23

1988. április 26. kedd

9. nap laktanyafogság

Ma azzal ébresztett hétkor az ügyeletes, hogy a tisztek ajándékot adtak.
Nem szokás kimenőt adni laktanyafogságát töltő katonának, de nekem írtak ma könyvet.
Körletelhagyási engedélyt kaptam 8:00 - 12:00 közt.

Úgy fájt a fejem a tegnapi berúgástól, alig értettem meg, mi a helyzet.
Aztán csak annyit mondtam, hogy dugják fel a seggükbe, én ennyi időre ki nem megyek.
Hagyjon aludni.

Nem tudom, melyik tiszt szerette volna a képembe mondani, hogy volt olyan kegyes nekem megkegyelmezni, nem tudom, mit akarhatott, mert hogy tőlem azt az örömet nem kapta volna meg, hogy valóban kegynek tartsam, de még azt sem, hogy megköszönjem.
Az biztos, hogy nyolckor még egyszer beküldte az alegység ügyeletest.
Az jelezte, hogy jelenésem van az tiszti irodák előtt, ha ki akarok menni. Nem akartam, így csak fordultam egyet az ágyban.
Öreg vagyok, hogy ugráltassanak. Van annyi szabadságom, hogy eldöntsem mit akarok, mit nem, a kötelező dolgokon kívül.
Ha nem akarok kimenni, nem megyek.

Jó sokáig aludtam, aztán elmeséltem a tegnapi sztorit Koritának, a korosztályombeli körlettársamnak. Ő tegnap délutános szolgálatban volt az esemény alatt, aztán Rövid Ugrással ment délelőttre, és csak most hall arról, hogy Tatárékat megszopatták. Közben bejött Bíró Zoli is és mondja, hogy volt még egy esemény tegnap, tudnunk kell róla.

Éspedig, mikor Tatár vitte az ultrát a körletbe, kiejtette a kezéből és elég sok a folyosó kövén maradt. Nyilván nem ő maga takarította fel, de hogy ne maradjon ott, visszaballagott az ügyeleteshez, történetesen Binderhez.

– Kiömlött az úútra az úútra! – mondta mély hangon.

– Hogy micsoda?

– Mondom! Kiömlött az úútra az úútra! –  mutatott Tatár a folyosó vége felé.

Bindernek összeállt a kép rögtön, mondják a szemtanúk.

– Útra baszdmeg? – vihogott fel. – Az folyosó, te fegyverneki marha.

Ennek a mondatnak minden szava igaz volt, ezzel Tatár se tudott ellenkezni.

– Nem baj. De kiömlött.

– Micsoda?

– Az úútra, mondom.

– Oké tudom, hogy hová, de micsoda?

Az úútra, baszdmeg Binder, ne bosszants már te is. Kiszóródott a zacskóból, söpörtesd fel valakivel!

– Az egyesben van Zombori, szólj be neki Tatár, hogy én üzenem, hogy kiömlött az úútra az úútra! De hangosan mondd, hadd halljam én is! – vihorászott Binder. – ÚÚTRA, baszdmeg Tatár!

Zoli szerint ma, aki csak látja Tatárt, kérlelni kezdi, hogy mondja el, hogy kiömlött az úútra az úútra!

Ilyen ízes, parasztos kiejtést hónapokig keresnek a nyelvészek vidéken, öröm az ilyet hallani.
Mi több, vidámság és felhőtlen kacagás.

Talán csak Tatár nem szórakozik annyira jól, de nagy a gyanú, hogy hosszú hónapok múlva is lesz, aki ezt a mondatot hallani szeretné.

86

1988. február 23. kedd

Reggel senki nem zavart, nem ébresztettek, de fel sem nagyon tudtam volna kelni, elég lázas voltam tényleg, valószínűleg nem nagyon tett jót, hogy hidegben utaztam majd két órát tegnap a laktanya felé. Tizenegy körül letámolyogtam a dokihoz, mutattam a papírt, belesett a torkomba, mondta, hogy pfüjj, micsoda kontár volt, aki széttrancsírozta a nyakamat belül, ezt is inkább neki kellett volna csinálnia.

– Milyen volt, fiatal? – kérdezte.
Fiatal, mondtam neki suttogva, inkább csak mozgattam a szám.
– Tudtam, tudtam! A mai orvosképzés szart se ér! Nekem még megtanították, hogy kell. De ezek! Förtelem, amit magával műveltek. Még egyszer hitetlenkedve belenézett a számba.

