105

1988. február 4. csütörtök

Ma megint nagy napunk volt.
Mindenki előtt ismert tény, hogy azok a tisztek, akik a laktanyában szolgálnak az égvilágon semmit nem tudnak a reptér működéséről.
Ők csak minket tudnak baszogatni.
A reptéri hivatásos állománynak kell megítélni, milyen esemény vagy helyzet miatt rendelnek el riadót, kik nem léphetnek be ide, milyen gépet kell alaposabban megvizsgálni.
Ők kapcsolatban vannak a többi reptéri dolgozóval, széles látókörűbbek, intelligensebbek.
Itt van például Nikodém. Én személyesen nem ismerem, sose láttam, de róla még a fajtatársaim, a sima sorállományú kampósok is azt mondják,  hogy a kisujjában van a reptér, mindent tud a működéséről, és a reptér biztonságát nem veszélyeztető stiklik esetében elnézőbb, legalábbis büntetni nem merő szórakozásból szokott. Még olyan társam is van, aki egyenesen kedveli. Ezt azért én már elég perverznek látom, mert én ilyet legfeljebb Guttyánnal szemben érzek, de őt csak úgy kedvelem, mint a mi istállónkban nevelkedett tulkot.
Mindenesetre a reptéri tisztek már az első pillanattól zúgolódtak azon, hogy az okmányos szolgálati helyre két embert tettek ki a mi laktanyai tisztjeink.
Mert ők csak minket tudnak baszogatni.
Ez az általuk hozott szabály teljes lehetetlenségnek látszott, mert azóta sem lett ott feszesebb a szolgálat, sőt, a korábbi szolgálati helyektől szerezte meg a "legkívánatosabb poszt" címet, merthogy két határőrt tettek együtt, egyetlen szolgálati helyre, és így végig lehetett beszélgetni a szolgálati időt.

Itt az okmányoson a ki-bemászkáló autókat kell napjában kismillió alkalommal megállítani, de nagyon kellemetlen, mert sok esetben, attól, akit itt baszogatok lehet, hogy más helyszínen kaját próbálok ciházni.
Vagyis itt az okmányoson bele kell harapni az ételt adó kézbe.
Ezt senki se teszi szívesen.
Vagyis, ha ketten vannak kinn, ketten szarnak arra, hogy ki jön, ki megy.
Csak az idegen, ritkán látott autókat és a tisztek kocsiját állítjuk meg. Annál is inkább, mert nem ez az egyetlen út, még vagy négy szabadon választható, őrizetlen útvonalon bejöhet az, aki nem a munkáját végzi, hanem rosszban sántikál.
Amilyen messziről kiszúrhatja a sík területen jól láthatóan posztoló katonát, olyan nemes egyszerűséggel kerülheti ki.
Nincs olyan hülye, aki ott akarna bejönni rosszalkodni, ahol ellenőrzésre számíthat, még akkor sem, ha nem egy, hanem kettő katona őrzi ott a békét.
Szóval ez a két emberes szolgálat akkora marhaság, hogy kevés ehhez fogható van itt a reptéren. Valaki gondolom megelégelte, talán a reptéri dolgozók valamelyik magas beosztású képviselője, és odaszólt a laktanyába, hogy ezt ne.
Persze ez feltételezés, csak hát nagyon is valószínű, hogy nem saját maguktól jutott a tisztjeink eszébe délután a köteléken, vagyis az eligazításon bejelenteni, hogy eltörölték a kettős szolgálatot az okmányoson.
Mindezt Knízner kopasz hadnagy Korlát százados társaságában jelentette be, csillogó szemekkel.
Őneki meg aztán végképp tényleg fingja nincs mi fán terem a reptér, de fennen hangoztatta most, hogy optimalizálnak, ésszerűbbé teszik a szolgálatot, mintha nem ők rendelték volna el a hülyeséget pár hónapja.
Knízner ostoba majom, azt hitte, most aztán hálával telve borulunk a lába elé, kicsit meg is hökkent, hogy sietve szétszéledtünk a mondandója után.
Látszott, hogy nem érti, az volt az arcán, hogy hisz jó hírt közölt, de nem értenek ezek a sorkatonák semmit.
Hogyne értenénk. Utáltuk azt a szolgálati helyet, de ketten beszélgetve gyorsabban ment az idő.
És csak ez számít, semmi más.
Minek örülnénk most?

