303

Július 21. Kedd

Ma persze, jól érezhetően valóban kibékültünk. Semmilyen neheztelés nem volt a hangjában, cselekedeteiben. Amint felébredtem és összekészültem, rohantam is át hozzá. A nyakamba ugrott, sokkal erősebbnek látszottak az érzéseink mint korábban, boldog volt, hogy látott és nekem is valamitől erősebben vert a szívem, bár azért a tegnapelőtti közjáték szúrt még az agyamban egy tűhegynyi ponton.

Az UAZ épp szervizben volt, én megígértem Apunak, hogy ha hazaért munka után, odaadom neki az autómat. Edittel átmentünk hozzánk, hogy otthon legyek mikor Apu hazaérkezik. Meg amúgy sem akartam Editéknél maradni. Az anyja otthon van, mindig van kérdése hozzánk, mindig van valami indok, ami miatt bekopog, vagy benyit. Nálunk sem ideális a környezet, sokan vagyunk, nyári szünet, az öcséim otthon vannak, de mégsem ez az unásig ismert koreográfia. Nálunk persze tényleg nem volt nyugtunk, a szobám üveghálós ajtaja előtt folyamatos menetelés látszott.
Ismerte ugyan a család Editet, de itt nem nagyon töltöttünk időt, pont amiatt, hogy nálunk folyamatosan áramlottak az események és a személyek. Mindig azt éreztem, Editnél tudunk nyugodtabban időt tölteni. Mégiscsak egyke, a háromfős család kisebb zajjal él, mint egy öt fős. Leheveredtünk az ágyra, látom az ajtó mögött Anyut elsuhanni a testvéreim szobája felé. Majd jönnek ki ketten a konyha felé, majd még egy öcsém kioldalaz. Előttük, utánuk, köztük, mindig felbukkan az ajtóban Buksi opálos pofácskája, orra az üveget éri, szemei homályosan törik a fényt, mered befelé, de ő se lát többet, mint mi, én is csak a suhanó foltok méretéből következtetem ki, kit látok. Még Buksi látszik a legjobban, ahogy szinte rátapad az üvegre.

Toporog, kicsit nyüszít, kaparja az ajtót, láthatóan ő viseli a legrosszabbul, hogy olyasmi történik, amiből ki van rekesztve. De valahogy a család többi tagja is élénkebb, folyamatos a mászkálás, meg bekiabálgatás, hogy a nemtudommit nem láttam-e, de hát jól tudják, hogy több, mint féléve fingom nincs mi, hol van a lakásban.
Edittel jót mulatunk ezeken, aztán beengedem Buksit, mert már egy ideje erősen kaparja az ajtót. Nagyon szórakoztató, mert fülel, meg az orrát az ajtóhoz nyomja, és pislogás nélkül bambul a tejüvegbe, aztán vadul kaparászni kezd és megint fülelni, hogy elért-e ezzel valamit. Ha meg rászólok bentről, akkor szarik arra, hogy épp azt mondom, hagyja abba, még erőteljesebben két lábbal kaparni kezdi az ajtó sarkát. Kotorékeb, csak idő kérdése és kiás minket a szobából.

