61

1988. március 19. szombat

Ma valami Isteni szerencse okán belszolgálatra rendeltek, most valahogy így kezdték hívni a külső és belső körlettakarítást.

Dedi, egy korosztályom beli srác volt az alegységügyeletes, és amikor ezt kihirdetve belépett hozzánk a körletbe, megjegyezte még, hogy ma nagyon sokat takarítok majd, aztán kacsintott és többet nem zavart.

Ma este lesz az ünneplés.
Hogy mit ünnepünk, már nem emlékszünk, de még napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy aki kimegy szabadnapra, hoz be szeszt, és ma megisszuk.
Nagy Laci csempészett be egy üveg házi pálinkát, Alex meg egy vodkát. A tisztek délelőtt hazatakarodtak, a körletből csak a kopaszok mentek szolgálatba, mi meg nekikezdtünk vedelni.

Előszedtem én is a két napja behozott cseresznyepálinkát, azzal kezdtük. Nagyon utálom amúgy a szesz ízét. Ha nem lenne a tudat, hogy majd ha felszívódik örömet okoz, nem biztos, hogy meg tudnám inni.
Néha már akkor hányingerem van, ahogy a számhoz teszem az üveget. De a többiek jól szórakoztak azon, amilyen ráncos segglyukká rándul az arcom minden egyes korty után.

Koritának van huzatja, neki rezzenéstelen az arca, meg Horgos Mikinek is. Mosolygós szemű, jóindulatú nagydarab festő gyerek. KisBerben.

Mondja is, hogy ejj, de szereti az italt.

Alex rögtön kérdezi is tőle, hogy te Miki, neked mi a hobbid, mit szeretsz?

– Hát nekem két szenvedélyem van.

– No, és mi az?

– Horgászni szeretek. Meg inni.

– A horgászat meg az ital? És Miki, ha csak egyet választhatnál, egy dolgot csinálhatnál, akkor melyiket választanád, melyiket mondanád?

Miki kicsit bizonytalankodik, majd elgondolkodva mondja.

– Hááát... akkor inkább az ital.

– Na erre igyunk.

Ittunk is.

Nem emlékszem mennyit.
Arra sem, hogy meddig.
És arra se, hogy ettől kezdve mi történt.
Arra emlékszem, hogy fázom.

És hogy ébredezem.

A wc a mi emeletünkön nem messze van a körletajtótól.
Szemben, balra, öt-hat méterre.
Valami oknál fogva, talán tervezési hiba miatt, kétnaponta eldugul valamiért az a lefolyó ami a piszoárokból elvezetné a cuccot. Az a lefolyó teljesen közös körön van azzal a lefolyóval, amelyik a vécé közepén egy kis fémráccsal fedve vezetné el a vizet, amikor a kopaszok felöntik és felmossák a padlót. Így ha a piszoár lefolyója eldugul, akkor ez is.

Következésképpen az a húgy, ami nem folyik le, az a rácson keresztül felbuzog és elönti a vécé padlóját, kb. két ujjnyi magasságban. Mindig úgy kell járkálni ha az ember a dolgát végezni megy, mintha hímes tojáson lépdelnénk, mert senki nem akarja felverni a surranó szélénél magasabbra ezt a bűzlő trutyit.

Na én ebben fekszem.

Még igazából nem tudom.
Csak nagyon fázom.

Kicsit megmozdulok, ekkor tudatosodik, hogy valami lében fekszem, mert hallom, hogy belecsorog a fülembe, de nem is hallom, illetve, hol hallom, hol nem, mert hullámzik.

A nyakam is olyan.
A hátam is.
Benne fekszem.

Kinyitom a szemem és már azt is tudom, miben fekszem.

Húgyban.
Bassza meg!
Hideg is.
És büdös.
Persze, emlékszem, mindig eldugul.
Életünk része lábujjhegyen hugyozni, pedig igyekszünk tenni ellene, még én is takarítottam nagyon régen. Emlékszem, hogy itt a fejem melletti lefolyón próbáltam anno lezavarni a cuccot.
Még jó, hogy a szám nem ér bele.
Undorító.

Fel kéne kelnem.
De nem csak a húgy hullámzik, hanem a testem is.
Meg az agyam.
Meg az egész helyiség.

Hányni fogok.

Öklendezem is néhányat, de ebből kiderül, hogy a hányáson túl vagyok.
Kicsit lefordítottam a fejem és láttam, hogy hogyan is fekszem és rekonstruáltam az eseményeket.
Már ami ebből a helyzetből következett.

