16

1988. május 3. kedd

Úgy döntöttünk, hogy tartunk egy igazi, egy Fő-fő leszerelő bulit.
Nem tudni mikor leszünk újra mindannyian benn egyszerre, lassan elkezdik a leszerelő és az elmaradt éves szabikat kiadni, ki tudja milyen szolgálatokban leszünk, most viszont valami csoda folytán az összes második századi leszerelő benn van a laktanyában, és senki nem megy délelőttös szolgálat előtt szolgálatba, szabad az esténk.
Nem tudom ezt hová tegyem, de még a Törzsszakasz öregjeinek is nagy százaléka benn volt és ők is arra a meggyőződésre jutottak, hogy ma inni kell.

Ez akkor derült ki, mikor a második század követsége a Törzsszakasz sofőrjeinek körletébe toppant.
Itt futottak bele egy éppen zajló tárgyalásba. A Törzsszakasz öregjei győzködték a sofőröket, hogy menjenek ki italért.
Kezdetben húzódozott mindegyik, miért menne a fiatalabb korosztály a leszerelők piájáért? Bartha Jancsi korosztályombeli sofőr vállalta be, hogy kimegy beszerezni a cuccot. Így viszont, hogy kiderült, hajlandó egy öreg menni, rögtön lett olyan leszerelő társa, aki örömmel csatlakozott. Úgy állapodtak meg Barthával a többiek, hogy mi összedobjuk a pénzt a magunk italára, a csapat ügyeletesnek meg közösen a törzsszakasszal egy fél literes páleszre.

Széna volt épp, ő újabban elég ritkán ad ilyen szolgálatot, és nagyon ritkán marad józan közben. Mivel előre be lett neki lengetve a szesz, olyan határozottan utasította a kapuőrt, hogy engedje ki az IFA-t, mintha riadó lett volna.

Így este az ő teljes beleegyezésével indult a leszerelő buli. Nagy ovációval fogadtuk a visszaérkező teherautót, Biró Zoli vigyorgott már messziről a plató ponyvája alól, ő valahogy minden italszerző akcióban részt vesz. De vele volt Gulyás Gyula, meg még néhány törzsszakaszbeli leszerelő, és amint az IFA megállt, nagy dobozokat kezdtek leadogatni, tele félig rohadt zöldséggel.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezgettük őket
– Mi lenne? – somolygott mind – Dekoráció!

Ezek a marhák valami zöldséges pult mellől felszedték a kidobásra szánt zöldséget, és elhozták.
Rohad és büdös.
De dekorációnak tényleg jó.
Bekuckóztunk abba a körletbe, ahol Gulyás Gyuláék laktak, csapra vertünk a pálinkás üvegeket, és egy óra alatt alaposan bebasztunk mind.

Nem nagyon lehet ezt finomabban mondani, mert a simán csak részeg ember nem keni szét a rothadó céklát a földön, nem csinál a karalábé leveléből parókát magának, nem árul petrezselymet sisakból, és nem dugja a seggébe a répát, hogy aztán megszagoltassa a kopaszokkal.
Márpedig nem csak egy valaki tette mindezt, szórakoztatva a többieket, hanem mindenki ezt csinálta. És valahogy úgy terjedt, hogy "te mi a faszt csinálsz azzal a céklával? Össze fogod baszni a padlót" mondja valaki, miközben kiveszi a másik kezéből a rothadó zöldséget, és vigyorogva összebassza vele a falat.

Mindenki azonnal parókát akart, amint meglátta a másikon. "Te adjál már egyet, adjál már, mit sajnálod" mondatot ismételgetve tépkedték le egymásról a leveleket. Mígnem valaki elkezdett sisakból petrezselymet árulni, erre a többi is akart, hogy tőle vegyenek, Dedi meg néha közbevetette, hogy az kurvára mást jelent, az azt jelenti, hogy a nő várja, hogy felkérjék táncra. De lehurrogják, hogy hülye vagy, hol láttál már diszkóban csajt petrezselyemmel, vagy a faludba Dedi ez a szokás? A fiúk mivel mennek? Traktorral?

Dedi egy kicsit feszengett.

Még együtt nevetett, de már nem lehet tudni, hogy meddig. Azt senki nem akarja letesztelni.
Most tudtam meg, hogy Dedi pokoli erős.
De azért jó messze el lehetett menni vele, bírta a gyűrődést.

– Fel ne emlegesd a táncot, emlékszel múltkor is mi lett belőle? Akkor is a te ötleted volt! – mondta neki valamelyik.

– Az enyém? Csak megmondtam a nevét annak a táncnak, amit az oroszok táncolnak, mert semmit nem tudtok, civilizálatlan barbárok vagytok.

– Oké, de a végén mindenki a földön fetrengett!

– Az igaz, mindenki a földön fetrengett.

– Akkor meg ne emlegesd fel.

Persze két mondatonként ittunk, bőven túl voltam a kezdeti szalonspicces kellemes állapoton, már a kocsma dübörgött teljes kapacitással bennem.

És ekkor tolta le a gatyát magáról Gulyás Gyula.
Most nem akadt követő.
Nem csak azért, mert nem volt elég répa, hanem előbb meg kellett nézni mit csinál ez az állat, aztán meg valahogy ebből elég is volt ennyi.
Gyula bedugta a répát a seggébe, kiabálva, hogy olyan öreg már, hogy szarik mindenre, és miután kihúzta, végighordozta a fiatalabb korosztálynak, hogy szagolja meg.

– Na, ezt szagoljátok meg, ilyet szarok mindenre! Nem is volna szabad amúgy megszagolnotok, mert titeket nem illet meg, kopaszok.
Kergetni kezdte a körletben a fiatalabb korosztályt, és közben mélyen filozofálgatott.
– Erre vágytok mindannyian, hogy így szarhassatok mindenre! Csakhogy nektek még ki kell várni, mert tudjátok mi ez? Van fogalmatok mit szagolhattok most? Ez a szabadság illata!
Itt már szinte kiabált, megittasult a saját gondolataitól.
– A szabadság illata, kopaszok! Hálás lehet, akivel megszagoltatom!

Én nem voltam veszélyben, én is Mágus vagyok, én már tudom milyen a szabadság illata.
Kicsit félek, hogy tévedtem, és olyan lesz, amit most Gulyás mutogat, de ez a jövő, olyan öreg vagyok, hogy szarok rá.

Ekkor elindult az ajtó felé Molnár Csabi.
Néha szóltunk is egymáshoz, vihorásztunk, erre úgy dönt, hogy kimegy!
Minden előzetes konzultáció nélkül.
Láttam, hogy megindul, és mint egy cápa vetettem magam utána, de azért volt vagy kétméternyi előnye. Elhatároztam, hogy visszahozom.
Semmi logikus okom nem volt rá, csak hogy úgy szoktam meg a teret, hogy ő ott van.
Része a díszletnek, nekem úgy jó, ha ő a helyén van.
És gondoltam visszahozom magamnak. Eszembe se jutott, hogy esetleg vizelni megy, vagy aludni, vagy hányni.
Nem értem el, hiába rontottam ki a folyosóra, de láttam az alakját ott, ahogy megy valamerre.
Azt meg úgy szoktam meg, hogy ott meg annak a térnek a része, így visszaindultam a körletbe, azzal a határozott indokkal is, hogy innom kell egy korty pálinkát, mert még teljesen józan vagyok.
Mikor benyitottam, a körlet közepén állt Gulyás Gyula, felém grimaszolt, és közben nagy ívben hugyozott a helyiség belsejébe. Nekem az villant be, hogy a kurva anyját, hogy ez nem nekem jutott eszembe, ha én teszem ezt, az összehasonlíthatatlanul szimbolikusabb cselekedet lenne; az lenne, amivel feltehetném a koronát az itteni tevékenységemre.
Arra a projektre, hogy itt van, nézzétek, ennyire törtetek meg.
Csakhogy nem tudok más jelenlétében hugyozni, a piszoárt például utálom.
Szóval nem menne.
Irigylem Gulyás Gyulát.
Szénát viszont nem, mert megláttam az arcát amikor mögöttem belépett a körletbe.
Állt megrökönyödve, Gulyás neki is grimaszolt, miközben ugyanúgy hugyozott még.

– Állatok! – mondta Széna mély meggyőződéssel, majd rám nézett, bólintottam, átsuhant az arcán, hogy kétsége sincs, majd kilépett és elment.

Nem tudom, hogy megnyertem-e, egyáltalán indultam-e a táncversenyen, vagy volt-e táncverseny, mint múltkor, vagy volt-e bármi egyáltalán, csak arra emlékszem innentől, hogy valahol hányok.

