Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

 

Sziasztok!

Nagyon sokan kérdeztétek, mi történt a kutyás emberrel, akinek a kutyája Buksira támadt. Ez az eset még 1988. januárjában történt, és májusig, a leszerelésemig valamilyen számomra rejtélyes okból ez a Charlie nevű kutya elpusztult. Nem derült ki hogyan, nem volt az ember senkivel jóban, csak terjengett ez a hír, és ezek után már az ember új kutyát nem szerzett.

Kutyasétáltatás közben többet nem láttam, és mivel nem tudtam pontosan hol lakik, nem kezdtem utánajárni. Talán egyszer láttam még buszról, pár hónap múlva. Ugyanolyan ellenszenvesnek tűnt mint előtte, de megtörtnek és öregnek láttam. Bőven elpárolgott belőlem az indulat addigra, és csak néztem utána, ahogy a busz elment mellette, nem szálltam le.
Soha többet nem találkoztam vele.

 

Sokszor felmerült kommentekben, hogy hogyan hívják a feleségem.
A feleségem neve nem Edit.
Sőt, nincs neve.
A katonaság terhe alól kiszabadulva féktelen szabadságvágy tört rám. Jött a rendszerváltás, új impulzusok, a reptéren megcsapott a nyugati életminőség, a nyugati életforma szele, és ennek az elméleti lehetősége, majd az a totálisan kaotikus, de az akkori társadalomban, és az egyes emberben legalábbis az elején felbukkanó euforikus öröm engem is magával ragadott és faltam mindent, ami ezt a határtalan szabadság érzését adta nekem.
Ebben kicsit átbillentem a másik oldalra.
A szabadság lett a minden.
Sosem nősültem meg.
Sok, tényleg nagyon sok lehetőséget kihagytam, az akár évekig tartó párkapcsolatban is mindig igyekeztem a határokat elkerülni, tágítani és a szorításból kicsúszni, és sok-sok kapcsolatot tettem tönkre.
Mindig a magam feje után mentem, soha nem volt szempont, hogy jól jövök-e ki belőle, ugyanúgy működöm gyakorlatilag most is, mint a seregben.
Fejjel a falnak.
Mindig a kalandot kerestem, és nagyon sokszor meg is kapom, még hétköznapi helyzetekben is, emiatt sokszor nagyon szórakoztató életet éltem és élek ma is.
Ami változott, hogy sok barátom van, szeretem őket és talán ők is szeretnek.
De mindez egy másik történet.
Egy másik blog-é.

:))

 

És mivel sokan kértetek képet, berakok akkorról.

 

 

énközépiskola1.jpg

 1985-ben, a szakközépiskola utolsó évében.

 

 

Fényképrólam202.jpgA bevonulásom előtt nem sokkal, valamikor 1986. augusztusában.

 

 

 

Fényképrólam26.jpg

A bevonulás után talán egy héttel Sopronban, egy hosszú kiképzési nap után (fotó a katonakönyvben).

 

 

Énkatona1988_2.jpg

A leszerelés előtti héten, benn a laktanyában a katonai melegítőre húzott kimenő nyakkendőben készített kép, készülve az útlevélkérelemhez.
(Aztán végül a '86-os kép került bele.)

 

 

 

Igyekszem csütörtökre is összerántani valamit.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg85

 

 

 

 

 

1988. február 24. szerda,


Ez a sok utazás a hidegben nem tett jót, késeket növesztett a torkomba, azok meg forogtak szüntelen és én azt hittem beledőlök az egyikbe, annyira fájt.
harakiri.jpgA lázam is megmaradt tegnapról, enni nem tudtam, pedig Anyu nagyon igyekezett, hogy pépes ételeket találjon ki nekem. Egyedül a gyerekkorom egyik kedvence a reszelt alma csúszott le, fájt attól is, de mivel hideg volt, pár pillanatra enyhítette is.
Aztán estefelé, ahogy a család többi része hazaért a suliból, vagy Apu a melóhelyről, mind besorakoztak megnézni, és én kezdtem igazán rosszul érezni magam attól, hogy volt valami aggodalom bennük, holott én azért nem voltam a halálomon.
Egy műtét említése mégis aggodalmat vált ki, mintha az komoly ügynek minősülne. Tegnap este tényleg nagyon rosszul nézhettem ki, se beszélni, se enni, se inni nem tudtam, beestem az ágyba és elaludtam. De mégse szívműtétem volt, kicsit frusztrált ez az érdeklődés.
Suttogva elmeséltem, hogy nem is altattak, ültem az egész operáció alatt, sőt a tamponos bugyellárist is én tartottam a dokinak.
Buksi a lábamnál feküdt, még mintha ő is megkönnyebbült volna ennek hallatán, mert nagyot sóhajtott, oldalra dobta magát és kedélyesen szunyókálni kezdett, holott az ő sebei is még nagyon is jól láthatóan éktelenkedtek a hátán. Mindenki látta, hogy nehezemre esik a beszéd és lassan kisorjáztak a szobából, hagytak pihenni.
Este miután Peti, a nagyobbik öcsém végzett a kutyasétáltatással, bejött hozzám.

Mondta, hogy a napokban összefutott Edittel, és hogy elég furán viselkedett, mintha zavarban lett volna, épphogy köszönt, menekült is el.
– Mi van velünk? – kérdezte aztán.
Hát igen, itthon még nem is igen tudják, hogy Edittel szakítottunk. Mindenki érzi, de konkrétan nem kérdezte senki. Amikor itthon voltam azóta, leginkább beteg voltam, mint egy hónapja is, vagy rohannom kellett, igazán alkalom sem volt ezt megbeszélni, meg valahogy olyan rég volt, hogy úgy éreztem már nincs is jelentősége.

Most Petinek elsuttogtam, hogy igen, szakítottunk, de már régen, viszont nyilván ezért viselkedett Edit furán. Peti csóválta a fejét, hogy lehet, hogy velem most nincs jóban, de nem érti vele mi a baja, holott tavaly még szilveszterezni is elvitte.

– Tavaly? – kérdezem meghökkenve.
– Ja nem, tavalyelőtt, de mindegy, elvitt szilveszterezni valami barátaihoz. Fura is volt, mert egy nappal korábban kérdezte nincs-e kedvem, aztán másnap el is jött értem és elvitt magával.

Elhűlve hallgattam, ezt egyáltalán nem tudtam, pedig akkor ez még 1986-ban volt. De akkor olyan ritkán jöttem haza, hogy nyilván elfelejtődött. Edit se írta.
– És milyen volt? – kérdeztem.
– Hát sok ismeretlen, de mivel úgy mutatott be, hogy a katona pasijának a testvére vagyok – válaszolta Peti –, ezért kedvesen fogadtak, jól éreztem magam alapvetően. Meg azóta is jóban voltunk Edittel, nem értettem miért menekült. Mondjuk most már világos.

Mondtam, hogy új faszija van, és hogy nekem egyetlen éjszaka alatt sikerült tánccal kihevernem.

Persze, most ahogy meséltem, mintha a torkomat szabdaló kések egyike lecsúszott volna a mellkasomba, és egyszer lassan körbefordult volna benn.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg114

 






1988. január 26. kedd


Ma reggel azzal keltettek, hogy a doki parancsára körletelhagyási engedélyt kaptam 9:00 - 16:00 közt. Mielőtt kimegyek, szaladjak át hozzá, hogy a beutalót oda tudja adni. És valóban, meglepően kooperatív, elküld a Honvéd Kórházba kivizsgálásra. Ott nem sokat kell várnom, megkérdik, hogy ettem-e ma már, és hülye fejjel elkotyogom, hogy nem. Mert rögtön vért vesznek, pedig emiatt kijöhettem volna még egyszer. Kenetet vesznek a torkomból, benéznek a fülembe és mielőtt a még láthatóan szétvert orromba is, előtte mélyen a szemembe.

– Szabad? – Kérdezi a doki.

Szokott fájni, mondom, és a doki emberből van, mert óvatosan néz bele valami tölcsérrel.

– Hát ebben van minden! – mondja. – Addig amíg így néz ki nem nagyon csinálhatunk semmit, majd jelentkezzen, ha meggyógyult, addigra a labor eredmények is meglesznek.

orvos2.jpg
Aztán még megkérdi, hogy a laktanyában történt-e? Ott vertek-e orrba? Megnyugtatom, hogy nem, otthon lázasan igyekeztem a vécére és orra estem. Csóválja a fejét, de aztán elenged.

Utána gyorsan hazamentem megnézni Buksi hogy van, de már teljesen rendben van, a sebei örökre nyomot hagynak majd rajta, de a lelkiállapotán már semmi nem látszik.
Mélyek és csúnyák a fognyomok, valószínűleg egész életében látható módon viselni fogja a hegek nyomait. Nagyon rossz érzésem van mindig, amikor az a kép az eszembe jut, hogy a német juhász átharapja az oldalát és mint egy rongyot rázza ezt a kis testet, miközben tehetetlenül fekszem a földön, mert a német juhász gazdája orrba vert. Emlékszem a félelmemre ott a földön, amíg én mozdulni sem tudok, hogy innen kell végignéznem, hogy az a dög megöli Buksit. És bár ma ugyanolyan fülsértő ugatással és ugrándozással üdvözölt, mint mindig és nagyon vidám volt egész idő alatt, minél tovább néztem azokat a sebeket rajta, annál erősebben forrt bennem a harag újra, majdnem szédültem ettől amikor végül visszaindultam a laktanyába. Nagyon hektikusan járok ki, így nehezen kivitelezhető, de amint leszerelek, megkeresem azt az embert, aki ezt okozta és...és...és...és..
De legalábbis alaposan elverem.

