83

1988. február 26. péntek

Ma enyhült egy kicsit a láz, de újabb kín bukkant fel.
Kezdem azt érezni, hogy nem érte meg ez a műtét, lehet, hogy épp benn szopnék a laktanyában, de ezek a különböző erősségű fájdalmak, láztól sajgó ízületekkel borzalmasak.
Ma azzal kínlódtam, hogy öklendeztem egész nap. A varratokról a doki azt mondta, hogy felszívódik a nagy részük, két helyen csinált csak olyan öltést, amit majd ki kell szedni. Azt nem is értem, hogy ez a merev drótszerű valami, hogy szívódik fel?

Azt, hogy épp melyik fajta zavart ma, nem tudom.
Mindenesetre reggel, amikor teát ittam, egyszer csak egy kisebb fajta csomó levált a többitől és befordult mélyen a nyelőcsövembe. Felfelé nem jött, nem is tudom mivel szedhetném ki, krákogni, köhögni nem tudok, annyira fáj, hogy összecsinálom magam.
De nem ment lefele sem, mert a vége a torkom húsából jön ki, nyilván belül egy másik csomóhoz tartozik, vagy csak egyszerűen bele van a húsba ágyazódva.
Ha nyelek, akkor a nyelés mozdulata vinné lefele a csomót, csakhogy az nem jön és emiatt húzza a húsból ki a zsinórt. Az se mozdul, csak borzalmasan éles fájdalom, amellett, hogy a megakadt csomótól úgy érzem mindjárt hányok.
Az öklendezés még durvábban rángatja a csomót és ma egész nap azt próbáltam csinálni, hogy mereven igyekeztem tartani a torkomban mindent, hátha ez az öngerjesztő folyamat, hogy tartom magam amíg lehet, aztán önkéntelen nyelek, akkor fáj, irritál, összerándulok, fáj, öklendezem, fáj - ez nem indul el.

Az egész napom ráment, mikor este kiszakadt végre a csomó és lenyeltem, de ekkor megijedtem én is, meg a család is, mert vérezni kezdett, bár aztán hamar elmúlt.

Nem tudom.
Ki akartam kerülni a laktanyából.
Pár lázasan töltött nap megérte ezt a kibaszott szopást?

85

1988. február 24. szerda,

Ez a sok utazás a hidegben nem tett jót, késeket növesztett a torkomba, azok meg forogtak szüntelen és én azt hittem beledőlök az egyikbe, annyira fájt.
A lázam is megmaradt tegnapról, enni nem tudtam, pedig Anyu nagyon igyekezett, hogy pépes ételeket találjon ki nekem. Egyedül a gyerekkorom egyik kedvence a reszelt alma csúszott le, fájt attól is, de mivel hideg volt, pár pillanatra enyhítette is.
Aztán estefelé, ahogy a család többi része hazaért a suliból, vagy Apu a melóhelyről, mind besorakoztak megnézni, és én kezdtem igazán rosszul érezni magam attól, hogy volt valami aggodalom bennük, holott én azért nem voltam a halálomon.
Egy műtét említése mégis aggodalmat vált ki, mintha az komoly ügynek minősülne. Tegnap este tényleg nagyon rosszul nézhettem ki, se beszélni, se enni, se inni nem tudtam, beestem az ágyba és elaludtam. De mégse szívműtétem volt, kicsit frusztrált ez az érdeklődés.
Suttogva elmeséltem, hogy nem is altattak, ültem az egész operáció alatt, sőt a tamponos bugyellárist is én tartottam a dokinak.
Buksi a lábamnál feküdt, még mintha ő is megkönnyebbült volna ennek hallatán, mert nagyot sóhajtott, oldalra dobta magát és kedélyesen szunyókálni kezdett, holott az ő sebei is még nagyon is jól láthatóan éktelenkedtek a hátán. Mindenki látta, hogy nehezemre esik a beszéd és lassan kisorjáztak a szobából, hagytak pihenni.
Este miután Peti, a nagyobbik öcsém végzett a kutyasétáltatással, bejött hozzám.