22

1988. április 27.szerda

10. nap laktanyafogság

Ma betettek őrszolgálatba.
Alig emlékszem, mikor voltam utoljára. Az valahogy a kopaszok dolga, bár engem már akkor se tettek őrszolgálatba, amikor a korosztályomat még bőven. Jöttem be úgy, hogy Nagy Feró, és mentem úgy ki, hogy Molnár Csabi volt az őr.
Meg is néztem, mikor voltam utoljára, de tavaly májusban, lassan egy éve.

Hoztak új, Commodore számítógépeket a reptérre, a reptéri irányítók, meg a vámosok kapták.
Nekem csak a többiek mesélték, hogy emiatt nagy mozgolódás volt, de igazából a gépeket egyikünk se látta. Ámde reggel egy sztorit mindenki tudott a reptéren.

Egy olyan vámost, aki sose használt számítógépet, odaültették az éjszakás szolgálata előtt, hogy ismerkedjen vele, az meg egy üveg pálinka kíséretében nekiült ismerkedni.

A pálinkát ismerte régről, azzal jobban haladt.
Kapott egy listát az utasításokról, az idegen számítógépes szakszavakról. Egy idő után idegesíteni kezdte. Nem azt csinálta a gép, amit azok alapján ő szeretett volna, vagy egyszerűen és érthetetlen okból nem csinált semmit, és ilyenkor ütni kezdte a billentyűzetet, de a fejében mindig felbukkant a figyelmeztetés, hogy vigyázni kell rá, nagyon drága volt.

Vad, dühödt, elkeseredett küzdelmet vívott, egyetlen társa segítette ebben, a pálinka.
De az is csak egy darabig segített, amíg a billentyűk végérvényesen össze nem folytak a szemei előtt.
Aztán reggel ébredt arra, hogy keltegetik.

– Gyuri, kelj fel! Kelj fel, mi a faszt csináltál?

Gyuri felemeli a fejét, sajog a feje, de nem csak belül, az italtól, hanem kívül is.
Néz maga elé, a gombok nyoma mélyen besajtolódott a homlokába, és meglepve konstatálja, hogy ő bizony belehányt a billentyűzetbe.

Nagyon vártuk, hogy mi lesz az emberrel, Alex igyekezett az útlevélkezelőktől megtudni, ők több infóval rendelkeznek, de csak annyit hallottunk, hogy többet a büdös életbe nem nyúlhat a számítógéphez.
Részegen.

24

1988. április 25. hétfő

8. nap laktanyafogság

Teljesen lehetetlen időpontokat választunk a berúgáshoz.
Nekem most épp jó, mert bent töltendő szabadnapom telik délután öttől. De a többiek úgy látnak az iváshoz, hogy egyiküket sem érdekli mennek-e másnap szolgálatba.

Én valahogy a másnapokat nem nagyon bírom, szinte halálomon vagyok olyankor. Hétköznap azért sem jó inni, mert a tisztek többet mozognak a laktanyában, mint hétvégén.
De ma nagyon jó apropó kínálkozott.

Tatár Imre határőr hozott be pálinkát. Tatár ugyan kisSas, ellenben nagy franc.
A kis kifejezés vele kapcsolatban csak a Sas előtagjaként jelenhet meg, mert amúgy nagyon nagy darab srác, széles, magas, de zömök, akibe az ember nem köt bele.

Azonban az is látszik, hogy a jóindulat mozgatja azt a hatalmas testet, olyan egyszerű lelkű medve, aki mellé biztonságot keresni megy az ember.
Esendő embersége mindig akkor mutatkozott meg, amikor valaki cukkolta, mert volt benne valami elemi önirónia, ami miatt hagyta magát froclizni, és mindig nevetni tudott saját magán, kicsit elpirulva, szégyenlősen, és sosem lett mérges, dühös.

Imádtuk, amikor jelentett, mert az mindig röhögésbe fulladt, még a zord arcú tisztek is elmosolyodtak, ha hallották. Talán Szilasi maradt márványarcú, de ő a viccet, meg a nevetést, mint jelenséget se érti, és más se okozna változást rajta, valószínűleg a saját belezését is csak amiatt tenné szóvá, mert nincs a szolgálati szabályzatban.

Tatár nem ilyen, minden látszik az arcán, a megtestesült parasztgyerek prototípusa, nyílt, tiszta tekintetű. És amikor jó ízesen elmondja, hogy Tataaaár Emre hataaaárőőr jelentkezem, tényleg mindenki dől a röhögéstől.

Azért néha kijött a sodrából, az igazságtalanságot nehezen viselte. Még a nála kopaszabb sorstársai, vagyis a kisMágusok, akik februárban érkeztek, ők is hamar rájöttek erre, és ezen is jól szórakoztak. A körletben, ahol lakott, folyamatosan azon mesterkedtek a ott lakók, hogy valakire ráuszítsák.
Talán az volt ebben a kihívás, hogy nagyon nehezen ment.

Valahogy a körlettagok közül a választás Her cicára esett.
KisMágus, kopaszabb Tatárnál. Her Zoltán határőr, vagyis Her Hör.
De inkább a Her cica név ragadt rá amiatt, mert a barátnője a leveleit mindig úgy zárta: cica.
Tatárral nem volt közöttük konfliktus, de a többiek csináltak. Sugdosni kezdték Tatár fülébe, hogy Her cica smúzol róla a Knízner hadnagynak, feketíti.
Nem volt ebből egy szó se igaz, de mindenki szerette volna látni, hogy Tatár végre kiborul, és hogy milyen arcot vág majd Her cica, ha Tatár rátámad.
Ezért mondogatták Tatárnak, hogy Her cica folyamatosan jelent.
Tatár nehezen adta magát, egy hétig kellett puhítani.
Egy hétig duruzsoltak a körlettársak a fülébe, míg robbant.
Ekkor vérvörös lett a feje, az arcán a méltatlankodás alig felismerhető, roncsolt jelei látszottak, de a száján semmit nem tudott kinyögni. Ezt szerették a többiek, ezt a jelenséget, hogy a nulláról a maximumra ugrik a pulzusa ahogy elönti a pulykaméreg, és azt a jelenetet, amikor felpuffad a képe a dühtől, és a "hogy az a" kifejezéssel is gondba kerül, olyannyira, hogy az Istennek se tudja kimondani.

Bíró Zoli abban a körletben lakik, mesélte később, hogy miután Tatár hiába küzdött a szavakkal, kiszaladt a takarítószertárba, hozott be ultrát és felszórta a körletet, hogy a percekkel ezután szolgálatból megtérő Her cica már a szopásra előkészített állapotban találja a szobát.
Belépett és szóhoz se jutott.
Tatár se nagyon, csak fújtatva állt vele szemben.

Her cica arcán látszott, hogy felmérte, ez neki szól, kétségbeesett, nem értett semmit. Akkor még kevésbé, mikor Tatár megemberelte magát és kinyögte, hogy "Nem fogod ezt... Velem nem csinálhatod... Nekem te... Na azonnal szakadj rá a körletre, nagytakarítás, de azonnal!"

Her cica semmit nem értett. Mit akar Tatár, a megtestesült nyugalom? Mitől öntötte el a méreg? Miért neki kell takarítania?

Ez utóbbi mondatot hangosan is megkérdezte.

Maki, az öreg berben tisztes körletparancsnok mondta neki tettetett szenvtelenséggel, hogy azért, mert ő a legkopaszabb.
Ez tény, ezen Her cica nem is nagyon hökkent meg, de azt továbbra sem értette, hogy miért Tatár adott neki parancsot és miért ilyen ideges. Meg mit se csináljon Tatárral?

Tehát ő a legkopaszabb, de arra az esetre, ha elfelejtette volna, Tatár úgy érezte nyomatékosítania kell, ezért belebőgte a térbe, hogy 387!

Nagy röhögés lett, az idősebbek csitítani próbálták, hogy ez most nem volt teljesen helyénvaló érv, a 387 is arcpirítóan sok, be kell látnia, hogy amíg mondjuk Bíró Zoli azt tudja mondani, hogy 24 napja van hátra, igen komoly illetlenség ilyen csillagászati értékkel előhozakodnia, még ha Her cica esetében ennek van is valami létalapja.

Tatár elszégyellte magát, kicsit visszafogottabban és meglepően összefüggően szólt.
– Oké, de velem nem szórakozol, szakadj rá a körletre!

