147

1987 December 24. Csütörtök

Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.

Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.

Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

165

December 6. Vasárnap

Ma meglátogattak Anyuék.
Hát igen.
Izgulnak.
Féltenek.
Nem voltam otthon valóban, már több mint egy hónapja.

Napközben nem mentem semmilyen szolgálatba, délután három óra körül hivatott a csapat ügyeletes tiszt, történetesen Széna. Érdekes, hogy nem érzem rajta, hogy neheztelne, pedig ő volt szolgálatban, amikor elkaptak és behoztak minket reggel a katonai rendészek. Nagyon kellemetlen helyzetbe került volna, ha kiderül. Nem is mondanám, hogy kedvel, de mintha engedékenyebb lenne, nem pedig bunkóbb, ahogy az ember várná.
Be kell vallanom, még én is barátsággal gondolok rá, úgy érzem, nem akarom többet kellemetlen helyzetbe hozni.

Most is nagyon emberi hangon mondta, mikor már ott álltam az irodája előtt, hogy itt vannak a szüleim.
Nagy kerek szemekkel néztem, hogy hol is, de sietve magyarázta, hogy nem benn, mert nem engedheti be őket. Több okból sem, részben erre nincs felhatalmazva, ő ebben nem dönthet, de ma vasárnap lévén, semmilyen magasabb beosztású, döntésképes tiszt nincs benn. Másrészt, ha egyszer megengedik, akkor átjáróház lesz a laktanya, minden anyámasszony katonája itt fogadná benn a látogatókat.
Nem akarnak ide szülőket beengedni. Van egy elképzelés, hogy bevezetik a szülői értekezlet intézményét, de az még csak terv.
Mivel úgy hallotta, hogy régen nem voltam otthon, most engem kienged a kerítéshez.

– És Dvorszky – kérdezte végül –, legalább megírta nekik, hogy büntetésben van, azért nem megy haza?

– Ööö, jelentem nem.

– Akkor mit áll itt? – dorgált meg jóindulatúan – Menjen, kap egy negyed órát.

Igen. Míg a kapu felé igyekeztem gondoltam át jobban. Nagyon régen írtam levelet.
Hogy miért is hagytam abba, nem tudom. Illetve talán azért, mert a levél megírásához gondolkodnom kell a bentről és a kintről.
Kintről, a családról. Editről.
De akkor nehezebb benn.
Akkor is kibírom, de lassítja az időt. Ezért leszoktam róla.

Ahogy megláttam a családot a kerítés túloldalán, ahogy sütött belőlük, ahogy érezhetően körbe ölelte őket az aggodalom, az szíven ütött. Jól láthatóan semmi bajom, de ezt ők honnan tudhatnák, ha nem írom meg?

Mivel nem tudták mi van velem, élek-e, elhelyeztek-e, futkosóra küldtek-e, eljöttek megnézni.
Tök véletlen, hogy korosztályombeli a kapuőr, Prill Csabi.
Ha kopasz van itt, kényelmetlenül éreztem volna magam, de így fesztelen tudtam maradni. Anyuék először hozzá mentek, ő betelefonált Szénának, az meg leküldött. Kicsit azért a kaputól messzebb állt a család, a drótkerítés mögött toporogtak a hóban.

Nagyon mellbe vágott a látvány, nagyon régen láttam így egyben a családot, valamiért az Eskü napja jutott eszembe.
Őszinte örömmel köszöntöttük egymást, igazából legszívesebben átugrottam volna a kerítést.

Nagyon idegesek miattam, ez jól látszott, hirtelen nagyon elszégyelltem magam, hogy nem írtam nekik.
Micsoda önzés ez?
Tényleg senkire nem vagyok tekintettel.