– Na menjen, adok két hét egészségügyi szabadságot, hátha túléli ezt a fertelmet.

Míg készülődtem, Alexszal beszélgettem, délutánra ment szolgálatba, heverészett az ágyán.
Meséltem neki, hogy milyen gyönyörű és kívánatos ápolónőt láttam a kórházban, ő meg belemerengett az útlevélkezelői emlékeibe.
Mesélte, hogy mikor odakerült kopaszként, az öregek meséltek a terminálos csajokról, hogy milyen szépek, kívánatosak ők is, de hogy emellett a legnagyobb adomány Istentől, hogy nem hordják úgy fenn az orrukat, mint a stewardessek vagy a földi utaskísérők, hanem szóba állnak a katonákkal. Ők a határőrség állományában vannak, az a feladatuk, hogy amikor az útlevélkezelő szkenneli az útlevelet, ők gyorsan megnézik az adatbázisban, hogy van-e valami vele kapcsolatban, kiutasítás, elfogatóparancs vagy valami egyéb, ami miatt nem lehet beengedni az országba.
Én elhűlve hallgatom, sose hallottam róluk, de gondolom, nincs nagy dobra verve, ők aztán tényleg elég bizalmas munkát végeznek, sima kampósnak nem kötik az orrára ezeket. De egy útlevélkezelő vagy egy sorállományú kutató ügyeletes tiszt a közelükbe kerülhet.
A szolgálati helyiségük veszélyesen közel van mindkét reptéren az útlevélkezelők pihenőjéhez.
Mindegyik fiatal, csinos, jó kedélyű, igazi álom bemenni hozzájuk valami ürüggyel, és a legendárium még olyat is tartalmaz, hogy hosszabb, vagy akár a legrövidebb kapcsolat is elképzelhető egy rámenős, vagy csak simán jó dumás határőrnek.
Én ekkor kicsit szédülök, basszus van, aki a szolgálati ideje alatt csajozik? Ne már!
Akkor én miért csak álmodozhatok, meg csak messziről nézhetek csöcsöket, ha szerencsém van?

Azt mesélte, hogy ez azért leginkább az öregek privilégiuma lehetett, mert ők, koruknál fogva kicsit több idővel rendelkeztek szolgálat alatt és emiatt jobban ráértek kokettálni.
Aztán legyintett, hogy talán az lett volna jobb, ott megöregedni, de nem bánja, itt jobb társaságba került.
Mutogattam magamra vadul, de nevetett, hogy nem kell mindent rögtön magamra vennem.

Aztán felöltöztem és amint a sapkát a fejembe nyomtam, éreztem, hogy veri a halántékom a belső felét, éreztem, hogy kiver a víz, hogy vörös az arcom, lázam van, és pont ekkor futottam össze Knízner és Zádori kopasz hadnagyokkal.
Knízner kérdezte is, hogy hova-hova, de én meg sem nagyon álltam, mutattam a torkomra, hogy nem tudok társalogni, meg a lépcsőre, hogy itt ezen húzom ki a csíkot, és közöttük léptem az ügyeleteshez, aki már a kezében tartotta a könyvem.
Se nem tisztelegtem, se nem szóltam semmit, csak elindultam lefele.

Dehogy fogok itt nekik pukedlizni betegen.

A lépcsőfordulóból visszapillantottam és láttam, hogy tán ők is fogták milyen szarul voltam, és tán inkább fellélegeztek, hogy végre hazatakarodtam inkább.

185

November 16. Hétfő

A ma délelőtt még riccsben telt, vagyis riadókészültségben, de aztán lefújták, mert állítólag Carlos és a társai önként továbbrepültek. Csak a repjegyet kérték ingyen, gondolom amúgy is mentek volna, de ügyes így utazgatni, hülyeség lenne nem bepróbálkozni. Úgyis minden állam azt akarná, hogy húzzanak a vérbe az országból, megéri kifizetni akár a jegyet is.

Csak éjszakára tettek szolgálatba, F2-re.

Binder jött még, amúgy csak kopaszok voltak a váltásban, ezért Bindert tették meg az éjszakás kutató ügyeletes helyettesének.

Én nem kerülhetek felelős beosztásba, mert sittes vagyok, így evidens, hogy Binder lett az.

Viszont három órát pihentem!

