184

November 17. Kedd

Reggel azzal ébresztettek, hogy külső körletre rendeltek mára. Vagyis szemétszedés, sitthordás az udvaron. Guttyán főtörzs, neki szívügye a kert,  ő osztotta ki feladatokat Faragó Zolinak, egy szintén korosztályombeli határőrnek.
Ma neki tartozunk engedelmeskedni. Jól nézett ki a csapat, mert én, mint majdnem Öreg, a többi mind igazi kopasz. Zolival sosem voltunk jóban, de soha semmi bajunk nem is volt egymással, sőt tán még néha egy-egy cinkos összekacsintás is lehetett.

Most megkérdőjelezhetetlenül kinyilvánította a kopaszok előtt, hogy én is öreg vagyok és ugyanolyan előjogaim vannak, mint neki vagyis dolgoznom nem kell, de parancsokat adhatok.
Így is mentünk ki a hátsó udvarra, mi Zolival beszélgetve, a kopaszok sorban, menetelve. Mivel pár napja érkeztek, még azért elég megszeppentek voltak mind.

Mivel a feladatokat nem ismertem és nem is akartam, csakis önkényeskedni tudtam.
De ez egész jól ment így elsőre is.
Rámutattam egy területre, tele többkilós betondarabokkal, ágas-bogas betonvasakkal, hogy ezeket szedjék össze és tegyék ide.
Majd fel óra múlva, hogy nem jó, állj!
Ne ide!
Az egészet vigyétek át oda.
Majd megint, hogy talán jobb lesz mégis az épület mellett közvetlen.
Ott igen.
Oda az egészet.

Aztán sopánkodva, hogy ájájájj... nagyon nem jó, közel a villámhárító, belecsap a villám.
Vigyenek vissza mindent, ahonnan hozták, de aztán meg amint végeznek, hogy mindenhol útban van, szórják szét mégis inkább ott, ahol összeszedték.
De egyenletesen!

Zoli nem szólt, hagyott érvényesülni, amúgy ő is ugyanezt csinálta, bár abban volt valami koncepció, eredményeket ugyanis majd fel kell mutatnia Guttyánnak, de volt elég embere, dolga.

Érdekes dolog ez amúgy.

Elkapott a megkérdőjelezhetetlen, ellenőrizetlen hatalom szele, ereje.
De nem is ez az érdekes, ez szinte törvényszerű ilyen helyzetben.
Az az érdekes, hogy a gyengékre csapok le én is.

Ez valami emberiségbe kódolt ösztön lehet, mert én is csak rámutatok a kehesre vagy rámutatok a szemüvegesre, és valami lehetetlen munkára rendelem. Pol Potnak is bevált, irtotta a szemüvegeseket és a munka társadalmát építette. Ennyire egyszerű ez, odahívom a szemüveges, hajlott hátút és azt utasítgatom.

Azokat, akikben látom, hogy ellenszegülhetnek, azokat nem.

Ha konokság jelét felfedeztem valakiben, azt messze elkerültem a parancsaimmal. Egyszerű válasz lenne a miértre, hogy mert nem mulattatna, mert jobb egy olyan ember szenvedését látni, aki valóban szenved. De ez nem teljesen igaz, talán inkább valami érdektelenség.
Viszont a legbiztosabban megszenvedtethető: a gyenge.

Azt látni aki ellenáll az akaratunknak, kifejezetten frusztráló. Meg csak az időt veszi el a hiábavalóságával. Ezek úgyis engedelmeskednek Zolinak. Küzd velük, de jól csinálja, végül nincs apelláta.

Szóval én vittem a gyengéket. Még mulattatott is a végén, hogy már-már erőt tudtak felmutatni, az egyre sűrűbbé váló "na ebből már tényleg elég volt, a kurva életbe már Dvorszky" felkiáltás, az valami ilyesmire utalt.
De zendülés nem lett.

Amúgy a konokokkal szemben lehet, hogy nem az érdektelenség, hanem a félelem jelent meg bennem. Attól amitől én gondolom magam többnek, vagányabbnak, hogy kiszökdöstem, nem tudják, nem is sokat tudnak rólam, semmi okuk tiszteletet tanúsítani.
És lehet, hogy nem is tudnám rávenni őket.
Az komoly presztízsveszteség lenne.
Na, a nagy lázadó, de rendet tartani, azt nem tud!