Mondta, hogy a napokban összefutott Edittel, és hogy elég furán viselkedett, mintha zavarban lett volna, épphogy köszönt, menekült is el.
– Mi van velünk? – kérdezte aztán.
Hát igen, itthon még nem is igen tudják, hogy Edittel szakítottunk. Mindenki érzi, de konkrétan nem kérdezte senki. Amikor itthon voltam azóta, leginkább beteg voltam, mint egy hónapja is, vagy rohannom kellett, igazán alkalom sem volt ezt megbeszélni, meg valahogy olyan rég volt, hogy úgy éreztem már nincs is jelentősége.

Most Petinek elsuttogtam, hogy igen, szakítottunk, de már régen, viszont nyilván ezért viselkedett Edit furán. Peti csóválta a fejét, hogy lehet, hogy velem most nincs jóban, de nem érti vele mi a baja, holott tavaly még szilveszterezni is elvitte.

– Tavaly? – kérdezem meghökkenve.
– Ja nem, tavalyelőtt, de mindegy, elvitt szilveszterezni valami barátaihoz. Fura is volt, mert egy nappal korábban kérdezte nincs-e kedvem, aztán másnap el is jött értem és elvitt magával.

Elhűlve hallgattam, ezt egyáltalán nem tudtam, pedig akkor ez még 1986-ban volt. De akkor olyan ritkán jöttem haza, hogy nyilván elfelejtődött. Edit se írta.
– És milyen volt? – kérdeztem.
– Hát sok ismeretlen, de mivel úgy mutatott be, hogy a katona pasijának a testvére vagyok – válaszolta Peti –, ezért kedvesen fogadtak, jól éreztem magam alapvetően. Meg azóta is jóban voltunk Edittel, nem értettem miért menekült. Mondjuk most már világos.

Mondtam, hogy új faszija van, és hogy nekem egyetlen éjszaka alatt sikerült tánccal kihevernem.

Persze, most ahogy meséltem, mintha a torkomat szabdaló kések egyike lecsúszott volna a mellkasomba, és egyszer lassan körbefordult volna benn.

89

1988. február 20. szombat

Ma visszavitték a műtőbe mellőlem a srácot, akinek az orrsövényét műtötték, mert valami nem jól sikerült, faragnak még rajta.

Ezt a műtősfiú mondta, ezekkel a szavakkal.

A srác szegény mellettem azonnal védekezni kezdett, dobálta magát, hadakozott, kiabált, amit néha a félelemmel vegyes düh intézett, néha a még be sem gyógyult seb okozta fájdalom.
Aztán valahogy többen csak lefogták, kapott valami injekciót, amitől lehiggadt, és végül elvitték. Aludtam, mikor visszahozták, de estig ő se mozdult.

A kötés alól csak a szemei látszottak és mikor végül felébredt és kinyitotta, olyan elgyötörtséget láttam a szemében, amit még soha senkiében. Én tudok mozogni, jönni-menni, bár nem teszem, mert amikor megemelkedem, megfeszül a torkom és olyankor majd beszarok, úgy fáj.
De a srác miatt felkeltem.
Nem tudtam beszélni, meg ő sem, és tényleg nem vagyok barátkozós fajta, a gyenguszon is inkább genyó voltam, de a kölökhöz átléptem és óvatosan megfogtam a vállát.
Kitátottam a szám, hogy lássa, nem tudok beszélni, ő is legyintett, hogy nem kell. Nem tudom, hogy értette-e, hogy csak azt akartam jelezni, vele vagyok, mindenesetre óvatosan bólintott, talán köszönetképpen, aztán visszafeküdtem.
Nagyon fáj nekem is, de ezt a kölköt rettentően sajnáltam.

