

Tegnap civil lettem. Ma újra állampolgár vagyok. De világpolgár kell legyek.

Kipattantam az ágyból, összeszedtem magam, elmeséltem Anyunak, hogy milyen volt a tegnap este, aztán rohantam a XV. kerületi Tanács Igazgatásrendészetére és beadtam az útlevélkérelmem. Több okom is volt rá.

Egyrészt, mert akartam.

Utazni szeretnék, és ha kaphatunk világútlevelet, akkor nekem legyen.

Utazni akarok.

Repülni.

Látni, hogyan működik a reptér az utasokért.

Világot akarok látni.

Másrészt meg sietnem kell. A katonai aktám átkerül a Határőrségtől a Honvédséghez, talán ez előrébb való, ezt intézik, és nem az Igazgatásrendészetre küldik először. Talán ma még nincs itt az az információ, hogy leszereltem. Mert elvileg a leszerelését után, mivel határőr voltam, két évig nem kapok útlevelet.
Ez a gondolat rettentően rémisztett.
De simán ment minden, az ügyintéző kedves volt. Kicsit ideges voltam, hogy a tegnap megkapott személyimet újra hivatalos személy kezében láttam, de oda kellett adnom, hogy kiírja az adatokat. Mióta leszereltem, ő a negyedik hivatalos személy, akinek a kezében volt a személyim.
Tegnap még a buszon, a KÖKI felé menet megbeszéltük Alexszal és Bíró Zolival, hogy hazamegyünk, letesszük a cuccaink és megyünk is a Blahára, találkozunk és kóricálunk a városban.

Én épphogy lehuppantam a 73-as buszról a Bosnyák téren, valahogy elém állt két fakabát.

Igazoltatás.

Utálom, ahogy ezek stírölik az embert.
Nem vagyok készséges, de a "No, és mi járatban erre?" kérdés egyenesen felháborított.

Most szereltem két órája, faszom, élem épp az életem. Nem ezt mondtam, de a "Be a városba." se tetszett nekik, mindenesetre visszaadták a személyim.

Alexszal valóban a Blahán találkoztunk, de - mondta - Bíró szüleinek is van telefonja és Zoli hívta, hogy ő kicsit később csatlakozik a Felszab téren. Míg a szökőkút mellett beszéltük ezt, megint hozzánk lépett két rendőr.
Megint igazoltattak.

Aztán kigyalogoltunk - már Zolival együtt - a Vörösmarty térre, leültünk és néha hosszan belemerengve az egyre halkuló, lassuló térbe, beszélgettünk.
És ekkor is megjelentek a rendőrök.
Biztos, hogy tudják, hogy ma a Határőrségnél leszerelés van, és ránk vadásznak. Ma még, a leszerelés napján, bármit követünk el, katonai bíróság elé kerülünk. Ma még nem szabad hülyeséget csinálni. Mindent sokkal szigorúbban büntetnek.
Nem kell balhé.
Na, de az az igazán aljas, hogy a rendőrség még vadászik is ránk, keresi azt, aki esetleg balhézhat, és baszogatja azt is, akin látszik, hogy nem teszi.
Menjetek az anyátokba, soha nem fogok ezentúl egyenruhást tisztelni!
Menjetek az anyátokba, most szabadultunk meg börtönőreinktől, máris meg kell mutatni, hogy az élet ezen az oldalán is itt vagytok?

Menjetek az anyátokba!

Nem is maradtunk utána sokáig, hazamentünk aludni, ma este lesz úgyis az igazi leszerelő buli.

Oda már úgy mentem, hogy lobogtattam a lepecsételt útlevélkérő lapom.
Mi kampósok a Gösserben kezdtünk gyülekezni, de már nem volt bennünk az a vad lendület, mint ami korábban a laktanyában, akár az utolsó este volt. Lapos beszélgetéseink lettek, még nem volt nosztalgikus hangulatunk a katonaság miatt, az öröm meg valahogyan ma estig nem tartott ki, nem tudott frenetikus lenni. Nem velünk volt a baj. A helyzet ilyen. Ma már mindenki civil volt egy kicsit, délelőtt mindenki azt csinált amit akart.
Most fogalmam sem volt mit csináltak a többiek. Tegnapig pontosan tudtam mindegyikről, mit csinált. Azt amit én is. Ma már nem azt csinálták, nem tudom, hová mennek aludni, hol a körletük. Már mindnyájan inkább az új világhoz tartozunk, mint a régihez. A régi élményeket mind megbeszéltük már benn is, az emlékezetesebbeket ma is, az új meg még mindenkinek képlékeny. De már mindenki abba tartozik.

Amikor kezdett hazaszállingózni az, aki egyáltalán eljött, valaki megemlítette, hogy az útlevélkezelők a Régi Országház vendéglőben vannak, menjünk át. Átmentünk, de egyre laposodott az egész, és az útlevesekkel semmit nem tudtunk kezdeni, mintha két külön bolygón szolgáltunk volna, ezért továbbálltunk az óbudai Vörös Postakocsiba mi, a maradék kampósok.
Ittunk is sokat, de végül mindenki a saját lábán távozott. Alex, Matyi, akinek sérült a szeme a sereg alatt és én, mi maradtunk hárman. Még ittunk egy sört a Göcsejben, majd Matyi is hazament, mi meg Alexszal hajnalig gyalogoltunk.
Kikeveredtünk valahogy a Városligetbe, végül Alex megemlítette, hogy aludhatok nála, itt laknak nem messze, az Anyja biztos nem bánja.

Tényleg nem bánta, ébren volt amikor érkeztünk, még reggelit is csinált. Nem akartam, hogy rendesen megágyazzon nekem, mert nem akartam ekkora felhajtást, nem kellett, mert ahogy leültem egy pamlagra, már aludtam is. Pár óra múlva szinte egyszerre ébredtünk Alexszal, megbeszéltük, hogy a jövő héten mindenképp keressük egymást, aztán eljöttem tőlük.
Tegnap leszereltem, fiatal vagyok, 19 éves múltam, novemberben leszek 20 éves.

Most itt állok a Róna utca és a Thököly út sarkán. Bármerre mehetek. Jobbra is és balra is.

Azt csinálok, amit akarok.

