Centi_30.jpg196

 

 

 

 

 

November 5. Csütörtök

 

Ma délelőtt mentek el az irániak a JUMBO-val.
Tegnap Simon Pisti addig állt mellette, amíg a kommandósok rakodtak, de nem telt meg, ma délelőtt folytatták. A váltás összetételén nem változtattak a századnál, ezért ugyanaz a csapat ment fel ma is. Az egész brancs, persze Rövid Ugrással, ugyanúgy Ferihegy 2-re, mint tegnap.

Simont rögtön küldték is ki a BRAVO5-re, ahol még zajlott az iráni gép berakodása. Én az egyik okmányosra kerültem, két órát zaklattam a sofőröket azzal, hogy a szolgálati szabályzatban foglaltak szerint megállítottam őket és megnéztem aznap ki tudja hányadszor, a kártyáikat.
Aztán behívtak pihenni.
Bodai volt a Küti és egy óra múlva küldött is ki újra a JUMBO-hoz. Nyilván azért engem, mert tegnap is én voltam, Simon is valószínűleg azért van most kinn. Mondja is Bodai, hogy most nem váltani megyek, hanem pluszban Simon mellé és nagyon figyeljünk, mert nemsokára indul az iráni gép, de épp érkezik egy iraki, azt is a BRAVO5-re teszik majd, valószínűleg a mai szolgálat végéig Simonnal kinn maradunk együtt.

bravo5.jpg
Mentem kifelé, szembe az irányítótoronnyal, ami mellé került a BRAVO5, és láttam, hogy jön egy hatalmas szovjet gyártmányú IL-76-os. Annyira fura forma, hogy hirtelen nem is tudom, melyik tetszik jobban, ez vagy a JUMBO. Az IL-76-os igazából nem szép, de a tört vonalú szárnyak nagyon érdekessé teszik. Méretre meg vetekszik a 747-essel, hatalmas tömeg ez is. De a leszállása is egész más, darabos, szögletes. Tegnap a JUMBO úgy ért földet, mint egy gém, lassan, lapos úszással, hosszú pályán, zökkenő nélkül, az irakiak ezt gépet úgy tették le, mintha egy sas lenne, amelyik rárabol a prédára, meredeken a magasból, szinte zuhanással, még néhányat billegett is az egyik futóműről a másikra, ahogy a sasok is lépnek még egyet-kettőt leszállás után.
il761.jpg
Simon dühöngött egy kicsit, hogy nem váltom le, de miután most hivatalosan is összeállhattunk, megnyugodott.

Az iráni gépet nem értem el, csak azt láttam, ahogy kanyarodik ki a BRAVO5-ről, ahova rögtön fordul is be az iraki IL-76-os. Épp zajlik az irak-iráni háború, nyilván pontosan látják mindannyian, hogy itt nálunk egymásnak adják a kilincset az esküdt ellenségek.

Ezért tettek ki minket kettőnket figyelni.
Persze ez is akkora marhaság, hogy még, mert semmit nem tudnánk megakadályozni. Ha netán az irániak rohamléptekben beélesítik a bepakolt ágyúcsöveket, kiütik a kör alakú ablakokat, kidugják a csövek végeit, ahogy régen a fregattokon, és kilövik az irakiakat, akkor is csak nézők lennénk, meg akkor is, ha az irakiak úgy döntenek, hogy egy utolsó rohammal, öngyilkos akcióban, nem a BRAVO5-re kanyarodnak, hanem hátulról belerohannak az épp felszállni készülő irániakba.

Érdekes esemény lenne mindkettő, élveznénk is, de semmit nem tehetnénk, hogy ne következzen be. Úgy gondolom, akárki találta is ki, hogy mindkét harcoló felet ellátjuk fegyverekkel, lőszerekkel, meg ezzel-azzal, figyelhetett volna arra, hogy legalább ne lássák egymást. Csak fél órával előbb indítja az egyiket, vagy irányítja be a másikat, ne adj Isten az egyiket a Ferihegy 1-re, másikat a 2-re, akkor nem orrolnának meg ránk. Mert így azért ez elég cink. Kiderül, hogy szarunk a barátságukra, nem szövetségeseik vagyunk, hanem csak sima lelketlen kufárok.

És így simán lehetnek az ellenségeink, holott még segítünk is nekik. Simonnak is ugyanez a véleménye, akkor meg végképp, amikor beért az IL-76-os, kinyíltak az ajtók, de nem nagyon mosolyogtak a kilépő irakiak. Próbáltunk rögtön ciházni, hogy a jó szándékunkról biztosítsuk őket, de úgy elzavartak, mint a legyeket.

