147

1987 December 24. Csütörtök

Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.

Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.

Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

351

Június 3. Szerda

Délelőtt 2-n, kampó. Vagyis délelőttös kutya nélküli, sima őrszolgálat Ferihegy 2-n.
Mike a kutató ügyeletes, egy fiatal hivatásos törzsőrmester. Alapvetően rendes tag, igyekszik a szolgálatot úgy beosztani, hogy mindenki jól járjon. Amiatt, hogy három hónap késéssel kerültem a 2. századhoz, azok a hivatásos kutügyesek, akik állandóan ezt a szolgálatot adják, nem ismernek. Sosem járnak a laktanyába, a konyhába meg még úgyse jöttek soha. De sűrűn van olyan, hogy a kutató ügyeletes a beosztás elkészítését a rangidős sorállományra bízza, ők viszont tisztában vannak a korosztályokkal. És ez alapján alakítják a beosztást.

Ma rendesek voltak velem, nem takaríttattak és elég jó szolgálati helyekre tettek ki. Például okmányosra most már egyre ritkábban tesznek.
Az okmányos olyan szolgálati hely, ahol a reptéri dolgozóktól az igazolványukat el kell kérni. Megállítani az autót és minden benn ülő kártyáját ellenőrizni kell. Szívás nekünk is, a sofőröknek meg tele van velünk a tökük. Dolguk van, sietnének, lehet, hogy több generáció óta dolgoznak itt, és minden alkalommal meg kell állniuk és bemutatni az igazolványokat. Van olyan tag, aki nem is nagyon akar megállni, az utolsó pillanatban fékez, olyan gyorsan mutatja fel a kártyát, hogy akár makk ász is lehetne, a gázra tapos és elrobog.

Mit lehet az ilyennel csinálni?
Lőjem le?

Csak azt lehet, hogy kiáll az ember az útra és bízik benne, hogy azért a végén csak megáll előtte az autó. A sofőr felőli oldalon kell az ellenőrzést végezni, következésképp a felezővonalon, vagy inkább a másik sávban állunk. Igazán komfortos egy kerozinszállító kamiont ellenőrizni, mikor szemben is egy ilyen robog el és a kettő közt áll az ember behúzott hassal, hogy keskenyebb legyen.
Ide általában kopaszokat tesznek.
Birkózzanak ők a határőrség tekintélyével meg a civil kurázsival.

Mikének talán szólt valaki, hogy nem kopasz vagyok és talán arról is, hogy amikor szakács voltam, tisztességes voltam többé-kevésbé mindenkivel. Vagyis jó arc vagyok. Bár ezt Mikének sem és soha egyetlenegy hivatásosnak sem sikerült bemutatnom. Jó fejnek csak hírből ismerhettek. Csöndesnek, visszafogottnak tűntem, bár látványra inkább unottnak, ha szóltam, lényegre törő voltam, de érzésre inkább gunyoros.

Egyik tisztnek sem lettem a kedvence.

Határőrjárőr fegyverhasználatára vonatkozó rendszabályok (Elméleti oktatáson általam készített jegyzet)

Fegyverhasználat általános szabálya:

- minden esetben függőlegesen, a légtérbe.
- zárt egységben csak parancsra.

 Fegyverhasználatot megelőző intézkedések:

Fegyverhasználat esetei:

a) fegyveres határsértő ellen

b) csoportos határsértés esetén, ha a támadás veszélye fennáll

c) ha tiltott határsértés, embercsempészetet légi járművel követik el

d) a szolgálatellátás akadályozása testi erővel

e) mások élete vagy testi épségét súlyosan veszélyeztető, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető esetben

f) saját élete és személyes szabadsága ellen intézett támadás, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető magatartás elhárítása, illetve megakadályozása

g) súlyos bűncselekmény elkövetőivel szemben, illetve ezzel alaposan gyanúsítható személlyel szemben

h) büntetés végrehajtás vagy eljárás előtt vagy közben az az elől elmenekülő személlyel szemben

i) a budapesti FEP-en terrortámadás esetén vagy légi jármű hatalomba kerítése során, ha más mód nincs a fegyverhasználat jogossá válik.