196

November 5. Csütörtök

Ma délelőtt mentek el az irániak a JUMBO-val.
Tegnap Simon Pisti addig állt mellette, amíg a kommandósok rakodtak, de nem telt meg, ma délelőtt folytatták. A váltás összetételén nem változtattak a századnál, ezért ugyanaz a csapat ment fel ma is. Az egész brancs, persze Rövid Ugrással, ugyanúgy Ferihegy 2-re, mint tegnap.

Simont rögtön küldték is ki a BRAVO5-re, ahol még zajlott az iráni gép berakodása. Én az egyik okmányosra kerültem, két órát zaklattam a sofőröket azzal, hogy a szolgálati szabályzatban foglaltak szerint megállítottam őket és megnéztem aznap ki tudja hányadszor, a kártyáikat.
Aztán behívtak pihenni.
Bodai volt a Küti és egy óra múlva küldött is ki újra a JUMBO-hoz. Nyilván azért engem, mert tegnap is én voltam, Simon is valószínűleg azért van most kinn. Mondja is Bodai, hogy most nem váltani megyek, hanem pluszban Simon mellé és nagyon figyeljünk, mert nemsokára indul az iráni gép, de épp érkezik egy iraki, azt is a BRAVO5-re teszik majd, valószínűleg a mai szolgálat végéig Simonnal kinn maradunk együtt.

Mentem kifelé, szembe az irányítótoronnyal, ami mellé került a BRAVO5, és láttam, hogy jön egy hatalmas szovjet gyártmányú IL-76-os. Annyira fura forma, hogy hirtelen nem is tudom, melyik tetszik jobban, ez vagy a JUMBO. Az IL-76-os igazából nem szép, de a tört vonalú szárnyak nagyon érdekessé teszik. Méretre meg vetekszik a 747-essel, hatalmas tömeg ez is. De a leszállása is egész más, darabos, szögletes. Tegnap a JUMBO úgy ért földet, mint egy gém, lassan, lapos úszással, hosszú pályán, zökkenő nélkül, az irakiak ezt gépet úgy tették le, mintha egy sas lenne, amelyik rárabol a prédára, meredeken a magasból, szinte zuhanással, még néhányat billegett is az egyik futóműről a másikra, ahogy a sasok is lépnek még egyet-kettőt leszállás után.

Simon dühöngött egy kicsit, hogy nem váltom le, de miután most hivatalosan is összeállhattunk, megnyugodott.

Az iráni gépet nem értem el, csak azt láttam, ahogy kanyarodik ki a BRAVO5-ről, ahova rögtön fordul is be az iraki IL-76-os. Épp zajlik az irak-iráni háború, nyilván pontosan látják mindannyian, hogy itt nálunk egymásnak adják a kilincset az esküdt ellenségek.

Ezért tettek ki minket kettőnket figyelni.
Persze ez is akkora marhaság, hogy még, mert semmit nem tudnánk megakadályozni. Ha netán az irániak rohamléptekben beélesítik a bepakolt ágyúcsöveket, kiütik a kör alakú ablakokat, kidugják a csövek végeit, ahogy régen a fregattokon, és kilövik az irakiakat, akkor is csak nézők lennénk, meg akkor is, ha az irakiak úgy döntenek, hogy egy utolsó rohammal, öngyilkos akcióban, nem a BRAVO5-re kanyarodnak, hanem hátulról belerohannak az épp felszállni készülő irániakba.

Érdekes esemény lenne mindkettő, élveznénk is, de semmit nem tehetnénk, hogy ne következzen be. Úgy gondolom, akárki találta is ki, hogy mindkét harcoló felet ellátjuk fegyverekkel, lőszerekkel, meg ezzel-azzal, figyelhetett volna arra, hogy legalább ne lássák egymást. Csak fél órával előbb indítja az egyiket, vagy irányítja be a másikat, ne adj Isten az egyiket a Ferihegy 1-re, másikat a 2-re, akkor nem orrolnának meg ránk. Mert így azért ez elég cink. Kiderül, hogy szarunk a barátságukra, nem szövetségeseik vagyunk, hanem csak sima lelketlen kufárok.

