414

Április 1. Szerda

Délben mentem le a konyhára. Az ügyeletesnek az ébresztőkor jeleztem, hogy hajnalig felügyeltem Cupi parancsára az ÉPK-sokat, ha nem tetszik neki, hogy nem kelek fel, esetleg jelentse neki. Ha kell, tetten érhetnek, itt leszek az ágyban. 11-ig aludtam, és csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán lemenjek a konyhára. A szolgálat fél 12-kor kezdődik, még csak fél órát lógtam el, az semmi. Robi nemtetszését fejezte ki, de leszarom. Azt is állította, hogy hiányzik a dzsemből, nem figyeltem eléggé, mert ezek állandóan ezt csinálják, lopkodnak, amint az ember egyedül hagyja őket. Ez az én felelősségem, egy percre sem lett volna szabad magukra hagyni őket. Hortományinak jelentette is. És én is megkapom magamét, mert azt ígérte, átjön délután és a körmömre néz.

Vállat vontam, úgy érzem, ezzel tudom Robit a legjobban idegesíteni, de azért fostam, hogy mit mond Cupi, ugye már tegnap se engedett még fogorvoshoz se.

Amikor átjött, rosszkedvűen dörmögte, hogy ugye ez nem valami áprilisi tréfa.

Robi körbevezette a konyhán, ami ragyogott tényleg, mert velem takaríttatta ki, de csak olyat csinálok meg neki, amit joga van kérni. Ezt - sajnos - még van.

Bementek a raktárba, Robi hosszan magyarázta, hogy milyen fontos a megfelelő tartalék a hideg élelemből, most mégis hiány van és ez az én szolgálatom alatt keletkezett.

Cupi magához rendelt és megkérdezte mi erre a magyarázatom. De hát mi lett volna? Azt nem mondom, hogy ellopták, mert ugyan nem rajtuk múlott, de nem lopták el. Az volt, mondtam neki, hogy étlen-szomjan dolgozott a két csóka itt a kövön, nézze meg, milyen klasszul néz ki, órákat tologatták a köveket, mire ilyen pontos lett, hajnalban végeztek, én adtam nekik enni, mert úgy véltem, hogy a tartalék pont ilyen esetekre van.

Cupi cuppogott, de nem tudott mit hozzátenni, csak, hogy a tartalékképzés nagyon fontos.

– Alhadnagy elvtárs jelentem, tegnap tényleg nagyon hasznosnak bizonyult. – vágtam rá, meg még azt, hogy ha ez nem hajnal háromkor történik, természetesen engedélyt kértem volna rá.

Cuppogva hagyott ott minket, Robival aznap már többet nem beszéltünk.

451

Február 23. Hétfő

Ferihegyen minden leszerelő korosztálynak van neve. Ha jól tudom a honvédséghez félévente vonulnak és náluk három korosztály létezik, a kopasz, a gumi és az öreg. A határőrségnél negyedévente van vonulás, így a korosztályokat is másképp nevezik.

Itt mindenki hat hónapig kopasz, hat hónapig fiatal, három hónapig öregedő és három hónapig öreg.

A különböző időpontban vonulók mind gyűlölik egymást. Na nem komolyan, de az „egy vérből való”-ság mindent felülír, az egymást nem kedvelő emberek összetartanak másokkal szemben, csak azért mert együtt vonultak, együtt is szerelnek majd. Ez utóbbi a meghatározó, én májusi vagyok, májusi leszerelő, nem az számít, hogy novemberben vonultam. Van egy nagyon is érzékelhető véd-dac szövetség az azonos hónapban, de különböző évben leszerelők között is, vagyis a májusban most leszerelő öreg katonák engedékenyebbek, vagy egyenesen védelmükbe veszik a jövő májusban leszerelőket, tehát minket. Minden leszerelő korosztálynak van egy elnevezése, amit viselni jog és egyben megtiszteltetés, a jó hírnevét védeni, öregbíteni pedig kötelesség. Nagyon komoly viselkedésbeli vétség kell ahhoz, hogy az idősebb testvérkorosztály is megvonja a védelmét. Az lesz igazi kitaszított.

A májusban szerelők elnevezése a MÁGUS, az augusztusiaké a MAMUT, a novemberieké a BERBEN, a februáriak pedig a SAS-ok. Szövődhetnek barátságok, különböző korosztályok között, de Berbennek, Mamutnak lenni, az sokkal több volt. S mivel öreg Berben és Sas gyámságot vállalt a fiatal Berben és Sas fölött, életbevágó volt tudni, ki mikor szerel pontosan. Ezeknek az elnevezéseknek az eredete a homályba vész, senki nem tudja, de foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és mindenki fontosnak, lényegesnek tartja tudni, tudatni, ő maga micsoda. Olyan ez mint a kísérlet a majmokkal, banánnal.

Basa Mágus, ez fiatal Mágus mivoltom okán egy leheletnyi védőhálót jelentett. Robi Berben, vele szemben nem is ártana némi védelem. Valahogy egyre inkább elhidegülünk egymástól. Az, hogy ismerem a suliból csak annyit tesz, pontosan tudom, hogy egy kis genyó. Ő is annak tart engem. Ez az ellenszenv később a beosztásban is meglátszott, mindig én keltem korán. Persze kopasz vagyok, de ő a barátságosságnak még a látszatára sem adott.

Jó, igaz, én sem.

Kicsi konyha, hárman vagyunk, isteni dolgunk lehetne, csak egy kicsit kooperatívabbnak kellene lennünk. Vagy csak közönyösnek, minimális tolerancia mellett. De nem. Nem ment.

Ha csak egy kicsit megengedőbb Robi hanglejtése, ha az egyértelmű utasítás után, megveregeti a vállam és hozzáteszi, hogy „rendben?”, akkor is utasításnak vettem volna, kérdés nélkül tettem volna amit kell, de tőle nehezen viseltem, hogy száraz hangon parancsokat oszt. Ezért lassanként elkezdtem beleszarni a dolgokba és egyre biztosabban alakult ki az ellenkezés. Az sem javított a helyzeten, hogy az első naptól kezdve tudták mindketten Basával, hogy el akarok kerülni a konyháról. Basa a vitathatatlan pöffeszkedése közepette figyelt arra, hogy mindig jó szándékkal felhívja a figyelmem, hogy ha netán mégis a konyhán maradok, olyan dolgom lesz majd, mint neki van. És milyen hülye az, aki ezt ne akarná? Az egész Népköztársaságban az összes fegyvernemet és sorállományú beosztást figyelembe véve ferihegyi FEP szakácsnak lenni az első tízben benne van. Semmit nem kell csinálni, még főzni sem, ami egy konyhán igen ritka helyzet. Rajta múlik, ki mennyit és milyet eszik, neki magának mindig a legjobb falatok jutnak, de mindig van valamennyi tartaléka, következésképp alkuképes terméke, emiatt a legjobb surranó, a legjobb zsávoly, a legjobb körlet, a legnyugodtabb pihenőidő az övé, sosem takaríttatják, sosem osztják be egyéb laktanyai feladatokra, még a hivatásos tisztek sem. Aranyélet.

Csakhogy én unom ezt.