Berúgtam kurvára.
Erre még valamennyire emlékszem is.
De a szituációból is kiderül.
Merthogy aztán bejöttem hányni.
Belépdeltem a tavon keresztül ide a budiba, kinyitottam a piszoárok melletti ajtót, hogy az angol vécét használjam.

Telehánytam.
Ezt abból gondolom, hogy még az oldalán is folyik, persze lehet, hogy eleve nem találtam bele, aztán valahogy a lábam közé vettem a csészét, majd lassan, vagy lehet, hogy gyorsan, hanyatt feküdtem, netán estem. Mert most a lábaimmal ölelem a fajanszot, félig benn fekszem a budiban, felsőtestem meg a piszoárok előtti területre lóg, és már érzem is, hogy a küszöb irgalmatlanul nyomja a derekam.

Ezt a geci helyzetet!
Csak tudnék már megmozdulni.

Esküszöm kimennék innen.

Neki is kezdek valahogy.
Lassan! Lassan, mert mélyen belecsap a fülembe a lé. Gyerünk, valahogy ki kell szabadulnom.

Minden forog, kavarog.
A gyomrom is.

Nyugodtan maradhatott volna kikapcsolva a szaglásom, nem kellett volna ezt most még üzembe helyezni.

–  Ááá a kurva élet, de büdös.

Na, felülök.
Folyik a hátamon.
Undorító.
Ki kéne menni a mosdóba.

Valahogy erőt vettem magamon és kitámolyogtam, éreztem ahogy a surranóba is csorog be. Mindent levettem magamról és lefürödtem.

Dedi helyettese volt az üti asztalnál, nyugodtan szendergett, csak akkor ébredt fel, amikor meztelenül, karomon a cuccaimmal imbolyogtam el előtte. Nem is nagyon lepődött meg, csak legyintett, hogy sejtette, hogy ebből ez lesz, a körletünkben mindenki úgy berúgott, hogy csoda, hogy csak engem lát így. A ruháim ledobtam az ajtó mellé, borzalmas büdös ez egész. Nagyon nagy mákom van, hogy nem megyek szolgálatba, mert most nem lenne miben. Valamelyest kijózanodtam már, át tudom gondolni, hogy jobb lenne már aludni.

– Húzz pizsamát testvér, zuhanj az ágyba.
Ezt hallottam benn a fejemben.
És most szót fogadtam.

372

Május 13. Szerda

Még 54 hét.

Délelőtt felküldtem a konyhásokat a századhoz, hogy majd csak az ebédre jöjjenek vissza.

Merthogy valahogy rám jött valami, nem tudom mi.

Azt éreztem hirtelen, hogy szétbaszom a világot.
Széttépem apró darabokra.

Éreztem, hogy elkezd jelezni, mint a hányinger, amikor megérzed hirtelen, hogy ebből majd hányás lesz, de még csak felkészít, azzal a kegyetlen émelygéssel. Még van idő elrendezni mindent, behozni az ágy mellé a vödröt, kinyitogatni az ajtókat, hogyha futni kell, ne akadályozzon. Mozogsz még rendben, de a gyomrodat már nyomja, csavarja az érzés, kisebb öklendezések már megjelennek.

Na, ekkor küldtem el a konyhamunkásokat.

Ne lássanak.

Szépen halkan benyomtam utánuk az ajtót, majd nagyon lassan elgyalogoltam a mosogatóhoz, nyugodt mozdulatokkal leemeltem egy méretes merőkanalat.

Lüktetni kezdett a gyomrom, felpumpált valamit az agyamba, valami durvát, valami olyat, hogy most nem áll meg előttem semmi. Összerántotta a testem és egy hatalmas ütést öklendeztem.
Teljes erőmből rávágtam az egymásra tornyozott tányérokra.
Éktelen csörömpöléssel tört össze a legfelső. Megint megrándult a testem, és egy újabb hatalmas feszüléssel rávágtam újra. Tovább törtek a tányérok. Isteni érzés volt.
Attól a mikromásodperctől, amikor meglendült a merőkanál és egész nagy légellenállást fejtve megállíthatatlanul suhant előre, innentől kezdve, míg rá nem csapódott a halomra, egy orgazmusszerű kéjérzet járt át, a testem minden része egyetlen nagy lökésben feszült a merőkanál felé, s mihelyst a lökést továbbjuttatta magáról, az összes tagom a hátországban elernyedt, és tehetetlen csomagként csapódott az ütés után, mint egy próbababa ütközési teszten.
A szemem lecsukódott ilyenkor, a fejem hátrabillent, megnyúlt az arcom, a szám kissé kinyílt, és miután az összes kinyerhető erőmből összerakott ütés megérkezett a tányérokra, én belül széttárt karral forogtam peckesen, jelezve, hogy minden az enyém, én vagyok az ura mindennek, ami a képzeleten belül és kívül tény, valóság, fizikai test, közeg, és mindennek, ami csak elképzelés és teória. Mindez az én rendelkezésemre áll kényemre és kedvemre.
Adhatok, elvehetek, teremthetek és rombolhatok.