És így simán lehetnek az ellenségeink, holott még segítünk is nekik. Simonnak is ugyanez a véleménye, akkor meg végképp, amikor beért az IL-76-os, kinyíltak az ajtók, de nem nagyon mosolyogtak a kilépő irakiak. Próbáltunk rögtön ciházni, hogy a jó szándékunkról biztosítsuk őket, de úgy elzavartak, mint a legyeket.

Közben megjelent a jól ismert konvoj, IFÁ-k és kommandósok. Simon nem szarozott, odadübörgött hozzájuk és fennhangon megkérdezte, hogy ezeknek most meg mit adtunk el?
– Ez államtitok, de neked elmondom. Kötszert. Sok a sebesült, szükségük van rá. - válaszolt az egyik
Ő nézett ki a leghülyébben. A többi megelégedett a fekete rucival, de ez nem, ennek símaszkszerű csuklya volt a fején. Egyiket se ismertem volna meg civilben, kicsit túlreagálta az ember, ráadásul valami hülye anyagból volt a csuklyája, mert minden levegővételnél felfújódott, mint valami lufi, ami után rögtön le is eresztett és rátapadt a fejére, egészen addig, míg újra levegőt nem vett. Ez igen sűrűn megtörtént, ahogy emelgette 7.62-es feliratú faládás kötszert.
Úgy nézett ki nagyon nehezek a ládák. Én már rogyadozva röhögtem a faszin, de Simon tartotta magát keményen, és azt nem bírta ki, hogy vissza ne kérdezzen.
– Én még ám sose láttam 7.62-es méretű és ennyire nehéz kötszert. És a fegyverszobában is pont ilyen a lőszeres láda!

A lufifejű csóka vállat vont, többet nem foglalkozott velünk, de mi nem tudtuk levenni a szemünket róla, mert ahogy fáradt, egyre nagyobb levegőket vett, ettől egyre nagyobb lufi lett a feje. Úgy néztük a társai csak a tisztesség kedvéért nem röhögték szembe, de időnként megbökdösték egymást mögötte, hogy nézd már, hogy néz ki, és azért ők is jól derültek.
Meg jobb fejek is voltak, mert nyilván látták, hogy mindent pontosan értünk, tegnap is mi álltunk itt, kicsit ismerősként kezeltek, már nem zavartak el, és mikor másféle, nagyobb ládák érkeztek, az egyikőjük elárulta, hogy az előbb valóban lőszert raktak, ez meg most helikopter alkatrész.

És, hogy ők is mérgesek amiatt, hogy valamelyik felettesük így elcseszte, hogy egyszerre fogadtuk a harcoló feleket. Jó hogy nem tettük őket egymás mellé. Szerintük is emiatt morcosak az irakiak, mert sűrűn járnak, még ha mi nem is tudunk mindig róla, és általában rendesek, jókedvűek.

Aztán lassan megtelt a gép - és ugyanúgy ahogy a JUMBO, amint kész volt, indult is - ez is kigurult a gépállóhelyről és felszállt.
Mi bementünk Simonnal pihenni, de egy óra múlva már kinn is vagyunk mindketten, én újra az okmányoson, Simon valahol máshol.
Az okmányost szolgálatot mindenki utálja.
Én is.
Meg kell állítgatni az autókat és ellenőrizni a belépő kártyákat.

De ezt akkor is, ha aznap valaki hússzor kimegy valamiért, meg bejön.
Mert ez a dolga, hozni, vinni valamit.
Én meg akadályozom.
Én is érzem, ő is tudja.

De ma nagyon tetszett a dolog!
Találkoztam ugyanis az új takarító csajjal. Répa említette régebben, meg legendaként ismert már az egész laktanyában.
És igaz a hír, akkora mellei vannak, mint a fejem.