Hideg volt, de szikrázóan sütött a nap, és olyan nagyon sokat nem állhattak még kinn, de a két öcsém már kicsit unta az ácsorgást. Anyu elérzékenyülve kérdezgette, hogy mi történt, Apu csak csóválta a fejét, mikor ecseteltem, hogy most folyamatosan büntetésben vagyok azért nem megyek.
– Jó, de írhattam volna! – tesz szemrehányást Anyu, de már nem volt erre szükség, én nagyon is éreztem, hogy ez tényleg igaz.
Nagy vonalakban elmeséltem, hogy mik vannak benn, de nem beszéltem arról, hogy hányszor lógtam meg, hogy ennek mi vetett véget, nem mondtam, hogy állandóan torzsalkodom a tisztekkel, hogy tulajdonképpen csak a baj van velem. Azt mondtam, hogy a fegyver elhagyását nehezen emészti a vezérkar, ezért számíthatok arra is akár, hogy hónapokig nem engednek haza. De azt láttam, minél többet meséltem abból, mit csinálok itt benn, annál jobban csodálkoznak.
Legalábbis Apám.
Mondta, hogy valószínűleg fel sem tudja fogni, milyen lehet nekem itt benn, de ha lehet, próbáljak meg kicsit kooperatívabb lenni, vagy legalább ne keressem direkt a bajt.
Ő csak a kiképzést csinálta annak idején végig Kisújszálláson, de ott valamelyik tisztnek feltűnt, hogy csak az egyik szemével lát, ezért leszerelték. A szeme még gyerekkorában sérült meg, amikor felkapaszkodott egy busz hátuljára, majd egy kanyarban leesett. Összetörte magát nagyon és a szeme is megsérült.

Valami fogalma van a katonaságról, mondta, de nem tudja, mekkora pszichikai nyomás ennyire sok fegyveres szolgálatot adni, amennyit ránk terhelnek ezekkel a Rövid Ugrásokkal.
Nem akar abba a hibába esni, hogy olyan dologról osztogat tanácsot, amit nem ismer, de annyit tud, hogy fejjel a falnak menni nem sokáig lehet. Csak arra kér, gondolkodjak, mielőtt bármit teszek, kicsit vizsgáljam meg, milyen következményekkel járhat. Úgy érzi kicsit túllőttem a célon, de bízik bennem, hogy azért megtalálom a helyes megoldást a dolgokra.

Kurva kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert ugyan ultra finom, de azért mégiscsak fejmosást kaptam, hanem mert igaza van.
Nem gondolkodtam eddig sosem azon, milyen következményekkel járhatnak a cselekedeteim.
Álltunk a kerítés két oldalán, a dróthálót markolva és én őszintén szégyelltem magam, de nem tudtam Apámnak megígérni, hogy gondolkodni fogok. Azt tudtam csak mondani, hogy minden rendben lesz.
Lehet, hogy sokat leszek büntetve, mert nem szeretnek itt a tisztek, de kibírom, efelől ne legyen kétségük.

– Jó-jó! – mondta Anyu, de aggódnak miattam. Erősködtem, hogy ne tegyék, de nem sikerült száz százalékig megnyugtatnom őket.
– Legalább írjak néha. – szólt Anyu, én meg válaszoltam, hogy írok.
Igen, ennyit meg kell tennem.

Ahogy ott álltunk és néztem, hogy a leheletük pára pászmái átúsznak a kerítés drótjai közt és körbevesznek engem, rájöttem, hogy miért nem írtam.
Mert bár úgy tűnik én vagyok bezárva, mégis ők vannak börtönben, az aggodalom cellájában, én itt benn szabad vagyok. Ha nem gondolok arra, hogy kinn is lehetnék, hogy vannak szüleim, testvéreim, talán még csajom is, ha ezeket elfelejtem, szabad ember vagyok, akkor nem fog rajtam a szokásos büntetés, hogy nem engednek haza.

Ha nem engednek, nem engednek. Nagy ügy.
De ha leülök levelet írni, rajtuk gondolkodom, rájuk gondolok. Akkor hiányozni kezdenek ők maguk és mindaz, amihez hozzátartoznak.
Hiányzik a civil élet.
És ha az hiányzik, akkor rág belül, mint egy féreg. Ezt kell megtanulnom kezelni.

– Írok, írok. – mondtam búcsúzásképp, majd megszorongattuk egymás kerítésen átnyúló ujjperceit és én visszaindultam az épületbe. Ők megvárták, míg eltűnök, egy utolsót intettünk egymásnak. Fenn a körletben már estig nem szóltam senkihez, a fal felé fordulva, nyitott szemmel feküdtem megrendülten.