Azt hiszem ölni még így nem akartam. Volt már, hogy elvi síkon eszembe jutott, hogy a tiszteket azért ki kéne irtani, de az csak terméketlen elmélkedés volt, szimpla szájhősködés, de most úgy gondoltam bosszút kell állnom. Buksit a család akarta, de mivel az elején én foglalkoztam vele nagyon sokat, úgy éreztem az én felelősségem az ő biztonságos létezése. De hogy nem tudtam a biztonságát szavatolni, és hogy az élete is veszélybe került, azt valahogy a saját bukásomnak éreztem, és hogy bántani tudták, fájdalmat okoztak neki, ez így együtt görcsbe rántotta az öklöm és összefeszítette a fogsorom. Éreztem, hogy időzített bomba vagyok, és benn egy rossz szó elég lett volna, hogy ostobán és rossz irányba lökődjön ki a düh belőlem.
Szerencsémre senki nem piszkált és a körlettagokkal való beszélgetés, és hogy el tudtam mondani nekik, hogy mi feszít, az nagyon sokat enyhített ezen a feszülésen.
De éjszaka Buksit láttam megsebzetten, és azzal a tekintettel, ahogy a támadás után nézett rám, fájdalommal, esdekelve és egész éjjel ez a kép rázott, mint valami sebláz, mint valami halálos betegség.

 

BUKSI emlékére

Centi_30.jpg116

 






1988. január 24. vasárnap


Az éjszakás szolgálat nem tett valami jót, reggel, lefekvés előtt megint rázott a hideg, de szerencsémre csak éjszakára tettek be újból, és hagytak aludni délután kettőig.

Az alvás segített valamit, mert bár elég ramatyul vagyok, de lázam szerencsére nincs, meg simán csak fáradtnak érzem magam, nem betegnek.

Az orrom még mindig fáj, benn a körletben persze elmondtam, hogy mi történt, egyetértettek, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni.
Azt a fickót el kéne kapni és jól elverni.
A mai napig igazából nem volt bennem ez a lendület.
Nem is nagyon értem, illetve igen, mert valami minimális düh ugyan parázslott és én is azt éreztem, hogy ez tűrhetetlen, de én kizárólag Buksi miatt gondoltam bosszúra.

De ma ébredéskor nem figyeltem és úgy fordultam hason az egyik oldalamról a másikra, hogy valahogy az arcomra is ráterheltem. Nem volna ez baj, néha tényleg belefúrom így az orrom a párnába, de most olyan fájdalom hasított belém, mintha újból orrba vágtak volna.
Felkiáltottam és vizsgálgattam magam, hogy nem kezdtem-e el vérezni.
Eközben gyúlt bennem harag és bosszúvágy. Ahogy enyhült a fájdalom, úgy erősödött a gyűlölet. Eddig is éreztem ezt kószálni magamban, de tényleg csak Buksi miatt és eléggé irányítatlanul. Sőt, még azt is mondhatnám, a düh mellett az a tudat, hogy cselekednem kellene majd, az félelmet vert belém, eddig csak mint a későbbiekben kerülendő mozgó objektumra gondoltam a fickóra, rossz érzéssel. És igen, bevallom, határozottan félelemmel.
De ma elég volt ebből.
Az, hogy már vagy négy napja orrhangom van, fáj és lüktet, meg vigyázni kell rá, és hogy feltételezem Buksi ugyanígy szenvedhet, ez kiölte most a félelmet.
Én ezt a faszit megverem.

Úgy igazán, hogy soha többet eszébe ne jusson hozzám, Buksihoz vagy bármelyik családtagomhoz nyúlni, és hogy ne veszélyeztesse a többi kutyasétáltató és kutyája testi épségét.

Újpalotán mindig rengeteg kutya volt.
Mivel az egyik legélhetőbb lakótelep, ahol a tervezésnél az egyik legfőbb szempont a házak közti nagy, füves, fás, bokros terek kialakítása, így mindamellett, hogy gyerekként is évekig izgalmas tudott maradni, a békés kutyasétáltatásra is alkalmas lett.
A gyerekek nagy része a KRESZ parkban összpontosult, ahol egy városrész kicsinyített mása jelentette a világot. Keskeny, de útburkolati jelekkel ellátott szövevényes úthálózat, apró közlekedési lámpák, zebrák, útjelzőtáblák alkotta tér vonzotta őket, ahol az egyébként a különböző korú és változatos méretű bringákkal rosszalkodó gyerekek illedelmesen megállnak a pirosnál szépen, sorban, egymás mögött és megvárják míg az apró babakocsit toló pöttöm kislányok átcsámpáznak a pici zebrán, és csak azután indulnak el, miután a lámpa zöldre vált. A parkban kapott helyet a kerítéssel elkerített focipálya, a mászókák, csúszdák, homokozók és mindenhova rendesen kialakított járdákon és zebrákon át jutottak el a kisebbek és a szüleik.

A KRESZ parkban, minden fontosabb közlekedési körülménnyel találkozni lehetett, a körforgalomtól a vasúti kereszteződésen át, az iskola előtti kicsi parkolóig.
Nem tudom ki találta ki ezt a parkot, de zseni volt, néha olyan idilli hangulat uralkodott, mintha megelevenedett ifjúsági film játszódott volna épp.
kresz.jpg
Ettől a parktól távolabb lévő tereken, az iskola és az óvoda közti senkiföldjén lehetett kutyát sétáltatni. Mikor ideköltöztünk Újpalotára, akkor nagyon sok fiatal pár kapott szintén itt lakást. Valamifajta elégedettség, boldogság lengett a levegőben hosszú éveken keresztül, és a békés egymás mellett éles határozta meg a lakótelepi létet, egészen addig, míg a házunkban lakó postás el nem kezdett ragaszkodni ahhoz a két négyzetméternyi rohadt földdarabhoz, ami fölé a kocsijával szokott állni.
Pitiáner kisstílű fasz, aki képes volt ügyet csinálni abból, ha valaki, ne adj Isten valamelyik házban lakó látogatója beállt az ő szakrális terébe.
Ezzel hagyományt teremtett, a környezetünk lakossága egyre több marhaságban érezte, hogy bizonyítania kell, az önérdekek egyre többször kerültek szembe a közérdekkel és lassan az ostobaság lett a mértékadó viselkedésforma.
Hosszú idő volt ez, nekünk a gyerekkorunk még a rózsaszín szocialista álomban zajlott, ennek a korszaknak a terméke lett a kutyatartás is. Az az alapelv irányított minden kutyást, hogy adjunk a kutyáknak a lehető legnagyobb szabadságot úgy, hogy ezzel ne sértsük más csoportok érdekeit.
Aki nem tudta kezelni a kutyáját, az mindig pórázon, szájkosárral vitte sétálni, a többiek pedig kutyástul, gazdástul kisebb nagyobb falkákat alkotva beszélgettek, társalogtak. A kutyák közti összetűzések vér nélkül zajlottak, és beállt egy állandó falkarend, a kutyák embert, gyereket nem bántottak, nem ijesztettek, részét képezték az újpalotai vadonnak. A félős gyerekekkel a kutyamentes KRESZ parkba lehetett menni, oda kutyás nem lépett be és így a kutya sétáltatás békés, stresszmentes program lett.
Ebbe rondítottak bele a postásunkhoz hasonló marhák, példának okáért, az olyan fickó, mint aki orrba vágott.
Akik ezeket a szabályokat, hogy "ha a kutyánk veszélyt jelent másokra, akkor kezelem", figyelmen kívül hagyták.
A felelős kutyatartó kutyasuliba vitte a kutyáját vagy nem engedte el. Én persze mindig póráz nélkül sétáltam Buksival, bár nem mondhatom, hogy Buksi kezelhető lett volna. De ő csak és kizárólag önveszélyes volt, ha az öt kilójával nekiugrik a negyven kilós kutyának, abból sok jóra nem számíthatott. Ugyan végül ő került ki általában győztesen, az legtöbbször erkölcsi győzelem volt, kárt ő nem okozott a másikban.

Ha ő történetesen egy német juhász lett volna, akkor nem járkálhattam volna vele póráz nélkül. Nem tehettem volna azt, amit az a férfi, aki orrba vert.
Ő se tehette volna.
Ezért el kell majd neki magyaráznom kellő nyomatékkal, hogy ezt nem szabad. Tehát megverem.

Ezzel az elhatározással mentem éjszaka szolgálatba és egész éjjel a mondataimat és a verekedés mozdulatsorát képzeltem magam elé, hogy gördülékenyen menjen, ha majd tényleg megteszem.

 

 

Centi_30.jpg120

 






1988. január 20. szerda


orra.jpgBuksi egészen jól van, két napja a doki kitisztította a sebeit.
Azt mondta csúnya mély fognyomok, de nem szakított el semmit, csak átfúrta a bőrt meg az izmokat, gyorsan be fog gyógyulni.
Valóban, ha az ember nem közvetlenül a sebet érintette meg véletlenül, akkor már egyáltalán nem látszott a viselkedésén, hogy nemrég megsebesült.
Rajtam bezzeg látszott, bedagadt a szemem, az orrom, fáj nagyon, orrhangon beszélek, nem sikerül rendesen kimondani az n, m, v betűket, mindegyik helyett egy erős b vagy d ami kijön, még akkor is, ha valamennyire az alvadt vért, fájdalomtól sziszegve, de kifújom.