Volt, amikor senki sem volt kinn őrségben.

Ha a beosztott tiszt lusta megcsinálni a váltást, akkor helyettese állítja össze.
De melyik tiszt ne lenne lusta, ha megcsinálják helyette? Nagy ívben szarnak rá, csinálják a katonák, ők alszanak inkább.

Binderben meg felébredt az öregkatona, úgy nézett ki, mintha erőt merített volna a múltkori kihallgatásokból, bár én pont azt feltételeztem, hogy jobban fog fosni.
De nem, mintha megtáltosodott volna.
Úgy állította össze a váltást, hogy én három órát tudjak benn pihenni. Olyan fura érzésem lett, hogy rokonszenvezik velem - jobban belegondolva - a közös bukásunk óta. A kopaszok mind két órát pihentek és ez nagy dolog, mert általánosságban igaz, hogy tört órát, legfeljebb egy egészet pihen aki kopasz. De ehhez Binder azt is bevállalta, hogy egy kerek órán keresztül senkit nem tett ki a reptérre.

Erre azért én is csóváltam a fejem, de mondta, meg ne szólaljon az aki elhagyta a fegyverét.

Nagy mákunk volt, minden flottul működött.

Hajnalban esett a hó egy kicsit és most fájóan üresnek, elhagyatottnak látszott a reptér.

223

Október 9. Péntek

Második nap laktanyafogság.

Ma sorban végiglátogatott a tisztikar.
Először Knízner kopasz hadnagy toppant be. Épp a büntetésemet töltöttem, nem tudtam figyelni másra.
Feküdtem és olvastam, mint annak előtte, fel sem pillantottam. Ne tudom, hogy tudatosodott-e bennem bármi,  hogy direkt nem figyeltem, hogy tiszt toppant be, vagy senkit nem vettem volna észre, mindenesetre éktelen kiabálásra riadtam.

– Dvorszky, maga meg mi az istent csinál? Nem látja, hogy az elöljárója lépett a körletbe?

Jelentettem, hogy nem figyeltem. De amúgy ez érdekes, nem tudom,  hogy mi a státuszom, most, hogy büntetve vagyok, nincsenek jogaim, a kötelességeimet viszont senki nem közölte.

– Azonnal álljon elém! – vezényszavakkal beigazgatott, aztán álltunk egymással szemben, és semmit nem tudtunk mondani.

Nekem nem is volt mit, ezt jól tudta, és éppen ezért nem tudok jelentést tenni, mert semmi értelme nincs.
Mit mondanék?
Telik a büntetésem, hadnagy elvtárs, telik, miattam ne aggódjon?
Marhaság az egész. Aztán ő unta meg előbb.

– Viselkedjen Dvorszky!

Jó, viselkedem.

Jelentettem neki, hogy értettem, de nem értettem.
Ezért jött be?
Mert mást nem mondott, hanem megfordult és bevágta maga mögött az ajtót. Utána sorjáztak a többiek, Szadó őrnagy, Agyam Gyula vagyis a Kilós, a politikai tiszt. Ő szép prédikációt tartott nekem, hogy meg sem érdemlem a szocialista haza vívmányait. Aki ennyire szarik a saját országára, arra nem tart igényt a haza. Megtűrnek itt, de nagyon igyekeznem kell, hogy javítsam a megítélésem.

Aztán megszüntették az ajtóm előtti szolgálati posztot. Gondolom rájöttek, hogy elrettentő hatása nincs, viszont röhejes bohózatnak látszik, ráadásul miattam még két ember kiesik szolgálatból és hogy az egésznek egyáltalán nincs értelme.

Mikor úgy látszott elfelejtettek, megjelent Balrog őrnagy, majd még néhány vezérkari tiszt, végül Nyírő, a laktanyaparancsnok is.

Mint valami majmot, mutogattak a Kilósék, hajbókoltak, míg én egykedvűen figyeltem őket vigyázz állásban. De bármikor benyitottak mindig fekve találtak, még ha fel is pattantam vigyázzba vágni magam.
Nyírő is áll előttem és néz nagy szemekkel. Az ágyam összegyűrve, a könyv kinyitva rajta és ezt látva lassanként csak leesett nekik, hogy jelen pillanatban én nagyon jó helyzetben vagyok.

