230

Október 2. Péntek

Lehet, hogy csak én gondolom azt, hogy látszanak az izmaim, mert mintha a tegnapi bemutatóm hatástalan lett volna, ugyanis délután élesítgette a körmét rajtam a Bakonyi. Körletszemlét akart velem csináltatni, célzott rá, hogy most gatyába ráz, és ez folyamatos lesz. Majdnem ilyen egyszerűen ment minden, nem volt semmi sallang, előjáték, hogy „hej Dvorszky, de nehéz eset vagy, de azért majd hozzánk idomulsz”, vagy valami egyéb felvezető diskurzus, nem, semmi ilyen.

Belépett. Mondta, hogy körletszemle van, én csinálom, 20 perc múlva megnézi.

Még rendezgettem a dolgaim a szekrényben, épp benn kotorásztam, mikor ezt a hátamba vágta. Elöntötte a vér a fejem, úgy éreztem, most nincs türelmem végigjátszani a fokozatokat, hogy most kicsit ellenkezem, de megcsinálom, aztán minden nap kicsivel többet engedek meg magamnak egy igazi konfrontációig. Most egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Meg persze a bukott nehézfiú voltam, ráadásul miatta, úgyhogy nem gondolkodtam sokat, elkaptam a karját, és a rémült kerek szemét tartó, csodálkozó kocka fejét hordozó nyeszlett testét hozzábasztam a szekrényhez.
Odaszorítottam, vállal rá is dőltem, és halkan és fenyegetőn belelihegtem a képébe, hogy ezt fejezze be, nem fogok én a kénye-kedve szerint ugrálni. Most maradjunk ennyiben, de csak egy kicsit érezzem igazságtalannak a legközelebbi ténykedését, csak egy enyhe sejtésem legyen, hogy rosszban sántikál, letépem a fejét.

Megfagyott a levegő a körletben, és mindenki az utolsó mozdulatába merevedett. Mikor elkaptam Bakonyi karját az összes bennlévő szobatárs felemelkedett, hogy jobban lásson, emiatt most, hogy megfenyegettem, úgy tűnt, mind vigyázzban áll. Ez az ünnepélyesség meghatott.
Még egyszer Bakonyi szemébe néztem mélyen, majd a karjánál fogva a körletajtó felé löktem. Csak annyit mondtam, hogy ne legyek ünneprontó, hogy „kifele”.
Tudta, hogy komolyan beszélek.

Kiegyenesedett és nagy lépésekkel elhagyta a szobát. Mintha egyúttal pihenjt vezényelt volna a bentieknek, mindenki elmozdult a vigyázzállásból, és kihúzta a csíkot. Bakonyi hangját hallottam kintről, a folyosóról, ahogy méltatlankodott. Itt benn nem volt nagylegény, most erősítést gyűjt. Leginkább a saját korosztályával beszélik meg, hogyan szívatnak majd meg.

Kezdetben szétáradt a büszkeség bennem. Ilyet még sohasem csináltam, kurva jól éreztem magam tőle, tényező lettem, már nem vagyok megkerülhető.
Van akaratom és tudom használni.
A testem és a hírem segítenek.
Leültem az egyik alsó ágyra, magam elé húztam a stokit, mint egy kis asztalkát és az öregségem, a bátorságom, az erőm tudatában kedvtelve vizsgálgattam a Centimet.

De aztán kezdett feldühíteni a kinti susmorgás, majd hallottam a Medve hangját, hogy ezt nem lehet tűrni, mégiscsak egy öreg katonának ugrottam neki és, hogy ő most megmutatja. Közvetlenül az ajtó előtt háborogtak, mindent tisztán hallottam. És ettől egyre dühösebb lettem. Nem tudom, hányan és kik vettek részt a beszélgetésben, valaki a háttérből győzködte Medvét, hogy hagyja a fenébe, de Bakonyi mindig félbeszakította, hogy Medve ezt nem tűrhetjük.

Ekkor Medve benyitott.
Itt már nem volt visszaút, most már végig kellett csinálnom. Ha ezt tudatosan kellett volna, akkor biztos, hogy nem sikerül. De mostanra az a sunyiság, amit Bakonyin tapasztalok mindig, meg az a nagyképűség, amivel Medve benyitott, elmosta a tudatom.
Amikor nyílt az ajtó, felálltam az ágyról, de volt ebben az önkéntelen mozdulatomban valami olyan fenyegető, hogy Medve megtorpant a küszöbön. Keze még a kilincset tartotta, leheletnyi zavart éreztem, mintha nem erre számított volna.
Talán azt gondolta, hogy be leszek rezelve, könnyű dolga lesz, és védekezem majd, vagy még azt se, hanem csak hagyom, hogy leteremtsen. De úgy álltam ott, mint King Kong, akinek megsértették a territóriumát.
Ő nem ebben a körletben lakik, így ez tulajdonképpen igaz is.
Érezhette is.