Bassza meg!

Mi lesz ezentúl?

1

És végre itt van, elérkezett ez a nap!!!
540 napja csak ezt a mait várom, 540 napomat adtam ezért az egyért.
Ma van a leszerelés napja!
Ma egyenként elszaggatjuk a szálakat, amik a katonasághoz kötnek.
Ma este már civil leszek!

Ma leszerelek!

Ma véget ért végre!

VÉGE!!!!

1988. május 18. szerda

Reggel jutott az eszembe, hogy tegnap nem rúgtunk be.
De senki.
Ilyen józanok talán sohasem voltunk. Az utolsó esténket töltöttük együtt. Én is ezt csináltam, és láttam a többieken is.
Rögzítettünk éles kontúrokat, csatlakozási pontokat az emlékeknek.
Ez, amit együtt átéltünk, soha nem törlődik ki.
Ez biztos.

Mivel holnaptól már végérvényesen emlék lesz, az emlékezés előtti valóság utolsó pillanatai, érzetei, érzései elviselhetetlenül felértékelődtek.
Szinte fájt, hogy mindenből üvölt a "soha többet".

Soha többet nem látod.
Soha többet nem tapasztalod.
Soha többet nem érzed.

Eltűnik holnaptól egy földrajzi egység.
A ferihegyi reptér.

Soha többet nem láthatom azokat a helyeket, amelyeken a mai napig éltem, nem lesz repedés a betonon, nem rodeózom rajta, nem állok a csáp mellett, nem mehetek be többet pilótafülkébe, nem megyek soha többet hátra a füves területre, nem ciházom többet, nem mehetek be soha többet a kutatóügyeletekre, soha többet nem járok itt a laktanyában. Itt hagyom az ágyam, kipakolom a szekrényem és üresen hagyom.
Eltűnök innen.
Semmi nem marad utánam.
Talán néhány történet, egy felkarcolt vers.
És azt is itt hagyom.
Soha többet nem olvasom vissza.

Eltűnik egy nyelv.
A fegyveranyag, a jelentem, a ciha, a tisztacsere, az ugafon, az ébresztő, a surranó, még a mágus is.

És igen, a Mágus.
Eltűnik egy kultúra.

"Nemsokára itt a május,
én vagyok az öreg Mágus."

Ki fogja ezt érteni ezentúl?
Milyen közegben lesz ez adekvát mondat?
Soha nem lesz ilyen.

Ez a mondat egy komplett kultúrát ír le, ebben a mondatban minden benne van.
De csak itt benn érthető.
Benne van a sereg, a leszerelés várása, benne van az időpontja, az egyén társadalmi pozíciója, és hogy egy kiválasztott csoport, a mágusok tagja. És ez az érzés, ez a tudat, hogy ő az öreg Mágus, ez az élet szerves része.

Nem hóbort.
Nem hobbi.
Nem gyorsan megunható szakkör.
Egy hosszú élet.
Másfél év.
Egy tizennyolc évesnek az élete tizede.
Ez volt az élet.

A véres valóság.
A sorakozó, a riadó, a fegyveres szolgálat hóban-fagyban, kánikulában, ugrani, ahová és amikor akarták. És a katonának egyetlen társa van, egyetlen valódi támasza, aki egyben az ellensége is, az idő.
Az idő karon fogja a katonát és lassan, kimérten andalog végig, az első perctől az utolsóig.

A tudat sem szabadulhat, napokig, hetekig aztán hónapokig menthetetlenül csak azzal foglalkozik, ami itt a seregben történik. Kialakulnak a keretek, és ami benne némi tartalom, az az élet.
Szenvedéssel, kínlódással, félelemmel és fájdalommal, harcokkal, barátságokkal, bajtársakkal, örömmel és vidámsággal töltött teljes élet.
És ebben helye van a Mágusnak, mint identitást adó közösségnek, a valahová tartozás tudatával.

Öreg.
Leszolgálta az idejét.
A hierarchia tetején áll.
Mindezt annak teljes tudatában, hogy a katonai hierarchiában ő van legalul, a tisztek, tiszthelyettesek alatt. De, mint leszerelő mégis ezek felett áll. Ettől Mágus.
Persze, mindegyik korosztály azt gondolja magáról, hogy felette áll a többinek. A Sas azt hiszi, hogy szárnyal, de nagyon könnyen lebucskázik, a Mamut meg hatalmas, de lassú, lomha, a Berben pedig lehet kiváló törzsi harcos, de ember.
Gyarló.
Egy Mágus varázserővel bír. Mindenek felett.

Persze a Berben, Mamut, Sas, rögtön igyekszik ezeket erőtlen eszközökkel megcáfolni, erről nem tudnak leszokni, de varázserővel tűrjük.
Ez a Mágus.
Egy kultúra szerves része, alkotója, működtetője.

Ez tűnik el holnap.

Minden eltűnik, mindent újra kell kezdeni.
Segítenek a katonaság előtti emlékek, de más élet volt.
Mindent újra kell építeni.

Ma Mágus vagyok, Mágusok a társaim. Kik lesznek ők holnap, ki leszek én?
Ezt a félelemmel teli kérdést láttam a szemekben.

Vittük egymásnak az Atlast aláíratni. Aki jó gyerek, bele kell kerüljön. A fiatalabb korosztályok is. Írja be a nevét, címét és amit akar, egy sajátos gondolatot, egy üzenetet vagy semmit. Minden jó, legyen benne.

Vittem az Atlast a fiatalabbaknak, de beszélgetés hevében nem tudtam figyelni, csak azt láttam, hogy Horgos Miki a szeszek mellé beírta, hogy "Ha mindez az enyém lehetne." Tánczos is körmölt bele nekem valamit, de nem láttam mit, épp röhögtünk valamin, talán egy kicsit erőltetve is a jókedvet. Kicsit szélesebb mozdulatokkal, egyre kevésbé egymás szemébe nézve, végül valami nevetésből kiszakadó sóhajjal, hogy "hát igen". Aztán másfelé fordulunk és elkapunk egy másik szembe jövőt. Nehéz volt kimondani, hogy holnap elválunk, ő marad, én megyek.
Tánczos fél év múlva szerel le, addigra én talán hallani se akarok a katonaságról.
Lehet, hogy soha nem látjuk egymást többet.
Nehéz ezt tudomásul venni.