Her cica levegőért kapkodott, és mivel ez még mindig nem volt teljes egészében kielégítő válasz a miértre, azért még egy kicsit finoman ellenkezett.
Bíró Zoli ekkor szaladt át hozzánk, hogy menjünk ezt látni kell, így Alexszel felkerekedtünk.
Akkor toppantunk be, amikor Maki, Földi Gyula nyugtatni próbálták a feleket, mert Tatár már nagyon dühös volt, Her cica meg nagyon nem értette. Aztán épp bevallották Tatárnak, hogy csak szopatták őket, főleg Tatárt, Her cica meg leginkább  áldozat lett csak.
Zoli vett elő pálinkát elsőként, hogy legyen szent a béke, meg hogy Tatárnak előjöjjön a szókincse, mert bár már elpirulva mosolygott, mégis megakad a de gecik vagytok, de gecik.

Her cicát is nyugtatni kellett, hogy az egész egy vicc, de nem látta  annak, sőt úgy nem tud nevetni, hogy végül mégiscsak azt a feladatot kapta, hogy söpörje össze az ultrát, ne kelljen itt tüsszögni tőle.
Nem vigasztalta, hogy takarítania nem kell.

Tatár nem sokat ivott, ugyan ő is hozott ma be pálinkát, valahogy nem olyan fajta, aki sokat iszik.

Én olyan vagyok már.

Berúgtam.

Hánytam is.

Megint.

28

1988. április 21.csütörtök

4. nap laktanyafogság

Ma megint büntetést érdemeltem, ezért újra nem keltettek hajnalban, hogy menjek le konyhamunkásnak. Amikor meg lementem, ugyanazt csináltam, amit két napja.
Semmit.
Ettem ezt azt, és Böröczcel beszélgettem. Öreg kisMamut,  jó srác, együtt cselgáncsoztunk a Dózsában. Nem nagyon barátkoztunk ott, de rosszban sem voltunk, és úgy látszott amikor ideérkezett, hogy ez többet számított, mint hogy Robi mit mondott rólam.
Jóban maradtunk.

Ma is ugyanezt csináltuk.
Egy idő után úgy gondoltam, meghívom estére a körletünkbe, mert a terv szerint ma majd megint berúgunk. Mondtam neki, hogy nyolc körül jöjjön át hozzánk, ha van kedve.
Nem húzódozott amikor megtudta, hogy Alex, Korita, Petró Dezső is a körletben lakik.
Ígérte, hogy ha mást nem is, de bort majd tud hozni.
Sőt, mondta, miután a reggeli munkafolyamatok elvégzése után elengedte a kopasz konyhamunkást, akit helyettem rendeltek le dolgozni, bort azt most is tud hozni, és a raktárból kihozott egy üveg Egri bikavért.
Leültünk a konyhában a főzőzsámolyokra.
Hát bort én nem sokszor ittam.
Amíg én is a konyhán voltam, mindenki sörözött, aztán inkább mindig pálinka, vagy vodka jött, bort nem nagyon ittunk.
Nem is ízlett ez se.
Savanyú szar.
És alig hatékonyabb a sörnél.
Egy keveset kipróbáltam teával összekeverve. Majdnem elhánytam magam.
Geci savanyú amúgy meg.

De azért csúszott.

Sztoriztunk, kibeszéltük Robit, Böröcz is kétszínűnek tartotta. Jól esett ezt hallani, talán mégsem én voltam akkoriban túl érzékeny.
Böröcz elmondta, hogy azoknak, akik ismerik egymást, össze kell tartaniuk. Az ismeretlenekkel szemben nagy előnyökkel indul egy bajtársi kapcsolat, amiben legalább minimálisan, de az előzetes ismeret is jelen van. Böröczcel nem sok kapcsolatunk volt a Dózsában, meg aztán itt sem, de, mint mondja, valahogy mindig megbízhatónak gondolt. Nyilván itt már sok jóval erősebb kötődése van, például a körlettársaival, de egy következő helyen, az életben, egy új hasonló közösségben engem és a körlettársainak a társaságát fogja keresni. Az ilyen véletlenszerűen összedobált társaságban hamarabb szót ért az ember olyannal, akit látott már.
Akiket ismer, azokat ismeri.
Ez a bajtársiasság.

Ekkor már én mindennel egyetértettem volna, szédültem is, ezért befeküdtem az öltözőbe.

Valahogy instabillá vált a talaj.
Böröcz bejött utánam és ott is tovább beszélt.
Na meg ez a bajtársiasság.

De nem lettem jobban, ezért felkacskáztam a körletbe.
Megártott a bor.

Még az esti részegeskedésnek is részegen álltam neki.

Mivel megint cseresznyepálinkát hozattam Bíróval, úgy mint múltkor, azt ittam, nem a bort.
Böröcznek mindenki örült, ez abban fejeződött ki, hogy közölték a társak, hogy nem nyomnak sípot neki.
Ez amolyan kedveskedés.
Már az, hogy nem nyomnak.

Mert a síp genyó egy dolog. Úgy kapja az ember, hogy ketten lefogják mind a két kezét, a harmadik, meg elől, mellkastájékon, a bordákon megropogtatja az öklét.
Roppant fájdalmas.
Én csak barátoktól kaptam eddig, lehet ennek egyfajta atyai dorgálás hangulata, de ellenségtől kapni ilyet, az bosszúért kiált.
Vadidegennek benyomni a sípot, meglehetős bárdolatlanság.
Böröcz mondja is, hogy nincs ehhez hozzászokva, nagyjából ezekkel a szavakkal, "menjetek a picsába, barmok, hoztam bort, de ha így van, megyek is".
Vigyorogva áll, majd a bentiek kiszólnak, hogy ne úgy tekintse, hogy nem kapott sípot, mintha lemondtunk volna erről, holott sípolhatónak gondoljuk, hanem hogy oly nagyra értékeljük, hogy soha semmilyen körülmények közt nem tennénk meg.
–  Az mindjárt más! –  szólt Böröcz engedékenyebben, és már húzta is ki a dugót a bikavérből. A többiek is nekiláttak alaposan, hamar zajos beszélgetés alakult, de valahogy mindig odakeveredtünk, hogy Koritát hallgattuk, ahogy a nőideáljait ecsetelte.

– Nők! – sóhajtoztunk.
Ettől aztán jól fogyott a pálinka is.

És fura volt.
Nem értettem.

Ha mondjuk előtte dühös vagyok, például arra a gondolatra, hogy valaki nekem sípot akarna benyomni és azt akarnám jelezni, hogy nekem ugyan nem lehet, akkor érteném.
De így rejtély.
Honnan jött az a gondolat, hogy miután kiittam az utolsó kortyot a literes cseresznyepálinkás üvegből, felállok, kinyitom az ajtót és a falhoz baszom, fogalmam sincs.

Nem tudom, nem értem.

Pedig felálltam, kinyitottam az ajtót, és az üveget a folyosó szemközti falának hajítottam. Hatalmas csörrenéssel robbant atomjaira, még a körletbe is bepattant jó sok üvegszilánk.

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaültem. Hosszú csend következett, ezt se értettem, nem akartam én rosszat.
Kidobtam, igen.
De jóindulattal telve, ártó szándék nélkül.

Miután ez látszott az ábrázatomon, a többiek folytatták a beszélgetést, Korita fejezte be az előbb elharapott mondatát.

– ...szóval nekem nem az ilyen csaj az ideálom...

61

1988. március 19. szombat

Ma valami Isteni szerencse okán belszolgálatra rendeltek, most valahogy így kezdték hívni a külső és belső körlettakarítást.

Dedi, egy korosztályom beli srác volt az alegységügyeletes, és amikor ezt kihirdetve belépett hozzánk a körletbe, megjegyezte még, hogy ma nagyon sokat takarítok majd, aztán kacsintott és többet nem zavart.

Ma este lesz az ünneplés.
Hogy mit ünnepünk, már nem emlékszünk, de még napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy aki kimegy szabadnapra, hoz be szeszt, és ma megisszuk.
Nagy Laci csempészett be egy üveg házi pálinkát, Alex meg egy vodkát. A tisztek délelőtt hazatakarodtak, a körletből csak a kopaszok mentek szolgálatba, mi meg nekikezdtünk vedelni.

Előszedtem én is a két napja behozott cseresznyepálinkát, azzal kezdtük. Nagyon utálom amúgy a szesz ízét. Ha nem lenne a tudat, hogy majd ha felszívódik örömet okoz, nem biztos, hogy meg tudnám inni.
Néha már akkor hányingerem van, ahogy a számhoz teszem az üveget. De a többiek jól szórakoztak azon, amilyen ráncos segglyukká rándul az arcom minden egyes korty után.

Koritának van huzatja, neki rezzenéstelen az arca, meg Horgos Mikinek is. Mosolygós szemű, jóindulatú nagydarab festő gyerek. KisBerben.