A büntetésnek példásnak kéne lennie, de eddig csak vaskos irigységet szült. Az orrom előtt beszélte meg Nyírő a Kilóssal, hogy ez így nem lesz jó, inkább tegyenek vissza szolgálatba, mert ez így nem fogja a kívánt hatást elérni.

Éppen ezért pontosan úgy, ahogy a többieket, levezényeltek délutános szolgálatra Ferihegy 1-re.

Semmivel nem álltam kinn kevesebbet és semmivel sem többet. Nem vagyok kiváltságos már, de figyelemmel sem kísérnek.
Ez a laktanyafogságom.

331

Június 23. Kedd

A hatodik Rövid Ugrásom ez a mai. Este 10-kor adtam le, ma reggel 6-kor már megint felvettem a szolgálatot. Ferihegy 1-re osztottak be újra. De végre ez most kutyás szolgálat, Szemit vittem magammal.

Mike törzsőrmester a kutató ügyeletes tiszt. Sosem igazodom ki rajta. Igazából rendes, de valahogy nem következetes. De persze nem elvárás, miért lenne? Ma két szovjet és egy iráni gép jött, amihez nekem ki kellett menni, de sokkal tovább hagyott kinn a betonon, mint, ahogy vártam. Először jött a két szovjet, majd három óra múlva az iráni. Az érkezések közt behívhatott volna, de nem tette.
A két Aeroflot gépen csak feketék utaztak, ennyit sose láttam egyszerre. Hangosak, zajosak, a földi utaskísérőknek folyamatosan instruálni kell őket, hogy ne széledjenek szét. A kopasz Tokos van kinn mellettük. Enyhén köpcös kis fürge szemű srác, láthatóan nem tud hatásosan megjelenni, hogy a látványától a feketék jobban viselkedjenek. Nem egyenesen indultak el a lépcsőtől a buszhoz, hanem megnézegették többen a kerekeket, a hajtóművet. Ez érthető, engem is érdekelt, úgy meg pláne értem, hogy otthon beszállnak ebbe a gépbe a szavannán és azt még értik, hogy mitől megy az elefánt, de hogy mitől megy ez, azt nyilván kevéssé. Már ott tartanak, hogy az egyik bakot tart a másiknak, hogy az jobban belásson a hajtómű kráterébe. A földi utaskísérőt teljesen figyelmen kívül hagyták, hiába magyarázott nekik, szélesen gesztikulálva. Tokos kiinteget, hogy segítsek, mert ő inkább foglalkozik a rendesebbekkel, akiket nehezen bár, de kézjelekkel, és a „kurva anyád, szállj már fel a buszba” vezényszavakkal a helyükre lehet küldeni.
Határozott léptekkel indultam fel a betonra a fű széléről és amikor már viszonylag közel voltam a két igazi renitenstől, amilyen mély hangon csak tudtam, rájuk kiáltottam és egy náci karlendítés-szerű mozdulattal leparancsoltam őket egymásról. Szemi a kiáltásomra felkapta a fejét, meg valószínűleg a szokásostól eltérő mozgás is felkeltette a figyelmét, mert kihúzta magát, a farkát magasra emelte, fülei dárdaként meredtek felfelé és iszonyú szigorúan nézett a két feketére. Hosszú szőre az erőltetett menetben ütemesen rezgett rajta és sokkal robosztusabbnak mutatta, mint amilyen valójában volt. Ez így együtt megtette a hatását, a renitens négerek tízpontos levegőgyakorlattal ugrottak le egymásról és sprinttel vegyültek a többiek közé. Így, hogy sok feketét láttam együtt, ijesztően egyformának tűntek. Ráadásul valami sportklub vagy egyetemi válogatott tagjai lehetnek, mert mindegyik drapp nadrágot és fehér inget visel.

Én megtiltanám nekik az egyenruhát. Megkülönböztethetetlenek.

Nem tudom mi ütött belém, talán karlendítéstől, de mindenesetre kirobban belőlem a kápó. Nem akartam ezektől semmit, de egy intés tőlük, hogy bocsi, az valahogy hiányzott. Annyira, hogy odatrappoltam a csoporthoz, megint kiáltottam, hogy hé, és mivel nem ismertem meg, kik rendetlenkedtek, találomra rámutattam közülük kettőre, majd egyenes karral magam elé döftem az ujjammal, hogy ide álljanak. A vidám csoport egy pillanat alatt kővé dermedt, a mosolyok lefagytak. Ahogy csukódtak be a szájak és halt el a fogak fénye, úgy lett egyre csillogóbb az a sok biliárdgolyó a szemgödrükben. És a tágra nyílt szemhéjak alól a rémület vibrált. Akikre rámutattam, hirtelen egyszerre szólaltak meg, magyarázták, hogy nem ők voltak, és tényleg látszott, hogy be vannak rezelve.
Féltek.
Ez most szarul esett, ellenkezésre, pimasz pökhendiségre számítottam. Erélyes akartam lenni, ellentmondást nem tűrő, de ezt most így hogy? Még mérgesebb lettem rájuk.