Mert igen, ez a legfájóbb.
Eltűnnek a bajtársak.

Mint mindenki, mindig visszatértünk egymáshoz Tánczossal, majd másokkal újrakezdtük a színjátékot.
A valóságot nem mondjuk.
Katonaviselt férfiak vagyunk.
Körülírjuk, viccelődünk, utalgatunk, nem mondjuk, csak bénultan érezzük, hogy vége, hogy soha többet.
A nagy részüket soha többet nem látod.
A testvéred, ismered, másfél évig az életed része volt, holnaptól ez megszűnik.

De ha mégis találkozol vele később, nem ő lesz.
Aki itt volt, megszűnik.
Eltűnik.

Tegnap minden szempárban benne volt a rémület, hogy ki leszek holnap.

De nem tudom, lehet, hogy ezt csak ma gondolom, lehet, hogy tegnap ebből semmi fel sem tűnt, csak ma reggel az ébresztő után kótyagosan emlékszem így. Ez az első hivatalos emlékem az élményről, ami már arról szólt, hogy emléket gyűjtök. Nagyon remélem, hogy nem hamis máris az első emlékem az egészről.

De, hogy mindenki gyűjtögetett, az igaz. Mindenki szívta be az élményt, az emlék előtti utolsót, beszélgettünk, csapatosan jártuk a körleteket, hogy na, nézzük már meg, mit csinál a Bálna? És Nagy Feró, meg Kistatár?

A legközelebbi bajtársak néha kettes, néha nagyobb csoportokban diskuráltak, nevetgéltek.

Mindenki igyekezett mindenkihez szólni valamit, és az est vége felé egyre ki nem mondott, fájó érzésektől átitatott, suta mondatok születtek, hárman négyen beszélgetve, egymásba kapaszkodva, ölelve szorítottuk ezt a másfél évet, annak utolsó morzsáit, apró, foszló pillanatokba markolva.

Józanok voltunk.
Nagyon is.

Pontosan érzem a kés hideg vasát.
Belém döfte a végérvényesség gondolata.

Ezért tudtam pontosan reggel, hogy nem ittunk. Ettől a tompítatlan fájdalomtól.
Tudtam tegnap is, de ma lett feltűnő.
Meg talán azért is, mert reggel már senki nem volt józan.

Az izgatottság láza égett mindenkiben.

Megkaptuk a parancsot, hogy melegítőbe öltözve menjünk, adjuk le először is a fegyvereket.
Mindannyian megváltunk a minimum egy éve cipelt őrtárstól, a mi nevünket kivezették a fegyver száma mellől a nyilvántartásból.
Leadtuk a tártáskát is, zajongás, lökdösődés, röhögés közepette.
Már senki nem volt józan.
A közelgő szabadság leheletétől megittasodva vihorásztunk.
– Már fegyverünk sincs!
– Milyen katona az, akinek nincs fegyvere?
– Semmilyen. Az olyan nem is katona!
– Akkor micsoda?
– Hát civil!

Tolongva, lökdösődve álltunk sorba, hogy a kimenő ruhát leadjuk, hogy a gyakorlótól és a hű bakancstól megváljunk. Már gyakorlatilag mindent leadtam, csak még a tányérsapka maradt a fejemen.
Többször beálltam a sorba, többször visszakoztam. Nagyon szeretem ezt a sapkát. Szeretem a formáját, azt, ahogy szúrósan nézhetek ki alóla. Szeretem, hogy tartást ad a fejemnek, így a hátamnak, az egész testemnek. Jól áll és jóképű vagyok benne.
Na jó, most leadom, de amint tudok, szerzek.
Ezzel megváltam attól is, már csak a melegítő, a rövid tornanadrág, a papucs, meg a tornacsuka maradt, de ezeket hazavisszük, ajándék a Határőrségtől.

A kezdőcsomag.

Aztán este hat körül kaptuk az utasítást, hogy vegyük fel a civil ruhát. Nem kellett ehhez utasítás, mert amint nem volt már feladatunk, nagyjából két órája, sokan azonnal nekikezdtek.
Én nem.
Én vártam a parancsra, meg még utána is egy kicsit, amíg Knízner be nem toppant valami miatt és meg nem kérdezte őszinte meghökkenéssel:

– Dvorszky maga mit ül itt? Nem megy? Úgy megszokott itt?

– Megyek, ha akarok – válaszoltam neki foghegyről, de aztán felálltam tényleg, mert üljön itt a faszom tovább, Kníznerék közt.
Megyek.

Csak amiatt nem akartam, mert minél többen öltöztek át civilbe, annál inkább éreztem azt, hogy ciki az a ruha, amit behoztam. Nem azért mert más, hanem mert ugyanolyan.
Rémülten figyeltem, mi lesz a katonatársaimmal. Megszületett bennük a civil. De az a civil, akit én nem gondoltam némelyikről. Bizonyos szempontból rendben lenne, divatosak bár a másfél évvel ezelőtti divat, meg persze megjelentek az időtlen stílusok, például a makkos cipő.
Azt mindig is gyűlöltem.
Nincs rá magyarázat.
De nem bírom.
És fenntartásokkal kezelem azt, aki hordja.
Rémülten néztem arra a most már idegenre itt mellettem, akinek a táskájából egy pár ilyen előkerült, és tudtam, hogy így fognak engem is nézni, de nem engem fognak látni, hanem egy puha bájgúnárt. Mert az én élezett szövetnadrágom, kicsit buggyos, hosszú ujjú garbóm, és a lapos talpú, finom bőr cipőm ezt a képet mutatja rólam.

Én nem ez az utolsó emlék akartam maradni. Ezt egy életre elkúrtam.

Gyanakodva, idegenkedve, viszolyogva vagy gúnyosan néztem a többieket, felbuzogtak az előítéletek, és azt gondoltam, mennyire másnak látszik mind, mint ami valójában.
Mert egyenruhában nincs cicoma.
Ott kibújik az ember.

Azokat egyenruhában ismertem.
Ezeket civilben nem ismerem.