Mondja is, hogy ejj, de szereti az italt.

Alex rögtön kérdezi is tőle, hogy te Miki, neked mi a hobbid, mit szeretsz?

– Hát nekem két szenvedélyem van.

– No, és mi az?

– Horgászni szeretek. Meg inni.

– A horgászat meg az ital? És Miki, ha csak egyet választhatnál, egy dolgot csinálhatnál, akkor melyiket választanád, melyiket mondanád?

Miki kicsit bizonytalankodik, majd elgondolkodva mondja.

– Hááát... akkor inkább az ital.

– Na erre igyunk.

Ittunk is.

Nem emlékszem mennyit.
Arra sem, hogy meddig.
És arra se, hogy ettől kezdve mi történt.
Arra emlékszem, hogy fázom.

És hogy ébredezem.

A wc a mi emeletünkön nem messze van a körletajtótól.
Szemben, balra, öt-hat méterre.
Valami oknál fogva, talán tervezési hiba miatt, kétnaponta eldugul valamiért az a lefolyó ami a piszoárokból elvezetné a cuccot. Az a lefolyó teljesen közös körön van azzal a lefolyóval, amelyik a vécé közepén egy kis fémráccsal fedve vezetné el a vizet, amikor a kopaszok felöntik és felmossák a padlót. Így ha a piszoár lefolyója eldugul, akkor ez is.

Következésképpen az a húgy, ami nem folyik le, az a rácson keresztül felbuzog és elönti a vécé padlóját, kb. két ujjnyi magasságban. Mindig úgy kell járkálni ha az ember a dolgát végezni megy, mintha hímes tojáson lépdelnénk, mert senki nem akarja felverni a surranó szélénél magasabbra ezt a bűzlő trutyit.

Na én ebben fekszem.

Még igazából nem tudom.
Csak nagyon fázom.

Kicsit megmozdulok, ekkor tudatosodik, hogy valami lében fekszem, mert hallom, hogy belecsorog a fülembe, de nem is hallom, illetve, hol hallom, hol nem, mert hullámzik.

A nyakam is olyan.
A hátam is.
Benne fekszem.

Kinyitom a szemem és már azt is tudom, miben fekszem.

Húgyban.
Bassza meg!
Hideg is.
És büdös.
Persze, emlékszem, mindig eldugul.
Életünk része lábujjhegyen hugyozni, pedig igyekszünk tenni ellene, még én is takarítottam nagyon régen. Emlékszem, hogy itt a fejem melletti lefolyón próbáltam anno lezavarni a cuccot.
Még jó, hogy a szám nem ér bele.
Undorító.

Fel kéne kelnem.
De nem csak a húgy hullámzik, hanem a testem is.
Meg az agyam.
Meg az egész helyiség.

Hányni fogok.

Öklendezem is néhányat, de ebből kiderül, hogy a hányáson túl vagyok.
Kicsit lefordítottam a fejem és láttam, hogy hogyan is fekszem és rekonstruáltam az eseményeket.
Már ami ebből a helyzetből következett.

Berúgtam kurvára.
Erre még valamennyire emlékszem is.
De a szituációból is kiderül.
Merthogy aztán bejöttem hányni.
Belépdeltem a tavon keresztül ide a budiba, kinyitottam a piszoárok melletti ajtót, hogy az angol vécét használjam.

Telehánytam.
Ezt abból gondolom, hogy még az oldalán is folyik, persze lehet, hogy eleve nem találtam bele, aztán valahogy a lábam közé vettem a csészét, majd lassan, vagy lehet, hogy gyorsan, hanyatt feküdtem, netán estem. Mert most a lábaimmal ölelem a fajanszot, félig benn fekszem a budiban, felsőtestem meg a piszoárok előtti területre lóg, és már érzem is, hogy a küszöb irgalmatlanul nyomja a derekam.

Ezt a geci helyzetet!
Csak tudnék már megmozdulni.

Esküszöm kimennék innen.

Neki is kezdek valahogy.
Lassan! Lassan, mert mélyen belecsap a fülembe a lé. Gyerünk, valahogy ki kell szabadulnom.

Minden forog, kavarog.
A gyomrom is.

Nyugodtan maradhatott volna kikapcsolva a szaglásom, nem kellett volna ezt most még üzembe helyezni.

–  Ááá a kurva élet, de büdös.

Na, felülök.
Folyik a hátamon.
Undorító.
Ki kéne menni a mosdóba.

Valahogy erőt vettem magamon és kitámolyogtam, éreztem ahogy a surranóba is csorog be. Mindent levettem magamról és lefürödtem.

Dedi helyettese volt az üti asztalnál, nyugodtan szendergett, csak akkor ébredt fel, amikor meztelenül, karomon a cuccaimmal imbolyogtam el előtte. Nem is nagyon lepődött meg, csak legyintett, hogy sejtette, hogy ebből ez lesz, a körletünkben mindenki úgy berúgott, hogy csoda, hogy csak engem lát így. A ruháim ledobtam az ajtó mellé, borzalmas büdös ez egész. Nagyon nagy mákom van, hogy nem megyek szolgálatba, mert most nem lenne miben. Valamelyest kijózanodtam már, át tudom gondolni, hogy jobb lenne már aludni.

– Húzz pizsamát testvér, zuhanj az ágyba.
Ezt hallottam benn a fejemben.
És most szót fogadtam.

140

December 31. Csütörtök

Szilveszter van. Elment egy teljes naptári év, 1987-ben az év első napjától az utolsóig határőr voltam, katona.

Nagyon hosszú idő ez.
De legalább már mögöttem van.

Viszont, hogy én ma szolgálatba menjek, arról szó sem lehet. Ez igazából reggel még nem volt olyan kardinális kérdés, csak amikor a reggeli után az alegység ügyeletes közölte, hogy éjszakás szolgálatra lettem beosztva.
Hirtelen rohadtul beteg lettem.

Végiggondoltam ugyanis, hogy akkor ez azt jelentené, hogy az éjfélt, az év végét, az új év első perceit a betonon tölteném és ahhoz semmi kedvem. Eszembe jutott a karácsonyi szolgálatom és nem akartam még egy ilyet. Ezért délelőtt elsunnyogtam a dokihoz, hogy most aztán iszonyú beteg vagyok, szerintem lázam is lesz, a torkom meg már most piros.

A doki hümmögött, hogy tényleg piros, igen ronda fertőzés lehet ez. Pedig amúgy csak megköszörültem az ajtó előtt.

– Előbb-utóbb meg kellene szabadulni a mandulájától, Dvorszky. Most sem ártana itt a katonaság alatt, de később nemzetgazdasági érdek lesz, hogy ennyit ne hiányozzon.

– Igen, ez engem is zavar – mondom –, mindig lelkiismeret furdalásom szokott ilyenkor lenni.

– Na, azt hiszem Dvorszky, hogy ebből ennyi elég is lesz, de most kiírtam két nap egészségügyi szabadságra.

És lám, tényleg kiírt.

Répát sajnos elhelyezték, pedig egész nap az volt bennem, hogy szívesen találkoznék vele, valahogy azt éreztem, vele tudnám illendően búcsúztatni az óévet, amit a vele végrehajtott szökések tettek elviselhetővé. De igazából mióta nincs itt a századnál, nem is láttam, azt sem tudom, hogy hol van, hogy van.

Kérdezte is B. K. Zs, hogy mit lógatom az orrom, olyan, mintha beteg lennék.
Mondtam, hogy lassan telik az idő. Oké, hogy ma évet váltunk, de akkor is.

Szerinte be kéne rúgni este, azzal gyorsíthatunk a dolgokon. De legalábbis kevesebbre fogunk emlékezni.

Erre Petró Dezső és Alex, a bukott útlevél kezelő is helyeselt. Amúgy a laktanyában nem sokan maradtunk. Aki nem kellett a szolgálatba, az otthon volt. A tisztek most normálisan álltak hozzánk, aki nem ment szolgálatba, azt majdnem mind hazaengedték, és a csapatügyeletre egy sorállományú útlevél kezelő szakaszvezetőt tettek, gondolom, ne is lássák, ami ezután következik.

B. K. Zsoltnak mondtam, hogy tudom, hol lehet kimenni a laktanyából, szerezzünk italt. A tisztek délben mindannyian elhúzták a csíkot, mi, Alex, Petró, B. K. Zs nemsokkal utána négyesben elindultunk a kerítésen található lyukhoz.
Most lett világos, hogy a szökés ezen módját nem csak én ismerem.

Valóságos sorban állás alakult ki, minden körletből képviseltette magát valaki, egymást segítve másztunk át egyenként. Valamiért mindenki most gondolta megszerezni az esti innivalót.
Ez amúgy logikus, mert mikor is?
Hát a tisztek távozása után a leghamarabb.
Az pedig most van.