FEP-en súlyos bűncselekmények:

tiltott határátlépés, embercsempészés, külföldre szökés, terrorcselekmény, légi jármű hatalomba kerítése esetén.

Tilos a fegyverhasználat:
- olyan személlyel szemben, akivel szemben a fegyverhasználatot nem teszi lehetővé semmi esemény

- 14 éven aluli gyermekkel szemben és terhes nőkkel szemben.

 Jogos védelmi helyzetben az ellen is használhat fegyvert, akivel szemben a fegyverhasználatnak nincs helye.

Tilos, ha a fegyverhasználat sikeres, akkor a továbbiakban fegyverhasználatnak nincs helye.

Vegyes rendelkezés:
kötelező fegyverhasználat elmulasztása, illetve jogtalan fegyverhasználat esetén büntető jogi eljárást indíttatnak ellene.

 A nem fegyverhasználatnak minősülő eseményt is jelenteni kell.

364

Május 21. Csütörtök

Ma elméleti oktatás.
Meddig tartanak a szolgálatok, mikor kezdődik, mire kell figyelni, mi a különböző ponton a feladat. Ilyeneket tanulunk. Például az „okmányos” szolgálat, ami a két reptérre befutó utak végén a ki- és belépő gépjárműforgalom megállítását, a benne ülők igazolványainak ellenőrzését jelenti, vagy a „beton”, ahol az utasok ki- és beszállásának biztosítása, a ideiglenesen magára hagyott gépek őrzése a feladat. Ha nem lesz a külföldre szökést a legelegánsabban, repülőgéppel kivitelezni szándékozó sok-sok honfitársam, rém unalmas lesz az egész.

Amúgy én igazi pesti flaszterfiú vagyok. Újpalotán nőttem fel, igazi betondzsungelben, a természetet csak hétvégén láttam, ha kirándulni mentünk, ami szerencsére szinte állandó családi program volt, a hétvégi telek megvásárlása után meg eléggé röghöz kötötten, egy kis területre korlátozva tapasztaltam meg. De a gyerekkor haverokkal fogékony időszakának helyszíne a lakótelep. Igyekeztünk a lassan eltűnő természet utolsó szigeteit megtalálni, kiélvezni - a Tesi pálya mögötti grundon, az elgazosodott földhányáson, az épülő M3-as autópálya gazdátlan építési területein, az orosz laktanya melletti szántóföldön egész a Szilas patakig. De ahonnan az expedíciókat indítottuk és ahova haza érkeztünk az a betonrengeteg volt. És most itt vagyok egy ember által tökéletesen leuralt földdarabon, betonszőnyegek és betonszalagok mellett, szögletes, posztmodern épületek közt. Mennyivel érdekesebb lett volna a határszél, erdőkkel, mezőkkel, patakkal. Vagy hegyekkel, mint Sopronban.

Sopron ma amúgy is sokat mocorgott bennem.

Eszembe jutott az elválás, eszembe jutott Réz Misi és Szabó Gabi, és ahogy elsodort egymástól minket a szél.

Nem nőttem össze velük, de ma eltűnik az életemből néhány szereplő újra.

Basa Pistiék leszereltek.

Olyan csöndben, mintha szolgálatba mentek volna. A sok részegeskedő vagány úgy ment el, se köszönés, se szaladgálás civilben, semmi.