Beengedtem, Edit mellé telepedett, de akármelyik oldalára akartam leülni, Buksi mindig úgy helyezkedett, hogy köztünk legyen.
Kacagtatóan őszintén féltékeny, – szeretem Buksit –, bohózatba illően, szinte karikatúraként játssza el a naiv, ártatlan, tiszta szívű, ámde a mélyben számító, erőszakos akarnokot. Ha közelebb húzom Editet magamhoz, akkor ő felvonyít, fájlalni kezdi valamelyik hátsó lábát, amihez egyikőnk sem ért, majd mind a ketten látványosan sajnálni kezdjük, ő kicsit kacskán tartja, remegteti, hogy lássuk milyen komoly fájdalmai vannak, óvatosan megsimogatjuk, félénken az oldalára dől, és végül teljes hosszában keresztben fekszik köztünk. Ekkor egy félreismerhetetlenül elégedett szusszantással alvást mímel.
Ha moccanunk, mintha hosszú, mély álomból ébredne, hatalmasat nyújtózik, mellső lábait Editnek, a hátsóit az én combjaimnak feszíti és még messzebb tol minket egymástól. Aztán van amikor csak simán pont akkor kell vakaróznia köztünk, amikor Editet megcsókolom, vagy hirtelen muszáj valamelyikünk fülét megnyalnia. Minden próbálkozásomra megvan a kis átlátszó, de hatékony trükkje. Hosszan szórakoztatjuk egymást ezzel, mert nem lehet nevetés nélkül hagyni az igyekezetét, de ha meg mondjuk időnként kimegyek a szobából, azonnal jön utánam, aztán megy a dolgára és többet nem foglalkozik velem, míg a szobám felé nem kanyarodom újra. Olyankor viszont már előttem beér és Edit mellől fixíroz szemtelenül, míg becsukom magam mögött az ajtót.

Amúgy ennek a rafináltságnak nyoma sincs egyik őrkutyában sem, lehet, hogy kinevelték belőlük, lehet, hogy jellemükből fakadóan, lehet, hogy a fajtajelleg okán, de teljesen hiányzik.

Régen nagyon szerettem volna nagyméretű kutyát. Pontosabban német juhászt.
Bele voltam szeretve a formájukba.
Mindamellett, hogy nagyon szerettem Buksit, mikor megjelentek vele Apuék barátai, hogy épp kidobták szegényt valahonnan, kellene neki gazda, és láttam, hogy a család úgy dönt, maradhat, nagyon csalódott voltam. Nem tartott ez sokáig, mert levett a lábamról engem is percek alatt, ahogy mindenkit a családban, de sokáig bennem volt, hogy én azért nagyobb kutyát szerettem volna. Ezért is képeztem ki, ezért is követeltem meg mindent, amit egy német juhásztól vártam volna, bár amikor készen volt, már nem tettem rá többet pórázt és már nem akartam a szabadságában korlátozni. De most, hogy komoly őrkutyákkal van dolgom, rájöttem, hogy hiányozna ez a fajta bohókás csalafintaság. Ha valaha kutyát fogok tartani, lesz egy nagy méretű, komoly kutyám, meg mindig lesz egy kis mókamester mellé.

Este Edit ötlete alapján elkértük az apja Skodáját és elmentünk megnézni  a Vörösmarty kertmoziban a Trükkös halált.

Nem hittem, hogy az öreg odaadja, addig úgy láttam, az a kocsi a mindene, de ez persze velem is így volt. Imádtam a Zsigulim, nagyon nagy bizalmam kellett legyen abban, akinek kölcsönadtam. Edit apjával nem voltunk ilyen nexusban, de gondolom, az a tény, hogy már katona vagyok, szinte férfi, meg már majdnem másfél éve vezetek és saját autóm van és persze, hogy a lánya kérte, ez meggyőzte.
Fehér, gyönyörűen karban tartott Skoda. Nem is mertem vele igazán messzire menni, ezért jött az ötlet, hogy mozizzunk.
Ezt a filmet most hozták be a mozikba, mindenki el van ájulva tőle aki látta, sok jó trükk, és izgalmas. Nagyon tetszett, de csak a film feléig tudtam teljes odaadással nézni, mert valami oknál fogva, valami számomra érthetetlen indíték okán Edit lassan lecsúsztatta a kezét a karomon, rá a combomra, be az ágyékom felé és nadrágon keresztül megérintette a hímtagom. Én úgy megmerevedtem, ott is, meg amúgy is, hogy ijedten húzta vissza, de ugye csak annyi történt, hogy csodálom, hogy nem szakította át a nadrágom és állt bele a vetítővászonba, és hogy ebben a közegben igazán nem tudtam, mit reagáljak. Lassan lecsendesedtem, és miután a filmet követően a Citadellánál andalogtunk, már meg sem kérdeztem, mi volt ez a fellángolás, és úgy éreztem, ő is kerülné a kérdést.