Kinn nagy brancsba verődve igyekeztünk a Sarokházba, a közeli kocsmába, beszerezni az esti piát.
A kerítésnél kialakult rendezett sorban állás után a pultnál is ugyanígy felsorakoztunk.
Én B. Kozmára hagyatkoztam.
Ő rutinos piás, én manapság már berúgok ha kell, de csak úgy csinálom, mint Hakapeszi Maki, amit adnak megiszom. Ekkor villant be, hogy sosem kellett ezen gondolkodnom, sosem kértem még magamnak italt, csak rábólintottam, ha valaki megkérdezte, hogy pálinka jó lesz-e. De most arra a kérdésre, hogy mit akarok, arra nem tudtam válaszolni.
Az ízét mindegyiknek egyformán utálom, nagyon nehéz döntés lenne, ezért amire B. K. Zs rámutatott, arra rábólintottam. Tehát sört és sok pálinkát iszunk ma.

Egyet-egyet rögtön a pultnál.

Ezzel nem voltunk egyedül, így a laktanya felé vezető visszaút inkább hasonlított futballhuligánok csorda jellegű, zajos hőzöngéséhez, mint szökésben lévők óvatos lopakodáshoz.

Benn a körletben folytattuk, Petró és Alex is kivette a részét, de ők végül kaptak könyvet délután háromtól, hogy még a rendes tömegközlekedéssel hazajussanak, estére a körletben ketten maradtunk B. K. Zs-val.
Fogyott rendesen a csempész sör meg a pálinka is, B. K., a punk hőskorának általa is megélt időszakáról sztorizgatott, én a válaszok helyett csak vihogni tudtam egy idő után, ezért is jött az ötlet, hogy menjünk le a klubszobába valami filmet nézni, az menne nekem hibátlanul.
A sorállományú csapatügyeletes tiszt gyanútlanul adta oda a kulcsot, benn magunkra zártuk az ajtót, nem is tudom miért, bár az is meglepett, hogy senkinek nem jutott az eszébe lejönni ide. Nem sok filmet találtunk, de a legutóbbi rovancsolásom alkalmával tapasztalt kínálat láthatóan bővült. Unottan válogattunk és szinte egyszerre láttuk meg a Grease feliratot.

– A Pomádé? – kiáltott fel B. K. – Basszus ez kurva jó, ismered?

Kicsit szokatlan volt ez a lelkesedés, elvégre most mesélte, milyen kemény punk arcokkal nyomult, de örültem, mert, bár moziban nálunk sose vetítették, tévében láttam már.

– Persze, tegyük be.

Elindítottuk a videót, húztunk még egy nagyot a pálinkás üvegből és nekiültünk.
Illetve ez nem igaz.
Ahogy a főcímzene megszólalt, szétrugdostuk a székeket az útból és vad táncba kezdtünk.
Én nem is tudtam, hogy ilyet tudok.
Nem sokat táncoltam életemben eddig, utoljára mikor Edit elhagyott, de akkor inkább lebegtetett a zene, most viszont kiderült, hogy a pogo minden apró tánclépését ismerem.
És hát azt is meg kellett állapítanom, hogy höö... ezek ott a filmben punkok. Feltúrt haj, bőrkabát, vastag talpú cipők, tornacsukák, punkok ezek.


És én is punk vagyok.
Felrúgtam egy széket, belerúgtam a szekrénybe, rácsaptam ököllel az asztal lapjára, szóval profi pogo táncos őspunk lettem.
B. K. úgyszintén.
A film zene nélküli történései közben újra ittunk, meg hangosan kommentáltuk az eseményeket, dühösen kiabáltunk az ellenszenvesekre, meghatódtunk a nyálas, de most drámainak látszó részeken és hagytuk a film egyszerű dramaturgiáját hatni.
A táncaink egyre vadabbak, a mozdulataink egyre erősebbek lettek. Találtunk egy számot, ami annyira tetszett, hogy majd húsz percen keresztül tekertük vissza arra a pár taktusra, és nagyon táncoltunk.
Aztán az egész kezelhetetlenné vált, és valahogy összetörtük az első széket.

Ez nagyon tetszett.
Mindkettőnknek.

Valami vidám, felszabadult dühkitörés bukkant elő belőlünk, és a középiskolában is használt fa székeket módszeresen, de táncmozdulatokkal törtük darabokra, bizonyos helyzetekben ketten kellettünk, én fogtam, ő meg taposta, rúgta, feszítette a lábait, a háttámlát, majd cseréltünk.
A hatodik vagy a hetediknél fogyott csak el a lendület, amikorra atomháború utáni állapotokat hoztunk létre, és egy újabb szék összetörése már inkább logisztikai feladattá vált, hogy ne akadályozzon benne a sok roncsolt fadarab.
Nem ébredtünk tudatára annak amit tettünk, csak eluntuk, én meg elhánytam magam.

Épphogy összegörnyedni volt időm, olyan gyorsan jött. Arra tudtam csak figyelni, hogy nehogy a széttört székek darabjait összeokádjam, mert valamiért azt éreztem, az túlzás lenne.

Ez az esemény valahogy B. K. Zs kedvét is elvette, meg tán egy pillanatra kijózanodott, mert megjegyezte, hogy úh baszdmeg, mi a faszt csináltunk.

Én a görcsös öklendezésből, röhögőgörcsbe váltottam, és hangosan hahotázva mondtam, hogy na talán most lefokozzák, ne szarjon, aztán még jobban röhögtem, mikor úgy döntött rendet rak.
Illetve össze akarta a darabokat illeszteni.
Nem ment, mert eléggé trehány módon dobáltuk szét a székek torzóit, de aztán B. K. Zs is nevetésben tört ki, majd kikísért, mert mondtam, hogy megint hánynom kell és megyek a budira, de nem tudtam.
Úgy dőltem jobbra-balra, mint az ingaóra ingája, majd beestem az épen hagyott székek közé. Innen húzott ki B. K. és támogatott fel a körletbe.

Hánytam a folyosón, a lépcsőn, a körletben. Mindenhol hánytam, csak a WC-n nem.

Boldog új évet, 1988!

Ebben az évben leszerelek.

A pogo tánc lépései

188

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.

Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

Emberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

201

Október 31. Szombat

Ma Répával rácsodálkoztunk, hogy mostantól napokig szinkronban megyünk szolgálatba. Indulnunk is kellett ebédelni, mert Rövid Ugrással tettek minket délutánra F2-re. Ez még csak az első Rövid Ugrásom az elmúlt napokból, ma még frissek voltunk Répával, ezért a szolgálat alatt megállapodtunk, hogy mivel holnap megint csak délutánra megyünk, éjszaka újból kiszökünk.

És hogy ne is tököljünk sokat, rögtön miután leadtuk a fegyvert, már mentünk is a kerítésen ásító lyukhoz. Meglehetős rutinnal másztunk át rajta és már szaladtunk is a vasúti töltés mögé, hogy egy kilométer után visszaálljunk stoppolni az útra.

Megint nagyon hamar felvett két negyven körüli fazon. Pontosan tudták mi a dörgés, mondták, hogy bátrak vagytok srácok. Két katonatársba futottunk bele, a hetvenes években szereltek együtt a harckocsizóktól. A sereg alatt egy életre barátokká váltak. Mesélték rögtön, hogy ők hogyan lógtak ki, hányszor és minek.
Teljesen összeszoktak, kerítésen másztak át, és felváltva hol az egyikük, hol másikuk barátnőjéhez mentek el.

Én kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hős vagyok, áthágom a szabályokat, megszegem a törvényeket, olyat csinálok amit csak kevesen, és amivel nem ártok senkinek.
Szököm éppen.

Miért kell más hőstetteit hallgatnom, miközben épp zajlik a sajátom? Jó fejek, de azért mégis!
Elvégre tényleg mi vagyunk szökésben.

Lehet, ez olyan gyakori, hogy aki volt sorkatona, az mind csinálta?
Ahogy ezek is?
Lehet, hogy nem csak kevesek csinálják?
Ez a két szimpatikus fasz is kiszökött, többször is.
Mindenki kiszökdösne?
A Kistatár is?
Ááá, azt nem hiszem.
Mindenki tuti nem.
Szerintem nem is olyan sokan.
A többségről nálunk nem tudom feltételezni.
Biztos kevesebben lógnak ki, mint ahányan nem.
Inkább az a valószínű, hogy kevesen.