De most látom csak, hogy nemcsak kiemeli, hanem el is takarja a civil ruha az egyént. Mert ha annak tartom őket, aminek látszanak, akkor soha nem ismertem volna meg őket. Magamtól nem akartam volna tőlük semmit. De nem a ruha teszi az embert. Ha nem hagyom magam ítéletet alkotni első látásra, akkor talán a jövőben is meglátom azt mindenkiben, aki egyenruhában lenne. A jeleket ismerem, nem hagyom, hogy az előítélet mozgasson. De roppant nehéz, mert engem most is az mozgat, én ma engem nem akarnám megismerni.

A ruházata alapján semmiképp.
A hülye fasz tegnap jelmezt hozott be. Lelki topRongyból készült béna maskarát.

Átöltöztem és éreztem a csodálkozó tekinteteket. De mindenki rácsodálkozott a másikra.
– Ez baszki te vagy, Dvorszky?
– És neked meg milyen csukád van?
– Apám hozta Szófiából.
– Igen? És másmilyen nem volt?
– Miért mi bajod vele?
Ja, semmi – mondta valaki összeröhögve másokkal. – Fasza.

Jó kedvünk volt már, de én éreztem, hogy csak Dedi és Alex maradt önmaga, mindketten farmerben voltak, Dedi fehér, nyúlt pólóban, hozentrógerrel, durabel bakancsban. Alexen fekete póló, fekete lezser tornacipő.
Semmi faxni.

A sorban már alig bírtunk magunkkal ahogy kaptuk kézbe a személyiket. Szadó őrnagy osztotta ki, és hagyott bennünket sivalkodni.
– Na, mutasd csak a képet benne!
– Ne már! Ez te vagy?
– Aztakurva! Tíz év börtön. Ezt nézzétek!
– Na és nézd meg ezt a marhát! Add csak ide! Jaj ne szégyenlősködj! Láttalak már baszki a Swissair kerekén nyáladzva horkolni is, ne csináld!

Szadó még utoljára elköszönt és Zádori kopasz hadnagyra bízta, hogy lekísérjen bennünket. Az udvaron láttam elsuhanni Répát, épp hogy inteni tudtunk egymásnak, már hajtották is ki őket, az útlevél kezelők meg órákkal ezelőtt elmentek, már csak mi vagyunk.
A kapu előtt újra felsorakoztunk.

Amikor pont egy éve, még kopaszként láttam Basáékat leszerelni, nem értettem.
Hogy lehet a leszerelőket egybe terelni, sorba állítani?
Akkor megfogadtam, nem így megyek el.
Hanem úgy, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Mindenki tudja majd, hogy Dvorszky határőr elmegy a kapuig, Dvorszky Tamás pedig kilép rajta.
Ez egy nagy, közös esemény kellene legyen.
De ahogy anno Basáékból csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek, úgy lettünk látszólag mi is ilyenek.
Annyit várta az ember ezt a pillanatot, hogy már csak túl akar lenni rajta.
Fárasztja is, untatja is az egész.

Ezért állok itt.
Ilyen nyugodtan.
Sorban.

Meg azért is, mert teljesítettem.
Kész vagyok.

Akkor, amikor Basáék szereltek azt gondoltam, hogy legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud.

Hát én nem tétlenkedtem.
Állandó harcban voltam a tisztekkel, tiszthelyettesekkel, tisztesekkel, és úgy egyáltalán mindenkivel, akinek valamilyen csillagja vagy beosztása volt.
Ezt teljesítettem.

Azt gondoltam akkor, hogy semmi ne legyen szent és sérthetetlen, senkit-semmit nem tisztelek önmagáért. Ha kivívta a tiszteletet, akkor igen.
Itt van például Szadó őrnagy.
Ő tisztelhető.
És itt van Guttyán, ormótlan sziklába vájt kútja az emberségnek.

És ezzel be is fejezhetem a sort.
Ezzel is megvagyok.

Azt gondoltam még akkor, egy éve, hogy legyek öngól nekik, legyek a teremtőjére támadó teremtmény, akiből katona lett, harcos, de nem a katonaság híve lett, hanem ellensége, akiből másfél év alatt nem alázatos szolga, hanem a hatalom ellensége lesz, hogy ez az ellenérzés a tisztelettel, a dogmákkal, a hittel szemben ne csak a katonaságnál legyen jellemző, hanem hogy katona legyek kinn is, harcos, aki a pusztító vakhit, az eleve elrendeltséget, mint cselekvőképtelenséget önmagára mindenkor érvényesnek tartó ostobaság elleni harc kiképzett ügynöke.
Az egyik legnagyobb ellenségem az autoriter hatalom.
És a képviselője. Akinek csillag van a vállán.
Ha nem értem van, akkor az ellenségem.

Harcos vagyok.
Kész vagyok.

Már vagy tíz perce, itt benn a sorban is.
Húzzunk már innen a picsába!
De komolyan, nem nyitná ki valaki a kaput?

Ekkor Zádori végre befejezte a beszédét, elköszönt, és utasította az őrt, hogy nyissa ki a kaput.

Még a szemem sarkából láttam Knízner kopasz hadnagyot szaladni felénk. Lemaradt az eseményről, későn érkezett. Ha egy perccel korábban jön, még egy remekbe szabott, testhezálló beszédet mondhatott volna. De elkésett, nem parádézhat. Csak egy pillanatra láttam, de sütött róla a kétségbeesés.

Eszembe jutott, hogy hátra szólok neki, ha már ilyen lélekszakadva fut utánunk, hogy igen beraktam az uzsonnát, van rajtam sál, Anyu, de aztán meg se álltam, végtére is ki ő nekem?

És nagy lépéssel kiléptem a kapun, és felszálltam a kinn várakozó határőrségi buszra.

Egyszóval:
leszereltem.

Epilógus

A civil élet első pillanatai.
Szadó parancsa volt ez így, hogy hagyott bennünket saját lábunkon kilépni a kapun a buszhoz, amivel bevisznek a KÖKI-re kiszórni minket. Kedvelem azt a fickót, tudja mi fontos ilyenkor. Azt a lépést, a kapun kívülre, mindenkinek magának kell megtennie.

