271

Augusztus 22 Szombat

Megyek kifelé a szarból!!!!!!! Letöltöttem a felét!!! Most már minden perccel többet voltam katona, mint amennyi a végéig eltelik. Mámorítóan jó érzés. Még akkor is, hogyha összességében beláthatatlanul messze van még így is.
Jövő május.
Atyaég.
9 hónap.
Borzalmasan sok.
És ha visszanézek, még jobban megrettenek. Ha felidézem az elejét, attól a naptól, hogy megtudtam, vonulok, beugranak képek, a bevonulásról, arról az ijedelemről, hogy mi lesz velem, az első napokról, úgy érzem fényévek teltek el azóta. Olyan embertelenül hosszú volt, hogy a sírás kerülget, ha belegondolok, hogy ugyanannyi van hátra, mint amennyi letelt.

A soproni hetek, a menetelés a havas lőtér felé, az állandó üvöltözés, hogy kis nyomorult senkivé akartak tenni, részévé egy nagy monstrumnak, ahol nem számítok, Réz Misi, Szabó alakja, a bikanyakú olyan, de olyan messze vannak, hogy nehéz elhinnem én éltem meg.
Mintha egy másik élet lett volna, ahová innen be tudok tekinteni. Adyliget is csak azért nem annyira távoli, mert nemrég jártam ott, de igazából, mint kísértet mozogtam, minden ismerős volt, de csak rossz álom hasonló díszleteként, nem tapasztalatként. Holott tudom, hogy ott kaptam szakács kiképzést.

És nem is volt olyan rég, még nincs három hónapja, hogy már itt Ferihegyen sem szakács vagyok, de az is elérhetetlenül távolinak hat. Ha azt kéne végigélnem újra, ha az a katonaság lenne előttem, ami mögöttem van, ha holnap a tegnapi napomat, holnapután a tegnapelőttit kapnám, hogy haladjak a szakácskodás, Adyliget, Sopron felé és végül a bevonulással leszereljek, ha ez állna előttem, nem bírnám ki. Akkor be kellene vennem az összes Algopirint, meg Polivitaplexet amit Anyu behozott nekem most a szobámba.

Ezt még egyszer nem tudnám végigcsinálni, olyan kegyetlenül hosszú.
De érdekes szerkezet az agy.
Pontosan tudom, hogy előrefelé ugyanannyi van, mint amennyi hátrafelé lement, mégis rövidebbnek látom, ami előttem van. Egyre öregebb vagyok, lassan ez tiszteletet fog parancsolni, senki nem fog baszogatni. Igazából már most nem olyan rossz a helyzet, mert ugráltatni már rég nem tud senki. Van, hogy valami szopást nem tudok elkerülni, de nem kényelmes dolog senkinek sem munkára fogni engem.
Ezért egyre ritkábban teszik.
Akkor jellemző ez, ha valakinek kifejezetten a bögyében vagyok. Ilyen alak sok van persze, de csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy ezt konfrontálódással is jelezzék. Ismerem a repteret mint a tenyerem, ott sok meglepetés nem érhet, talán a tél, ami fenyegető.

Más alakulatokhoz, határszélhez, főleg nyulakhoz viszonyítva még így őrszolgálatosként is tulajdonképpen királyi dolgom van. Hülyeség lenne ezek mellett úgy éreznem, hogy hosszú, meg pláne, hogy nem bírom ki. Mert az ugyan tény, hogy hosszú lesz még, de minden levegővétellel, minden perccel, minden nappal, minden héttel kevesebb és kevesebb.
És ez is tény.
Tehát mégiscsak rövidebb, ami előttem van, míg ezt átgondoltam, az ehhez használt idő is közelebb vitt a végéhez.