– Menjetek a picsába! – legyintettem feléjük és valóban nekikezdtek, mert villámgyorsan felpattant mindkettő a buszra.

Miután elmentek Tokos odajött és belecsapott a kezembe, hogy ez nagy volt öregem! Azért a kutyától, hogy beszartak!

Nem tudom, nem lett jókedvem. Mindig azonnal az orromra koppintanak fentről. Vagy bentről, vagy mittudomén. Ahogy valami olyat csinálok, amit nem annyira érzek én sem helyénvalónak, azonnal kapok valami pofont. Miért nem lehettem egy kicsit geci? Nem lehetett volna, hogy ellenkeznek, én meg kipróbálom végre egyszer, hogy milyen élni a rám ruházott hatalommal? Esetleg visszaélni? Honnan jönnek ezek, hogy egy kiáltástól teli rakják a gatyájukat? Nem lehetett volna, hogy kipróbálom és csak később szégyellem el magam? Magamtól. Amit én csinálok, amiatt? Nem pedig az ő reakciójuktól? Azt képzeltem, geci leszek, ők szemtelenek, erőlködünk egy kicsit egymással, de aztán ők így is, úgy is felszállnak a buszra, majd amikor elmennek, én átgondolom, mit műveltem és elszörnyülködöm magam és lelkiismeret furdalásom lesz.

De nem, mindig azonnal pofára esem. Ha megfordulok kocsival záróvonalon, akármennyire nézek körül, mindig a rendőrök karjaiba kanyarodom rögtön. Még az a gondolat sem suhanhat át az agyamon, hogy na, ez meg van. De amúgy ez valahogy a vezetésnél rögtön elkezdődött velem. Korengedménnyel alig több, mint tizenhét évesen jogsit szereztem.
Apu kisgyerekként megtanított vezetni, a KRESZ nagy részét az utazásainknál tőle ellestem, így a jogosítvány megszerzése gyerekjáték volt. És Apu hihetetlen ajándékkal lepett meg. Aznap amikor délután végre az okmányirodában átvehettem az vezetői engedélyt, előtte délelőtt elvitt egy közeli ház parkolójához, ahol egy Trabant eladója várt ránk.
Húszezer forintért megvettük az öregecske, de patent kis okkersárga autóját. Apu nekem vette. Majd kiugrottam a bőrömből, kínszenvedés volt kivárni a délutáni ügyfélfogadási időt. Átvettem a jogsit és rohantam haza, hogy beülhessek a kocsimba.
Apu olyannyira megbízott bennem, hogy fel sem merült, hogy beül mellém. Én emiatt nagyon hálás voltam, mert úgy szerettem volna menni először, mint aki a maga ura. Úrvezetőként megízlelni az önálló helyzetváltoztatás élményét. Tettem egy kört a kerületben és életemben először tankoltam. Elvarázsolt, hogy amint elfordítom a fényszóró kapcsolókarját, felgyullad a műszerfal világítás és megmutatja mennyivel megyek, meg, hogy hány kilométer van benne. Egy komplett űrsikló pilótafülkéjében éreztem magam. Persze minden autónk ilyen volt, de ez az enyém volt, minden kar és pedál meg persze a kormány engem szolgált.
Másnap este újra kocsikázni akartam, persze elvittem Aput egy körre, akkor, amikor azt éreztem, teljesen belaktam a kocsimat és nem vizsgadrukkal mutatom neki forgalomban a vezetési tudásom, hanem meginvitálom egy kicsit csavarogni együtt a környéken. Akkor azt éreztem felnőttem. De ez nem tartott sokáig, mert már másnap vad huligán lettem, próbálgattam a kocsi határait és meg voltam győződve, hogy az enyémek messze azon túl húzódnak. Bőven a megengedett sebesség felett száguldoztam, igyekeztem csikorgó kerekekkel bevenni a kanyart. Azt utáltam, hogy tél lévén figyelnem kellett, hogy csak száraz úton haladjak. Az Erzsébet királyné útján döngettem a Bosnyák tér felé, közben minden gyalogost megnéztem, hátha engem figyelnek, ahogy száguldok. Büszke voltam nagyon. Néztem oldalra hosszan, majd amikor visszafordítottam a fejem, felkiáltottam.