A buszon nemsokára elült egy kicsit a zsivaj, én miközben meredtem az ablakon át a semmibe, az ölembe engedtem az Atlast. Kézben hoztam, mert nem akartam a táskába tenni, nem akartam összegyűrni. Szétnyílt, és megláttam Tánczos kézírását.

A Világtérképre írt egy mondatot búcsúzóul:

"A világ legszabadabb emberének. Dvorszky Tominak"

2

1988. május 17. kedd

Ötvennégymilló szívrobbanás.
Nekem a mai első az félálomban telt.
Már ébredeztem, de még nem voltam tudatomnál. Valami ragacsos, mégis illékony álomból érkeztem, zajlott velem, bennem valami esemény, aminek minden részletét éreztem, mégsem tudtam felidézni egyetlen apró foszlányt sem belőle.
Még égetett a pillanatokkal ezelőtt kézzelfogható valóságként zajló, fontos és rendkívüli történés hirtelen eltűnése miatti izzó fájdalom, de már tudtam, hogy valami olyat veszítek el, amiről soha nem derül már ki, hogy mi volt. Bezárult egy világ, oda már nem tartozom.
De nem tudtam, hogy hová is tartozom. Nem tudtam hirtelen, hogy hol is vagyok, mi is vagyok.
Az valahogy előbb tudatosult, hogy itthon fekszem a szobámban, de hogy ez épp mikor zajlik, katona vagyok-e még, vagy leszereltem-e már, az nem volt világos. Először az ugrott be, hogy nyilván leszereltem, hisz itthon vagyok.
A gondolat meg is akadt egy időre, és ebben a hiszemben feküdtem még egy darabig. Nem ösztönzött ez a gondolat semmire, nem siettette a végleges ébredést. Aztán valahogy bekúszott egy másik gondolat, hogy volt azért olyan, hogy még nem szereltem le, mégis itthon ébredtem. Magára a leszerelésre márpedig nem emlékszem. Lehet, hogy még nem is történt meg. Milyen nap van ma?

Körbenéztem a szobában és megláttam a tányérsapkám. Tehát katona vagyok még.

Aztán ezzel a gondolattal feküdtem még egy kicsit.
Egészen az ijedtségig.

Ilyen lesz majd, ha már leszereltem?
Ilyen semmilyen érzéssel fekszem majd?

Az ijesztett meg, hogy ugyanolyan semmilyen volt tudni, hogy már nem vagyok katona, mint most, hogy tudom, az vagyok. Ennyire természetes és majdhogynem közömbös érzés lesz arra ébredni, hogy civil vagyok?

Hogy semmire nem késztet majd ébredéskor, nem pattanok majd ki az ágyból, nem ugrom talpra, hogy na, akkor kezdjünk neki a civil életnek, csináljunk valamit?
Ez ijesztő.

Minden reggel hálát kéne rebegnem a sorsnak, hogy mögöttem a katonaság, ki kéne robbannom az ágyból, és irány a Szabadság.

Ááá, biztos így lesz, csak ma kicsit tompa vagyok. Majd holnapután tele leszek tetterővel.
De addig katona vagyok.

Ma, az első szívdobbanásomkor semmi voltam, a másodiknál civil, a harmadiknál katona, a negyediknél rémült, most meg még mindig katona.
Ötvennégymillió-öt szívdobbanás.
Már csak 30 órám van hátra, már csak 126 ezer szívdobbanás.

Na, akkor ki az ágyból, mintha civil lennél!

Hirtelen valóban felkeltem és elkezdtem összeszedni a civil ruhát, amiben szerelni fogok.
A héten minden leszerelőt hazaengedtek, mindenkinek megmondták, hogy az utolsó szabadnapjára megy haza, hozza be a civil ruháját. Emiatt már elég sokaknak benn volt, mint valami ékszerdobozt, olyan féltve tette mindenki a szekrényébe. Sokszor elhangzott, hogy akinek még nincs benn, az kopasz állat, de azért ezt, aki ugyanúgy holnap szerel majd, nem nagyon vette zokon, hiába hordozta végig Gulyás Gyula a napokban a civil alsógatyáját meg a zokniját, amiben az utolsó eltávról bejött, ahogy nemrég a répát, hogy ez itt a szabadság illata, nézze és szagolja, akinek nincs még benn ilyen.
Ebből is csak röhögés lett, mert mi, a korosztálya nem ugrottunk megszagolni, és a fiatalabb korosztályok sem tolongtak, hiába kergetőzött velük kiabálva Gyula a folyosón.

Gondosan összeszedegettem amiről azt gondoltam, jó lesz a leszereléshez. Hogy milyen gondolat szülte, már nem tudom, de valamiért a szürke szövetnadrág került a képbe. Talán valami olyan érzés, hogy ez ünnep lesz. Ehhez szépen kell felöltöznöm.
Lehet, hogy azt akartam kompenzálni ezzel, hogy reggel nem éreztem örömet arra az akkor még hamis érzésre, hogy civil vagyok. Talán így akartam elérni, hogy kényszerűen ünnepnek érezzem majd a leszerelést tényleg. Vagy lehet, hogy valóban úgy éreztem, hogy ez olyan hatalmas dolog, amit a ruházatomban is ki kell fejeznem.

Mindenesetre, majdhogynem azt a szerelést tettem be, amiben öregasszonyt dugni mentem.
Nem jutott eszembe, hogy akkor se volt jó, és akkor sem, amikor ebben Edithez mentem.
Nem lett nagyobb ünnep ettől akkor sem.
Mindenesetre ezt a pakkot állítottam össze, és sokkal korábban indultam be a laktanyába, mint ahogy a könyvem szólt. Egész úton a laktanya felé menet, izgatottan forgolódtam, hátha belefutok a VÁP-osokba, a katonai rendészekbe.
Remegve vártam a pillanatot, amikor belenevethetek a szemükbe, de nem találkoztam csak egyetlen honvéddel a Keletiben, vele meg inkább cinkosság jött létre. Mosolyogva mutattam a centim utolsó elemét, az egyest, majd a nagy táskámra csaptam, hogy civil ruha. Ő nagyon jó fej volt, pontosan látta, hogy nem gecizni akarok vele, hanem boldog vagyok és büszke. Tisztelgett, de mutatta a saját centijét, 95, ő is öreg, augusztusban szerel. Visszatisztelegtem, elmentünk egymás mellett és most tényleg boldog voltam és büszke.