Közben megjelent a jól ismert konvoj, IFÁ-k és kommandósok. Simon nem szarozott, odadübörgött hozzájuk és fennhangon megkérdezte, hogy ezeknek most meg mit adtunk el?
– Ez államtitok, de neked elmondom. Kötszert. Sok a sebesült, szükségük van rá. - válaszolt az egyik
Ő nézett ki a leghülyébben. A többi megelégedett a fekete rucival, de ez nem, ennek símaszkszerű csuklya volt a fején. Egyiket se ismertem volna meg civilben, kicsit túlreagálta az ember, ráadásul valami hülye anyagból volt a csuklyája, mert minden levegővételnél felfújódott, mint valami lufi, ami után rögtön le is eresztett és rátapadt a fejére, egészen addig, míg újra levegőt nem vett. Ez igen sűrűn megtörtént, ahogy emelgette 7.62-es feliratú faládás kötszert.
Úgy nézett ki nagyon nehezek a ládák. Én már rogyadozva röhögtem a faszin, de Simon tartotta magát keményen, és azt nem bírta ki, hogy vissza ne kérdezzen.
– Én még ám sose láttam 7.62-es méretű és ennyire nehéz kötszert. És a fegyverszobában is pont ilyen a lőszeres láda!

A lufifejű csóka vállat vont, többet nem foglalkozott velünk, de mi nem tudtuk levenni a szemünket róla, mert ahogy fáradt, egyre nagyobb levegőket vett, ettől egyre nagyobb lufi lett a feje. Úgy néztük a társai csak a tisztesség kedvéért nem röhögték szembe, de időnként megbökdösték egymást mögötte, hogy nézd már, hogy néz ki, és azért ők is jól derültek.
Meg jobb fejek is voltak, mert nyilván látták, hogy mindent pontosan értünk, tegnap is mi álltunk itt, kicsit ismerősként kezeltek, már nem zavartak el, és mikor másféle, nagyobb ládák érkeztek, az egyikőjük elárulta, hogy az előbb valóban lőszert raktak, ez meg most helikopter alkatrész.

És, hogy ők is mérgesek amiatt, hogy valamelyik felettesük így elcseszte, hogy egyszerre fogadtuk a harcoló feleket. Jó hogy nem tettük őket egymás mellé. Szerintük is emiatt morcosak az irakiak, mert sűrűn járnak, még ha mi nem is tudunk mindig róla, és általában rendesek, jókedvűek.

Aztán lassan megtelt a gép - és ugyanúgy ahogy a JUMBO, amint kész volt, indult is - ez is kigurult a gépállóhelyről és felszállt.
Mi bementünk Simonnal pihenni, de egy óra múlva már kinn is vagyunk mindketten, én újra az okmányoson, Simon valahol máshol.
Az okmányost szolgálatot mindenki utálja.
Én is.
Meg kell állítgatni az autókat és ellenőrizni a belépő kártyákat.

De ezt akkor is, ha aznap valaki hússzor kimegy valamiért, meg bejön.
Mert ez a dolga, hozni, vinni valamit.
Én meg akadályozom.
Én is érzem, ő is tudja.

De ma nagyon tetszett a dolog!
Találkoztam ugyanis az új takarító csajjal. Répa említette régebben, meg legendaként ismert már az egész laktanyában.
És igaz a hír, akkora mellei vannak, mint a fejem.

Elég idős, legalább tíz évvel idősebb nálam, vagyis 28 körülinek néztem. Valami csoportvezető vagy mi lehet, mert ő vezeti a takarítók Barkasát, jön-megy, néha visz másokat is, néha meg csak takarító eszközöket. Ma sokat szaladgált. Amikor láttam, hogy az ő kocsija közeledik, akkurátusan kigyalogoltam az út közepére és nem csak lassításra kényszerítettem, ahogy néha könnyítünk a sofőrök helyzetén, hanem állóra fékeztettem, megvártam amíg letekeri az ablakot és a mellei mélyedése közül kikotorássza a kártyát. Először elolvastam róla mindent, aztán elengedtem. A második alkalommal már nem a kártyát néztem, hanem a melleit, úgy láttam, mintha egy kicsit jobban kigombolta volna a köpenyét, és felmondtam fejből, ami a kártyáján látható, lassan, a számat mozgatva úgy tettem, mintha valóban olvasnám, de annyira nagyon bámultam a kebleit, hogy néha kis buborékot fújtam beszéd közben, úgy összegyűlt a számban a nyál. Nem mertem volna mindezt, ha nem látom, hogy tetszik neki, és ma amíg le nem váltottak, ezt játszottuk.