Pedig amúgy tényleg nem. Az a vágy, hogy tiszteljenek kimerül abban, hogy hagyjanak békén, de hogy másokat arra igyekezzek kényszeríteni, hogy tegyenek is úgy, mintha tisztelnének, sőt, tiszteljenek, ehhez nincs gyomrom.
Ezt csak a beteg lelkű pártfunkcionárius és a katonatiszt várja el.

Én hánynék ettől.

Ez jó érvnek tűnt, mert a másik eshetőség, hogy egyszerűen csak képtelen vagyok másoktól megkövetelni a tiszteletet, az szar lenne.
Ezt senki se szereti.
Nem jó érzés gyengének tudni magunkat.

Ezért gecizik minden hatalommal bíró gyenge a gyengékkel. Mert nekik ki tudja mutatni a hatalmát, nem veszélyeztetik azt.
A többit rábízzuk egy gátlástalanabb társra, akiből érződik erő. Ezt csinálja a hatalom, ezt csinálják a külföldi kormányok, a poltika és ezt csinálja a mai magyar minisztertanács is.
A párt.
Mindig mi leszünk hatalmon. A gyengék.
Nekem könnyebb veled, ha azt csinálod, amit mondok. Gondold úgy ahogy mi szeretnénk, hogy gondold, hidd azt, amit mi gondolunk, hogy higgy.

És igen. Leuraltak minket.

Egy szűk elit szolgái vagyunk.

Ebből kéne kitörni, ezt nem volna szabad hagyni soha.

Este elengedtem a gyengéimet, Zolival nevetgélve mentünk az épületbe, Guttyánért, hogy lássa, micsoda rendet csináltattunk.

Bele ebbe a szép szocialista hazába.

Ma Isteni volt!

Ma Isten voltam.

292

Augusztus 1. Szombat

Délelőtt megint Ferihegy 1-re vittek. Kilencven százalékban ide tesznek. Nem értem, mert a többieket eléggé kiegyensúlyozottan felváltva osztják szét. Hogy ezzel szopatni akarnak vagy épp kivételeznek velem, az nem derült ki. Nem érzem rosszabbul, se sokkal jobban magam itt. Talán tényleg csak a külföldi gépek miatt érdekesebb Ferihegy 1. De ez meg nem kiváltságos helyzet. Nem zavarna, ha nem csak én járnék így szolgálatba. Kell legyen annak valami szerepe, hogy engem máshogy osztanak be, mint a többieket. Csak nem tudok rájönni, mi az.

Előtérszolgálatban voltam. Hosszú, üvegfal melletti járőrözést jelent, de nem tudni, bentről ki lát, ki néz. Innen befelé nem lehet látni. Sosem derült ki, mi van benn, sosem tudtam meg, milyen az épület belül és hogy ki tud szemmel tartani. Ezért ott az ember úgy viselkedik, mintha mindig figyelné valaki. Emiatt szoktam hátrébb menni jóval, ahol ez az üvegkalitka véget ér, ott lehet önfeledten fikázni, köpködni, tehát olyasmit csinálni, amivel gyorsabban telik az idő.

Itt esemény csak akkor van, ha fel kell tölteni utasokkal valamelyik gépet, vagy épp kiontotta a tartalmát egy beérkező. Ilyenkor a csajokat nézem. A földi utaskísérők nagyon csinosak, valamilyen blúz, kendő vagy sál, szűk szoknya, és magassarkúba bújtatott lábak. Vadítóan jól mutatnak, szépek is, de valahogy nem éreztem igazinak, ahogy a stewardesseket sem.

Talán az egyenruha teszi, amitől eléggé idegenkedem már mostanra. Nem tudom. Tényleg nagyon szépek ezek a lányok, ebben a kék MALÉV-os formaruhában, de mivel pont ettől egyformák, sokkal izgalmasabbnak éreztem az utasokat, akik a maguk választotta, saját ruháikban, természetes önvalójukban léptek elém. Mint egy divatbemutatót néztem végig, ahogy vonultak előttem. Én a zöld ruhámban a busz elejénél vagy a végénél teljesen észrevehetetlen vagyok, alig valaki fordul oldalra, hogy a periférikus látásában felbukkant zavaró impulzust lecsekkolja, de akkor is csak azt látom, hogy gondolat nélkül konstatálja, hogy ja, csak egy katona.