Bókás és bicces adz egész.
Biddekki devet a családbad, ha begszólalog.

 

2 komment

Címkék: vér doki Buksi

Centi_30.jpg121

 

 

 

 

1988. január 19. kedd

Tegnap Apuék elvitték Buksit orvoshoz. Valami sokkot kaphatott közvetlenül a támadás után, mert én nem tudtam felemelni, de aztán ez a sokk elmúlt, mert Anyu nagyon óvatosan megemelve, kézben vitte le a kocsihoz. Az orvos kitisztította a sebeit és elmondta, hogy semmit nem lehet és nem is kell vele csinálni, csak időnként besebhintőporozni. Mélyek a sebek, de nem szakadtak, nem tépődtek szerencsére, hanem négy pontszerű szúrás keletkezett, a német juhász fogainak nyomai. A doki szerint ma még lehet, hogy sebláza lesz, ad neki lázcsillapítót meg gyulladásgátlót injekció formájában, és már csak akkor kell visszahozni, ha netán valamelyik seb elfertőződne.
Este Buksi már valamivel jobban is volt, valamit tudott enni, aztán aludt reggelig.

A lázam nem enyhül, a torkom tényleg borzalmasan kapar és általánosságban gyenge vagyok. A fejem és a bevert orrom nagyon fáj, Anyu nyaggat, hogy menjek orvoshoz, de mindkét orrlyukam egyformán szelel, nem lett elverve semelyik irányba, lehet, hogy befele elmozdult egy kicsit, de úgy éreztem, nincs szükség orvosra, szaladgálok hozzájuk eleget.

acdc.jpg
Amúgy is csak arra van erőm, hogy a magnóban megfordítsam a kazettát,  ha lejárt,  mert amúgy csak zenét hallgattam. Végre újra hallhattam a gyűjteményem, bár túlnyomórészt AC/DC-t és Dead Kennedys-t tettem be. Megint mozgatna a ritmus, megint kitörne a tánc,  de fekszem,  így fejben táncoltam át a napot.
Egész elfáradtam.
deadkennedys.jpg

 

Centi_30.jpg122

 

 

 

 

 

1988. január 18. hétfő

Mára valahogy egy kicsit enyhült a láz, és én kisebb túrákat tettem a lakásban. Kiültem a konyhába reggelizni, billegtem ugyan a széken, de végig tudtam enni. Aztán visszafeküdtem, csakhogy valahogy ott sem volt jó.

Délutánfele úgy döntöttem leviszem a Buksit sétálni, talán jót tesz a friss levegő.
Egész jó idő volt, csípős hideg feszült ugyan, de sütött a nap.
Buksi nagyon érzékeny.
Valószínűleg pontosan tudja, hogy most nem vagyok száz százalékos, ezért egész rendesen viselkedik. Amúgy a sétáltatás mindig úgy néz ki, hogy megyünk utána, és csak akkor jön vissza, ha ő akar. Most meg nem nagy távolságra bóklászik el, és szólnom sem kell, jön velem, pontosabban az ő általa bejárt terület középpontjaként haladok.
Már nagyon kevés kutyához megy oda magától.
Ha pajkos játék várható akkor igen, meg akkor, ha az erejét akarja fitogtatni, kis termete ellenére ilyenkor persze elég támadékony hangulatban. De olyan kutya felé nem mozdul, akit ismer és úgy érzi nincs dolga vele.
Mindenkinél többnek gondolta magát, megvívta már a harcait, úgy érezte rangja van, és az olyan magas, hogy csak nagyon ritkán lát olyat, aki magasabb rangú. Még mindig kész persze ezt a rangot akár erővel is elismertetni, de nem bizonyítgatja állandóan. Így elég nyugodtan haladtunk, nem siettünk és nem is álltunk meg.

Ekkor feltűnt Charlie a gazdájával.
Charlie egy megtermett német juhász. Négy-öt év körül lehet, még emlékszem a gazdája előző kutyájára, az is német juhász volt, csak teljesen vörös.
Amolyan fakó téglavörös. Nagyon furcsa, de szép állat volt. Hirtelen pusztult el, a gazdája nem is bírta kutya nélkül, ekkor szerezte Charlie-t.
A gazda egy lehetetlen alak volt, senki, semelyik kutyás nem szerette. Nem csinált amúgy semmit, csak lenézően, pökhendi tartással vonult, soha senkinek nem köszönt, a legtöbb, amit az ember kaphatott tőle az legfeljebb egy undorral vegyes, gyűlölettel teli pillantás.
A kutyájától is mindenki tartott. Kiszámíthatatlannak látszott, többször támadt emberre, kutyára, de hihetetlen szerencsével a sérülést mégis sikerült elkerülni, valahogy vagy a gazda vagy a körülmények megfékezték a kutyát, mielőtt a támadást befejezte volna. És ezekben a támadásokban még kutyafejjel belegondolva sem lehetett semmilyen indokot felfedezni.

Ezért kerülte őket mindenki. Most, hogy megjelentek, úgy akarok elmenni mellettük, hogy kitérek alaposan balra, hogy jó messze legyünk egymástól.
Buksinak is megvan a magához való esze, Charlie-val sose próbálkozott, a kezdetektől kerülte.
Kemény kis jószág volt, de nem hülye.
Most is felmérte a helyzetet és ő is eltolódott balra és jó messze tőlem, és még messzebb Charlie-éktól, nyugodtan baktatott. Ment minden mint a karikacsapás, szépen haladtunk el egymás mellett, nem gyorsan, mert a másik gazda pöffeszkedő járása lassan mozogva hatásos, én meg eléggé szédelegtem még, tyúklépésben, billegve, bizonytalanul haladtam. Charlie gazdája nagydarab pacák, olyan, akiben meglátni, hogy energikusan tudja mozgatni a testét, de már kövér.
Mióta Lufi ugyanilyen testtel letett szkanderban, nem becsülöm le az ilyet.
És ezen az emberen az is látszott, hogy agresszív, bevédi a territóriumát, ha szükségesnek látja. De egyébiránt a kinézete nem különbözött a sok lecsúszott, enyhén alkoholista, primitív proli apukától, akik azért a lakótelepen nagy számban rajzottak.

Azt hittem minden rendben lesz, ahogy ez évek óta lenni szokott, de nem.
Valamiért Charlie bekattant.

Elindult Buksi felé. Buksi nem egy beszari fajta, kis mérete ellenére gyakorlatilag bármilyen más kutya ellen felveszi a harcot, most óvatosabb volt, igyekezett hozzám közel kerülni. Csakhogy így, hogy jobbról Charlie jött, balról Buksi, nagyon gyorsan összetalálkoztak.
Charlie-n nem látszott semmi, se támadó szándék, se barátságosság, de még érdeklődés sem. Csak jött, egyenletes mozgással.
david-vs-goliat.jpg
Amint Buksihoz ért, már harapott is.
Buksi rutinos, nem nagyon lehet meglepni, túl sokszor küzdött már, hogy tudja, akkor van esélye, ha gyors. Ha már az összecsapás előtt jóval a maximumra kapcsolja magát, és minden idegszálát megfeszítve figyeli a pillanatot, amikor mozdulni kell, gyorsan, robbanékonyan.
Így az első harapást elkerülte.
Olyan hirtelen ugrott oldalra, hogy Charlie kicsit megzavarodott, hogy nem ért testet a harapása, hanem akkorát csattantak a fogai, hogy a lakótelep belecsendült és tán még fájhatott is.
Buksi nem késlekedett, már a levegőben úszott a német juhász nyaka felé.
Beleharapott, de Charlie rántott magán egyet és Buksit pont maga elé rántotta be. Mire Buksi földet ért, Charlie már átharapta a testét, a tépőfogait két oldalt mélyesztette az én kutyámba.
Ez néhány méterre történt előttem pokoli gyorsan, és én az első pillanattól kezdve igyekeztem feléjük, futni nem voltam képes, de erőltetett menetben közeledtem. Akkor értem oda, amikor Charlie már egyszer megrázta a fülsüketítően vonyító Buksit, ezért ami a nullára apadt erőmből tellett, belerúgtam a német juhászba.
A combját találtam el, olyan volt, mint a beton, ezért még néhányszor alárúgtam, hogy hátha valami fájdalmasabb lágyrészt eltalálok.
De Charlie bekattant.
Nem engedte el Buksit. Talán az ötödik rúgást vittem be, amikor hirtelen minden elsötétült.