Elég idős, legalább tíz évvel idősebb nálam, vagyis 28 körülinek néztem. Valami csoportvezető vagy mi lehet, mert ő vezeti a takarítók Barkasát, jön-megy, néha visz másokat is, néha meg csak takarító eszközöket. Ma sokat szaladgált. Amikor láttam, hogy az ő kocsija közeledik, akkurátusan kigyalogoltam az út közepére és nem csak lassításra kényszerítettem, ahogy néha könnyítünk a sofőrök helyzetén, hanem állóra fékeztettem, megvártam amíg letekeri az ablakot és a mellei mélyedése közül kikotorássza a kártyát. Először elolvastam róla mindent, aztán elengedtem. A második alkalommal már nem a kártyát néztem, hanem a melleit, úgy láttam, mintha egy kicsit jobban kigombolta volna a köpenyét, és felmondtam fejből, ami a kártyáján látható, lassan, a számat mozgatva úgy tettem, mintha valóban olvasnám, de annyira nagyon bámultam a kebleit, hogy néha kis buborékot fújtam beszéd közben, úgy összegyűlt a számban a nyál. Nem mertem volna mindezt, ha nem látom, hogy tetszik neki, és ma amíg le nem váltottak, ezt játszottuk.

Én megállítottam, ő kiszólt, hogy "mit követtem el biztos úr", én mondtam, hogy "az attól függ, mit tud mutatni", ő megkérdezte, hogy "ez megteszi-e", miközben kidomborította azokat a legendás csöcsöket, előrángatta a nyakából odalógó kártyát, én olvastam, és nagy sokára jeleztem, hogy "ez épphogy elég, hogy elmehessen", ő meg kacagott, hogy "ilyen gyorsan ritkán tud elmenni", én mondtam, hogy "sajnos gyorsan olvasok", aztán azzal váltunk el, hogy lassítsak, ha már megállítom, ne kapkodjak.

És ezt csináltuk ma sokszor.

Szolgálat után az az érzésem támadt, valószínűleg elnézik a könyvemet, mert megint kiengedtek szabadnapra. Nem hiszem, hogy szándékos, tutira nem akarnak szerintem, de biztos összekeverték a könyvem valaki máséval.

A szemembe húztam a Csüti előtt a sapkát, nehezebben ismerjen fel, és lám kijutottam.

Elrobogtam Edithez, ahogy voltam, katonaruhában, de el kellett jönnöm tőle hamar, mert mindig mellbimbót láttam az orra helyén. Úgy néztem Edit feje valóban akkora, mint a takarítócsaj egyik melle, és így nem tudtam értelmesen kommunikálni.

Edit is érezte, hogy valami baj van, mert ő vonta volna a tenyerem a melléhez, de elhúztam, meg se láttam azt a két kis dudort a pulóverén.

Éjjel a takarítócsaj mellével álmodtam, az egyik az enyém lett valahogy, szatyorban vittem magammal mindenhová. Még középiskolás voltam, benn a budin mutogattam és hagytam, hogy a többiek irigykedve fogdossák, tolongva, lökdösődve.
Aztán katona lettem megint és bevittem magammal a laktanyába is, a szekrényemben élt, mindig hoztunk fel a konyháról neki kajamaradékot, az egész körlet szerette, de csak nekem fogadott szót, vezényszóra pitizett, Basa, aki újra körlettársam volt, két pofára röhögve mondogatta is, hogy nézd már pitizik a bimbaja.
Sok szervezéssel, a körlettársak segítségével néha levittem sétálni az udvarra. Szeretett nálunk, kezes lett, sose akart elszökni, de egyszer a rohadék Zádori megtalálta, lefoglalta és magához édesgette.

Őrjítő féltékenység lett úrrá rajtam, a szolgálati AMD-mel megöltem a genyót, ezért tömlöcbe vetettek, de a mellem időnként odaosont a rácsokhoz, keservesen sírt és könnyek közt biztosított, hogy megvár, és ilyenkor kinyúlva át tudtam ölelni, ő meg kenyeret és szalonnát csúsztatott be nekem, ha tudott szerezni.