A Vörörmarty kertmozi régen.

A Vörörmarty kertmozi ma.

354

Május 31. Vasárnap

Dollár Tibivel voltam ma Ferihegy 1-en délelőtt tanulószolgálatban. Azt kell megtanulnom, hova kell menni a kutyás járőrnek. Hát messze hátra a gépek parkolóhelyeinek betonja mögé. Minél távolabb. A feladat a határsértő, illetve a tiltott külföldre szökés bűntettet megvalósító állampolgár elfogása, ártalmatlanítása. A kutya nagy hatótávolságú elfogó vadász, elsősorban azt kell rá küldeni. Ha ez nem segít és egyre nagyobb a baj, akkor engedélyezett a fegyverhasználat. Bár hogy hogyan szed le valaki egy kutyával tusakodó határsértőt, azt nem tudom.

Azért a kutya érték.

Merem azt gondolni.

Jól lőttem a kiképzésen, de azért ezt nem ártana gyakorolni.

Szóval elméletben ez a feladat. Kisebb hibákkal, de ezt viszonylag gyorsan megtanulom. Ezért Dollár Tibi kegyesen megengedi, sőt erősen javasolja, hogy menjek ki nyugodtan egyedül, ő majd pihen benn, ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyem el a kutyát.

Elvittem.

Para. Ez a neve.

És tényleg.

Ha kihozzák a kennelből, állandóan szájkosárban van. Rendkívül kiszámíthatatlan. Viszont amikor rajta van a szájkosár, kezelhető. Illetve tudja a dolgát, feláll és eljön velem.

Csak Dollár Tibi és Szögi úr tudott a kegyeibe férkőzni. Őket nem támadja, nem harapja meg. De igazából Szögi úr a gazdája. És mivel csak ők tudnak bemenni hozzá a kennelbe, ők viszik mindig szolgálatba. Váltják egymást, így Para nagyon rövid pihenőkkel megy dolgozni újra és újra.

Csoda hogy Para?

A szájkosár rém kényelmetlen, nagy böhöm fémkeret, szerencsétlen állat egy percre nincs rácsozat nélkül, vagy benne van, vagy rajta. Hason fekszik, mikor mellé lépek. Van egy kis házikó a kutatóügyelethez építve, egy pici kutyaház. A kutya a mellmagasságban lévő ablak rácsához van kötve pórázon. Az álla a földön. Meg a szájkosár alja is. De a felső része Para homlokát nyomja. Nem is lát rendesen, összenyomja a szemeit.

Nagyon szívesen levenném róla.

De csak eloldom, addigra talpon van és kimegyünk hátra. Amikor már senki nem hall, elkezdek hozzá beszélni. Folyamatosan. Ami eszembe jut azt kimondom, mindegy mi az és úgy teszem, hogy érezze, neki mondom. Nem nagyon reagál, legalábbis úgy tesz, mintha figyelmen kívül hagyná, amit csinálok, de ha egy-egy kisebb szünet után szólalok meg, hátrarántja a fülét. Nem úgy, mint valami zajra, mert azt hamar megismerem rajta, olyankor kisebb rezdülésekkel fordítja a hang irányába a fülét, de csak a másodperc törtrészéig áll meg, rögtön pásztázza is tovább a környéket. A füle folyamatosan monitoroz. És ebbe rándul bele egy-egy nagyobbat a mondanivalóm. Hátrahúzza a fülét és hosszabban fülel, aztán az egyikkel újra munkába áll, majd követi a másik is.

Amikor folyamatosan beszélek, azt nem reagálja le.