Megérkezett ugyanis Charlie gazdája.
Nem láttam, de nem volt kétséges.
Úgy vert orrba, hogy magasra lendült a lábam, mintha kirúgták volna őket alólam. A hátamra esve éreztem meg, hogy mennyire fáj az orrom és az arcom, mert össze tudtam hasonlítani azzal, amit a beton okozott hátul a koponyámon, amikor lecsattant a földre.
Csak lenn hanyatt fekve jött meg a kép, vissza a szemembe, és nemsokkal utána az agyamba is. Buksit még mindig rázta az ellenfele, tudtam, hogy széttépi. És azt is tudtam, hogy most képtelen vagyok segíteni, nem tudok felállni.
Minden vibrált, a fejem úgy zúgott, hogy majdnem elnyomta Buksi keserves vonyítását.
De csak majdnem.
Láttam, hogy most már a gazda rugdossa a saját kutyáját, és rájöttem, hogyha neki segítek, Buksin is fogok. Meg fennállt annak a veszélye, hogy az ember Buksit is megrúgja.
Mozdulnom kell.
Eszembe sem jutott, hogy a pasi újra ellenem fordulhat, hogy ezzel akár Buksi szenvedésének végét is késleltethetem, de mire felkeltem a földről Charlie elengedte a zsákmányt, gondolom, valahogy a gőzön átsejlett neki, hogy a gazdi szólítja, emberes rúgásokkal.

A fickó rám sem nézett, pórázon húzta el a kutyáját, én meg a földön sírdogáló Buksihoz igyekeztem. Az oldalán feküdt, nyakát hosszan előrenyújtva, szájával apró o betűt formázva, a teljesen teleszívott tüdejéből hosszan és hangosan nyüszített.
Üveges szeme ijesztőn meredt maga elé a semmibe.
Óvatosan megsimogattam többször is, és éreztem, hogy a kezem alatt enyhül a teste feszítése, halkul a fájdalom hangja. És amikor a fejét meg sem mozdítva, csak a szemét forgatva, oldalra belenézett végre a szemembe, sírva fakadtam. Folyt a könnyem az orrom alatt gyöngyöző vérbe, elkentem a kezemmel és már nem tudtam, hogy Buksitól vagyok-e véres vagy magamtól. De Buksi szerencsére nem vérzett nagyon.

Sírtam, pedig nemrég ígértem meg magamnak, hogy nem fogok. De már nem gyerekként tettem, elvégre 19 éves vagyok.
Férfiként sírtam.
Dühömben.
Mert bár Buksi esdeklő tekintete a sajnálatot indokolta valóban, de nem emiatt sírtam. Legalábbis nem elsődlegesen ezért. Buksi tekintetében benne volt valami bocsánatkérés. Valami olyasmi, hogy bocs, nem akartam. Ettől esett meg úgy a szívem.
Mert annyi galád piszokságot csinál, annyi olyan felesleges konfrontációt, amit én nem akarnék megélni, és ha szólok is, hogy ne csinálja, akkor is megteszi, annyi ilyet csinál, hogy máskor jogos lenne ez a tekintet. De most tudom, hogy nem tehetett erről, de fél, hogy így gondolom.
Sosem büntettük, nem attól fél.
Hanem, hogy most azt hiszem róla, hogy ő a hibás.
És ettől harag gyúlt bennem.
Ettől és a sajnálattól kezdtem sírni.
Meg a tehetetlenségtől.
Bosszú forrt bennem belül, de a testem, most alkalmatlan mindenre.

Nem sokáig gubbasztottunk ebben a vert helyzetben, mert Buksi erősebb volt. Lassan hasra feküdt és a mozdulatoktól aprókat nyiszogva, kúszva hazafele indult.
Egy pillanatra a tenyerem a mellkasának támasztva megállítottam, mondtam is neki, hogy ne haragudjon, fájni fog, és a másik kezemmel hátul alányúlva megpróbáltam felemelni. Nagyon sokszor csináltam már, rutinfeladat.
De most láttam, hogy akárhogy csinálom, fájdalmat fogok okozni és valóban, ahogy enyhén megemeltem, élesen felvisított, mert a sebein megmozgattam a bőrt. Nem vettem fel mégsem, hagytam hadd kússzon.

Úgy mozgott, mintha súlyos nyerget tettek volna rá, amit a húsába mélyesztett kampókkal rögzítettek volna, és billegne rajta a lovas. Egészen a földre lenyomta ez a vágta, hasát húzva a földön kúszott, de megállás nélkül. Úgy mentem mellette, hogy fölötte legyek, meg előtte és mögötte, hogy bármi közelítene hozzá elpusztítom, elégetem, mint egy sugárpajzs. Szerencsére sehol nem kellett megemelnem, a házba is, és a liftbe is be tudott magától kúszni.

Otthon nagy, ijedt szaladgálás lett, engem látott el Anyu elsőként, mert Buksi azonnal inni ment.
Nem tudom tört-e csont, nem is tudom, hogy van-e csont az orrban, de olyan érzés volt.
Mintha szétrobbant volna apró darabokra és az egész arcomat beterítette volna bőr alatt a sok csontszilánk, mert még a pislogástól is karistolták a húsom, az idegszálaim és végső soron az agyam.

De igazából ez csak az érzés lehetett, minden hellyel-közzel a helyén volt a képemen, azt hiszem rendben vagyok. Buksival nem tudtunk mit csinálni, nem vérzett már, de teljesen tisztán négy hatalmas lyukon, kettőn a bal, kettőn a jobb oldalán mélyre, egészen szinte a bordákig leláttunk. Orvos kellene megvizsgálja.

Aput meg kellett várni, későn érkezett haza, de ő is először azon háborodott fel, hogy az ember engem támadott meg, pontosabban, hogy megtámadott engem.
A nevét nem tudjuk, azt se hogy pontosan hol lakik, meg Apu nem az a verekedős fajta, és beszélni a pasival meg értelmetlen, az ész érveket nem érti az, akinek nincs esze.

Az látszott logikus lépésnek, hogy ez várhat, Buksit kellene előbb orvoshoz vinni. Így én otthon maradtam, a család meg bevitte a legkisebb családtagot a Péterffy Sándor utcai rendelőbe.

 

Centi_30.jpg123

 

 

 

 

 

1988. január 17. vasárnap

 

A láz nem múlik, Anyu és az egész család abszolút figyelmes, mintha háborúban megsérült veterán lennék. Leginkább hanyatt fekszem és még Buksi is meg van rendülve mert legtöbbször végigfekszik a hónom alatt, a testem mellett, a fejét a vállgödrömbe hajtva néz bánatosan egészen közelről a szemembe.
Aztán néha azt érzem a mennyországban vagyok, mikor a macskánk a másik hónom alá fekszik ugyanígy, majd bealszanak Buksival és finoman szuszogva pihenünk és közben összehangolódik a légzésünk és a szívverésünk is.

kutyamacs.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg147

 

 

 

 

 

 

1987 December 24. Csütörtök


Szenteste!!

Délelőtt az ünnepből semmit nem éreztünk.
Ja de.
A kólát az ebédnél.
Mindig ez emeli az esemény fényét.

Ma nem volt min emelni. Nyomottan motoszkált mindenki, alkalmi beszélgetések nemigen adódtak. Én ültem az ágyamon és a naplóm töltögettem. Aztán magam mellé tettem és körbenéztem.
Néztem miben van az ünnep.
Az ágyamon nincs, a szekrényemben nincs, a többiek cuccán nincs és a többiek arcán sincs.
Itt a körletben semmiben nincsen benne.
De mi is az ünnep?
Mit ünneplünk ma?
Hát a szeretetet.
Szeretet itt miben van?

Megtévesztésnek van a bajtársakban, pl. B. K. Zs.-ben van szeretet, pl. irántam is. Ahogy bennem is iránta.

De ez álságos, mert csak kényszerűségből szeretjük egymást. Ha tehetné nem engem szeretne, hanem azokat a haverjait, akik közül kiszakították ide, idegen emberek közé, akaratán kívül. Hogy aztán a szeretet érzését érezni akaró kényszer miatt engem szeressen többek közt.
Igen a szeretet kell. Itt benn azt úgy hívjuk: bajtársiasság.
Én megpróbáltam nélküle, például Adyligeten.

Kurva nehéz.

Szóval van ez a kacska szeretet itt benn a társak közt. De ez nem nagyon számít. És nem számít más szeretet sem, ami itt bennem van, mert nem idevaló.
Civil.
Mondjuk a szülők iránt vagy Edit iránt korábban érzett szeretetem az olyan, hogy ritkán tudom csak elővenni.
Nem passzol ide sehogy sem.
Milyen rést akarnék betömni olyasmivel, amivel az egészet akarnám kitölteni?
Nem, az ilyen szeretet itt benn a seregben nem számít.
Ezek kilőve.
Akkor miben van itt a szeretet?
Abban a rendszerben, ami ezt egészet működteti, biztosan nincsen.
De semmi hozzá kapcsolódóban sincs.
Semmi se szól itt a szeretetről.

Van a fegyveremben?
Nincs.
A tisztekben, a laktanyában, a Határőrségben, a hadseregben és a háborúban van szeretet?
Nincs.
Egyik se a szeretetről szól.

Katonaként, és ezt felismerve elég lehangoló az egész.
Jön ilyenkor karácsonyi hangulat?
Faszt.

Nem jön.
Nem lett ünnep.

 

Aztán elvittek Ferihegy 1-re. Mészáros Pali volt a csapatügyeletes tiszt, 5 órára tett ki őrködni.
Ez volt ma az ajándék.
Hogy nem 7-re.

