300

Július 24. Péntek

300 nap! Már csak 300 napom van hátra.

Leonidasznak egy napja volt, de 300 katonája,  és a halállal nézett szembe.
Nekem egyetlen katonám van, de 300 napom, azután az élettel nézek szembe.
240 napom telt el. Még mindig nem vagyok a felénél, de alakul!

Még két napja megbeszéltük Edittel, hogy leruccantunk a Balatonra. Én szerettem volna két napot lenn tölteni, de ugye inkább az éjszaka lett volna a lényeg. A rendőr aznap egy jelentékenyebb összeget legombolt rólam, így anyagilag is nehezen lett volna kivitelezhető, de igazából Edit szüleinek nem tetszett a dolog, nyilván pontosan tudták mi lett volna a szándékom. Talán a Skodát is csak azért kaptam meg a napokban pár órára, hogy ne tűnjön úgy, hogy mindig ellent mondanak, érezzem, hogy azért engedékenyek ők időnként. Viszont akkor, inkább a Skoda, mint a lányuk.
Én ugyan nem így gondoltam, de ez akkor, amikor bepakoltunk a Zsigámba, megtankoltunk és elindultunk ketten az M7-esen, már nem számított, rettentően jól éreztem magam, és mindketten boldogok voltunk. Úgy éreztem, hogy ha a két napot nem is tudunk megoldani, attól még a Balatonra le kellene menni. Szakadjunk ki a megszokott környezetből.

Valahogy ki is nyílt a világ rögtön, ahogy elindultunk, amiben a kötelességek hátra húzódtak, a láthatáron túlra, és a kaland, a szórakozás és a semmittevés vált kézzelfoghatóvá. Azért megyünk, hogy ketten együtt csináljuk azt, amit csak akarunk és ettől hónapok óta nem tapasztalt remény költözött belém. Meg valami megcsillant a jövőből. Mintha a szemközti ház egy éppen nyíló ablakából pillanatra felém fröccsenő napfény megvilágította volna előttem a látképet, lényeget.

Igen.

Utazni szeretnék.

Sokat.

Így, ahogy most. Ezzel a bizsergéssel, mellettem a kocsiban a barátnőmmel, messzi, de a konkrét  cél felé.

Persze Földvár nincs nagyon messze, hamar odaértünk. Azt hittem, péntek lévén még nem lesznek nagyon sokan a parton, ezért meglepett a viszonylagosan nagy tömeg, de találtunk helyet magunknak. Meglepett az a  felismerés is, hogy Editet még ennyire ruha nélkül sosem láttam, tetszett nagyon, de összességében szomorú lettem.

Miért olyan lányba szerettem bele, aki ennyire távol tartja a testiséget?  Mennyivel jobb lenne mindkettőnknek, ha olyan lenne, mint Ricsi csaja, akinek akkor fájdul meg a feje, ha vendégek sokáig maradnak, viszont ő meg már hancúrozna.

Edit még az öltözködést is olyan körülményesen oldotta meg, szégyellősen takargatta magát, amit egyáltalán nem éreztem helyén valónak és még idegesített is.

Aztán oldódott ő is meg én is, és egy reklámfilm tökéletességű strandolós napunk volt, hekkel, fagyival, napozással és fürdéssel. Kezdett alkonyodni, mikor hazaindultunk. Edit csakhamar álomba szenderedett, én egy kicsit merészebben vezettem, bőven 100 felett, egyszer meg 120 fölé is felgyorsítottam, de ott már kicsit bizonytalannak éreztem a kasznit. Nagyjából az érdi emelkedőig ment minden simán, amikor néhány kisebb rángatás után, egyszer csak leállt a Zsiga motorja.

Régebben a Trabantot sokat szereltem,  de a Zsiga négy ütemű motorjához nem sokat értettem. Átnéztem, amit gyorsan lehetett, de nem jöttem rá, mi is lehet a baj. Félretoltuk a leállósávba, és stoppolni kezdtünk az autópályán. Nemsokára megállt egy idősebb pár szintén Zsigulival, a férfi nem tágított, mindenáron meg akarta nézni, mi a baja.

Mondogatta, hogy olyan fiatalok vagyunk, nem hagyhat itt minket, de a legjobb lenne, ha kocsival tudnánk továbbmenni.  Ez ugyan nem sikerült, de azt megállapította, hogy trafó ment tönkre, ha azt cserélem, akkor el tudok vele jönni.