Ennek ellenére azt érzem, enyhül kicsit. Nagyon erős, magabiztos tartással mozog. Öt-hat éves lehet, duzzad benne az energia. De szépen csitítja, majdnem a nagymacskák lépteivel halad. Nem húz, nem marad le, de olyan öntudattal teszi, hogy tudnom kell, ő nem hozzám, hanem a helyes őrszolgálati menetsebességhez igazodik.

Nagyon tetszik.

A szeme világos, a tekintete jéghideg és ettől gyönyörű.

Rettentő büszke voltam, két órán keresztül járőröztünk együtt. Egészen messze, az Öregbeton végénél egy kis fém - a repülőgépek kerekének kiékelésére szolgáló - keretre le is ültem. Nem szabad, a járőrnek járőröznie kell. De közelebb akartam kerülni Parához. Óvatosan arrébb lökdöstem lábbal az éket, hogy a messzebb álló Malév gép eltakarjon, ráültem és magam elé irányítottam a kutyát. Nem ült le és nem nézett rám. Hosszan így maradtunk, én őt néztem, ő a környéket. De mindig mellettem el. Néha aprókat rántottam a pórázon. Csak toppantott ingerülten, de nem fordult felém. Addig cseszegettem finoman, míg végül megtette.

Csak egy pillanatra találkozott a tekintetünk, én is elkaptam és ő is. Viszont érdekelni kezdte ez a játék. Huzigáltam, összenéztünk, elkaptuk a tekintetünket. De egyre hosszabban egymáson felejtettük. Nem volt bennem félelem, benne meg nem volt ellenségesség. Olvastam, hogy nem szabad az idegen állatok szemébe nézni. Kihívásnak, ha nem egyenesen támadásnak élik meg. De akartam Parával kontaktot és az most nehezen volt elképzelhető, hogy nekem ront. Azt gondoltam, amíg bírja, csinálom.

Azt nem éreztem, hogy barátkozunk, ez csak annak szólt, hogy viseljük el egymást. Illetve ő engem. Legyen köztünk bajtársiasság, tartozzunk össze, amíg kinn vagyunk. Bár végül kicsit közelebb jött, hamar megunta és aztán nagyon határozottan kettőt arrébb lépett, és nyakával olyan mozdulatot tett, mintha kicsit meghúzná a maga után vonszolt pórázt. Csakhogy a pórázt nem húzta, nem vonszolta, ernyedten lógott köztünk. De ezzel tökéletesen lekommunikálta, hogy ideje menni.

Sajnáltam, mert az egyik térdem már kicsit hozzáért. Amikor elkötöttem még az ügyeletnél, megvakartam a tarkóját. Idegesen megrándult, és a füleivel elhessegette a kezem. Utána nem piszkáltam. Csak a pórázon keresztül érintkeztünk. Talán ezért is akartam vele kicsit erősebb kapcsolatot. A pórázzal ugyan jól kommunikáltunk, sosem feszült meg. Rajta látszott, hogy tudja, hogy nem tudom ráerőszakolni az akaratomat, én meg nem akartam hatalmi harcokba kezdeni. De valamivel többet igenis akartam. Nem jutottam ugyan sokáig, de mégis megelégedve ballagtam vissza vele a kutügyre, vagyis a kutatóügyeletre. Két órát voltunk kinn ketten, egész eredményesnek gondoltam, nem változott ugyan a helyzet, de a remény meg van.

Persze nagyon hamar kiderült, hogy nem tudok majd minden kutyába ennyi időt és energiát belefektetni, mert amikor a kennelbe vitte vissza Dollár Tibi Parát, Balga Gyuri elújságolta, hogy volt egy kis kupaktanács, ahol felmerült, hogy valami régi, idősebb őrkutyát kapok inkább, de végül úgy döntött a csapat, hogy marad az enyém az új kutya. Vele kell majd foglalkoznom. Megnéztem a kennelben, bemenni nem volt időm hozzá. Nagyon aranyos, tán 5-6 hónapos lehet, nyurga lábú keverék német juhásznak látszott.
Kicsit más lesz a feladatom vele, mint Parával.