Először egy órát álltam kinn aztán négyet egyben, este 6-tól 10-ig. Már négy óra körül elég gyér mozgás volt csak a reptéren, de egy-két óra múlva minden elcsendesült. Teljesen megszűnt a légi forgalom, semmilyen gép nem jött. A karácsony este az már mindenhol biztosan tart.
Már elkezdődött.
Vagyis mivel senki nem mozog sehol, mindenki otthon van.
Barátoknál, családdal.
De legalábbis otthon.

Én meg itt állok egyedül, több száz méterre mindentől ami emberi.
Amit ember alkotott.
A betont, amin álltam, nem tudtam sem emberinek, sem alkotásnak látni.
Nagyon is nyilvánvalóan vagyok tök egyedül a világban.
Ez nem jó így.
Ezt meg kell vizsgálnom:
Mi a jó büdös lófaszt keresek én itt?

Karácsony este.

A szent este.

Mit?

Egy órát elkeresgéltem a gépállóhelyen az üres, lezárt gépek közt, hogy hátha meglátom az okot. De nem lett meg, és a pihenő után, mikor kijöttem kerek négy órát őrködni már neki se kezdtem választ találni. Mert még az a tény se látszott jónak, hogy őrködöm.
Látszólag talán igen.
De senki nem gondolhatja, hogy ezt teszem tényleg.
Eszembe sem jut.
Egy dologra figyelek, semmi másra, egyedül arra, hogy ne bukjak meg.
Csak azt az egyet figyelem, jön-e tiszt.
Tőlük, ha nem kellene figyelmeztető lövést adni, akkor meg tudnám védeni a repteret, meg az országot. A figyelmeztető lövéssel az a baj, hogy figyelmeztet.
Nyilván rájönne, mit művelek, de elvileg mondanom is kellene neki, hogy álljon meg, satöbbi, de akkor vagy fegyvert ragadna ő is, vagy rám szólna, hogy ne csináljam.

Mindkettő kizökkentene a ritmusból.

Ha nem kéne szaroznom, akkor élenjáró lennék, élkatona. Az lenne a jó, ha látom, hogy tiszt, lőhetném is le, védhetném a hont. Pengeéles lennék, soha nem hibáznék. A tökéletes őrkatona, a tévedhetetlen lennék.
Itt a reptéren egyetlen tiszt sem fejthetne ki rendszerellenes aknamunkát, nem tudná a szocialista hazánkat tovább rombolni.
Ez az egy dolog lenne az értelme az ittlétemnek.
És hasznot is hajtanék ezzel.
Mert lehet, hogy csak így lehetne védekezni a butaság ellen. Mert ezt a tömény ostobaságot muszáj lenne a laktanyákban tartani. Mert, ha egyszer kitör innen, akkor félő, hogy elterjed. Így is nagy a kockázat, ezek a tisztek hazamennek, most például karácsonyra, átöltözhetnek civilbe. Amíg meg nem szólalnak, teljesen normál embernek látszódhatnak.
Kurva veszélyes az ilyesmi.

Nem akarnék egy olyan országban élni, ahol a tanulatlanságában pökhendi tapló, vagy az állami marhaságra szemet hunyó szervilis, magukat tanultnak gondolt senkik és az állami degenerációnak gyermeki gonoszsággal, de abban őszintén tapsoló, csukott tudatú agyonfrusztrált kisember mondja meg, mit csináljak én, hogy éljek.
Hogy egy romlott lelkű, közepes képességű, munkával sosem terhelt őrmester gondolja magát valakinek, irányítson országot, katonaságot, katasztrófavédelmet, rendőrséget, meg még ki tudja mit.
Nem, soha ne legyen ilyen, akkor ott nem akarnék élni.
Vagy ők, vagy én.
De rólam még nem derült ki érek-e valamit.
Tizenkilenc éves vagyok, én élhetnék.
De róluk kiderült, hogy szart se érnek.
Akkor ők.
Most kéne elkezdenem.
A mai első tisztet, akit meglátok, le kéne lőnöm.
A jövőm érdekében.
Ennek van értelme, ez jó terv, jó cselekedet.

De mire kiértem az előtérre, fáztam már annyira, hogy ne legyen bennem forradalmi hangulat.
Nyugtom nem lett, valami bizergett benn és úgy nyargaltam fel-alá, hogy messziről úgy tűnhetett, elment az eszem.
És el is ment.
Az agyam önállósította magát és bukfencezni kezdett. Képeket dobált be középre és én egy pillanatra beleláttam mindbe. Aztán leestek mélyre, utánuk nyúlni nem tudtam.
Jöttek sorban, forogtunk, az agyam pörgött, de én kaptam hányingert. Jött minden, válogatás nélkül.
Az osztálytársak, egy saját szemmel látni vágyott piramis, egy foghúzás, mákos guba, Edit melle, Gorbacsov, a második világháború összes áldozata, a farkam látványa föntről, a 6:3, a család kacagása, Csubakka, lila rágó, Misike fingszaga, az Ararát, egy égő ház, Vivaldi Négy évszakja egyben, egyetlen képben, Apu alakja, ahogy zenét hallgat, a Titanic, az amikor öngólt rúgok, Balrog őrnagy, a karácsony és egy jó szarás itt benn.

De jöttek elvont fogalmak is, idegen szavak.

Aztán mindez egymásba olvadt, összekeveredett.

Nem bírtam követni.

Tényleg elkapott a hányinger, csinálnom kellett valamit. Megpróbáltam a képeket, fogalmakat elkapni. Valahogy megtartani és egy másikat is elkapni. Hogy könnyebb legyen őket kezelni, egymásba kapcsoltam mind, sorban.

 

Trombózis szürke beton karácsony,
Radioaktív tumor, letörés-szerű
Hisztéria-maszturbatív
Önexhumáció.

 

Ilyen lett.
Megálltam egy nagyméretű aggregátor mellett és a szekrényem kulcsával, akkurátusan belekaristoltam az oldalába.

Fehérre festett fémlap, jól is mutat benne.

Mondjuk nem az én kézírásommal.

Jött az újabb szólánc, bevéstem azt is. Mégse telt az idő.

Amint befejeztem ezt, kiderült, hogy ez nem falta fel az időt, alig sértettem a felszínét. Alig húsz perc telt el.
Bolyongtam, tébláboltam, erőltetett menetbe váltottam, leguggoltam, közben a képeim közt forogtam.

De nem telt az idő.

A szenteste minden másodpercét megátkoztam.

 

Néha megálltam körbenézni.

Közel távol senki! Sem egy rohadt gép, se terrorista, se baglyok, se bogarak, se emberek, nem jön se róka, de még démon sem. Nem látom a többi katonát, mindegyikük a gondolataival tölti (ki) a karácsonyt. Elbújva, magában.

Hirtelen felbukkant egy autó a távolban.

Néztem, néztem.

Azt néztem, hogy felém tart.

Egy LRI-s 1500-ös Polski. Azt az igazán fontos munkaerő kapja csak. Akiknek elegánsabb megjelenés dukál.

Órák óta teljes csend honolt a reptéren. Sötét van és mozdulatlanság.
A reflektor fénye szembántó sugárban vágott bele az éjszakába, és mikor szembe fordult velem, azt hittem összeéget.

Kezemmel takartam el a szemem, és egy idő után azt éreztem, ha most valaki megkérdi miben settenkedtem, azonnal bevallanám, hogy tiszteket akartam lőni ma halomra.
Még a társaimat is megnevezném.

Az autó mellém kanyarodott, a fény mögöttem hasított szeletet. Még hunyorogtam, amikor egy ötven körüli, kék egyenruhás földi utaskísérő állt elém.

Kezet nyújtott, a szemembe nézett.
– Boldog karácsonyt! – mondta.

Meleg tekintete, mint lángszóró olvasztott fel bennem minden jegesedést, és könnybe lábadt a szemem.

Hogy mondta? Boldog karácsonyt?
Az de jó lenne. Ilyet szeretnék.
Igen. Boldogat!

karácsony1.jpg

Boldog karácsonyt! – mondtam én is.

Szorítottam a kezét hosszan, mintha abba kapaszkodnék, mintha rögzíthetném támasznak, hogy ne menjen, maradjon még. Őszinte sajnálat gyúlt a szemében, aztán megveregette a vállam és elváltunk. Elhajtott a vámosok irodájához, becsengetett, amikor ajtót nyitottak, ott is "Boldog karácsonyt" kívánt és visszaült a kocsiba. Én bénultan néztem utána, amíg a piros hátsó lámpái fényét felitta az éjszaka, amíg a motor hangjára rákúszott a csend.

Utána is ott álltam, üveges szemmel, mint egy elfeledett és soha többet fel nem fedezett, sivatagos kontinens mindentől elválasztó tengerpartján és már nem volt más kép, csak ez.
Ez az egy.

Fentről láttam magam, azt is, amikor elindultam végig a tengerparton.
És ő ment ott lenn, szedte a lábait, már-már futott, hogy hátha van híd, hajó vagy bármi, de én fent láttam, hogy egy üres sivatag van lenn és körbe tenger, meg áthatolhatatlan távolság.

Ezt nem tudtam talpon elviselni.
Elgyalogoltam egy félretolt rokkantkocsihoz és beleültem.
Ekkor rántotta görcsbe a testem a zokogás.

Nem volt hosszú.
De őszinte.
Amolyan gyermeki tehetetlenségben buzgott.

Aztán eszembe jutott Edit. Ekkor utoljára úgy.
Hogy hiányzik.