Rémesen bosszantott, hogy egy olyan alak lépett be engem rendbe tenni, akihez semmi közöm, akinek ehhez az ügyhöz semmi köze. Bosszantott Bakonyi gyávasága, de tudtam, hogy mindig Medve mögül fog nekem dirigálni, ha hagyom magam.
Hát nem hagytam.
Tudatos ez nem lehetett, mert akkor féltem volna, tartottam volna Medvétől meg a következményektől, de ahogy nyílt az ajtó, úgy csukódott az agyam. Felálltam és mielőtt a bizonytalansága enyhült volna, öblös hangon rákiáltottam.

– Medve! Rád is érvényes, amit a Bakonyinak mondtam! Húzd ki a beled a körletből!

Nagyon idegen szerep ez nekem, alig emlékszem olyanra, hogy megemeltem volna a hangom. Robival igen, de az ott egy folyamat eredménye volt, mostanra szinte teljesen elmúlt. Viszont ebben a percben előjött ez a képesség és a hangom nem volt erőtlen, ijedt, hanem átment, amit gondoltam.

Hogy nyomatékosítsam a szavaim, lenyúltam a stokiért, megfogtam a lábát az ülőlap alatt, és mint egy dárdát hajítottam el. Medve hamar rájött, hogy nem viccelek és még mielőtt elengedtem volna a stokit, már kinn is volt és bevágta maga mögött az ajtót, így a fémkeret hatalmas kongással, döngéssel csapódott neki. Nem figyeltem, hogy megölhetem-e, kárt okozhatok-e benne vagy bármi másban. Csak amikor visszaültem az ágyra éreztem meg, hogy gáz van velem, csőlátásom van.
Nem tudtam, hogy ilyen az elvakult düh.
Hogy ennyire lekorlátozza az érzékelést, hogy mindent kitol maga mellől, mint a kakukkfióka és átveszi az irányítást. Lassanként tértem vissza magamba, velem az ijedtség, hogy most mi lesz? Jelentik-e a tiszteknek, vagy, hogy egy brutális, öregekkel verekedős időszak jön-e? Mindkettő ijesztő lehetőségnek tűnt, de mivel egy fél órán keresztül senki nem zavart, lenyugodtam. Már régen fenn olvastam az ágyamon, amikor Répa nyitott be.

– Csak én vagyok. – mondta, miközben az ajtóval óvatosan benyomta a földön fekvő stokit. – Hallom bekattantál!

Elnevettem magam Hát ja, így is mondhatjuk, bekattantam. Nagy vonalakban elmondtam, mi történt, biztosított, hogy jól csináltam, Bakonyit ő is nagyon utálja, csak szóljak, segít bárki ellen.

Este az ágyban miután a körletben helyreállt a rend, nem beszéltem senkivel, Bakonyi meg szolgálatba ment, volt időm ezen morfondírozni. Ma először veszem hasznát a nemrég szerzett testi erőmnek.

És most, hogy láttam mennyire hatékony tud lenni ez, rettentő jól esett. Nem vagyok nyámnyila marha.

271

Augusztus 22 Szombat

Megyek kifelé a szarból!!!!!!! Letöltöttem a felét!!! Most már minden perccel többet voltam katona, mint amennyi a végéig eltelik. Mámorítóan jó érzés. Még akkor is, hogyha összességében beláthatatlanul messze van még így is.
Jövő május.
Atyaég.
9 hónap.
Borzalmasan sok.
És ha visszanézek, még jobban megrettenek. Ha felidézem az elejét, attól a naptól, hogy megtudtam, vonulok, beugranak képek, a bevonulásról, arról az ijedelemről, hogy mi lesz velem, az első napokról, úgy érzem fényévek teltek el azóta. Olyan embertelenül hosszú volt, hogy a sírás kerülget, ha belegondolok, hogy ugyanannyi van hátra, mint amennyi letelt.

A soproni hetek, a menetelés a havas lőtér felé, az állandó üvöltözés, hogy kis nyomorult senkivé akartak tenni, részévé egy nagy monstrumnak, ahol nem számítok, Réz Misi, Szabó alakja, a bikanyakú olyan, de olyan messze vannak, hogy nehéz elhinnem én éltem meg.
Mintha egy másik élet lett volna, ahová innen be tudok tekinteni. Adyliget is csak azért nem annyira távoli, mert nemrég jártam ott, de igazából, mint kísértet mozogtam, minden ismerős volt, de csak rossz álom hasonló díszleteként, nem tapasztalatként. Holott tudom, hogy ott kaptam szakács kiképzést.