Én megállítottam, ő kiszólt, hogy "mit követtem el biztos úr", én mondtam, hogy "az attól függ, mit tud mutatni", ő megkérdezte, hogy "ez megteszi-e", miközben kidomborította azokat a legendás csöcsöket, előrángatta a nyakából odalógó kártyát, én olvastam, és nagy sokára jeleztem, hogy "ez épphogy elég, hogy elmehessen", ő meg kacagott, hogy "ilyen gyorsan ritkán tud elmenni", én mondtam, hogy "sajnos gyorsan olvasok", aztán azzal váltunk el, hogy lassítsak, ha már megállítom, ne kapkodjak.

És ezt csináltuk ma sokszor.

Szolgálat után az az érzésem támadt, valószínűleg elnézik a könyvemet, mert megint kiengedtek szabadnapra. Nem hiszem, hogy szándékos, tutira nem akarnak szerintem, de biztos összekeverték a könyvem valaki máséval.

A szemembe húztam a Csüti előtt a sapkát, nehezebben ismerjen fel, és lám kijutottam.

Elrobogtam Edithez, ahogy voltam, katonaruhában, de el kellett jönnöm tőle hamar, mert mindig mellbimbót láttam az orra helyén. Úgy néztem Edit feje valóban akkora, mint a takarítócsaj egyik melle, és így nem tudtam értelmesen kommunikálni.

Edit is érezte, hogy valami baj van, mert ő vonta volna a tenyerem a melléhez, de elhúztam, meg se láttam azt a két kis dudort a pulóverén.


Éjjel a takarítócsaj mellével álmodtam, az egyik az enyém lett valahogy, szatyorban vittem magammal mindenhová. Még középiskolás voltam, benn a budin mutogattam és hagytam, hogy a többiek irigykedve fogdossák, tolongva, lökdösődve.
Aztán katona lettem megint és bevittem magammal a laktanyába is, a szekrényemben élt, mindig hoztunk fel a konyháról neki kajamaradékot, az egész körlet szerette, de csak nekem fogadott szót, vezényszóra pitizett, Basa, aki újra körlettársam volt, két pofára röhögve mondogatta is, hogy nézd már pitizik a bimbaja.
Sok szervezéssel, a körlettársak segítségével néha levittem sétálni az udvarra. Szeretett nálunk, kezes lett, sose akart elszökni, de egyszer a rohadék Zádori megtalálta, lefoglalta és magához édesgette.

csöcsök1.jpg

Őrjítő féltékenység lett úrrá rajtam, a szolgálati AMD-mel megöltem a genyót, ezért tömlöcbe vetettek, de a mellem időnként odaosont a rácsokhoz, keservesen sírt és könnyek közt biztosított, hogy megvár, és ilyenkor kinyúlva át tudtam ölelni, ő meg kenyeret és szalonnát csúsztatott be nekem, ha tudott szerezni.

 

Centi_30.jpg243

 

 

 

 

Szeptember 19. Szombat

Megint Rövid Ugrás, az éjszakai szolgálat után délutánra visszatettek Ferihegy 1-re. Mike volt megint a Küti, izgatottan osztott be bennünket, én a kettes betonra kerültem, vagyis a Kutügyhöz legközelebbi szolgálati helyre.

Azt láttam egész délután, hogy valami készül, akkora jövés-menés volt. Mindenkin mintha a jobbik ruhája lett volna, a mindig vidám szerelők egyike is, aki egy SU gép hajtóművéből bújt elő, komoly ábrázattal biccentett felém, arcán szétkenődött olajfolt, apacs törzsfő ünnepélyes harci dísze.
Őt kérdeztem meg, mi ez a felhajtás, mitől bolydult fel a reptér?
Ó, nagy nap a mai, mondja, érkezik a CONCORDE!!!!
Iszonyú szerencséje van, folytatja, hogy őt osztották be mára, mert régóta szerelmes bele, sose hitte volna, hogy lát majd ilyet élőben, ráadásul ő fogja majd a leszállás utáni ellenőrzést elvégezni. Attól fél, neveti végre el magát, hogyha hozzáér el fog élvezni.