Azért ez elég komoly kihágás.
Folyamatosan menekülni kell.
Éberen figyelni, nem lankadni.
Bízni a társban.
Társ nélkül nem is lehet.
Bírni kell az üldözöttség érzését.
És élvezni.

Nem, ezt kevesen tudják.
Amikor itt benn pici apró dolgok miatt beszarnak. Nem hiszem, hogy sokan merik.
Nem mondom, vannak fasza gyerekek, de a többség az nem ilyen. Ha megnézzük, hogy ezek között milyen a másmilyen, az aki inkább jelent azokról, akik bátrabbak. Mennyi van belőle, és mennyi az, aki pluszban még egyéb módokon is nyal, mennyinek van mindezekhez vagy mindezek mellett csillaga is?
Elég nagy halmaz.
Azok tuti nem szöknek.
A fasza gyerekek közt mennyi tenné még ezt is meg?
Ez az egyik legsúlyosabb eltévelyedés.
Háborúban az ilyesmi halált érdemel.
A laktanyában elkövethető legnagyobb bűn sosem lehet akkora, mint ez, mert benn vagy, hadra fogható, felhasználható. Kis stikák persze vannak, kiszaladnak ketten a közeli kocsmába, a Sarokházba, de jönnek is vissza rögtön. Esetleg kinn berúgnak, de ha felfedezik, benn biztos van, aki tudja és mondja is, hogy ki szoktak járni. És ha a tisztek utánuk mennek is, nem gond, megvannak, csak berúgni mentek, ahogy a tisztek is ismerik ezt, hisz rabjai. De úgy, hogy elmenjen az ember szórakozni a város másik felébe, ahogy mi terveztük, és hogy a laktanyában tényleg senki ne tudja, hol vagyunk, úgy nem hiszem, hogy sokan.
A fasza gyerekek közt is kevesen.
Nagyon kevesen.

Tehát összegyűlt ebben a kocsiban négy igazán fasza gyerek.
Azért, amikor kitettek a Nagyvárad téren, mégis úgy nézett ki, hogy na most két öreg katona elmondta a tutit a kopaszoknak, kitanították őket, a nyomdokaikba lépett az újabb nemzedék. Répának is valami hasonló lehetett a meglátása, mert felkacagott, ahogy az autó elindult és annyit mondott, hogy ezt a két nagyképű marhát!

Répa nálam életrevalóbb volt, teljes természetességgel kérdezgette meg a járókelőket, a buszvezetőket, hogy hogyan jutunk tovább. Én nem mertem volna, valószínűleg megyek az érzésem felé. Ami rendre megcsal amúgy. De Répa élvezte is, mert majd mindenki megkérdezte, hogy amúgy mit csinálunk itt, katonák vagyunk ugye. Ő mindig készségesen elmesélte és fürdött a reakciókban.
Ne mondja, valóban? Tényleg? Megszöktek? Ez igen, srácok! Nem lesz ebből valami baj?

Mindenkinek kielégítő választ adott, és mindig többes számban beszélt, mindig beráncigált pillanatokra a beszélgetésbe, mindig elmesélte a szerepem, rám mutatva közben. És jól esett, hogy megállhatok a vége előtt, nem kell teljesen bátornak lennem, nem kell járókelőket megszólítgatnom és így is árad felém és belőlem a hősiesség.

Hálás voltam Répának. Úgy éreztem, igazi barát.
Akiért tényleg az életem adnám.
És biztos vagyok benne, hogy ő is az enyémért.

Boldog voltam ettől, kimúlt valami görcs és én is jó fej lettem, amíg utaztunk a buszokon végig nevettem és nevettettem.
Fergeteges jó kedvünk lett.
Céltudatosan haladtunk a Randevú felé, ahogy terveztük, de most azt is tudtuk, hogy levesszük a lábukról a csajokat. Az utolsó kilométereket taxival tettük meg a Moszkváról, mert épp egy olyan srácot szólítottunk meg, aki pont oda igyekezett és elvitt magával. Istvánnal együtt is mentünk be. El se engedett minket, vitt a barátaihoz, egy elég népes és mérsékelten vegyes összetételű társasághoz. De ha nem is sok, ezért egész jó csajok voltak velük. Most akaratlan kicsit eltakarták őket a srácok, akik nagyon érdeklődőnek tűntek. Répa mesélt, és ahogy belekezdett a lányok előre furakodtak és kissé bárgyú kérdéseket tettek fel, de Répa brillírozott, úgy válaszolta meg ezeket, hogy az arca rezzenéstelen maradt, de a pasikból dőlni kezdett a röhögés. A lányok nem értettek a fiúkat, ezen a fiúk jobban nevettek, de ezzel amúgy jól elvoltunk, majd egy órát évődtünk velük, mert Répa mindig mondott olyat is ami az egészet lecsendesítette és tetszett a lányoknak. A lányok egyre jobban oda voltak érte. Most hiába beszéltetett és beszélt rólam sokat, nem érdekelte őket, de a szája, ahogy mondja mindezt, az nagyon.

Akkor is ő beszélt, amikor láttam elsápadni. Valamit meglátott mögöttem, de nem volt időm se megfordulni, se átgondolni, úgy vágtak hátba. Ezután gyors lett a reflexem, azonnal megpördültem és egy katonai rendész állt velem szemben, aki máris üvöltött velem. Teljesen elnyomta a discozene hangjait.

– Azonnal ki innen, katona!

Répának is intett és kimeneteltünk. Talán csak rutinosak voltak, de lehet, hogy valaki felnyomott minket és biztosra mentek, mert az egyikük az egyetlen bejárat elé állt, a másik pásztázta be a terepet. Jó fogásuk volt ma.

Kinn a bejárat előtt álltunk vigyázzban, felváltva ordítottak velünk a discoba igyekvő lányok és fiúk előtt. A parancsoki UAZ ülésének fémkeretéhez bilincseltek minket aztán, majd szirénázva berobogtak velünk a Petőfi laktanyába.
Közben kiderült, hogy nincs könyvünk és semmilyen azonosítónk. Muszáj volt elmondani, hogy a Ferihegyi Határőr laktanyából szöktünk meg. Benn leadtak egy álmos őrmesternek, aki átvett minket papíron egy rövid, néhány mondatos jelentéssel együtt és bedugott egy cellába. Fogdába kerültünk. Bár Répa is ideges, tíz perc múlva már röhörészünk.
Hülye helyzet, de komolyan, most mit csináljunk?
A legjobb, ha viccet mindenből.
Még az őrmester kiabált, hogy csönd legyen a kurva életbe, kussoljunk végre, aztán nemsokára elcsöndesedtünk. Az őrmester még utoljára az ajtón keresztül annyit közölt velünk, hogy reggelig nem akar rólunk tudni. Addig alhatunk.

Olyat kongott a fémajtó, majd leestem a priccsről. Fél hat lehetett.
Az őrmester jött egy századossal meg egy zászlóssal. Az őrmester ébresztett, hogy valami fémmel, talán pisztolymarkolattal hatalmasat ütött az ajtóra. Mire benyitottak már mindketten vigyázzban álltunk.
A tisztek emberi hangon tájékoztattak, leginkább a százados beszélt, hogy nincs joguk sajnos velünk semmit tenni, határőrök vagyunk, a BM kötelékébe tartozunk, így nekik kell majd a megfelelő büntetést kiszabniuk. A BM szócskát olyan undorral ejtette ki, hogy minden korábbi emberi vonás eltorzult benne. De csak másodpercekre, mert aztán ismét nyugodtan folytatta, hogy most visszavisznek az alakulatunkhoz, bajlódjanak ők velünk. Kikísértek egy Latviához, a sofőr mögé ültettek minket, ők meg befészkelődtek mögénk.
Se bilincs, se hangos szó.
Nyilván tudták, hogy szökni nem fogunk.
És jól tudták.
Fasza gyerekek vagyunk, de nem ennyire.
A nevünket, az alakulatunk számát elmondtuk, ha el is szökünk, hová menjünk és minek? Ne adj Isten, visszalógunk a laktanyába, akkor is kiderül mindez. Mindegy, hogy ők visznek-e.
Kurva nagy bajban vagyunk.

Ez most nem elsikálható, erről jelentések készülnek, ezt két minisztérium fogja lelevelezni egymással, ezért most nagyon durva büntetést kapunk.
Most érdemes a Határőrségnek példát statuálnia. Most lehet olyan büntetést adni, amit büszkén be lehet lengetni a Honvédelmi Minisztérium felé: lehet, hogy nálunk is történik ilyesmi, de nem marad megtorlatlan. Néha összepillantottunk Répával, ő is biztos ugyanerre gondolt.
Tegnap elalvás előtt még viccelődtünk a futkosó gondolatával, de ma az nagyon is valóságos eshetőségnek látszott. Csendben töppedtünk egyre kisebbre, ahogy közeledtünk a laktanya felé, a két tiszt viszont kedélyesen diskurált, már egy ideje abban a leereszkedő hangnemben, ahogy majd átadnak bennünket.
Leereszkedően, fölényesen.
Most ők a rend és a törvény.
Bárki járul majd eléjük, legyen az akár a laktanya parancsnok, mindenképp erkölcsi nulla lesz előttük. Aki még arra sem tud vigyázni, hogy a katonái ne csámborogjanak a városban.