Szóval nem csajozom, csak nézem a nőket, némelyik imádni valóan lezser, olyan, amit itthon nem láttam még. Vagy ha igen, akkor cikinek éreztem. Például ma láttam egy olasz lányt, az Alitáliával repült el. Ő melegítőnadrágban és tornacipőben lépett ki az épületből. Én mindig otthoni viseletnek, utcán szégyellni valónak gondoltam a melegítőt és még a tornaórán sem láttam sosem olyan lányt, akin ennyire jól állt volna. Ez az olasz lány tökéletes látványt nyújtott, kislányos, vagány és elegáns hatása volt egyszerre. Nem tudom min múlik, sem jobb alakja, sem szebb arca nem volt az általam ismert nőknél, vagy ezeknél a földi utaskísérőknél.

Mégis hosszan és mélyen belém égett az a kibillenthetetlen női öntudat, ami körül lengte, úgy, hogy ma már nem tudtam másra gondolni...

...amíg meg nem tudtam benn a laktanyában, hogy Ultra Rövid Ugrásom lesz, megyek délután kutyakonyhára. Mert ekkor már a kurvaanyázás miatt nem tudtam másra gondolni, főleg nem a női öntudatra, mikor sárban van az enyém. Miért csinálják ezt velem? Tényleg ki akarnak nyírni? Mert a Rövid Ugrás is geciség, de abban osztoznak a többiek is, az ellen nem szólhatok egy szót sem, de egy szolgálat után épphogy megebédelni és már menni is egy másik szolgálatba az kegyetlen.

Jó, persze a kutyakonyha nem komoly munka, lehetne felüdülés, de ma kijön velem Németh Gyuri és arról kell beszélnünk, melyik kutya is lesz az enyém. Úgy nézem ez állandó kérdés. Meg akarja nézni, hogy haladok Lux-szal, mert úgy érzi, hogy nem jól.

És igaza is van.

Ilyen rendszertelenül nem tudok vele foglalkozni, miközben azt sem tudom, hogy amikor nem vagyok itt, akkor más kiviszi-e, tanítgatja-e? És ha igen, mire? Értem én, hogy őrkutya lesz, mindenkinek engedelmeskednie kell, ezért bárki belepiszkálhat a kiképzésbe, de nem is tartok kiképzést, mert annál ritkábban járok ide.

És ha itt vagyok, akkor meg alszom.

Mondjuk ezt nem mondhattam, de sem magam, sem szerencsétlen kölyökkutyát nincs kedvem tűző napon kínozni.

Kinn valóban nem tudtam semmi érdemlegeset Lux-szal produkálni, amit meg megcsinált, azt nem tőlem tanulta.

Egész éles vitánk alakult ki, Gyuri szerint komolyabban kellene ezt az egészet vennem, mert még nem mutattam semmi olyat, ami indokolná, hogy kutyás lehettem. Ők azt, hogy engem választottak, megelőlegezett bizalomnak gondolták, de eddig nem nagyon jeleskedtem semmiben, sőt mintha állandóan gond lenne velem. És jegyezzem meg, itt nem csak arról van szó, hogy milyen az én megítélésem, mert ő arra amúgy magasról szarna, de itt a kutyások renoméját rontom a hozzáállásommal. És ő nem akarja ennek, az amúgy a tisztek szemében méltán magasra értékelt beosztásnak a hírnevét kockára tenni, tehát kapjam össze magam.

Kértem, hogy hadd gondolkodjak, hogy mit is akarok, viszont ha azt szeretnék, hogy felelősen kiképezzem Lux-ot, kicsit többet tegyenek ide a kutyakonyhára, akár az sem baj, ha nem  én vagyok kutyakonyhás, hanem a szolgálatom abból állna, hogy Lux-szal foglalkozom.

Ez lehetetlen, mondta, de annak érdekében, hogy kicsit többet legyek itt, és lehetőleg ne a szabadidőm terhére, megpróbál közbenjárni.

De ne reméljek.

Ez így igen klasszul hangzik.

393

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.

420

Március 26. Csütörtök

4. hónapja vagyok katona. Még hátravan 14.

Borzalmasan fáj a fejem. Guttyán intézkedhetett, mert nem keltett fel senki reggel, hagytak pihenni. 10 óra körül keltem magamtól. Kitámolyogtam a folyosóra, elballagtam Leiner Pisti (korosztályom, sofőr) mellett. Amennyire érzékeltem, fel tudott volna négyelni amilyen rosszalló pillantásokat vetett felém, miközben a falat sikálta. Gondolom reggel óta mosta, de még mindig csak a felénél tartott, ráadásul megmarta a gyomorsavam a festéket is és bűzlött tőle az egész folyosó. Elképzelésem sincs, hogy a tiszteknek ez hogy-hogy nem tűnik fel.