concorde.jpg

Majdnem megvakultam, mert innentől kezdve a tekintetem a napba fúrtam, ahonnan a gép érkezése volt várható. Hunyorogtam, könnyeztem, izgatottan vártam, hogy felbukkanjon. Senki nem látta még élőben, de benn a laktanyában sokszor szóba kerül. Négy géptípus kapott kitüntetett figyelmet, mindenki azért remegett, hogy a másfél éve alatt legalább az egyiket láthassa élőben.
Az egyik és tán legnagyobb pontértékkel bíró gép a Concorde. Az a gép amelyik hangsebességnél gyorsabban repül és aminek olyan a formája, amilyen papírrepülőket hajtogattunk gyerekkorunkban.
A másik, amit ha lát esetleg az ember, olyan, mintha előléptették volna, mintha a bölcsek kövét kapta volna meg, az a Jumbo. Azt én már láttam, én már ismerem a titkot. Tudom milyen a púpja.
Aztán ugyanígy érdekes az Airbus, meg a legnagyobb, legfurább szovjet gép, az IL-76-os.

Ezek közül Concorde még soha nem járt Magyarországon, ma lesz először. A francia légitársaság jött vele hozzánk. Azt éreztem már egy ideje, hogy kiég a szemem, mikor megláttam egy reflektor erős szúrófényét a távolban. Lassan, mint valami lidérc öltött testet, közeledett, és növekedett.
Még a nap is a háttérbe szorult, és átengedte a csillogást a fejedelmi gépmadárnak, ami kecses könnyedséggel készült a leszállásra, a farkát kicsit maga alá húzva, szárnyait szétterpesztve, kerékgumiban végződő lábait előre nyújtva, fejét, csőrét leszegve.
Gyönyörű!

Ahogy egy sas, aki az elhullott állatra ereszkedik, magabiztosan, kecsesen, lassan, tudva azt, hogy már a megjelenése minden vetélytársat elriaszt tette le a kerekeit, billegés nélkül puhán terhelt az első futóműre, még egy kicsit gurult előre nagy sebességgel, aztán hirtelen lelassult, mintha csak az lett volna a mozdulataiban, hogy eleget parádéztam, megnéztetek, de elég.

Tűhegyes orrát a földi irányítóra szegezte, lomhán gurult felé, és mikor már majdnem felszúrta az orrára a bizonytalanná váló férfit, megtorpant, megállt, mintha valamiben megakadt volna.

concorde_1.jpg
Sajnos ez már messzebb történt tőlem, a beton másik felére tették el, közelebb menni meg nem mertem, mert Mike is megjelent a Kutügy UAZ-zal bámészkodni. De amint a váltásom megérkezett, minden szabályt felrúgva gyalogoltam át, megnézni közelebbről.
Sokkal kisebb, mint aminek gondoltam, sokkal keskenyebb, sokkal törékenyebb. Amit korábban jól láttam, hogy az orra olyan hegyes, tényleg át tudná szúrni a mellkasom. Nem tudom mi a hangsebesség, mert a Zsigulimmal is csak 125 kilométer per órás sebességgel mentem eddig, amikor egyszer tövig nyomtam a gázt, ezeken a gépeken meg nemigen látszik, hogy felszálláskor 250 körüli sebességgel haladnak, tehát nem tudom, mi az, amit ez a Concorde átlép, de hogy ehhez ilyen forma kell, tekintélyt parancsol a tény.
Mint egy Forma 1-es autó az Újpalotai lakótelep parkolójában, úgy mutatott a többi gép mellett.
Jézus testeként tettem volna a számba a kihűlt croissant vagy mi az a kis levegővel felfújt ízetlen süti, amiről sose tudom, hogy édesnek vagy sósnak akarták eredetileg és amit orrhangon kommentálva adogatnak az Air France-ról mindig, de későn érkeztem, bezárták már, nem tudtam ciházni.

