Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Sziasztok!

Nagyon sokan kérdeztétek, mi történt a kutyás emberrel, akinek a kutyája Buksira támadt. Ez az eset még 1988. januárjában történt, és májusig, a leszerelésemig valamilyen számomra rejtélyes okból ez a Charlie nevű kutya elpusztult. Nem derült ki hogyan, nem volt az ember senkivel jóban, csak terjengett ez a hír, és ezek után már az ember új kutyát nem szerzett.

Kutyasétáltatás közben többet nem láttam, és mivel nem tudtam pontosan hol lakik, nem kezdtem utánajárni. Talán egyszer láttam még buszról, pár hónap múlva. Ugyanolyan ellenszenvesnek tűnt mint előtte, de megtörtnek és öregnek láttam. Bőven elpárolgott belőlem az indulat addigra, és csak néztem utána, ahogy a busz elment mellette, nem szálltam le.
Soha többet nem találkoztam vele.

 

Sokszor felmerült kommentekben, hogy hogyan hívják a feleségem.
A feleségem neve nem Edit.
Sőt, nincs neve.
A katonaság terhe alól kiszabadulva féktelen szabadságvágy tört rám. Jött a rendszerváltás, új impulzusok, a reptéren megcsapott a nyugati életminőség, a nyugati életforma szele, és ennek az elméleti lehetősége, majd az a totálisan kaotikus, de az akkori társadalomban, és az egyes emberben legalábbis az elején felbukkanó euforikus öröm engem is magával ragadott és faltam mindent, ami ezt a határtalan szabadság érzését adta nekem.
Ebben kicsit átbillentem a másik oldalra.
A szabadság lett a minden.
Sosem nősültem meg.
Sok, tényleg nagyon sok lehetőséget kihagytam, az akár évekig tartó párkapcsolatban is mindig igyekeztem a határokat elkerülni, tágítani és a szorításból kicsúszni, és sok-sok kapcsolatot tettem tönkre.
Mindig a magam feje után mentem, soha nem volt szempont, hogy jól jövök-e ki belőle, ugyanúgy működöm gyakorlatilag most is, mint a seregben.
Fejjel a falnak.
Mindig a kalandot kerestem, és nagyon sokszor meg is kapom, még hétköznapi helyzetekben is, emiatt sokszor nagyon szórakoztató életet éltem és élek ma is.
Ami változott, hogy sok barátom van, szeretem őket és talán ők is szeretnek.
De mindez egy másik történet.
Egy másik blog-é.

:))

 

És mivel sokan kértetek képet, berakok akkorról.

 

 

énközépiskola1.jpg

 1985-ben, a szakközépiskola utolsó évében.

 

 

Fényképrólam202.jpgA bevonulásom előtt nem sokkal, valamikor 1986. augusztusában.

 

 

 

Fényképrólam26.jpg

A bevonulás után talán egy héttel Sopronban, egy hosszú kiképzési nap után (fotó a katonakönyvben).

 

 

Énkatona1988_2.jpg

A leszerelés előtti héten, benn a laktanyában a katonai melegítőre húzott kimenő nyakkendőben készített kép, készülve az útlevélkérelemhez.
(Aztán végül a '86-os kép került bele.)

 

 

 

Igyekszem csütörtökre is összerántani valamit.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg165

 

 

 

 

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.
ugrás.jpg
Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.

 

süti beállítások módosítása