– Bassza meg!

Állt előttem a kocsisor. Rémülten tapostam a fékbe, de tisztán látszott, hogy ez nem elég. Meg is csúsztam, oldalra fordult az autó, úgy sodródott előre, ekkor önkéntelen felengedtem a féket, és amint megtapadtak a gumik, belőttek a sínek közé.

Az út jobb oldalán közlekedik a 62-es villamos, felugrattam az utat a villamos pályától elválasztó, méter széles járdaszigetre, átrepültem rajta és pont a villamosút közepén landoltam. Mindkét villamos pályára belógtam. A sín megütötte a trabi alját, megnyomta a küszöböt, emiatt nem nyíltak az ajtók, rémülten pislogtam a távolba, nem jelenik-e meg villamos.

Ekkor hangosan kocogtattak az ablakomon. Négy marcona kőműves állt kinn. A mögöttem haladó IFA utasai jöttek segíteni.

Letekertem az ablakot.

Egy mély dörmögő hang rezgette meg mellkasom, meg a kasznit.

– Jól vagy, öcsi?

Mi az, hogy öcsi? Jogsim van!

– Nem nyílik az ajtó. – mondtam kicsit vékonyabb hangon, mint szerettem volna.

– Annál nagyobb baj ne legyen! – röhögtek fel mindannyian, de akkor már levegőben voltam újra, mert a négy kerék felett megragadták a kasznit, megemeltek és egyszerűen kisétáltak velem az útra.

De azért megadták a kegyelemdöfést.

– Merre mennél, öcsi?

– Amerre az orra áll. – úgy éreztem, mintha egy lendkerekes kisautóban ülnék és a megfelelő sávba téve majd meglöknek, elindítanak. Hogy ne forgolódjon itt a kis hülye, állítsuk irányba.

El se köszöntek, letettek és mentek is vissza a teherautójukba. Szóval minden alkalommal, amikor fejembe száll „a király vagyok” érzése, pofán vág egy hülye szitu. Persze azért még nem lettem ezzel megszelídítve, mert két nap múlva csak összetörtem a trabit.

Amint a feketéket elvitték, leciháztuk Tokossal a gépeket, kaptunk szendvicset meg üdítőt. Tudom, hogy nagyon nem lett volna szabad, de a szendvicset megfeleztem Szemivel. Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha nem a megfelelő kajaidőben adok neki enni, nehogy elkezdjen rákattanni a kajára, aztán a kéregetésre. De valahogy így éreztem korrektnek, együtt érdemeltük ki, együtt szolgálunk, testvérek vagyunk. Mivel Mike nem hívott be, kinn töltöttem az időt amíg az iráni gép meg nem jött, ott maradtam a betonon Tokossal. Röhörésztünk, beszélgettünk, sokkal gyorsabban telik így az idő. Az iráni gépről nem adtak le nekünk semmit. Egyszer csak Mike törzs kiszólt nekem rádión, hogy azonnal menjek be. Közben láttuk, hogy jön Tokos váltása is. Messziről mondja is, hogy Mike távcsövön látta, hogy összeálltunk. Vagyis megbuktunk. Nem lehet a szolgálati helyet elhagyni, nem lehet két szolgálatot teljesítő katonának beszélgetni, együtt időt tölteni. De azért mi együtt is ballagtunk be. Mike alaposan leteremt bennünket és az a büntetésünk, hogy aznap nem megyünk már ki szolgálatba. Tényleg nem értem a tiszteket. Mennyire látják azt büntetésnek, hogy mások szívnak kinn helyettünk is? Igaz, hogy beígéri, hogy jelenteni fogja az esetet, szóval lehet ez rosszabb még. De délután szó sem volt erről a bukásomról benn a laktanyában, viszont betettek újra éjszakára kutyázni F1-re.

A hetedik Rövid Ugrás.