A zokogás ritmusába berántott egy nagyot ez a gondolat.
És rögtön jött egy másik, hogy nem hiányozhat, ne hiányozzon, hisz kirúgott.

Elmúlt a sírás.

És úgy éreztem, elmúltam én is.

Vége.

Ennyi volt.


Kibiztosítottam a géppisztolyt, és csőre rántottam.
Ijedten néztem körbe, mert a fémek irtózatosan éles hangja körbefutott a betonon, az épület üvegfalain, nem kímélt semmit, mindenhova bevisított.
Riasztó hang a závár csattanása, és nem is illik a karácsonyhoz.
Bár ha a társaimra gondolok, hogy ők is ugyanígy birkóznak a karácsonnyal a szeretet ünnepén, ha a lelkiállapotukra gondolok, akkor illik.
Sőt ide ez illik igazán.
Füleltem, de végül senki, semmi nem mozdult, nem figyelt rám senki és én a számba tettem a fegyver csövét. Ráhelyeztem az ujjam az elsütő billentyűre és vártam.

Nem tudom mire vártam.

Tapsra. – mondaná Apám.
És igaza lenne.
Tapsra.
Már akkor, amikor bekonferálnak:
Hölgyeim és uraim, íme az ember, aki leggyorsabban dönti el a világon, hogy eldobja az életét. A közönség ujjong, ilyet ritkán lát. Aztán látom, hogy utána is tapsolnak, az aktus után, de azt én már nem látom, mert nem élek. Látom, hogy ők kimennek a nézőtérről, én ott maradok vérben úszva. Ők haza mennek és nemsokára már nem rólam beszélnek, és elfelejtenek örökre.

Ezeknek haljak meg? Egy hülye ötlet miatt?
Így egyszerűen?
Mert nagyon egyszerű!
Csak akarni kell.
Persze nehéz akarni, ha hülyeség.
Mert az.
Semmit nem old meg.
Az egyetlen előnye, hogy egyszerű.
Most végképp.
Egy apró mozdulat.
Talán 1 mm.
Ennyit kellene mozdítanom az ujjam.
Ennyire kellene lenyomnom az elsütőbillentyűt.
Ellentart most az ujjamnak, de nem kell erő, hogy elnyomjam.
Kattan benn valami, rácsap egy alkatrész a gyutacsra és és elindul a lövedék a csőben a fejem, az agyam felé.
És vége is.
1 mm!
Ennyi.
Nem sok.
Akár meg is tehetném.

Vártam. A cső lehűtötte a szám, a nyelvem kicsit hozzá is fagyott.
Nem tudtam mi a jó, ha becsukom a szemem és a belső képek látványával múlok ki, vagy legyen nyitva, hogy a reptér rideg betonjának képét hagyjam beégni vagy vörösbe borulni. Nem tudom, hogy lesz, sose haltam még meg.

Vártam.

Nem tudtam mire várok.
Tapsra. – mondaná Apám szarkasztikusan. Hogy benne legyen, "arra várhatsz", nem érdemel ez tapsot.
Nem. Azt hiszem tényleg nem.
Apám se örülne ennek.
A család többi tagja se.
Buksi se.
Még tán Edit sem.

Hagyom a fenébe.
1 mm.
Nevetséges.
Ennyin múljak?

Kivettem a számból a csövet és felálltam.
Most kivert a víz, és rogyadoztak a térdeim.

Ez hülye ötlet volt.
Nem! Soha többet csinálok ilyet!
Ezt soha nem láthatom megoldásnak.

Annyi minden nem történt még velem.
Annyi kérdésem van, annyi választ várok, annyi mindent kell látnom.

A nemlét az faszság.
Azt választani is az.
Én többet soha nem fogom.



Ma két dolgot fogadok meg:

Soha többet, nem sírok nő miatt, sem más miatt.

És nem leszek öngyilkos.
Soha többet.
Egy életre lemondok róla.

 

Boldog karácsonyt?
Igen. Boldogat.

 

Centi_30.jpg195

 

 

 

Ma egy éve, hogy betoppant a családhoz káderezni két határőr tiszt. Akkor tudtam, meg, hogy nemsokára katona leszek.

 

 

November 6. Péntek


Reggel abból a képzetből riadtam, hogy a csöcsömet vissza akarja kérni a takarítónő.
Először kérleltem, hogy ne tegye, majd a hátam mögé bújtattam a csöcsét és közöltem, hogy sose láttam egyiket se, de ha neki van egy, a másikat nyugodtan hagyhatná nálam, ha megtalálom netán.
Gondját viselem, ne aggódjon.
Biztos jobb gazdája leszek, mint ő, aki mindenkinek mutogatja, mert az enyémet bizony nem nézhetné akárki, de erre bepöccent, hogy nem érdekli, mi a véleményem, azonnal adjam vissza, én meg erre a csöccsel menekülni kezdtem, de az lassú volt, folyton elesett és sírt.
A takarítónő összebeszélt a Zádori hadnaggyal, és együtt kergettek.

Na, ekkor keltett Anyu, hogy annyira nyugtalanul alszom, hogy a Buksi teljesen izgatott lett, azt hiszi, valami bajom van, sír és kaparja az ajtóm már egy ideje. Kirántottam magam az álomból, lassan összeszedtem magam és, hogy megnyugodjon, levittem Buksit sétálni.

A kis hülye persze, amint kinyitottam a ház kapuját, kiszaladt és már ügyet sem vetett rám, de valahogy mégis együtt mozogtunk, nem látszott rajta, de figyelte merre megyek és nagyjából arra jött ő is.

Szerettem az önállóságát, az őrkutyákkal való kapcsolatom óta még inkább. De olyan nagyon sok időnk nem lehetett sajnos, mert jönnöm kellett vissza. Ebből szinte biztosan tudhatom, hogy nem elnézték a könyvem, nem másét kaptam, hanem engem engedtek ki szabadnapra, csakhogy lehúzták délig. Persze így is rendes dolog, hogy egyáltalán kiengedtek, mert azért baj volt velem bőven az utóbbi időben.

Tegnap este meg felvettem a Depeche Mode legújabb lemezét. B. Tóth adta le a Poptarisznyában egyben, úgy, hogy nem beszélt bele. Eldöntöttem, behozom a walkman-emet a laktanyába, lukas időmben zenét hallgatok majd, ezzel is jobban le tudok majd válni a külvilágtól.
Sikeresen be is csempésztem, a Csüti nem nézett bele a táskámba. Hogy itt benn hova teszem, még nem volt világos, egyelőre, csak behajítottam a felső polcra.

walkman.jpg

Éjszaka F1-re tettek.
Már nagyon hideg kezd lenni, szerintem már mínuszok lehetnek, mindenesetre iszonyúan fázom. A téli felszerelést még nem lehetne felvenni, de ma Koltay saját hatáskörben engedélyezte, hogy a mikádóba beletegyük a bélést, de én még ezt sem érzem elégnek.
Pedig ennél több holmi már nem lesz rajtunk télen.
Csak a tányérsapkát cseréljük majd le usankára, meg kesztyűt vehetünk majd fel, de mást már nem.
Hogy fogom az igazi hidegeket kibírni? A beton, ami nemrég még szétégette a lábukat, most fagyos marokkal szorítja, legalább 10 fokkal hidegebb, mint a levegő.
Megint jár a sárga SAAB, méri a beton hőmérsékletét, mert a hajnali pára már ráfagy és csúszik.

Centi_30.jpg273

 

 

 

 

Augusztus 20 Csütörtök


Tegnap haza is jöttem a megszerzett 5 napos EÜ szabadságra. Ma tulajdonképpen beteg vagyok tényleg. Fekszem, Anyu teáját iszom.
Ha így megy el a betegszabadság, akkor semmi értelme nem volt. De nem unatkozom, mert Buksit és a macskánkat figyelgetem és röhörészek. Buksi valamiért nagy állatbarát. Nálánál kisebb állatot sosem bántott, legyen az bármilyen fajta, kutya, macska, gyík, madár, mindegy. Egy alkalommal húsvétra vettünk is neki két kiscsibét, innentől kezdve mint egy igazi kotlós, terelgette egész nap őket, melléjük feküdt a dobozba aludni és ha nagyon szétszaladgáltak, óvatosan a fejüket bekapva egy kupacba hordta őket. Ha aludt, a csibék felültek az oldalára és ő, ha már ébren volt sem mozdult, amíg a csirkék fel nem keltek. Ezért nem volt gond befogadni állatokat, most egy ideje egy rosszcsont macska is velünk élt. És az nagyon mókás, ahogy a két állat játszik. Nem lehetetlen, hogy a nevetés fog meggyógyítani.


Buksi22kicsi.jpg

Buksi23kicsi.jpg

Buksi24kicsi.jpg

Buksi25kinti.jpg

Buksi26kicsi.jpg

2 komment

Címkék: macska Buksi

Centi_30.jpg302

 

 

 

Július 22. Szerda

Ma délelőtt Buksival hatalmasat sétáltunk, kimentem vele az orosz laktanya melletti szántóföldre, egészen a Szilas patakig, aztán elkanyarodtam Edit felé, lehívtam és együtt sétáltunk haza hozzánk. Buksinak nagyon tetszett, hogy idegen környezetben kóválygunk, mindent megszaglászott, amit az orra elért, ezért lassan haladtunk. De nem bántuk, együtt lenni, ilyen szimbiózisban hárman, ez engem nagyon feldobott. Apu este visszahozta a kocsit, mondta, hogy holnap készen lesz az UAZ, mi meg úgy döntöttünk, elmegyünk Ricsiékhez.
Most nem bántam.