Én nem így akarok. Azt akarom, hogy mindenki érezze rajtam kívül is, hogy én leszerelek. Az is, akivel együtt megyek el, és az is, aki itt marad. Basáékból, csöndben, civilben félszegen tébláboló, gyenge csoport lett, sorba lehetett őket állítani, nem álltak ellen a terelgetésnek. Rossz volt nézni. Azt éreztem végük van, már most feladták, a szabadságnak csak a tudata összetörte őket. Még ki sem mentek, bele sem kóstoltak, nem ízlelték meg a szabadságot, hogy rászokjanak, vagy visszariadjanak tőle, nem, ők már most összerezzentek és az újtól, mástól eleve rettegő kisállat bénult rémületével, apátiában rendeződtek alakzattá. Az itteni utolsó parancs elhangzása után élőhalottakká váltak és akkor találnak majd magukra amikor megkapják az első kinti parancsot. Úgy éreztem ők mindig engedelmeskedni fognak. Tán zúgolódni is a soruk miatt, de feltétlen odaadni magukat pénznek, hamis elveknek, dogmáknak. A kényelmes csöndet, a kritika nélküli élet állóvizét választva.

Basa, Dinó! Mi történt veletek?

Miért hallgattok?

Ez a csönd elfagyasztotta a lelkem. Rémített, nem akarom. Legyen zaj, legyen mindig csatazaj körülöttem, boruljon minden, dőljön meg, ami csak meg tud. Semmi ne legyen szent és sérthetetlen, ha nem szolgált rá, ha nem bizonyította, hogy érdemes rá. Senki ne várjon tiszteletet tőlem és megbecsülést, ha ennél az elvárásnál többet felmutatni nem tud. Mindenkit, mindent górcső alá veszek, és csak az alapos vizsgálat és mérlegelés után kap elismerést, de azt is visszafogottan, pátosz nélkül. Nem akarok hamisságnak élni. Minden felesleges, ami nem tesz hozzá az életemhez, minden feledhető, ha csak számomra értelmezhetetlen szokások, elvek, normák támasztják alá. Az kevés, lássam bennük magam legalább egy kicsit.

Ami nem fog meg, az nem az enyém.

Nem fogadom el a világmegváltó elveket, ha érzek benne csúsztatást, erőszakot, nem fogadok el vallást, ha kizárólagosságot hirdet. Nem fogadok el semmit gondolkodás, kritika nélkül. És nem kell, hogy igazam legyen, nem győzködök senkit. Az én világom az enyém. Ha abban stimmelnek a dolgok, nem érdekel a külvilág. Nem kell engem elfogadni, támogatni és elismerni sem. Ha örülök a kis apróságoknak, ha ünnep minden vidám perc, akkor nem kell dobogós helyezés, kitüntetés, csinnadratta. Legyen száz vállveregetés, mint egy érdemérem, és legyen száz mosoly naponta, mint évi egy szülinapi köszöntés. Érezzem a legkisebb dologban is a kihívást, és örüljek a legkisebb sikernek is.
De minden legyen az enyém, belőlem fakadjon, ne más, ne mások mondják meg, mit tegyek, mit gondoljak. Többet ne kapjak parancsot, vagy tudjam elengedni a fülem mellett.

És hol gyakorolhatnám ezt a legjobban, ha nem itt? Hol kapok máshol ilyen koncentráltan ennyi parancsot, szabályt? Hol tanulhatnám meg a legjobban szelektálni, elkerülni, megtagadni, ha nem itt?
Jó helyen vagyok, én nem fogok csöndben szerelni,  ha máshol nem, belül szólnak majd a fanfárok de ezt mindenki látni fogja, lássák majd, hogy tényleg felkészítettek, harcra kész vagyok, férfi, ember lettem.


De mindenek előtt hatalmas öngól leszek. Úgy tesznek a katonaságnál harcossá, hogy mindazt tagadva indulok majd harcba, ami itt fontos a tiszteknek.

Az a Teremtmény leszek, aki a teremtőjére támad. Frankenstein, melengetett kígyó, Che Guevara. Nem akarok szabályokat, parancsokat.
Sem kapni, sem adni.

Soha többet.

Aztán este megint vécé takarításra rendeltek.