351

Június 3. Szerda

Délelőtt 2-n, kampó. Vagyis délelőttös kutya nélküli, sima őrszolgálat Ferihegy 2-n.
Mike a kutató ügyeletes, egy fiatal hivatásos törzsőrmester. Alapvetően rendes tag, igyekszik a szolgálatot úgy beosztani, hogy mindenki jól járjon. Amiatt, hogy három hónap késéssel kerültem a 2. századhoz, azok a hivatásos kutügyesek, akik állandóan ezt a szolgálatot adják, nem ismernek. Sosem járnak a laktanyába, a konyhába meg még úgyse jöttek soha. De sűrűn van olyan, hogy a kutató ügyeletes a beosztás elkészítését a rangidős sorállományra bízza, ők viszont tisztában vannak a korosztályokkal. És ez alapján alakítják a beosztást.

Ma rendesek voltak velem, nem takaríttattak és elég jó szolgálati helyekre tettek ki. Például okmányosra most már egyre ritkábban tesznek.
Az okmányos olyan szolgálati hely, ahol a reptéri dolgozóktól az igazolványukat el kell kérni. Megállítani az autót és minden benn ülő kártyáját ellenőrizni kell. Szívás nekünk is, a sofőröknek meg tele van velünk a tökük. Dolguk van, sietnének, lehet, hogy több generáció óta dolgoznak itt, és minden alkalommal meg kell állniuk és bemutatni az igazolványokat. Van olyan tag, aki nem is nagyon akar megállni, az utolsó pillanatban fékez, olyan gyorsan mutatja fel a kártyát, hogy akár makk ász is lehetne, a gázra tapos és elrobog.

Mit lehet az ilyennel csinálni?
Lőjem le?

Csak azt lehet, hogy kiáll az ember az útra és bízik benne, hogy azért a végén csak megáll előtte az autó. A sofőr felőli oldalon kell az ellenőrzést végezni, következésképp a felezővonalon, vagy inkább a másik sávban állunk. Igazán komfortos egy kerozinszállító kamiont ellenőrizni, mikor szemben is egy ilyen robog el és a kettő közt áll az ember behúzott hassal, hogy keskenyebb legyen.
Ide általában kopaszokat tesznek.
Birkózzanak ők a határőrség tekintélyével meg a civil kurázsival.

Mikének talán szólt valaki, hogy nem kopasz vagyok és talán arról is, hogy amikor szakács voltam, tisztességes voltam többé-kevésbé mindenkivel. Vagyis jó arc vagyok. Bár ezt Mikének sem és soha egyetlenegy hivatásosnak sem sikerült bemutatnom. Jó fejnek csak hírből ismerhettek. Csöndesnek, visszafogottnak tűntem, bár látványra inkább unottnak, ha szóltam, lényegre törő voltam, de érzésre inkább gunyoros.

Egyik tisztnek sem lettem a kedvence.

Határőrjárőr fegyverhasználatára vonatkozó rendszabályok (Elméleti oktatáson általam készített jegyzet)

Fegyverhasználat általános szabálya:

- minden esetben függőlegesen, a légtérbe.
- zárt egységben csak parancsra.

 Fegyverhasználatot megelőző intézkedések:

Fegyverhasználat esetei:

a) fegyveres határsértő ellen

b) csoportos határsértés esetén, ha a támadás veszélye fennáll

c) ha tiltott határsértés, embercsempészetet légi járművel követik el

d) a szolgálatellátás akadályozása testi erővel

e) mások élete vagy testi épségét súlyosan veszélyeztető, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető esetben

f) saját élete és személyes szabadsága ellen intézett támadás, illetve az ilyen támadással közvetlenül fenyegető magatartás elhárítása, illetve megakadályozása

g) súlyos bűncselekmény elkövetőivel szemben, illetve ezzel alaposan gyanúsítható személlyel szemben

h) büntetés végrehajtás vagy eljárás előtt vagy közben az az elől elmenekülő személlyel szemben

i) a budapesti FEP-en terrortámadás esetén vagy légi jármű hatalomba kerítése során, ha más mód nincs a fegyverhasználat jogossá válik.

FEP-en súlyos bűncselekmények:

tiltott határátlépés, embercsempészés, külföldre szökés, terrorcselekmény, légi jármű hatalomba kerítése esetén.

Tilos a fegyverhasználat:
- olyan személlyel szemben, akivel szemben a fegyverhasználatot nem teszi lehetővé semmi esemény

- 14 éven aluli gyermekkel szemben és terhes nőkkel szemben.