Igaz ugyan, hogy a szexhez nem jutottunk közelebb ma sem, de abban igaza van Editnek, hogy amikor én elképzelem, akkor én is órákat adok magunknak, nyugodt és kellemes környezetben, és akár az én szüleimnél, akár náluk, akár kocsiban, akár a patakparton intéznénk el, nem lenne több, mint egy gyors önkielégítés. És mivel ő szűz, tulajdonképpen érthető, hogy nem ilyen körülmények közt szeretné az elsőt.

Én a legtöbb esetben ezt teljesen figyelmen kívül hagyom, nekem elég lenne két perc, vagy lehet, hogy annyi se kellene, ha végre kézbe venne, de addig, amíg neki a szex szó hallatán egy áttetsző vörös lepellel fedett baldachinos ágy, gyertyák imbolygó fénye, édeskés füstölők illata és két absztrakt, mozdulatukban is szeretetet árasztó, márványszépségű testek lassú áramlása jut az eszébe, addig hogy toljam az orra elé a farkamat, hogy oké, de amíg mindez nincs, addig ezt verd ki nekem.

Tehát inkább mentünk Ricsiékhez. Amúgy reményt keltő volt, hogy tegnap a moziban hozzám ért, de az inkább kísérletnek tűnt, mint vággyal teli közeledésnek. Ricsiéknél nagy a szerelem, valamelyikük nagymamától örökölt lakásában laktak, nekik nem gond a baldachinos ágy, de ha jól láttam, az konkrétan még csak nem is kell. Kérdésre elmondták, nehéz volt kivárni míg a nagymama meghal, de azóta minden sínen van.
Nekem a nagyapáim mindketten meghaltak a születésem után nem sokkal. Nem is ismertem őket, a nagymamákra meg olyan sokan vagyunk, hogy nem álmodhatnék megörökölt lakásról, így igyekeztem kipuhatolni, hogy állunk Edit nagyszüleivel. Azt megkérdezni, hogy vajon meddig húzzák még, úgy éreztem nem tudnám, amíg el nem fogadom Ricsi által folyamatosan tukmált Cherry Brandy-t, ezért egyszer csak elfogadtam.
Mindenki nagyot nézett, kocsival vagy, nem lesz-e baj, de a katonaság előtt is hónapokig nem állítottak meg, nyilván most se fognak. Ittam egy korty Cherry-t, de nem lettem sokkal bátrabb, csak annyit tudtam meg, hogy mennyi idősek, az egészségi állapotukról semmit. De mindegy is, mert vasárnapig ez úgysem zajlik le, valami más módot kell találnom.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólok Ricsinek menjenek moziba, mikor Andinak hirtelen fájni kezdett a feje, rögtön azután, hogy a pasija alaposan megmarkolta a fenekét. És ahogy láttam, hogy tűzbe borul az arca, én is ugyanezt a fejfájást éreztem. Hazafelé azon tűnődtem, hogy jól csináltam-e, hogy pont Editbe szerettem bele, holott ő most a szűkölve tüzelő Andi mellett igazi gimnazistának, igazi kislánynak látszott, egyáltalán nem nőnek. Akkor is épp teljes erőből irigyeltem Ricsit, hol a lakásért, hol Andiért, hol mindenért, mikor Edit megbökött, hogy vigyázz!

rendőrellenőriz.pngVigyázni arra a két kurva rendőrre kellett, akik egy sárga, haldokló fényű elemlámpával köröztek előttem a vaksötét cinkotai úton.

Hogy véletlenül se tudjak fesztelenül viselkedni, Edit felkiáltott, hogy jézusom, te ittál!

Félreálltam, lehúztam az ablakot, kiadtam a forgalmit, a katonakönyvet, meg a szabadságos menlevelet.

– Nofene, maga katona! Mi több, határőr! Na és mondja Dvorszky határőr, hogy ízlik az egyenruha?

Végre civilben vagyok, örülök, hogy nem jut eszembe, mit mondjak?

– Ki lehet bírni.

– Na maga aztán nem valami lelkes! Nézzen ránk, így fest az egyenruha azon, aki büszkén viseli!

Néztem őket és Guttyán jutott eszembe, rá hasonlítottak, még a tájszólásuk is, és csak azt láttam, hogy így fest az az ostoba fajankó, aki ezt a tulajdonságát büszkén viseli.

– Na aztán ittunk-e ma alkoholt, határőr? – olyan mézes-mázos hangon kérdezték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy már tudják-e.

– ..khm...khm...nemigen...khm...

– Nemigen?! Az meg mi? Az igen vagy az nem?

Edit eddig ijedten és csendben ült, most áthajolt az én oldalamra, és remegő hangon szólt ki nekik.

– Csak egy nagyon keveset, épphogy belenyalt.

Na ez most nagy segítség volt, összetalálkozott a tekintetünk, én mérges voltam, rajta meg az látszott, hogy “de hát miért, úgyis kiderült volna”. A rendőrök is inkább tőlem vártak volna választ.

– Nem úgy van az leányom! Hogy mennyit, az nem volt kérdés. De legalább akkor a szonda nem kell. Igaz, határőr?

Bólogattam, sok szerepem már nem volt itt. Megkérdezgették, mit ittunk, meg hogyan, de többnyire Edit válaszolt.

– És mondja határőr, mennyibe került magának a Cherry Brandy?

– Nem tudom, vendégségben kaptuk.

– Hát én viszont tudom. 400 forintba került. Mennyi a zsold?

920 forint.

– Akkor abból futja, nem igaz?

Futotta igen, még maradt is egy kicsi. Annyi, amennyiből épphogy kihúztam a szabadság végéig, de annak a tervnek, hogy lemegyek a napokban Balatonra, vagy a Velencei tóra, két napra Edittel, annak lőttek.

Már azt is nehezen viseltem, hogy Edit húzódozott, de hogy a karhatalom akadályozza meg az együttlétünk, az kiborított. Úgy látszik nem tudok Edittel lefeküdni a szabadságom alatt.

Kibaszott rendőrség, kibaszott katonaság.

Centi_30.jpg303

 

 

 

Július 21. Kedd

Ma persze, jól érezhetően valóban kibékültünk. Semmilyen neheztelés nem volt a hangjában, cselekedeteiben. Amint felébredtem és összekészültem, rohantam is át hozzá. A nyakamba ugrott, sokkal erősebbnek látszottak az érzéseink mint korábban, boldog volt, hogy látott és nekem is valamitől erősebben vert a szívem, bár azért a tegnapelőtti közjáték szúrt még az agyamban egy tűhegynyi ponton.

Az UAZ épp szervizben volt, én megígértem Apunak, hogy ha hazaért munka után, odaadom neki az autómat. Edittel átmentünk hozzánk, hogy otthon legyek mikor Apu hazaérkezik. Meg amúgy sem akartam Editéknél maradni. Az anyja otthon van, mindig van kérdése hozzánk, mindig van valami indok, ami miatt bekopog, vagy benyit. Nálunk sem ideális a környezet, sokan vagyunk, nyári szünet, az öcséim otthon vannak, de mégsem ez az unásig ismert koreográfia. Nálunk persze tényleg nem volt nyugtunk, a szobám üveghálós ajtaja előtt folyamatos menetelés látszott.
Ismerte ugyan a család Editet, de itt nem nagyon töltöttünk időt, pont amiatt, hogy nálunk folyamatosan áramlottak az események és a személyek. Mindig azt éreztem, Editnél tudunk nyugodtabban időt tölteni. Mégiscsak egyke, a háromfős család kisebb zajjal él, mint egy öt fős. Leheveredtünk az ágyra, látom az ajtó mögött Anyut elsuhanni a testvéreim szobája felé. Majd jönnek ki ketten a konyha felé, majd még egy öcsém kioldalaz. Előttük, utánuk, köztük, mindig felbukkan az ajtóban Buksi opálos pofácskája, orra az üveget éri, szemei homályosan törik a fényt, mered befelé, de ő se lát többet, mint mi, én is csak a suhanó foltok méretéből következtetem ki, kit látok. Még Buksi látszik a legjobban, ahogy szinte rátapad az üvegre.

bujocska.jpgToporog, kicsit nyüszít, kaparja az ajtót, láthatóan ő viseli a legrosszabbul, hogy olyasmi történik, amiből ki van rekesztve. De valahogy a család többi tagja is élénkebb, folyamatos a mászkálás, meg bekiabálgatás, hogy a nemtudommit nem láttam-e, de hát jól tudják, hogy több, mint féléve fingom nincs mi, hol van a lakásban.
Edittel jót mulatunk ezeken, aztán beengedem Buksit, mert már egy ideje erősen kaparja az ajtót. Nagyon szórakoztató, mert fülel, meg az orrát az ajtóhoz nyomja, és pislogás nélkül bambul a tejüvegbe, aztán vadul kaparászni kezd és megint fülelni, hogy elért-e ezzel valamit. Ha meg rászólok bentről, akkor szarik arra, hogy épp azt mondom, hagyja abba, még erőteljesebben két lábbal kaparni kezdi az ajtó sarkát. Kotorékeb, csak idő kérdése és kiás minket a szobából.