Tokos állt a kapu-őrszolgálatban, keze remegett a telefon kurbliján, ahogy becsörgetett a Csütihez. A hangja is remegett, alig tudta elmondani, mi is a helyzet. Magas rangú katonai rendészek hoznak két szökött határőrt.
Emberemlékezet óta nem volt ilyen.

Igazából Tokos arca döbbentett rá, mi is ez. Ha kacsint, vagy egy félmosolyt elenged, míg nyitja a kaput, akkor rendben lennék, de rémült, ijedt ábrázattal tette. Mintha a vesztőhely kapuját nyitná előttünk.
Rémület és sajnálat látszott rajta.
És aztán rajtam is.
Inkább rémület.

Amikor megláttam Szénát, akkor még inkább.
Nem is figyeltük, ki ma a Csüti.
Tök véletlen, hogy megint ő van, holott nála már egyszer lebuktunk és megígértük neki, hogy többet nem megyünk ki, amikor ő van szolgálatban.
Ellenkező esetre a futkosót helyezte kilátásba, és most minden ideális ehhez. Ha ügyesen csinálja, még kitüntetést is szerezhet.
De hamar meglátom, hogy nem akar hősködni.
Megalázkodva tördeli a kezeit és hajbókol. Magyarázza, hogy hagyjanak csak itt minden papírt, ő megírja a jelentést az összes minisztérium felé, úgy érzi ez kötelessége, szinte becsületbeli ügy, mégiscsak tőle szöktünk meg. A kiszabható legszigorúbb büntetést fogja kérelmezni, elrettentő lesz a retorzió ereje.

– Higgyék el! A Százados elvtársnak nem kell ezzel foglalkozni, nyilván van jobb dolga is!

Dől belőle a cefreszag, nem is tud ekkora beszéd után már másra gondolni, meg is kérdezi, hogy esetleg az apja házi pálinkáját nem kóstolják-e meg. A százados bólint a zászlós felé, az eltűnik Szénával az irodában, majd egy butykossal a hóna alatt bukkan fel újra. A százados kimérten mondja, hogy azért nem szeretné, ha ez rendszeres lenne, mert nem szeret ilyen korán kelni a Határőrség belső rothadása, a fegyelem hallatlan romlása miatt, ellenkező esetben kénytelen lesz még a minisztériumi kapcsolatait is bevetni, hogy végre a Határőrségnél is kialakuljon legalább megközelítőleg az a vasfegyelem, ami a honvédséget jellemzi. Széna tisztelgés helyett meghajolt, ígéretet tett, miközben a százados az összes rólunk írt feljegyzést a kezébe nyomta.

Közben minden második pillantása a kapu felé irányult, ahonnan a mi tisztikarunk valamelyik vezetőjének a felbukkanását várta.
Illetve dehogy várta, félte.
Látszott, hogy semmi vágya, csak végre a rendészek húzzanak innen a fenébe. Azok se érezték annyira jól magukat, bepattantak a kocsiba és elrobogtak. Szerencsére korán van tényleg, a mi fejeseink közül senki nem jött még.

Széna intett nekünk és mi követtük a maga után húzott, hosszú, testes alkoholpárába burkolva. Leültetett az irodában és elolvasta a jelentést. Megint izzadt, mint egy ló, csak az iratokra csöpögő verejték koppanása hallatszott. Lemondóan sóhajtott aztán és mint két barátnak, mondta, hogy ebből most nem csinál ügyet, de többet meg ne próbáljunk kiszökni, ha ő a Csüti, mert akkor mindent megtesz, hogy futkosóra küldjön. Ezt mondta múltkor is, de akkor mindez fenyegetésnek hatott, most kérésnek.
Megegyeztünk.

Még egy kicsit meg is sajnáltam. Hogy olyan pechje legyen, hogy kétszer is kilógnak a szolgálata alatt! És, hogy ettől az egész esti munkája, a sok pálinka teljesen haszontalanná vált, mert kijózanodott ahogy megjelentek a rendészek.
Attól tartok, már nem fogok tudni bevágódni nála.

258

Szeptember 4 Péntek

Ma 5-től címszabi 3 nap!!
Délelőtt már nem osztottak be semmilyen feladatra, így csak meg kellett várnom az öt órát és kimenni. Amúgy fogalmam sincs mit jelent a címszabadság, meg azt sem tudom, hány nap szabi jár nekem összesen, de ami lényeges, hogy ezt a juttatást nem lehet megvonni. Ki kell adni. Igazából a tegnapi jelentésem egész pozitívra sikeredett, Szadó őrnagy meg is jegyezte, hogy ügyesen felismertem, mi a feladat és meglepően hatékonyan intéztem. Nem tudom, hogy ő erre gondolt-e, de ez nem a határőrség iránt érzett lojalitásomnak köszönhető, hanem, hogy szerencsétlen állatok ne ázzanak el a saját házukban. A tegnapi tevékenységem persze nem takarta el a korábbiakat, az őrnagy elég fancsali arccal adta oda a szabadságos levelet, és hosszan fújtatott mikor kértem, hogy adja meg az engedélyt a civil ruha viselésére is.

Hárman is kaptunk címszabit és így a nagy öröm okán Imre Gyulával, B. Kozma Zsolttal beültünk a Csendes étterembe. Eléggé füstös kis lokálnak látszott, de alapvetően jót kajáltunk. Meg hosszú idő óta először, újra ittam sört. Nem ízlett most sem, a többiek röhögtek, hogy rendeltem kólát is, mert az ételt nem tudom csak folyadékkal megenni, de a sör ehhez nekem alkalmatlan. Tehát kaja, kóla és sör. Ez volt a sorrend. Illetve nem teljesen, mert ezután jött Zsolt ötlete alapján a pálinka.

Ő az állítása szerint eléggé edzésben van, már a katonaság előtt nagy iszákosnak mondta magát. Kis Sas, utánam szerel, de nagyon jó gyerek. A pesti punk élet illusztris tagjaként számos kalandban vett részt, szerényen, de lelkesen mesél.
Az apja magas rangú katonatiszt, igyekezett mindig egyengetni a fia életét, ő meg semmit nem szeretett volna jobban, minthogy végre élhesse az életét az apja felügyelete nélkül. Mindenre rányomta a bélyegét az apja személyének súlya, mindenhol eleve kivételeztek vele, és sokszor jött rá, hogy az apja utána nyúlt, és jobb jegyet, jobb bizonyítványt intézett. Ilyenkor B. Kozma hihetetlen dühbe jött, folyamatosan vitázott az apjával, hogy hagyja már legalább egyszer, hogy hadd csináljon valamit végig ő maga.
Hadd derüljön ki, mit ér.
De semmi nem változott.
Ide Ferihegyre is az apja közbenjárására helyezték. B. Kozma ugyanis egy idő után egyre deviánsabbá vált, bármi jöhetett, amivel szembe helyezkedhetett az apai gyámsággal. Így keveredett végül bele elvadult punk bandákba. Csavarogni kezdett, nyakló nélkül inni, úgy látszott lecsúszik teljesen, de az apja megkerestette rendőrökkel, előállították, majd nem sokkal később bevitték katonának, mondván, itt rendet tanul.
Borzalmasan rosszul viselte, hogy még ide, a határőrséghez is az apja tette be. Úgy érezte, ha most kitünteti magát jó magaviselettel, vagy netán valahogy elindulna felfelé a ranglétrán, akkor azzal az apja kívánalmainak tenne eleget, de ezt végképp nem akarta érezni.
Tehát itt is úgy működött, mint egy vásott kölyök.