Nincs: Isten elvtársnak jelentem, teremtettem egy új világot.
Lószart.
Én vagyok az Isten.

És ekkor hatalmasat csörren a sok porcelán, szférák zenéjeként hasít át az agyamon, betölti az összes üreget belülről, és minden izom- és bőrsejtet megremegtet, ahogy távozik végtelen csendet hagyva maga után. Hosszan állok a süket csendben, majd kinyitom a szemem, hogy lássam azt a világot, amit jogom van megsemmisíteni. Isten vagyok, pusztító Isten.
Bennem egyesül Széth, Árész, Nergal és az összes pusztító, háború isten.

Körbejár a tekintetem a konyha csempéjén, át a falon, ki a szabadba a vakolaton át és ott látom ezt a laktanyát, a katonaságot és azt érzem, nincs hatalma, nincs hatalmatok felettem. Elpusztítom, ha kell.

Aztán lenézek a tányérokra.

Nem vagyok elégedett.

Ahhoz képest, hogy mi energiát tettem bele, az a három tányér, ami összetört nem sok. Rávertem még egyet, most csak a darabok fröcsköltek szerte szét, féltem is, hogy a szemembe pattan vagy elvágja a kezem, de újabb tányér nem tört el.

A picsába, nem kellett volna ezeknek az asztalig átrepedni?

Felvettem egy ép tányért és a hosszú folyosón a bejárati ajtó melletti csempézett fal felé dobtam. A hátoldalával ütődött neki, bénán lecsapódott belőle egy darab, földre zuhanva még egy negyednyi rész levált, de amúgy egészen egyben maradt. Bosszantott. Hogy fogom így szétcseszni a világot?

Újabbat dobtam el, félig az élével ért a falhoz, három darabra hullva zuhant a földre. Nem jó. Nézzünk egy újabbat. Ez se. Mi a faszból van ez? Azt vártam, hogy úgy robban szét, mint Hiroshima, hatalmas gombafelhővel, atomjaira, és megsemmisül, mintha sose lett volna.
De nem.
Dobom az újabbat, aztán még egyet, megsuhintom, megpörgetem, de nem jó, nem törik jól.

Ekkor kinyílt az ajtó és betoppant Cupi.
Elfelejtettem ráfordítani a kulcsot. Az ütő megállt bennem.
Meg szerintem benne is, mert szótlanul pásztázta körbe az ajtó környezetét, aztán teljes csöndben gyalogolt elém. Elfelejtettem tisztelegni, jelenteni, mindent, csak néztem rá.

– Minden rendben itt a konyhán? – kérdezte nyugodt hangon.

Nem tudom, rendben van? Neki vajon úgy tűnik? A szart van rendben, mit keresünk itt? Én mit keresek itt? Miért kell itt lennem? Ha akarom, ha nem? Mi a faszt csinálunk itt?

– Jelentem, minden.

– Azokkal mi történt? – bökött a cserepekre az ajtóban.

– Jelentem elcsúsztam velük, most jöttem seprűért.

Bólogatott, aztán a fejét csóválva elment.

Nem voltam már Isten.

A konyhamunkások semmit nem kérdeztek, ebéd után böktem a sarok felé a fejemmel, hogy azt legyenek szívesek szedjék össze.

Visszajött kimaradásról a kopasz szakács. Épphogy csak összefutottunk, mentem fel szolgálatból, ő akkor jött le a konyhára betanulni. Megint Robival lesz egész este. Egy iskolába jártunk vele is, ismertem, utánunk jött egy évvel.
Böröcz.

Éjjel forgolódtam, mikor észrevettem, hogy kezdenek az idősebbek elszállingózni a körletből. Felpattantam én is és utánuk mentem. A klubszobába igyekeztünk, videózni szoktak éjszakánként az öregek, ez alapvetően az ő kiváltságuk. Teljes lelki nyugalommal mentem be, bár úgy éreztem, mindegyik engem néz, kopaszként ugye semmi keresnivalóm itt. De begyalogoltam hátra és leültem. Többen forgolódtak, aztán Nitró észrevett.