Beengedtem, Edit mellé telepedett, de akármelyik oldalára akartam leülni, Buksi mindig úgy helyezkedett, hogy köztünk legyen.
Kacagtatóan őszintén féltékeny, – szeretem Buksit –, bohózatba illően, szinte karikatúraként játssza el a naiv, ártatlan, tiszta szívű, ámde a mélyben számító, erőszakos akarnokot. Ha közelebb húzom Editet magamhoz, akkor ő felvonyít, fájlalni kezdi valamelyik hátsó lábát, amihez egyikőnk sem ért, majd mind a ketten látványosan sajnálni kezdjük, ő kicsit kacskán tartja, remegteti, hogy lássuk milyen komoly fájdalmai vannak, óvatosan megsimogatjuk, félénken az oldalára dől, és végül teljes hosszában keresztben fekszik köztünk. Ekkor egy félreismerhetetlenül elégedett szusszantással alvást mímel.
Ha moccanunk, mintha hosszú, mély álomból ébredne, hatalmasat nyújtózik, mellső lábait Editnek, a hátsóit az én combjaimnak feszíti és még messzebb tol minket egymástól. Aztán van amikor csak simán pont akkor kell vakaróznia köztünk, amikor Editet megcsókolom, vagy hirtelen muszáj valamelyikünk fülét megnyalnia. Minden próbálkozásomra megvan a kis átlátszó, de hatékony trükkje. Hosszan szórakoztatjuk egymást ezzel, mert nem lehet nevetés nélkül hagyni az igyekezetét, de ha meg mondjuk időnként kimegyek a szobából, azonnal jön utánam, aztán megy a dolgára és többet nem foglalkozik velem, míg a szobám felé nem kanyarodom újra. Olyankor viszont már előttem beér és Edit mellől fixíroz szemtelenül, míg becsukom magam mögött az ajtót.

Amúgy ennek a rafináltságnak nyoma sincs egyik őrkutyában sem, lehet, hogy kinevelték belőlük, lehet, hogy jellemükből fakadóan, lehet, hogy a fajtajelleg okán, de teljesen hiányzik.

Régen nagyon szerettem volna nagyméretű kutyát. Pontosabban német juhászt.
Bele voltam szeretve a formájukba.
Mindamellett, hogy nagyon szerettem Buksit, mikor megjelentek vele Apuék barátai, hogy épp kidobták szegényt valahonnan, kellene neki gazda, és láttam, hogy a család úgy dönt, maradhat, nagyon csalódott voltam. Nem tartott ez sokáig, mert levett a lábamról engem is percek alatt, ahogy mindenkit a családban, de sokáig bennem volt, hogy én azért nagyobb kutyát szerettem volna. Ezért is képeztem ki, ezért is követeltem meg mindent, amit egy német juhásztól vártam volna, bár amikor készen volt, már nem tettem rá többet pórázt és már nem akartam a szabadságában korlátozni. De most, hogy komoly őrkutyákkal van dolgom, rájöttem, hogy hiányozna ez a fajta bohókás csalafintaság. Ha valaha kutyát fogok tartani, lesz egy nagy méretű, komoly kutyám, meg mindig lesz egy kis mókamester mellé.

 

Este Edit ötlete alapján elkértük az apja Skodáját és elmentünk megnézni  a Vörösmarty kertmoziban a Trükkös halált.

Nem hittem, hogy az öreg odaadja, addig úgy láttam, az a kocsi a mindene, de ez persze velem is így volt. Imádtam a Zsigulim, nagyon nagy bizalmam kellett legyen abban, akinek kölcsönadtam. Edit apjával nem voltunk ilyen nexusban, de gondolom, az a tény, hogy már katona vagyok, szinte férfi, meg már majdnem másfél éve vezetek és saját autóm van és persze, hogy a lánya kérte, ez meggyőzte.
Fehér, gyönyörűen karban tartott Skoda. Nem is mertem vele igazán messzire menni, ezért jött az ötlet, hogy mozizzunk.
Ezt a filmet most hozták be a mozikba, mindenki el van ájulva tőle aki látta, sok jó trükk, és izgalmas. Nagyon tetszett, de csak a film feléig tudtam teljes odaadással nézni, mert valami oknál fogva, valami számomra érthetetlen indíték okán Edit lassan lecsúsztatta a kezét a karomon, rá a combomra, be az ágyékom felé és nadrágon keresztül megérintette a hímtagom. Én úgy megmerevedtem, ott is, meg amúgy is, hogy ijedten húzta vissza, de ugye csak annyi történt, hogy csodálom, hogy nem szakította át a nadrágom és állt bele a vetítővászonba, és hogy ebben a közegben igazán nem tudtam, mit reagáljak. Lassan lecsendesedtem, és miután a filmet követően a Citadellánál andalogtunk, már meg sem kérdeztem, mi volt ez a fellángolás, és úgy éreztem, ő is kerülné a kérdést.

A Vörörmarty kertmozi régen.

A Vörörmarty kertmozi ma.

Centi_30.jpg370

 

 

 

Május 15. Péntek

Már mindenki tudja a laktanyában, hogy a konyháról elvezényeltek, de igyekszem olyan felhőtlennek tűnni, hogy minden gúnyolódásnak sikerült elejét vennem, öröm látszott rajtam, bár iszonyú nehéz eljátszani ezt úgy, hogy sajnálom a konyhát és be vagyok szarva attól, ami ezután jön. Viszont rajtam nem ez látszott és mivel senki nem értette, minek örülök, és annak, hogy lehet ennyire, nem találtak fogást rajtam. Már élesítgettem a mondatot Nitrónak, ha beszól,  hogy "minden jobb, mint itt lenni köztetek", de még a tekintetem is kerülte.

Reggel szóltam a Szilasi főtörzsőrmesternek (2. század), hogy hadd legyek kutyás. Egyrészt reméltem, hogy kiderül, itt maradok-e vagy dobnak tovább vidékre, másrészt ha maradok, ez nem rossz beosztás.

Gyerekként nagyon szerettem volna kutyát, megtettem mindent, hogy tudjam, mivel jár. Elolvastam minden elérhető könyvet, ahogy említettem már, az etológus Konrad Lorenz kutyák viselkedésével foglalkozó könyveit is. A kiképzésről is mindent, ami elém került. Német juhászra készültem, csakhogy mivel lakótelepi lakásban laktunk, végül keverék tacskónk lett.
A Buksi.

Buksikicsi.jpg

Mérete ellenére mindenben kárpótolt, a kezdeti csalódást átváltoztatta büszkeséggé. Társ volt, barát, bohóc és hős. Harcosként küzdött és tiszteletet vívott ki a környék kutyáiból, egész nagytestű állatokat futamított meg. Fiatalon pokoli gyorsan cikázva, ravasz cseleket alkalmazva szinte pszichikai hadviselést folytatott, sosem frontális támadással, hanem oldalirányú idegesítő harapásokkal támadott, azonnali meneküléssel, majd közben hirtelen irányváltásokkal, szűk, alacsony helyekre besurranva hagyta maga mögött a parkoló autók oldalának, kerítéseknek fájdalmasan csapódó üldözőt és míg az még csak értékelni sem tudta a történteket, Buksi már harapta is a lábát, farkát, újra. De ezt is mintha csak kedvtelésből művelte volna, csak a móka kedvéért. Szinte örök kölyök maradt, a vicces csínytevések végig elkísérték.

Erre, és arra a szinte árulásnak is beillő elképzelésre gondolva, hogy most lehetne végre német juhászom, úgy döntöttem, a kutyásokhoz kérem magam. Igen, árulásnak éreztem Buksival szemben, de azzal nyugtattam magam, hogy itt csak szolgalati kutyát kapok, nem fogom megszeretni, Buksi marad az első számú kedvenc, meg úgy egyáltalán, nem is biztos, hogy ez menni fog.

Szilasi - bár nem vagyok különösebben szimpatikus neki, mégsem volt elutasító. Lehet, hogy sikerül is. Azt mondja, pont szerel tőlük egy öreg, helyette úgyis kell valaki, és ha nincs a kopaszok közt kifejezetten erre a beosztásra küldött katona, akár én is lehetek. Ha nem vezényelnek vidékre.
Szóval semmi nem biztos még mindig.

Buksi3kicsi.jpg


Reggel 8-kor kezdem életem első őrszolgálatát. Huszonnégy órás szolgálat, négy órát benn tölt az ember pihenőn, négy órát valamelyik őrizeti ponton. Két ilyen van, a lőszer, vagyis a lőszerraktár, meg a kapu előtti poszt. Senki nem szereti az őrszolgálatot, de nem értettem soha az okát.

Egészen az első négy óra éjszakai pihenőig.

Reggel nyolckor kezdődik a szolgálat, én pihenéssel kezdtem. Déltől kinn a kapunál kellett lennem négyig, majd este nyolcig pihenő újból. Éjféltől pihenő, a lecuccolás miatt nagyjából egy óra körül tud lefeküdni az ember, pont innentől a legjobb az alvás, de hajnal fél négykor felkeltenek. Borzalmas. Pont a legjobb és mély alvást szakítják meg drasztikusan, utána viszont éberen figyelni kell kinn.

Brutál.

Biztos, hogy igazi katona akarok lenni?

süti beállítások módosítása