Centi_30.jpg282

 

 

 

 

Augusztus 11 Kedd

A napokban áthelyeztek hozzánk egy februári leszerelőt, egy Sast, Balogot. Útlevélkezelő volt eddig, de kicsit kezd megkattanni, megbízhatatlan lett szolgálatban, sokszor csinált jelenetet, kiabált az utasokkal, nem fogadott el érvényes vízumokat.
A felettesei tehetetlenek, mert igazából az észérvek már leperegnek róla, látszik, hogy nem ura magának, ezért a büntetés valószínűleg nem használ, vagy egyenesen ront és a társai is kezdtek félni tőle. Aztán valakinek el kezdett a vezérkarnál derengeni, hogy mindemellett Balog oldalán szolgálatban ott fityeg egy pisztoly. Ki tudja mit művel azzal, ha tényleg elszakad a cérna. Legalább ne külföldiek közt kattanjon meg. De eddig tartott a tudomány, mert csak annyit találtak ki, hogy az útlevélkezelőktől elteszik. Hogy aztán mi legyen nem kristályosodott ki, nálunk a raktáros jelentkezett be a Szadó őrnagyhoz, hogy megkérdezze, jól van-e így minden, hogy neki most, hogy áthelyezték ide, egy géppisztolyt kell kiutalnia Balognak?

Hát igen, őrszázadban ez elkerülhetetlen. És szerencsére az őrnagy is úgy vélte, hogy ez nem az igazi, de nyilván nem az az érdekes, hogy mennyi vétlen ember eshet áldozatul, ha őrjöngve tüzet nyit, amikor jónak látja.

Nem.

Az a lényeg, hogy az, aki ezt teszi, ne az ő századában legyen.

kim.jpg

Ezért napok óta tologatják a tisztek egymásnak a srácot. A probléma elég összetett. Nem tájékoztatnak minket hivatalosan, de az írnokok általában csepegtetnek infókat, abból összeállt a kép. Balog valami nagy fejes rokona. Ide került Ferihegyre útlevélkezelőnek, mert ennél jobb poszt katonaként Magyarországon nincs. A legenda szerint az éjszakások rendre dugogatják a csinos földi utaskísérőket, meg minden nőt, akit elérhetnek. És elérhetik őket, mert a reptér utasvárójának majdhogynem minden részében joguk van tartózkodni, mindenkit ismernek, mint egy munkahelyen.
Hallani, hogy a bevett gyakorlat, hogy a rizikósnak ítélt vízum mellé becsusszan 10-20 dollár. De a legendáriumban közismert történet szerint, a Kína tibeti tartományából emigrált ember a tibeti halottas könyv preparált példányát használta útlevélként, és a lapjai közé behelyezett 100 dolláros is a becsületes megtaláló, vagyis a sorállományú útlevélkezelő zsebében kötött ki.

Egy ügyes útlevélkezelő szépen megszedheti magát. Emellett fehér felsőben, valóban elegáns díszkatonaként teljesítenek szolgálatot, bár azért ahogy hallottam, Rövid Ugrás náluk is előfordul. Na, ha valaki itt kattan meg, annak valószínűleg az őrszolgálat nem tesz majd túl jót, ezt végül is nem nehéz belátni.  Most napok óta csak alegységügyeletes helyettesi szolgálatba tették, de mire az asztaltól a körletbe ér, általában elfelejti miért is indult, ezért itt se tartható.

Vidékre elhelyezni nem lehet, de itt Ferihegyen igazából nincs felesleges ember, mindenkire szükség van, nem tarthatják itt feladat nélkül. Vannak nagyon lógós beosztások, írnokok, raktárosok, de időnként rájuk is szükség van, nagyon nagy luxus itt tartani olyat, aki semmire sem jó. Ezt közölni azzal, akinek a rokona, biztos nem könnyű. Ezért még nem dőlt el mi lesz vele. Ráadásul olyan helyet kell azért neki keresni, amiben jól érzi magát, mert Balogban, ami még masszívan tartja magát, az az öntudat. Hogy ő valakinek a valakije. És ezt fennhangon hozza tudomására a körülötte lévőknek.
Olyan helyre kell tenni, ahol jól érzi magát.

Tehát végül nagyszerű döntés született, jól példázza a tisztikar helyzetfelismerő képességét és bölcsességét. Legyen Balog a kutatóügyeletes UAZ-on sofőr. Az köztudott róla, hogy autóbuzi és hogy imád vezetni.

Akkor majd ő viszi szolgálatba a srácokat.

– Jó lesz ez így, alhadnagy elvtárs?

– Remek ötlet! Egy korty házi pálinkát, őrnagyom?

 

 

 

Centi_30.jpg

451


 

 

Február 23. Hétfő

Ferihegyen minden leszerelő korosztálynak van neve. Ha jól tudom a honvédséghez félévente vonulnak és náluk három korosztály létezik, a kopasz, a gumi és az öreg. A határőrségnél negyedévente van vonulás, így a korosztályokat is másképp nevezik.