És nem is volt olyan rég, még nincs három hónapja, hogy már itt Ferihegyen sem szakács vagyok, de az is elérhetetlenül távolinak hat. Ha azt kéne végigélnem újra, ha az a katonaság lenne előttem, ami mögöttem van, ha holnap a tegnapi napomat, holnapután a tegnapelőttit kapnám, hogy haladjak a szakácskodás, Adyliget, Sopron felé és végül a bevonulással leszereljek, ha ez állna előttem, nem bírnám ki. Akkor be kellene vennem az összes Algopirint, meg Polivitaplexet amit Anyu behozott nekem most a szobámba.

Ezt még egyszer nem tudnám végigcsinálni, olyan kegyetlenül hosszú.
De érdekes szerkezet az agy.
Pontosan tudom, hogy előrefelé ugyanannyi van, mint amennyi hátrafelé lement, mégis rövidebbnek látom, ami előttem van. Egyre öregebb vagyok, lassan ez tiszteletet fog parancsolni, senki nem fog baszogatni. Igazából már most nem olyan rossz a helyzet, mert ugráltatni már rég nem tud senki. Van, hogy valami szopást nem tudok elkerülni, de nem kényelmes dolog senkinek sem munkára fogni engem.
Ezért egyre ritkábban teszik.
Akkor jellemző ez, ha valakinek kifejezetten a bögyében vagyok. Ilyen alak sok van persze, de csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy ezt konfrontálódással is jelezzék. Ismerem a repteret mint a tenyerem, ott sok meglepetés nem érhet, talán a tél, ami fenyegető.

Más alakulatokhoz, határszélhez, főleg nyulakhoz viszonyítva még így őrszolgálatosként is tulajdonképpen királyi dolgom van. Hülyeség lenne ezek mellett úgy éreznem, hogy hosszú, meg pláne, hogy nem bírom ki. Mert az ugyan tény, hogy hosszú lesz még, de minden levegővétellel, minden perccel, minden nappal, minden héttel kevesebb és kevesebb.
És ez is tény.
Tehát mégiscsak rövidebb, ami előttem van, míg ezt átgondoltam, az ehhez használt idő is közelebb vitt a végéhez.

376

Május 9. Szombat

Délelőtt Csabi meghibbant. Csabi csendes és ostoba augusztusi leszerelő körlettársam. Olyan erélytelen, nem is, inkább vértelen, alig lehet észrevenni, hogy létezik. Amikor beszél vagy csak megszólal, ha felé is néz az ember, nem igen látja meg, hosszan lehet az arcába bámulni azzal a tudattal, hogy a csupasz falon pihen a tekintet. Ha meg mozog, akkor csak a szele ér el, ahogy az amúgy terebélyes, kövérkés testével félfordulatokat megtéve áll félre a szembejövő útjából, ha az ember fel se néz, akkor sem tud vele összeütközni.

Reggeli után közölte velem, hogy úgy döntött, ma én csinálom a körletszemlét.

Igazán jóízűt nevettem, majd mondtam neki, hogy én meg ma úgy döntöttem, én csinálom a körletszemlét.

Hoztam seprűt, vizet, felmosófát, rongyot, szóltam neki, hogy húzzon fel az ágyára, mert útban van és nekiláttam. Letöröltem a szekrények tetejét, a karnis felső részét meg az ajtókeretet, amikor Csabi megemelte az ujját, hogy mutassa, hol még, visszamutogattam, és mondtam neki, hogy kussoljon, most én csinálom, ebbe most nem ugat bele. Felsöpörtem, felmostam, még az ablakokat is lemostam, ragyogott minden, aztán elmentem jelenteni az alegységügyeletesnek. Előtte még rászóltam Csabira, hogy le ne merjen mászni, hogy összetapossa a fénylő padlót, mert akkor neki kell újracsinálni. Idegesen felröhögött, én ugyanígy visszaröhögtem:

– Hehe, hehe, ne gondold, hogy viccelek.

Az AEÜ elfogadhatónak találta a körletet.

– Oké Csabi? – kérdeztem tőle kicsit fenyegetően, de nem vártam meg mit válaszol, felmásztam az ágyamra.

Csabi meg a szopatás. Röhej! Hogy juthatott eszébe ez egyáltalán?

Csak az lehet a magyarázat, hogy olyan mélyen van az ázsióm, hogy ilyen szar alakok is azt érzik, velem még ők is genyózhatnak.

Nem tudom, hogy jutottam ide, mindenesetre ez nagyon nem jó így. Valahogy tiszteletet, félelmet vagy valamit kell keltenem, hogy ne, ne érezzen senki előjogokat ahhoz, hogy engem ugráltasson. Inkább nem is kell se tisztelet, se ne féljenek. Csak kerüljenek el.
Illetve térjenek ki.
Az mindenkinek jobb lenne.