Imre Gyula pedig egy halk szavú raktáros volt, Berben, de ezt nem verte nagy dobra. Raktárosi beosztása megfelelő védelmet és tiszteletet biztosított neki, de sosem élt vele. Sokat edzettünk együtt a konditeremben, olyan izmos hátat, amilyen az övé, soha nem láttam. Még a cselgáncsosok meg birkózók közt sem. Ha szemben állt és befeszítette az izmait, az oldala felugrott a hóna alá és hirtelen olyanná vált, mint Herkules.
Olyan lett, mint egy lepke, hatalmas szárnyai nőttek. Viszont egyáltalán nem volt szálkás, ha nem használta épp, semmi nem látszott az izmaiból.
De a második sör és pálinka után viszont szűknek érezte az inget magán, és mutogatta az étteremben a többi vendégnek, hogy nézzék mennyire feszül a bicepszén, ha akarná egy erősebb mozdulatra hangos reccsenéssel repülne le az ingujja, úgy szétszakítaná.
B. Kozma találta ki, hogy ebből elég, moziba megyünk, ott lehűlnek a kedélyek. Tehát megnéztük az Utolsó tangó Párizsban c. filmet.
Na az mindenre alkalmas volt, csak hűtésre nem. Igazából felnőtt életem első igazán elgondolkodtató filmje volt. Nem értettem teljesen a szereplők motivációit, a cselekedeteik indokait, de éreztem, hogy nem szimpla életuntság, flegma nemtörődömség mozgatta őket, hanem valami több. A szexualitás ilyen egyszerűvé, magával értetődővé tétele, ennyire zsigerien értelmezve, de nem pornográf módon, az meghökkentett.

Azt a jelenetet meg végképp nem tudtam hová tenni, amikor a főszereplő, Marlon Brando rászól a partnerére, hogy vágja le a körmét, vajazza be az ujját és dugja a fenekébe. Ezt együtt sem tudtuk értelmezni, csak annyiban, hogy ez már annyira messze fekszik az elfogadott normáktól, hogy ezt el kell raktározni a deviáns viselkedés majdan használni, kipróbálni való eszközei közé.

Én erősen igyekeztem a mozi melletti talponállóban fogyasztott pálinka fölött elképzelni a jelenetet Edittel. Hogy hazamegyek ma, átveszem a katonaruhát, sőt át se veszem, így megyek, ebben a gúnyában jobban áll a parancsolgatás, ledobok elé egy kisollót, levágatom a körmét, kiküldöm a szülei konyhájába teavajért, és felszólítom, hogy dugja az ujját a seggembe.
Azt még nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak aztán. Mondjuk, például amikor zokogva kér, hogy inkább dugjam meg most, mert még az is kisebb szégyen.
Nem tudom, megdugjam kegyesen, vagy büntessem azzal, hogy nem tágítok?
Vajon ez melyikünknek lenne büntetés?
Azt képzelem, hogy Edit ugyanúgy megölne, mint a filmbeli lány Brandót. Nem, ezt kihagyom inkább mégis. A pálinka után felmentünk a Gellért-hegyre megbeszélni a filmet, de igazából csak arra jutottunk, hogy defektes emberek defektes filmje, de valamiért jó volt.

B. Kozma Zsoltnak jutott az eszébe, hogy szaladjunk fel hozzájuk, úgyis kezd hűvösebb lenni, az apja meg most nincs otthon, viszont hatalmas italkészletet halmozott fel, biztos bosszús lenne, ha látványosan megdézsmálnánk.
És az jó.
Bosszankodjon csak.

Ez mindenkinek tetszett, ráadásul gyakorlatilag a Gellért-hegyen laknak, pár perc alatt odaértünk. Megkóstoltam a vodkát, a whiskyt, a Becherovkát, de ugyanolyan szarnak éreztem mindet, mint a pálinkát vagy a sört. Nem leszek én alkoholista, nem fog menni. De eddigre már a gyaloglás se nagyon ment, éreztem, hogy megint forogni kezd a világ, amikor mondtam a többieknek, hogy megyek.
Nem volt hihető, röhögtek is, de én elindultam.

11-re értem haza. Mindenkit megijesztettem otthon. Persze mire benyitottam már valamelyest kijózanodtam, de még bőven látszott, hogy ittas vagyok. A szülők hitetlenkedve és kicsit rosszallóan fogadtak. Illetve inkább az látszott, meg vannak hökkenve, mintha ezt sose feltételezték volna rólam.
Nem értem.
Katona vagyok, az állam szerint bizonyos célokért feláldozható akár az életem is.
Mi olyat nem szabad nekem, amit bármely más felnőtt megtehet?

Az utolsó tangó Párizsban, teljes film.

282

Augusztus 11 Kedd

A napokban áthelyeztek hozzánk egy februári leszerelőt, egy Sast, Balogot. Útlevélkezelő volt eddig, de kicsit kezd megkattanni, megbízhatatlan lett szolgálatban, sokszor csinált jelenetet, kiabált az utasokkal, nem fogadott el érvényes vízumokat.
A felettesei tehetetlenek, mert igazából az észérvek már leperegnek róla, látszik, hogy nem ura magának, ezért a büntetés valószínűleg nem használ, vagy egyenesen ront és a társai is kezdtek félni tőle. Aztán valakinek el kezdett a vezérkarnál derengeni, hogy mindemellett Balog oldalán szolgálatban ott fityeg egy pisztoly. Ki tudja mit művel azzal, ha tényleg elszakad a cérna. Legalább ne külföldiek közt kattanjon meg. De eddig tartott a tudomány, mert csak annyit találtak ki, hogy az útlevélkezelőktől elteszik. Hogy aztán mi legyen nem kristályosodott ki, nálunk a raktáros jelentkezett be a Szadó őrnagyhoz, hogy megkérdezze, jól van-e így minden, hogy neki most, hogy áthelyezték ide, egy géppisztolyt kell kiutalnia Balognak?

Hát igen, őrszázadban ez elkerülhetetlen. És szerencsére az őrnagy is úgy vélte, hogy ez nem az igazi, de nyilván nem az az érdekes, hogy mennyi vétlen ember eshet áldozatul, ha őrjöngve tüzet nyit, amikor jónak látja.

Nem.

Az a lényeg, hogy az, aki ezt teszi, ne az ő századában legyen.

Ezért napok óta tologatják a tisztek egymásnak a srácot. A probléma elég összetett. Nem tájékoztatnak minket hivatalosan, de az írnokok általában csepegtetnek infókat, abból összeállt a kép. Balog valami nagy fejes rokona. Ide került Ferihegyre útlevélkezelőnek, mert ennél jobb poszt katonaként Magyarországon nincs. A legenda szerint az éjszakások rendre dugogatják a csinos földi utaskísérőket, meg minden nőt, akit elérhetnek. És elérhetik őket, mert a reptér utasvárójának majdhogynem minden részében joguk van tartózkodni, mindenkit ismernek, mint egy munkahelyen.
Hallani, hogy a bevett gyakorlat, hogy a rizikósnak ítélt vízum mellé becsusszan 10-20 dollár. De a legendáriumban közismert történet szerint, a Kína tibeti tartományából emigrált ember a tibeti halottas könyv preparált példányát használta útlevélként, és a lapjai közé behelyezett 100 dolláros is a becsületes megtaláló, vagyis a sorállományú útlevélkezelő zsebében kötött ki.

Egy ügyes útlevélkezelő szépen megszedheti magát. Emellett fehér felsőben, valóban elegáns díszkatonaként teljesítenek szolgálatot, bár azért ahogy hallottam, Rövid Ugrás náluk is előfordul. Na, ha valaki itt kattan meg, annak valószínűleg az őrszolgálat nem tesz majd túl jót, ezt végül is nem nehéz belátni.  Most napok óta csak alegységügyeletes helyettesi szolgálatba tették, de mire az asztaltól a körletbe ér, általában elfelejti miért is indult, ezért itt se tartható.

Vidékre elhelyezni nem lehet, de itt Ferihegyen igazából nincs felesleges ember, mindenkire szükség van, nem tarthatják itt feladat nélkül. Vannak nagyon lógós beosztások, írnokok, raktárosok, de időnként rájuk is szükség van, nagyon nagy luxus itt tartani olyat, aki semmire sem jó. Ezt közölni azzal, akinek a rokona, biztos nem könnyű. Ezért még nem dőlt el mi lesz vele. Ráadásul olyan helyet kell azért neki keresni, amiben jól érzi magát, mert Balogban, ami még masszívan tartja magát, az az öntudat. Hogy ő valakinek a valakije. És ezt fennhangon hozza tudomására a körülötte lévőknek.
Olyan helyre kell tenni, ahol jól érzi magát.

Tehát végül nagyszerű döntés született, jól példázza a tisztikar helyzetfelismerő képességét és bölcsességét. Legyen Balog a kutatóügyeletes UAZ-on sofőr. Az köztudott róla, hogy autóbuzi és hogy imád vezetni.

Akkor majd ő viszi szolgálatba a srácokat.

– Jó lesz ez így, alhadnagy elvtárs?

– Remek ötlet! Egy korty házi pálinkát, őrnagyom?