2013.05.31. 06:00
(187. nap) Parázom
354
Május 31. Vasárnap
Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.
Azért a kutya érték.
Merem azt gondolni.
Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.
Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.
Elvittem.
Para. Ez a neve.
És tényleg.
Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.
Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.
Csoda hogy Para?
A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.
Nagyon szívesen levenném róla.
De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.
Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.
Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.
Nagyon tetszik.
A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.
Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.
Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.
Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.
Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.
Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.
11 komment
Címkék: vadász para harc félelem rács remény kontakt ablak szökés dollár szabad ügyelet feladat hatalmi tarkó büszke óvatos határsértő kennel járőr lőtt elfogó hatótávolságú fülel menetsebesség némethjuhász
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Rollende Landstrasse 2013.05.31. 10:04:28
Dvorszky határőr 2013.05.31. 12:35:22
Oldm4n 2013.05.31. 21:39:23
Dvorszky határőr 2013.06.04. 11:36:20
borzimorzi 2013.10.18. 16:26:44
Volt dolgom ilyen állattal (nagyapámé volt), nagyon nem volt egy dörgölőzős darab, sőt. De magamtól is éreztem, hogy csak lassan lehet hozzá közelíteni. Rendszeresen körbejártuk vele a területet (tanyával együtt majdnem 9 hektár összesen, de nem egy tagban). Ő jobban ismerte az utakat, mint én, és hol ezt, hol azt a részt jártuk körbe. Csak nagyon lassan lehetett hozzá közeledni, ételt soha nem fogadott el senkitől nagyapámon kívül. Napokba telt, mire egyszer a kezem ügyébe állt, hogy meg tudjam simogatni. De akkor is csak rátettem a kezemet. Majdnem egy hónap is elmúlt, mire igazán elfogadott és megszeretett, pedig mindennap órákat töltöttem vele. Az okos, erős, méltóságteljes kutyát nem árt tisztelni. Aki jó ember, nem lesz attól kevesebb, sőt.
Üdv:
b
Dvorszky határőr 2013.10.21. 15:44:40
Milyen fajtájú kutya volt nagyapádé?
borzimorzi 2013.10.25. 21:00:05
De nagyon édesek voltak a kicsik, el is kelt mindegyik. Akárki látta őket, elolvadt a kis pihe-puha gombócoktól. Pedig nagyapám megmondta becsülettel, hogy korcsok, csak úgy néznek ki, mint a német juhász kölykök. Ezt az egyet megtartotta magának. Kvázi én kaptam karácsonyra, de ottmaradt a tanyán. Jó másfél évvel később kerültem vissza, egy csúnya, hosszú kórház után. Úgy le voltam fogyva, hogy zörögtek a csontjaim. Az volt az orvosi utasítás, hogy sok séta a szabad levegőn és bőséges étkezés. Hát, a Pepi megsétáltatott rendesen... Jobb volt, mint bármilyen gyógyszer! Azóta is nagy szeretettel gondolok rá, pedig rég elhunyt.
Üdv:
b
Dvorszky határőr 2013.10.29. 16:41:39
Milyen klassz dolog gyerekként egy ilyen állat bizalmát, szeretetét bírni. szerintem kiegyensúlyozottabb lesz az akinek ilyen benne volt a gyerekkorában.
borzimorzi 2013.10.30. 21:12:01
Ilyenkor mindig eszembe jut. Mikor meghalt, úgy volt, hogy Mindenszentekre lemegyünk a faluba. Már előre vártam, hogy kicsit játszunk meg bóklászunk majd. De nem tudta megvárni, hogy odaérjünk, pár nappal előtte elhunyt.
Érdekes, amit a kiegyensúlyozottságról mondasz, lehet benne valami. A nagytestű, nyugodt állatok rajta hagyják a jellemük nyomát az emberen, különösen, ha gyerek az az ember. Barátnőm lánya lovagol, és láthatóan sokkal megfontoltabb, higgadtabb és céltudatosabb, mint a hebrencs kortársai.
Üdv:
b
Dvorszky határőr 2013.11.04. 16:46:54
A kiegyensúlyozottság nekem csak elmélet, de jó néha visszaigazolást kapni. :)
borzimorzi 2013.11.07. 20:32:23
A kiegyensúlyozottság nemcsak elmélet, lovakat ma már elismerten, terápiában is használnak erre. Autista, hiperaktív, mindenféle pszichés problémával küzdő gyerekek (és néha felnőtt kedélybetegek) számára jót tesz a lovaglás. A harmonikus mozgástól valahogy a lelkükben is összhang jön létre. Több alapítvány is foglalkozik ezzel.
A terápiás kutya fogalma is ismeretes, hospitalizált gyerekek számára ideális hangulatjavító. Elvégre ovis meg kisiskolás gyerekeknek nem lehet(ne) antidepresszánsokat adni.
Üdv:
b