Ma reggel már a joghurtot meg tudtam enni, sőt a mellé adott sertésmájkrém egy részét belekeverve is lement. Fájt, mint a kurva anyja, de lecsúszott.
Ebédre igazán finom lencsekrém levest adtak, ezt is meg tudtam enni, persze azt, hogy finom, csak addig éreztem, míg a nyelvem elejét érte, mihelyst a sebhez ért marta, de nagyon lassan és kínkeservvel le tudtam nyomni.
Jó jelnek vettem, hogy amúgy iszonyú éhes vagyok, és bármit befalnék amit csak lehet, bár tudom, hogy alig valamit lehet.

A vacsorához adott zsömlét nehéz volt nem geciségnek gondolni, igyekeztem azt tudatosítani, hogy ezzel csak motiválni akarnak.
Hogy majd ehetek ilyet, ha hajlandó vagyok gyorsabban gyógyulni. Ennek én úgy láttam az az előfeltétele, hogy azt a rengeteg teát, amit behoznak, mind igyam meg. Többször benéztek az ápolók egy nap, és amint elfogyott, hozták a következőt adagot, hogy akkor még ezt is erőltessem le.
Irtózatos kínlódás, de olyankor csak ránéztem a srácra magam mellett és összeszorított foggal nyeldekeltem tovább.

90

1988. február 19. péntek

Tegnap a műtét után csak pillanatokra ébredtem fel, teába kevert ampullás fájdalomcsillapítót kaptam kétszer. Lehet, hogy valami altató is volt benne, de lehet, hogy csak a szervezetem, netán a tudatom védekezett így.
De gyakorlatilag ma reggelig végig aludtam.

Álmodtam is, nagyon sok recsegést hallottam, de nem is a sajátomét, hanem a mellettem operált srác orrának a hangját.

A műtétem alatt nem figyeltem, de az agyam, mint valami felvevő, rögzítette a hangokat, éjjel meg lejátszotta. Borzalmas dolgokat élt át a srác.
Nekem is recsegett a húsom, de amit a srác kapott az inkvizíciós kihallgatásnak is sok lenne.
Fűrészelték az orrcsontját, orvosi vésővel vésték, ütötték, verték, faragták és azóta megtudtam, hogy a csontot nem is lehet érzésteleníteni.
Ezért üvöltött a srác annyira.

Most is erre ébredtem reggel, hogy félálomban elfeledkezett magáról és hozzáért az arcát takaró kötéshez. Mellém tolták be pont, nagyon szenvedett, nyögdécselt, jajgatott, fújtatott. Szinte szégyellem magam mellette, hogy nekem is fáj a torkom, mert hát iszonyatosan fájt.
A varrat egyik vége folyton a nyelvtövem irritálta, le kellett teljes hosszában egészen szorítanom a nyelvem, hogy ne öklendezzek folyamatosan.
De amúgy is borzalmas érzés volt, olyan, mint amikor annyira száraz a torok, mint a reszelő, bármi hozzáér, karistolja, tépkedi, de emellett, mintha sav marná, és egyre csak terjedne, egyre nagyobb felületen.Nyelni iszonyatosan összetett fájdalommal jár, minden fájdalom, ami a torokban valaha képződhet, egyszerre jelenik meg és erősödik fel, ilyenkor majd összecsinálom magam, csak amikor fájdalomcsillapítót kapok a teával, akkor enyhül, amikor a citrom nélküli, enyhén cukros, langyos lé már elérte a sebet, de még nem nyeltem.
Pár tizedmásodperc, de az a nap csúcspontja.

Amúgy egy kancsó teát kaptam még, hogy azt kortyolgassam, de kortyolgassa, akinek csak mondani kell és mindent a szájába vesz.
Reggelit még nem kaptam, ebédre csak nagyon híg tejbegrízt, de nem tudtam vele megküzdeni, olyan voltam, mint egy kardnyelő, aki félrenyelt és még benn van az eszköz.
Estére szerintem bedagadt a sebem környéke, mert a tea se akart lemenni, de az amúgy nagyon kedves kövérkés nővérke szerint ez természetes, nem kell törődnöm vele, sokat igyak, az a lényeg.