Itt mindenki hat hónapig kopasz, hat hónapig fiatal, három hónapig öregedő és három hónapig öreg.

A különböző időpontban vonulók mind gyűlölik egymást. Na nem komolyan, de az „egy vérből való”-ság mindent felülír, az egymást nem kedvelő emberek összetartanak másokkal szemben, csak azért mert együtt vonultak, együtt is szerelnek majd. Ez utóbbi a meghatározó, én májusi vagyok, májusi leszerelő, nem az számít, hogy novemberben vonultam. Van egy nagyon is érzékelhető véd-dac szövetség az azonos hónapban, de különböző évben leszerelők között is, vagyis a májusban most leszerelő öreg katonák engedékenyebbek, vagy egyenesen védelmükbe veszik a jövő májusban leszerelőket, tehát minket. Minden leszerelő korosztálynak van egy elnevezése, amit viselni jog és egyben megtiszteltetés, a jó hírnevét védeni, öregbíteni pedig kötelesség. Nagyon komoly viselkedésbeli vétség kell ahhoz, hogy az idősebb testvérkorosztály is megvonja a védelmét. Az lesz igazi kitaszított.

magus.jpgA májusban szerelők elnevezése a MÁGUS, az augusztusiaké a MAMUT, a novemberieké a BERBEN, a februáriak pedig a SAS-ok. Szövődhetnek barátságok, különböző korosztályok között, de Berbennek, Mamutnak lenni, az sokkal több volt. S mivel öreg Berben és Sas gyámságot vállalt a fiatal Berben és Sas fölött, életbevágó volt tudni, ki mikor szerel pontosan. Ezeknek az elnevezéseknek az eredete a homályba vész, senki nem tudja, de foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és mindenki fontosnak, lényegesnek tartja tudni, tudatni, ő maga micsoda. Olyan ez mint a kísérlet a majmokkal, banánnal.

Basa Mágus, ez fiatal Mágus mivoltom okán egy leheletnyi védőhálót jelentett. Robi Berben, vele szemben nem is ártana némi védelem. Valahogy egyre inkább elhidegülünk egymástól. Az, hogy ismerem a suliból csak annyit tesz, pontosan tudom, hogy egy kis genyó. Ő is annak tart engem. Ez az ellenszenv később a beosztásban is meglátszott, mindig én keltem korán. Persze kopasz vagyok, de ő a barátságosságnak még a látszatára sem adott.

Jó, igaz, én sem.

Kicsi konyha, hárman vagyunk, isteni dolgunk lehetne, csak egy kicsit kooperatívabbnak kellene lennünk. Vagy csak közönyösnek, minimális tolerancia mellett. De nem. Nem ment.

Ha csak egy kicsit megengedőbb Robi hanglejtése, ha az egyértelmű utasítás után, megveregeti a vállam és hozzáteszi, hogy „rendben?”, akkor is utasításnak vettem volna, kérdés nélkül tettem volna amit kell, de tőle nehezen viseltem, hogy száraz hangon parancsokat oszt. Ezért lassanként elkezdtem beleszarni a dolgokba és egyre biztosabban alakult ki az ellenkezés. Az sem javított a helyzeten, hogy az első naptól kezdve tudták mindketten Basával, hogy el akarok kerülni a konyháról. Basa a vitathatatlan pöffeszkedése közepette figyelt arra, hogy mindig jó szándékkal felhívja a figyelmem, hogy ha netán mégis a konyhán maradok, olyan dolgom lesz majd, mint neki van. És milyen hülye az, aki ezt ne akarná? Az egész Népköztársaságban az összes fegyvernemet és sorállományú beosztást figyelembe véve ferihegyi FEP szakácsnak lenni az első tízben benne van. Semmit nem kell csinálni, még főzni sem, ami egy konyhán igen ritka helyzet. Rajta múlik, ki mennyit és milyet eszik, neki magának mindig a legjobb falatok jutnak, de mindig van valamennyi tartaléka, következésképp alkuképes terméke, emiatt a legjobb surranó, a legjobb zsávoly, a legjobb körlet, a legnyugodtabb pihenőidő az övé, sosem takaríttatják, sosem osztják be egyéb laktanyai feladatokra, még a hivatásos tisztek sem. Aranyélet.

Csakhogy én unom ezt.

süti beállítások módosítása