Holnap leszerelek.
Végre holnap leszerelek!
Egy nap még.

Úristen milyen messze van a kezdet, milyen hosszú ideje várom.
539 napja.
Irgalmatlanul sok idő.
De holnap örökre vége, már csak egyet kell aludni.

Benn rögtön rám ugrott Bíró Zoli, hogy hallottam-e, Alex mit művelt?

– Honnan hallottam volna? Most jöttem be.

Mint kiderült, Alex volt a legutolsó leszerelő akit még beraktak ma délelőttre reptéri kampós szolgálatra. Mindenki kopaszabb volt nála a váltásban. Hogy miért került ebbe a büntetésnek is beillő helyzetbe, nem tudni, de őt még az utolsó pillanatig kihasználta a Határőrség.
Olyannyira, hogy nem pihentették benn a kutató ügyeleten, hanem mintha nem holnap szerelne, a szolgálat utolsó perceit is a betonon töltötte. Ilyenkor nem öröm a többieknek bemutatni a centi utolsó napot jelentő darabját, nem öröm elmondani, hogy holnap vége, kopaszok.
Nem.
Ez olyan szúrós, geci érzés, hogy a kurva élet, még mindig itt állok.

Amikor a délutános szolgálatra érkezők végül leváltották, olyan ideges volt, meséli Bíró, hogy teljes testtel, mint egy kalapácsvető, megpörgette a fegyverét és nagy ívben eldobta. Többek állítása szerint a fegyver vagy húsz métert csúszott még a betonon, csattogva, szikrázva.
Mintha nem valami precíz műszer lenne.

Most mindenki erről beszél.
Tudom miért.
Nem azért, mert ezt csinálta, hanem mert ő csinálta.

Alex ideges?
Hihetetlen!

Hiszen viselkedése a sztoikus nyugalom, a szemében megcsillanó fényben szikrázó szelíd mosolygás, és a térdet csapkodó hahota határvidékei közt mozgott mindig, idegesnek, dühösnek sose láttuk. Kíváncsian nyitottam a körletünkbe, de benn Alexet jókedvűen találtam az általa gerjesztett kacagás közepén. Korábban is alig lehetett mellette pár percnél tovább röhögés nélkül kibírni, mindenből viccet csinált.

– Na, veled mi van, kukázni voltál? –  bökött a csomagomra nevetve.

– Civil ruha. – mondtam büszkén.

– Civil ruha? Az az igazi leszerelőknek már napok óta a szekrényében van.

Megállt a levegő, mindenki kerek szemmel vizslatott.

– Na menjetek a ...!  – vigyorogtam vissza, de eszembe jutott a szürke szövetnadrág.

Összeszorult a torkom.
Remélem nem fogok úgy kinézni, mintha kukáztam volna.

3

1988. május 16.hétfő

Tegnap hazajöttem, de már nem volt lelkierőm menni sehova. Valahogy most, hogy tudom, hogy két éjszakát töltök el katonaként, egyet itthon, egyet, egy utolsót a laktanyában, nem lett sietős semmi.
Nem éreztem, hogy rohannom kell bárhova, mert három nap múlva annyira sok időm és annyira sok szabadságom lesz, amit másfél évig el sem tudtam képzelni.

Ebben a három napban még sajnálom is, hogy nem a laktanyában vagyok. Azok közt a srácok közt, akikkel most az utolsó hónapban nagyon összebarátkoztam, akikkel annyi történet köt össze, hogy felsorolni is nehéz lenne. Fájó szívvel hagytam ott őket, és igazán összeszorult a torkom, amikor én a laktanyakapu felé indultam kimenőben, ők meg focizni, hátra és most tényleg nem vittek labdát sem.

És talán azért is nem mentem tegnap sehova, mert délután, mielőtt hazajöttem vérvételen voltam.
Van olyan tisztes, aki maga is megy, és minden katonáját odaparancsolja, mert úgy gondolja ez kötelességünk, és van is ebben valami, teljesen önszántamból adtam, meg az öregek mindegyike is.

Megnéztem a naplómban, mikor adtam vért utoljára.
A katonaságom tizenhatodik napján. Akkor 525 napom volt hátra.
Most 538 nap van mögöttem.
Ez szinte keretbe foglalja az egész katonaságot. Akkor leadtam a civil vérem egy részét, most leadtam a katona vérem nagy részét.
Azt a vért, ami azóta, hogy a civil vért levették tőlem, keringett bennem.
Az eltelt 538 nap minden hónapjában, minden hetében, minden napjában.
Minden nap 24 órán át, minden óra minden percében.
Minden percben, minden szívveréssel.

54 230 400.

Ennyit vert a szívem katonaként eddig.

Ötvennégymillió-kettőszázharmincezer-négyszáz szívdobbanás.

Ennyit vert a hazáért hős katonaként, ennyit vert a Népköztársaságért egyszerű darabáruként, ennyit vert kezelhetetlen kamaszként, ennyit bajtársként, ennyit vert másfél év alatt, amíg nem voltam a magam ura.
Másfél év.

54,230,400 szívdobbanás.

4

1988. május 15. vasárnap

Szadó berendelt ma, hogy probléma merült fel.

Hát, ha a tegnapra gondolok, nekem is úgy tűnik, de nem szoktak ilyen finoman fogalmazni. Azért, hogy félmeztelenül fekszem a fűben őrszolgálatban, és pont a laktanyaparancsnok talál rám, az régebben komolyabb dolog volt, mint sima probléma.
De Szadó nem is ezzel kapcsolatban hivatott. Ketten voltak jelen, ő és Knízner kopasz hadnagy. Elmondta, hogy megnézte azt a könyvet, amit Knízner hadnagy talált nálam tegnapelőtt.
Aztán elhallgatott.

Vártam, hogy nagy levegőt vesz és valami súlyosat szól, de csak annyit kérdezett, hogy van-e valami mondanivalóm ezzel kapcsolatban.

– Jelentem nincs – mondtam nyugodtan.

Szadó bólintott, és rezignáltan Knízner felé fordult, átadva neki a szót.