 Jogos védelmi helyzetben az ellen is használhat fegyvert, akivel szemben a fegyverhasználatnak nincs helye.

Tilos, ha a fegyverhasználat sikeres, akkor a továbbiakban fegyverhasználatnak nincs helye.

Vegyes rendelkezés:
kötelező fegyverhasználat elmulasztása, illetve jogtalan fegyverhasználat esetén büntető jogi eljárást indíttatnak ellene.

 A nem fegyverhasználatnak minősülő eseményt is jelenteni kell.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.

444

 Március 2. Hétfő

Négyszáznegyvennégy!

Annyira szép számsorozat! Lesz még néhány ilyen, 333, 222 111. Ma elhagyom a 444-et és elkezdem közeledni a 333-hoz.
Az általam letöltendő legnagyobb egység az év. Abból egy kereket töltök benn. A második legnagyobb egység amit benn töltök, az év fele. 6 hónap, 180 nap.
A következő legnagyobb egység ez, az azonos számjegyekből álló napok közti idő. Vagyis 111 naponta van egy azonos számjegyekből álló nap. Ha 15 nappal hosszabb időre hívnak be, akkor 555-el kezdtem volna, de nem így indult, tört szakasszal kezdtem, pár nap múlva lesz 100 napja, hogy bevonultam. Viszont ilyen szép számból csak 4 van benne a katonaidőmben, és most megvan az egyik.
A 444.

Gyönyörű szám.

Egy új vallás szimbóluma lehetne. Teljesen ellentéte például a 666-nak. Ez utóbbi szárai jobbra felfele állnak, a 444-nek a szárai képzeletbeli folytatása balra lefele, míg a testükben a 444 felül, a 666 alul hangsúlyos. A 666 csak görbületekből áll, csupa hajlat, a 444-et alkotó vonalak egyenesek, szöget zárnak.
A 666 lágyságot sugároz, a 444 merevséget. Hangzásukban a 666 mély tónusú, a 444 magas. És ha a 666 a sátánizmus jele, akkor a 444 lehetne a Tisztizmus szimbóluma.
Ahol bár nem teljesen szabad akaratukból, de elkötelezett hívek állnak rendelkezésre, a nyilvánosságtól távol, izoláltan lehet hódolni a liturgiának, a Tiszt az Isten és merev mint a szög. Az intuíció, a megérzés, az empátia ismeretlen, tán üldözendő tulajdonság.
Ahol a Tiszt megkövetelheti a gondolkodás nélkül született téves döntései és elméletei tiszteletét, ragaszkodhat az azzal való azonosuláshoz.
Mereven.
Tisztizmus.
444.

Behivatott Cupi újra. Körülményesen kezdte, de csak kibökte, hogy megvitatták az ügyemet a vezérkarban és abban állapodtak meg, hogy most az egyszer szemet hunynak a botlásom felett, most még bizalmat helyeznek belém, remélik, hogy megérdemlem azt a kedvezményt, amit a jó magaviselet megelőlegezéseként utaltak ki. Tekintsem úgy, mint egy előre adott érdemjegyet, aminek becsület kérdése megfelelni. Bár ő személy szerint azt a véleményt osztja, hogy pont ebben a kérdésben buktam el, mert szerinte sunyin elloptam azt a napot és lapítottam, hogy ki ne derüljön.

Ő maga ezzel a döntéssel nem ért egyet, mert ő olyan lendülettel venné el tőlem, hogy kipenderülnék az ajtón. Tudom-e, hogy ha rajta múlt volna, kiadta volna a körözést, katonaszökevénynek nyilvánított volna.
A vezérkar túlzottan jó indulatú, pont ezzel az üggyel lehetne példát statuálni.

Hallgatom, nézem, ahogy mondja.

Na ne már! Most komolyan ez akkora ügy? Tényleg ezen rugózik a vezérkar? Nincs ezeknek jobb dolguk? És hogy én vagyok ezért a hibás tényleg? Ez komoly? Az a baj, hogy nem ismerem el készséggel a felelősségem abban, hogy hibázott?

De látszik, hogy tényleg kiadta volna a körözést. Annyira ragaszkodik ahhoz a teóriához, hogy én vétettem. A gondolatot, hogy hibázott, nyilván így könnyebb elengedni.

Nem szólok semmit.

Engem meg így könnyebb elengedni.

Le is léptet.