– Húzás vissza a körletbe Dvorszky! Kifelé innen! – szólított meg.

Elhatároztam, hogy maradok. Nem szóltam vissza, oda se fordítottam a fejem, de Nirtó nem hagyta magát. Csakhogy az öregek a filmre voltak kíváncsiak és végül kisebb szóváltás után elkussoltatták. De beszoptam, mert ezek a marhák pornót néztek. Úgy éreztem, mintha valami perverz majom lennék, vagy olyan kiéhezett – mondjuk ez nem állt messze a valóságtól –, hogy inkább tíz körömmel kapaszkodom a székembe, de nem állok fel. Órákat ücsörögtem, míg végre valami vacak akció filmet beraktak, amin már el lehet álmosodni úgy, hogy amikor felmegy az ember nem sütik rá, hogy tuti rejszolni megy.

Nem, ezt ne gondolják.

Hajnalban feküdtem végül le.

411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.

420

Március 26. Csütörtök

4. hónapja vagyok katona. Még hátravan 14.

Borzalmasan fáj a fejem. Guttyán intézkedhetett, mert nem keltett fel senki reggel, hagytak pihenni. 10 óra körül keltem magamtól. Kitámolyogtam a folyosóra, elballagtam Leiner Pisti (korosztályom, sofőr) mellett. Amennyire érzékeltem, fel tudott volna négyelni amilyen rosszalló pillantásokat vetett felém, miközben a falat sikálta. Gondolom reggel óta mosta, de még mindig csak a felénél tartott, ráadásul megmarta a gyomorsavam a festéket is és bűzlött tőle az egész folyosó. Elképzelésem sincs, hogy a tiszteknek ez hogy-hogy nem tűnik fel.

Ahogy meglátott az alegység ügyeletes, rögtön rám ripakodott.

– Dvorszky! Azonnal menj vissza a körletbe!

Úúú, de éles hangja van, majd szétrobban a fejem tőle.

– Mér’ mennék vissza? Most jöttem ki!

– De pizsamában mászkálsz 10 órakor, te barom? Menj már vissza átöltözni, mielőtt meglát valaki! Még engem is lecsesznek baszd meg!

Na jó, visszaballagtam, felvettem amit tudtam és mentem vizelni.

– Aztán külső körlet, büntetésből! Igyekezz! – sürgetett az ügyeletes.

 Így tehát konyhai szolgálat helyett külső körletre, vagyis udvartakarításra rendeltek. Büntetésből.

Ezeknek fingjuk sincs a büntetésről.

Vagy van, és én valóban levegőzést, testmozgást érdemlek büntetésül viszont akkor milyen égbekiáltó bűne lehet Leiner Pistinek, aki az én hányásomat takarítja?

De nem kérdezősködtem, mentem is ki, napsütésben, melegben, sittet lapátoltam, betongerendát cipeltem a laktanya mögötti elvadult területen. Másokkal, akik feladatul kapták, nem büntetésként.

Valamit a tisztek úgy látszik, mégis csinálni akarnak ezzel a hatalmas udvarral, azt hallottam, hogy raktárak, vagy kutyás körlet lesz belőle. Nagyon jól esett ez a mozgás, délutánra teljesen rendbe jöttem. Már rég az ágyamon fekve heverésztem, amikor Robi berobbant a szobába. Hosszított szolgálatban volt ma nyitástól zárásig, mivel én ugye kényszermunkán voltam, Basa pedig ki se emelte a fejét a párnából, egész nap másnaposan húzta a lóbőrt.

A fajankó egész testében remegett az ajtóban.

– Dvorszky! Remélem kiköpted a beled a külső körleten!

Félvállról válaszoltam.

– Kihánytam, de az még éjjel volt.

–  A kurva anyádat! Egész nap miattad szoptam a konyhán, hogy a faszba képzelted ezt??

Erre Basa gyűrött, nyűgös arccal fordult az ajtó felé.

– Robi, te buzi állat! Mit üvöltözöl itt a szobánkban? Húzz a picsába innen, mert kirugdoslak! Erre kell ébrednem, baszd meg?

Imádom Robit tehetetlennek látni, ahogy a nagy vagány keresi a szavakat.

– Akkor Dvorszky, gyere ki baszd meg!

– Kiköptem a belem külső körleten, büntetésből. Pihenőidőn vagyok. Beszélj az ügyeletesekkel, ha akarsz valamit!

– És most már kussolj és csukd be az ajtót magad után! – zárta le Basa a beszélgetést.