377

Május 8. Péntek

Koltay a csüti. Öt percet késtem, de nem szólt semmit. Nem is értem, már a kapuban figyelmeztetett az őr, hogy elkéstem ebből iszonyú botrány lesz, Koltay is nézte az óráját hosszan, amíg behúztam magam mögött az ajtót, de csak erőt-egészséget kívánt miután bejelentkeztem nála, és intett, hogy húzzak fel a századhoz. Arra tudok gondolni, hogy mindez amiatt volt, mert tudták 30 nap után voltam most szabadnapon, kíméletesebbek velem.
De igazából nem tudom.

Tegnap nagyon hideg volt napközben, mikádóban mentem ki.  De persze tudom, hogy azt már nem vehettem volna fel, már tavaszi öltözetben megyünk haza, de úgy éreztem, anélkül megfagynék. Megbeszéltük Apuval, hogy este 9-kor beadja a kerítésen. Abban nem jöhettem vissza, mert ma viszont olyan jó idő volt, hogy a napnál világosabb volt, nem lehet rajtam mikádó.

Ahogy beértem ma, átvettem a gyakorlót, Koltaynak intettem, hogy mennem kell a konyhára a zárásban segíteni, csak bólintott, nem akadékoskodott.

Apu pontban 9-kor valóban megjelent, elsuttogtam, hogy nincs semmi gáz, beértem, a kabátot meg el tudom tenni, megúsztam. Elváltunk és valóban bementem a konyhára, hogy a csüti utasítására vagyok itt. Kussoltam, betettem a kabátot az öltözőszekrényembe és tényleg segítettem a zárásnál.

Délelőtt még otthon elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam amúgy majdnem nullásra. Soha ilyen rövid nem volt még. A bevonulásnál vágták valami hasonlóra, de akkor sem volt ennyire rövid. Fura érzés, mert sok hajam ugyan eddig sem volt, de ez, hogy szinte semmi nincs, olyan igazán védtelenné tett. Ezért nem is tudtam szó nélkül hagyni, hogy Robi, miután ma meglátott, azt ecsetelte, sittesnek nézek ki és, hogy lecsúsznának a fejemről a golyói. Mert ugyan azt el tudtam képzelni, hogy neki bevillan, hogy megszopat vagy valami ilyesmi kép, de ez a szituáció, hogy a fejemen csúsznak le a golyói, olyan életidegen, hogy még sértőbbnek is éreztem, minden másnál. Fenyegetőztünk, de aztán csak duzzogva szétváltunk, én takarítottam, ő meg szöszmötölt valami szarral.

Olvastam egy könyvet Konrad Lorenztől. A kutyák viselkedését írta le, és ebben volt egy sztori, miszerint ő, a saját tenyésztésű, vadonat új kutyafajtája egyik első egyedével sétált a lakóhelye környékén. Minden nap megtette az utat és az egyik kertes háznál az ő kutyájának esküdt ellenségével, egy hatalmas német juhásszal ugrott össze folyton. Nem fizikailag, csak az elrettentés szintjén, ugyanis a két kutya a kerítés két oldalán ugatott, elmehettek volna egymás mellett, de nem, ők hatalmas lendülettel acsarkodtak egymásra, miközben a rácsok mentén szaladtak fel-alá, kerítésoszloptól kerítésoszlopig.

Aztán egy nap renoválták a kerítést és az egyik végén jó darabon hiányzott. A két kutya mit sem sejtve kezdi a szokásos viaskodást, mikor mindketten kiérnek a kerítésen túlra és megállnak egymással szemben. Semmi nincs köztük. Mind a kettő megszeppen kicsit, áll és figyeli a másikat, míg végül nagyon lassan visszaoldalognak a kerítés széléig, önfeledten acsarkodni kezdenek újra és csak addig szaladnak már el, ameddig a kerítés tart.

Robival így viselkedünk. Ma minden körülmény adott volt a verekedéshez, felbosszantott kurvára, sikerült nekem is olyat mondanom, amitől ő kapta fel a vizet, kölcsönösen elküldtük egymást az anyjába, forgattuk dühödten a szemeinket, de mivel nem volt jelen a Basa, hogy lefogja Robit, így nem ugrott nekem. Én meg nem akarok verekedni. De ezt nem mutathatom, csak azt, hogy nagylelkűen elállok tőle, nyilván olyasmi tudatban, ami Robiban is munkál, hogy jól van én kegyelmeztem meg neki, hülye szarjankó, emiatt igazán nem érdemes ekkora ügyet csinálnom.

Aztán ma már nem piszkáltuk egymást többet.

A kabátot este inkább lenn hagytam az öltözőben, majd máskor felviszem, úgyse hiszem, hogy most olyan hamar várhatom, hogy használni fogom. Még ha kiengednek sem lehet már felvenni. Koltay nem szólt hozzám, mikor felmentem a körletbe.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.