Ahogy meglátott az alegység ügyeletes, rögtön rám ripakodott.

– Dvorszky! Azonnal menj vissza a körletbe!

Úúú, de éles hangja van, majd szétrobban a fejem tőle.

– Mér’ mennék vissza? Most jöttem ki!

– De pizsamában mászkálsz 10 órakor, te barom? Menj már vissza átöltözni, mielőtt meglát valaki! Még engem is lecsesznek baszd meg!

Na jó, visszaballagtam, felvettem amit tudtam és mentem vizelni.

– Aztán külső körlet, büntetésből! Igyekezz! – sürgetett az ügyeletes.

 Így tehát konyhai szolgálat helyett külső körletre, vagyis udvartakarításra rendeltek. Büntetésből.

Ezeknek fingjuk sincs a büntetésről.

Vagy van, és én valóban levegőzést, testmozgást érdemlek büntetésül viszont akkor milyen égbekiáltó bűne lehet Leiner Pistinek, aki az én hányásomat takarítja?

De nem kérdezősködtem, mentem is ki, napsütésben, melegben, sittet lapátoltam, betongerendát cipeltem a laktanya mögötti elvadult területen. Másokkal, akik feladatul kapták, nem büntetésként.

Valamit a tisztek úgy látszik, mégis csinálni akarnak ezzel a hatalmas udvarral, azt hallottam, hogy raktárak, vagy kutyás körlet lesz belőle. Nagyon jól esett ez a mozgás, délutánra teljesen rendbe jöttem. Már rég az ágyamon fekve heverésztem, amikor Robi berobbant a szobába. Hosszított szolgálatban volt ma nyitástól zárásig, mivel én ugye kényszermunkán voltam, Basa pedig ki se emelte a fejét a párnából, egész nap másnaposan húzta a lóbőrt.

A fajankó egész testében remegett az ajtóban.

– Dvorszky! Remélem kiköpted a beled a külső körleten!

Félvállról válaszoltam.

– Kihánytam, de az még éjjel volt.

–  A kurva anyádat! Egész nap miattad szoptam a konyhán, hogy a faszba képzelted ezt??

Erre Basa gyűrött, nyűgös arccal fordult az ajtó felé.

– Robi, te buzi állat! Mit üvöltözöl itt a szobánkban? Húzz a picsába innen, mert kirugdoslak! Erre kell ébrednem, baszd meg?

Imádom Robit tehetetlennek látni, ahogy a nagy vagány keresi a szavakat.

– Akkor Dvorszky, gyere ki baszd meg!

– Kiköptem a belem külső körleten, büntetésből. Pihenőidőn vagyok. Beszélj az ügyeletesekkel, ha akarsz valamit!

– És most már kussolj és csukd be az ajtót magad után! – zárta le Basa a beszélgetést.

455

Február 19. Csütörtök

Ma is úgynevezett tanulószolgálaton vagyok.
Az idősebb szakácsok készítenek fel a várható szolgálatra. Reggel meg kell csinálni a szolgálatba indulók teáját és kiosztani az előre, akár előző este összekészített reggelit. Utána kiosztani a laktanyában maradt, pihenőidejüket töltő katonák reggelijét, majd a reggeli maradékait összegyűjteni, elkülöníteni a többi élelmiszertől, elmosni, vagy elmosatni az evőeszközöket, tányérokat és a sárga, jellegzetes műanyagbögréket. Kisebb takarítás, azután elő kell készülni az ebédre és amikor az megérkezik, felkészülni a kiosztásra, melegen tartani, majd kiosztani.
Ebéd után újból mosogatás, takarítás, a vacsorával ugyanez. A délutános szolgálatoknak, a ferihegyi útlevél ellenőrző és őrkatonáknak, kiadagolva és melegen tartható módon felküldeni a szolgálati helyekre a vacsorájukat. Ha hideg élelem, szalámi, konzerv, stb. érkezik, fel kell darabolni, kiporciózni, összevágni a kenyeret és ez akár este előkészíthető, a másnapi reggelihez.
Ez megjegyezhető. Menni fog.

Ha nem döntöttem volna el, hogy megszabadulok a konyhától, azt is mondhatnám, istenien jó dolgom lenne itt.
Nem tudom. Csináljak a számból segget?