De hát majd belehalok, úgy fáj.

420

Március 26. Csütörtök

4. hónapja vagyok katona. Még hátravan 14.

Borzalmasan fáj a fejem. Guttyán intézkedhetett, mert nem keltett fel senki reggel, hagytak pihenni. 10 óra körül keltem magamtól. Kitámolyogtam a folyosóra, elballagtam Leiner Pisti (korosztályom, sofőr) mellett. Amennyire érzékeltem, fel tudott volna négyelni amilyen rosszalló pillantásokat vetett felém, miközben a falat sikálta. Gondolom reggel óta mosta, de még mindig csak a felénél tartott, ráadásul megmarta a gyomorsavam a festéket is és bűzlött tőle az egész folyosó. Elképzelésem sincs, hogy a tiszteknek ez hogy-hogy nem tűnik fel.

Ahogy meglátott az alegység ügyeletes, rögtön rám ripakodott.

– Dvorszky! Azonnal menj vissza a körletbe!

Úúú, de éles hangja van, majd szétrobban a fejem tőle.

– Mér’ mennék vissza? Most jöttem ki!

– De pizsamában mászkálsz 10 órakor, te barom? Menj már vissza átöltözni, mielőtt meglát valaki! Még engem is lecsesznek baszd meg!

Na jó, visszaballagtam, felvettem amit tudtam és mentem vizelni.

– Aztán külső körlet, büntetésből! Igyekezz! – sürgetett az ügyeletes.

 Így tehát konyhai szolgálat helyett külső körletre, vagyis udvartakarításra rendeltek. Büntetésből.

Ezeknek fingjuk sincs a büntetésről.

Vagy van, és én valóban levegőzést, testmozgást érdemlek büntetésül viszont akkor milyen égbekiáltó bűne lehet Leiner Pistinek, aki az én hányásomat takarítja?

De nem kérdezősködtem, mentem is ki, napsütésben, melegben, sittet lapátoltam, betongerendát cipeltem a laktanya mögötti elvadult területen. Másokkal, akik feladatul kapták, nem büntetésként.

Valamit a tisztek úgy látszik, mégis csinálni akarnak ezzel a hatalmas udvarral, azt hallottam, hogy raktárak, vagy kutyás körlet lesz belőle. Nagyon jól esett ez a mozgás, délutánra teljesen rendbe jöttem. Már rég az ágyamon fekve heverésztem, amikor Robi berobbant a szobába. Hosszított szolgálatban volt ma nyitástól zárásig, mivel én ugye kényszermunkán voltam, Basa pedig ki se emelte a fejét a párnából, egész nap másnaposan húzta a lóbőrt.

A fajankó egész testében remegett az ajtóban.

– Dvorszky! Remélem kiköpted a beled a külső körleten!

Félvállról válaszoltam.

– Kihánytam, de az még éjjel volt.

–  A kurva anyádat! Egész nap miattad szoptam a konyhán, hogy a faszba képzelted ezt??

Erre Basa gyűrött, nyűgös arccal fordult az ajtó felé.

– Robi, te buzi állat! Mit üvöltözöl itt a szobánkban? Húzz a picsába innen, mert kirugdoslak! Erre kell ébrednem, baszd meg?

Imádom Robit tehetetlennek látni, ahogy a nagy vagány keresi a szavakat.

– Akkor Dvorszky, gyere ki baszd meg!

– Kiköptem a belem külső körleten, büntetésből. Pihenőidőn vagyok. Beszélj az ügyeletesekkel, ha akarsz valamit!

– És most már kussolj és csukd be az ajtót magad után! – zárta le Basa a beszélgetést.