Nagyon rendesek voltak, mert miután kiderült, hogy én katona vagyok, Edit meg középiskolás, egészen hazáig vittek bennünket. Még aznap este felcsengettem Nemes Józsihoz. Vele trabantos koromban sokat szereltünk autót együtt, a kisujjában van a szakma. Csodával határos módon nem csak hogy otthon találtam, hanem még a megoldást is kitalálta. Van egy haverja, akinek szintén Zsigája volt, elszaladtunk hozzá, kiszereltük a kocsijából a trafót. Józsi elvitt az autópályán veszteglő autómhoz, beszereltük, hazajöttünk és visszaadtam a trafót a tulajdonosának. Olyan flottul ment, mintha tervezve lett volna és így ki tudtam szabadítani a szorult helyzetéből a kocsimat. 

Azt hiszem, erre mondják, hogy minden jó, ha vége jó

A Határőr című belügyminisztérium 26 évvel ezelőtti, 1987 július 24-i számából:

A teljes cikk Dvorszky határőr facebook oldal Múzeumában itt.

Kapcsolódó poszt itt.

303

Július 21. Kedd

Ma persze, jól érezhetően valóban kibékültünk. Semmilyen neheztelés nem volt a hangjában, cselekedeteiben. Amint felébredtem és összekészültem, rohantam is át hozzá. A nyakamba ugrott, sokkal erősebbnek látszottak az érzéseink mint korábban, boldog volt, hogy látott és nekem is valamitől erősebben vert a szívem, bár azért a tegnapelőtti közjáték szúrt még az agyamban egy tűhegynyi ponton.

Az UAZ épp szervizben volt, én megígértem Apunak, hogy ha hazaért munka után, odaadom neki az autómat. Edittel átmentünk hozzánk, hogy otthon legyek mikor Apu hazaérkezik. Meg amúgy sem akartam Editéknél maradni. Az anyja otthon van, mindig van kérdése hozzánk, mindig van valami indok, ami miatt bekopog, vagy benyit. Nálunk sem ideális a környezet, sokan vagyunk, nyári szünet, az öcséim otthon vannak, de mégsem ez az unásig ismert koreográfia. Nálunk persze tényleg nem volt nyugtunk, a szobám üveghálós ajtaja előtt folyamatos menetelés látszott.
Ismerte ugyan a család Editet, de itt nem nagyon töltöttünk időt, pont amiatt, hogy nálunk folyamatosan áramlottak az események és a személyek. Mindig azt éreztem, Editnél tudunk nyugodtabban időt tölteni. Mégiscsak egyke, a háromfős család kisebb zajjal él, mint egy öt fős. Leheveredtünk az ágyra, látom az ajtó mögött Anyut elsuhanni a testvéreim szobája felé. Majd jönnek ki ketten a konyha felé, majd még egy öcsém kioldalaz. Előttük, utánuk, köztük, mindig felbukkan az ajtóban Buksi opálos pofácskája, orra az üveget éri, szemei homályosan törik a fényt, mered befelé, de ő se lát többet, mint mi, én is csak a suhanó foltok méretéből következtetem ki, kit látok. Még Buksi látszik a legjobban, ahogy szinte rátapad az üvegre.

Toporog, kicsit nyüszít, kaparja az ajtót, láthatóan ő viseli a legrosszabbul, hogy olyasmi történik, amiből ki van rekesztve. De valahogy a család többi tagja is élénkebb, folyamatos a mászkálás, meg bekiabálgatás, hogy a nemtudommit nem láttam-e, de hát jól tudják, hogy több, mint féléve fingom nincs mi, hol van a lakásban.
Edittel jót mulatunk ezeken, aztán beengedem Buksit, mert már egy ideje erősen kaparja az ajtót. Nagyon szórakoztató, mert fülel, meg az orrát az ajtóhoz nyomja, és pislogás nélkül bambul a tejüvegbe, aztán vadul kaparászni kezd és megint fülelni, hogy elért-e ezzel valamit. Ha meg rászólok bentről, akkor szarik arra, hogy épp azt mondom, hagyja abba, még erőteljesebben két lábbal kaparni kezdi az ajtó sarkát. Kotorékeb, csak idő kérdése és kiás minket a szobából.