Láttam, hogy Knízner alig várja, hogy nekikezdjen és nem csalódtam.
Azt ecsetelte, hogy a szocialista haza védelmére szerveződött fegyveres alakulat vezetőinek, parancsnokainak meggyalázása az egész, ebből olyan politikai botrány lesz, hogy éveket kaphatok miatta.

– Tele van trágár szavakkal, Szilasit, és sok más tisztet rágalmazó írással, egyáltalán mi az Isten ez? – kérdezte már-már kiabálva.

– A gondolataim.

Ugyanazt mondtam neki, amit akkor mondtam, amikor megtalálta.

– Azok egy ideje ilyenek.

Szadó őrnagy lehajtotta a fejét, mintha mosolygott volna.
Esetleg sírt.
De talán inkább mosolygott.

Knízner szinte magán kívűl kiabálta, hogy ne hazudjak, benne van egy csomó társam neve, hogy kerülnek oda, mik ezek?
Az a válaszom, hogy vannak olyan gondolataim, amiket a fejemben leginkább a beleírt határőrök hangján szeretek hallani, ezért írtam bele - teljesen kihozta a sodrából.
– Dvorszky, ne hazudozzon nekem össze-vissza! Ki fogom hallgatni az összes benne szereplő katonát, fel fogom ezt az egész ügyet göngyölíteni!

Szadó ekkor felemelte a fejét és Kníznerre szólt, hogy ez valóban alapos vizsgálatot igényel, de ő előbb szeretné tüzetesebben átnézni azokat az írásokat. Igen határozottan utasította, hogy hagyja itt az asztalon, és menjen, ellenőrizze le az éjszakai váltást a szolgálatos könyvben. Knízner idegesen harapdálta a szája szélét, de kiment.

Amíg be nem csukta maga mögött az ajtót, Szadó meg se moccant. De ekkor a kezébe vette a naplót, belelapozott, beleolvasgatott, néha nagyon halványan elmosolyodott.
Majd megkérdezte, hogy mi ez az egész.

– Emlékek – mondtam. Ő mélyen a szemembe nézett, összecsukta a naplót és az asztalon elém tolta.
– Tegye el! Ne is lássam. És most beszéljünk a problémáról.

Azt hittem, most jön a tegnapi félmeztelen szolgálatom, de nem ezt említette.
Arról beszélt, hogy mivel januárban Balroghoz került a szabadságos könyvem, és nála is maradt, nem figyelte senki, hogy megkaptam-e az éves címszabit, de most a leszerelők aktáit átnézve tűnt fel, hogy nem kaptam meg.
De már nincs idő kiadni, viszont kötelező lenne.
Alá kéne írnom, hogy kinn voltam.
Csak a rend kedvéért.
Kicsit néz a szemembe, hogy mit szólok.
Nagy franc amúgy, mert pár másodperc múlva mintha jókedvűen és cinkosan rezdült volna meg, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.

– Dvorszky, biztos tudja, hogy a tisztikar nagy része nem bánja, hogy így alakult. Nem sajnálja magát senki, csak a papírok legyenek rendben. De, ha már így alakult, állapodjunk meg abban, hogy én személyes hatáskörben kiutaltatom napidíjban, illetményként. Két napra persze kimegy, a négy napra kap napi 240 forintot.
És aláírja, hogy kinn volt hat nap címszabadságon. És erről senkinek nem beszél! Megértette?

Kedvelem én ezt a fickót.
Katona, tehát nem kér.
De az emberhez beszél, tisztességes alkut ajánl.
Hogyne érteném, elkúrták, egy csomó papírmunka lenne, tán még elmarasztalás is, ő eltekint az elmúlt napokban történt bakijaimtól, búsásan kifizet, a havi zsold 920 Ft, én meg aláírom neki a szabadságos könyvet, hogy ne üsse meg a bokáját.
Jó csere, mehet!

– Jelentem értettem! – mondtam mosolyogva, a papír fölé hajoltam, aláírtam. Közben hosszan megnéztem a tollat, valami olyan MALÉV-os golyóstoll volt, amit még sosem láttam.
– Na, ne bazsalyogjon itt nekem, most már leléphet Dvorszky! – mondta leereszkedő, de barátságos hangon – Ne is lássam!

Úgy tisztelegtem neki, hogy még a sarkam is összecsaptam és akkora vigyorral jöttem ki, hogy Nagy Feró kérdezte is a folyosón, hogy mi van? Csak nem korábban szerelnek le?

– Engem? Minek? 18-án szerelek. –  vihogtam felé –  Négy napom van, civil vagyok. Neked hány napod van?

– Szopatsz Dvorszky? Együtt vonultunk!

– Na és mikor szerelsz?

– 18-án baszdmeg.

– És hány napod van?

–  Négy.

– 536 napja vagy katona. Négy nap az mennyi?

– Az semmi!

– Az az! És akkor mi vagy?

– Civiiiiil!

5

1988. május 14.szombat

Így kell írnom, mert ez az igazság:
geci jó idő volt ma.

Olyan igazán pimaszul és mélyrehatóan jó idő.
Őrszolgálatba osztottak be és megőrültem attól, hogy érzem minden porcikámban a kinn tomboló nyarat, de itt kell az épületben maradnom, mert pihenőidős őrszolgálatos vagyok.
Az első négy órámat benn töltöm.

Szinte minden ablak nyitva van, és csak úgy árad be a harmatos fűről az égető naptól felperzselt pára szállongó illata, de ez is kevés, kinn akarok lenni a szabadban.

Ezért mászkáltam a folyosón fel és alá, olyan lettem, mint egy állatkerti ketrecbe zárt, fiatal, erős jaguár. Először dühödten, aztán meglehetősen enerváltan jártam a köröket. Hosszan, ugyanolyan mozgással haladtam, egészen a fal mellett, majd mint egy repülő, felsőtestet bedöntve kanyarodtam vissza a folyosó két végén.

Épp háttal távolodtam az alegység ügyeletes asztalától, mikor az AEGÜ hangja, mint valami lasszó torkon ragadott azzal a mondattal, hogy "Dvorszky készülődj a váltáshoz", és úgy rántott vissza, mint a horgász a megakasztott halat.
Robotként szedtem össze a cuccaim, vettem fel a fegyverem, és szinte rohantam ki az épületből, miután a Csüti előtt bejelentkeztem. Megtörtént a váltás, és végre egyedül maradtam kapuőrségben.