Rajtam kívül még ketten dolgoznak a konyhán. Basa volt a legöregebb szakács. Kezdetben ellenszenves bájgúnárnak éreztem, valahogy mindig a Köztársaság téri nagyhangú, lenyalt hajú, nemtörődöm kártyások jutottak az eszembe vagy Páger a Villa Negrából. Az, hogy idegen világ idegen szülötte, még az egyenruhán is átsütött. Megjelent benne egy adag vagányság, némi idegesítő simulékonyság, a proli csibészek arisztokratikus fennhéjázása, de mindezek mellett egy nagyon is szerethető alakja volt a laktanyának.
Értette a viccet, jó kedélyű volt és nem sokat törődött a korosztályos különbségekkel, megérzés alapján szelektált. Velem valahogy az első perctől kezdve tisztességesen, baráti, de talán inkább atyai módon bánt, hamar egymásra hangolódtunk és nevettetően komolytalan feleselgetésbe, élcelődésbe váltottunk.
Na a kopasz még rendesen fel se tudja vágni a kenyeret; meg például, hogy ő meg miért nem tudja rendesen belemerni a levest a tányérba, ha már több mint egy éve itt van. Ilyenek.

Robi, a másik idősebb szakács, osztálytársam volt a szakács suliban.
Sose kedveltük egymást. Ő a nagyhangú vagányt játszotta mindig, az volt az érzésem, hogy csak a gyávaságát leplezi, s veszélyes vele túlzottan jóban lenni. Nem fogadott kitörő örömmel, s én nem ugrottam a nyakába. Mindketten kényelmetlenül éreztük magunkat, kicsit olyan volt, mint amikor egy esküvőn megjelenik egy tag, aki terhelőt tud mondani a menyasszonyra és már a jelenléte zavart okoz. Nem lehet tudni, hogy előáll-e a múltból valami nem kívánt, sötét információval, de, hogy jelen van, ennek a valószínűségét nagyban felerősíti.
Rosszul érintett, hogy Robi van itt. Sokkal elfogadhatóbb lett volna egy teljesen vadidegen, mint amilyen Basa, akinél tiszta lappal indulhatok, akinél a mostani szereplésem számít.
Arra nem is mertem gondolni, mennyire más lenne, ha egy kedvelt osztálytársamba botlom itt.

De Robival nem kezdhettünk el számot vetni a múlttal, hogy hé Robi, régen utáltalak, de most kedveljük meg egymást. A régi idők emléke mindig egy rendkívül ellenszenves alakban öltött testet, megalázó lett volna számomra, ha amiatt, mert most nagyban tőle függök, hisz nálam jóval öregebb, rangidős szakács, amiatt megpróbálnék a kedvében járni. Ezt nem tudta bevenni a gyomrom.
Robi meg sose gyakorolt kegyet a suliban sem, most sem látszott rajta a szándék. Amikor először meglátott, olyan undorral vegyes meglepődés ült ki az arcára, hogy a "szevasz, hát te?" kérdés is csak nagy sokára jutott az eszébe.
Hát én itt - válaszommal le is zártam a témát, ő is érezte, hogy mindent megtudott, többet erről egyetlen kérdés sem hangzott el. Fogalmam sincs hol volt kiképzésen, járt-e Adyligeten, azt se tudom, mit csinált civilként a suli után mostanáig.
Ő sem tudott meg rólam semmit és még ezt is nyomasztóan soknak érezte.

Basának csak az itt létem harmadik napján esett le, hogy mi Robival ismerjük egymást, sőt évekig egy osztályba jártunk. Ebből rögtön levette, hogy nem voltunk valami nagy haverok, és ő is elkezdte kényelmetlenül érezni magát. Választani nyilván sose akart volna, de érzésem szerint Robival a látszólagos barátságuk elég ingatag, nem a személynek, hanem a pozíciónak szólt, az aranyéletet minek tették volna tönkre ellenszenvvel? Egymás mellé kerültek, minimális tisztelettel, a másiknak kárt nem okozva tudtak szarni mindenre és mindenkire. Ennyit megér a nyugalom.
De nekem Robival erre esélyem sincs, a mi viszonyunk meg van mérgezve.
Igazi keserű pirula.

És bár Basa nagyon diplomatikus volt, úgy éreztem, hogy Robi kifejezetten kárörvendő, mindig rosszindulatú viccelődései helyett szívesebben röhög teli szájjal, őszintén az én nyilvánvaló ostobaságaimon.
És ez nagyon jól esett.