Beengedtem, Edit mellé telepedett, de akármelyik oldalára akartam leülni, Buksi mindig úgy helyezkedett, hogy köztünk legyen.
Kacagtatóan őszintén féltékeny, – szeretem Buksit –, bohózatba illően, szinte karikatúraként játssza el a naiv, ártatlan, tiszta szívű, ámde a mélyben számító, erőszakos akarnokot. Ha közelebb húzom Editet magamhoz, akkor ő felvonyít, fájlalni kezdi valamelyik hátsó lábát, amihez egyikőnk sem ért, majd mind a ketten látványosan sajnálni kezdjük, ő kicsit kacskán tartja, remegteti, hogy lássuk milyen komoly fájdalmai vannak, óvatosan megsimogatjuk, félénken az oldalára dől, és végül teljes hosszában keresztben fekszik köztünk. Ekkor egy félreismerhetetlenül elégedett szusszantással alvást mímel.
Ha moccanunk, mintha hosszú, mély álomból ébredne, hatalmasat nyújtózik, mellső lábait Editnek, a hátsóit az én combjaimnak feszíti és még messzebb tol minket egymástól. Aztán van amikor csak simán pont akkor kell vakaróznia köztünk, amikor Editet megcsókolom, vagy hirtelen muszáj valamelyikünk fülét megnyalnia. Minden próbálkozásomra megvan a kis átlátszó, de hatékony trükkje. Hosszan szórakoztatjuk egymást ezzel, mert nem lehet nevetés nélkül hagyni az igyekezetét, de ha meg mondjuk időnként kimegyek a szobából, azonnal jön utánam, aztán megy a dolgára és többet nem foglalkozik velem, míg a szobám felé nem kanyarodom újra. Olyankor viszont már előttem beér és Edit mellől fixíroz szemtelenül, míg becsukom magam mögött az ajtót.

Amúgy ennek a rafináltságnak nyoma sincs egyik őrkutyában sem, lehet, hogy kinevelték belőlük, lehet, hogy jellemükből fakadóan, lehet, hogy a fajtajelleg okán, de teljesen hiányzik.

Régen nagyon szerettem volna nagyméretű kutyát. Pontosabban német juhászt.
Bele voltam szeretve a formájukba.
Mindamellett, hogy nagyon szerettem Buksit, mikor megjelentek vele Apuék barátai, hogy épp kidobták szegényt valahonnan, kellene neki gazda, és láttam, hogy a család úgy dönt, maradhat, nagyon csalódott voltam. Nem tartott ez sokáig, mert levett a lábamról engem is percek alatt, ahogy mindenkit a családban, de sokáig bennem volt, hogy én azért nagyobb kutyát szerettem volna. Ezért is képeztem ki, ezért is követeltem meg mindent, amit egy német juhásztól vártam volna, bár amikor készen volt, már nem tettem rá többet pórázt és már nem akartam a szabadságában korlátozni. De most, hogy komoly őrkutyákkal van dolgom, rájöttem, hogy hiányozna ez a fajta bohókás csalafintaság. Ha valaha kutyát fogok tartani, lesz egy nagy méretű, komoly kutyám, meg mindig lesz egy kis mókamester mellé.

Este Edit ötlete alapján elkértük az apja Skodáját és elmentünk megnézni  a Vörösmarty kertmoziban a Trükkös halált.

Nem hittem, hogy az öreg odaadja, addig úgy láttam, az a kocsi a mindene, de ez persze velem is így volt. Imádtam a Zsigulim, nagyon nagy bizalmam kellett legyen abban, akinek kölcsönadtam. Edit apjával nem voltunk ilyen nexusban, de gondolom, az a tény, hogy már katona vagyok, szinte férfi, meg már majdnem másfél éve vezetek és saját autóm van és persze, hogy a lánya kérte, ez meggyőzte.
Fehér, gyönyörűen karban tartott Skoda. Nem is mertem vele igazán messzire menni, ezért jött az ötlet, hogy mozizzunk.
Ezt a filmet most hozták be a mozikba, mindenki el van ájulva tőle aki látta, sok jó trükk, és izgalmas. Nagyon tetszett, de csak a film feléig tudtam teljes odaadással nézni, mert valami oknál fogva, valami számomra érthetetlen indíték okán Edit lassan lecsúsztatta a kezét a karomon, rá a combomra, be az ágyékom felé és nadrágon keresztül megérintette a hímtagom. Én úgy megmerevedtem, ott is, meg amúgy is, hogy ijedten húzta vissza, de ugye csak annyi történt, hogy csodálom, hogy nem szakította át a nadrágom és állt bele a vetítővászonba, és hogy ebben a közegben igazán nem tudtam, mit reagáljak. Lassan lecsendesedtem, és miután a filmet követően a Citadellánál andalogtunk, már meg sem kérdeztem, mi volt ez a fellángolás, és úgy éreztem, ő is kerülné a kérdést.

A Vörörmarty kertmozi régen.

A Vörörmarty kertmozi ma.