Két kaput kell felügyelni.
Amikor én idekerültem, még csak egy kapu volt.
A főkapu, ami az Üllői útra nyílt.
A városi forgalomnak kellett kinyitni, de dél és négy óra közt nem sok ilyen eset van. A délelőtti órákban forgalmasabb, reggel jön néhány tiszt, akkor többet kell ugrálni, nyitogatni a kaput, aztán a törzsszakasz megy valamit beszerezni az IFÁ-val legfeljebb egyszer. Amperért pedig nem minden nap küldenek.

Viszont nemrég felszereltek egy másik kaput is, a reptér felé. A reptér maga amúgy is körbe van kerítve, mi a kerítésen belül vagyunk, eddig teljesen nyitott volt a tér a repterek irányába, a műúton minden további nélkül jött, ment bárki a laktanyából.

Ez az új kapu elég nagy szopás.
Jönnek-mennek a váltások.
A kampósoké meg az útlevélkezelőké külön.
Megy a kaját beszerezni a kajás UAZ minden étkezéskor.
A reptéri tisztek, de inkább a mi tisztjeink, folyamatosan szaladgálnak a reptérre. Lehet, hogy csak konyakot szerezni valamelyik MALÉV gépről, de kimennek.
Néha külön viszik a kutyakonyhásokat, és megint külön az építő szakasz katonáit valamit elhárítani.
Ha valami iratot véletlenül nem küldtek le a váltással a laktanyába, vagy fel a repterekre, akkor küldték rögtön az IFA-t, vagy valamelyik Latviást.

Szóval a két kapu együtt már elég sok rohangálást jelentett.
Nem ezért akartam én ide kijönni, bassza meg.
Nyugalmat szerettem volna, és hogy átjárjon a nap melege.
Tűnődni akartam gondolattalanul a semmire.

Rettentően idegesített, hogy nyugodt akartam maradni, de nem tudtam. Folyamatosan nyitogatnom, tisztelegnem kell.
Kurva öreg vagyok én már ehhez.

Egy hintaágyat akarok!
Beleültem és pillanatok alatt jött az ötlet.

Kinyitom azt a kurva belső kaput!
Mindenki be tud jönni és ki tud menni anélkül, hogy nekem nyitogatnom kellene előtte az ajtót.

És tényleg kiakasztottam, majd teljesen kitártam.
Mivel ezzel leesett a roppant felelősség súlya a vállamról, megéreztem milyen iszonyú melegen tűz a Nap, és hogy most belém tudná oltani a nyarat, hogy tudjam, megérkezett teljesen.
Szinte meggyújtotta az inget rajtam, én meg azt akartam, hogy engem gyújtson meg. Hirtelen elkezdtem letenni a fegyvert a bódé mellé, kigombolni és levenni magamról mindent.
Legalábbis felülről. Aztán meg kerestem egy helyet az őrbódéval szembeni bokrosban, ahonnan láttam mindkét kaput meg a fegyverem, leterítettem az ingem, és leheveredtem. Egész klassz időszakot fogtam ki, legalább fél órán keresztül senki nem jött.
Illetve csak a kajás UAZ, amiből a kopasz kisSas sofőr mutatott a homlokára, hogy hülye vagy baszki.
És?
Mondjon valami újabbat, nem?
Szarok én rá, ki mit gondol.
Öreg vagyok.
Öt napom van.

És most inkább gondolkodni akarok.

Momentán nem jut eszembe, hogy miről is akartam.
A jövőről?
Nem arról nem, az majd csak öt nap múlva kezdődik. Minek úgy előrerohanni?
A jelenről?
Abban az égvilágon semmi gondolkodni való nincs, várakozás van.
A múltról?
Nem, épp azért nincs semmi gondolkodni való a jelenben, mert alig várom, hogy véget érjen a múlt.

Fekszem inkább itt csendben.
Jólesően éget a nap.

És jön egy parancsnoki UAZ.

Ó, a kurva élet, maradok fekve, úgy nem biztos, hogy észrevesznek.
Mondjuk borítékolható lenne amúgy tíz percenként, de azért tiszttel nem akartam találkozni. 
Mindegy, nem mozdulok, levegőt se veszek míg elmegy. Mindjárt elmegy, most kanyarodik be elém. Már csak egy kicsit kell továbbhaladnia és benn van a laktanyában.
Még egy kicsit beljebb kell mennie.
Kellene.
Mintha megállt volna.
Mi a fasz?
Megállt?

Na, ettől felültem és farkasszemet néztünk Nyírő alezredessel, a laktanya parancsnokával.

– Maga meg mit csinál itt? – kérdezte hirtelen, ugató hangon.

– Jelentem... – mondtam nem túl eltökélten, miközben széttártam a karomat. Ő követte a tekintetével a mozdulatomat mögém, az ÉPK-sok barakkjára, nyilván azt gondolta oda tartozom.

Menjen vissza azonnal, ne is lássam. Felálltam, felvettem az ingem a földről.

– Az őr merre van? – kérdezett utánam Nyírő. A tekintetem a fegyverre ugrott, amit az őrbódé falának támasztottam. Ő is odapillantott.

– Maga az? – kérdezte kerekre nyílt szemmel.

Csak bólintottam.
Hirtelen, az eszébe jutó első gondolat első szava első betűjének lendületével felfújta az arcát, lángvörös lett, és ingerülten intett a sofőrnek.

Nagyot fékeztek a laktanya épülete előtt, láttam, ahogy az alezredes rohan be a csapatügyeleteshez.
Összeszedtem a cuccaim, és amikor épp gyűrtem volna be az ingem a gatyába megszólalt az ugafon és Szilasi, a csapatügyeletes tiszt berendelt.

Már be sem tűrtem végül az inget, sapkám a kezemben, mint valami hippi, bandukoltam be.
Szilasi még csak nem is kiabált, rezignáltan jelezte, hogy mára kivettek a szolgálatból, menjek csak fel és várjam, hogy mi lesz velem.

A lépcsőn felfelé menet dohogtam magamban.
Várja meg a faszom.

Öt napom van.
Tovább nem várok.