289

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

352

Június 2. Kedd

Balga Gyurival voltunk ma kutyakonyhán. Ma azt tanulom meg, hogyan kell ellátni az állatokat. A kutyakonyhás feladata tisztántartani a kenneleket, foglalkozni a kutyákkal, elkészíteni és kiosztani a kaját nekik.

Miután Gyuri megmutatja, hogy kell összeállítani, megfőzni az ételüket, nem akarom tudni, mit esznek.

Összeszorul a szívem.

Egy 20 literes fazékban kell feltenni vizet, beletenni a nagy 20 kilós sertészsírból nagyjából két kilót. Néhány kiló sárga és fehérrépát le kell reszelni, ezt belezúdítani, majd kagylótésztát tenni bele és összefőzni úgy, hogy híg leveses maradjon. A fém etetőtálakba HAMM nevű kutyatápot tenni és leönteni a löttyel. Ez a kaja. Mindig, minden nap. Örök életükig. Soha nem kapnak húst, soha nem kapnak csontot.

Most áll össze! Azért voltunk januárban kutyatápot lapátolni, mert ők látják el a határőrséget száraz eledellel.
De ez nagyon felbosszant.
Hogy-hogy nem kapnak szerencsétlenek húst, vagy legalább csontot? Azért van megrágcsálva mindegyik alumínium tál.
Azt rágják kínjukban.
Bassza meg, nem lehetne valami vágóhídi hulladékot szerezni nekik?
Jó, mondjuk, ha a legénységgel etetik fel a disznófogat, akkor mit várok? Ezt a szart kell megcsinálnom a kutyáknak, nem lehet mást. Ezért fossák össze folyton a kennelt. Nehezen térek napirendre, de aztán kihozzuk a ketrecből a kis kutyát, amit nekem szánnak, ő felvidít.

Mindennel játszana, fut az ember után, elkapja a csibészkart és vadul ráncigálja. Borzasztóan élvezi, ezt látva Gyuri úgy határoz, hogy valóban tanítsuk csibészelni, nem baj, ha jó korán beég neki. Én leszek a gazdája, tehát én nem lehetek a csibész. Gyuri jelképesen eltángálja a csibészkarral, addig én fogom, hergeljük, majd Gyuri futni kezd én meg „csibész” vezényszavakkal elengedem. Ráfeszült nagyon a pórázra, ficánkol, nagyon menne, már alig bír magával, amikor elengedem. Együtt futok vele egy darabon, de nem kell instruálni, szalad Gyuri után és elkapja a csibészkart. Én odaszaladok és „engedd” vezényszóval valahogy lehámozom a karról. És ez ismételgetjük vele.

(Kép forrása :http://gulacs.olx.hu/kutyakikepzes-a-beregben-orzo-vedo-csibeszeles-fegyelmezes-stb-iid-84152171)


Semmi eredménye nincs, mert az összefüggés a feladat és a vezényszavak közt nem jött létre. Gyuri elunja aztán és visszamegy a konyhába üldögélni én meg maradok a kiskutyával a terepen és pórázhoz igyekszem szoktatni, mászkálok vele, meg időnként igyekszem leültetni.
Nincs szívem nagyon egzecíroztatni, még ezerrel játszania kéne. Most nyílik neki a világ, én legyek az, aki becsukja előtte az ajtót?

LUX lesz a neve.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

414

Április 1. Szerda

Délben mentem le a konyhára. Az ügyeletesnek az ébresztőkor jeleztem, hogy hajnalig felügyeltem Cupi parancsára az ÉPK-sokat, ha nem tetszik neki, hogy nem kelek fel, esetleg jelentse neki. Ha kell, tetten érhetnek, itt leszek az ágyban. 11-ig aludtam, és csak nagy nehezen vettem rá magam, hogy egyáltalán lemenjek a konyhára. A szolgálat fél 12-kor kezdődik, még csak fél órát lógtam el, az semmi. Robi nemtetszését fejezte ki, de leszarom. Azt is állította, hogy hiányzik a dzsemből, nem figyeltem eléggé, mert ezek állandóan ezt csinálják, lopkodnak, amint az ember egyedül hagyja őket. Ez az én felelősségem, egy percre sem lett volna szabad magukra hagyni őket. Hortományinak jelentette is. És én is megkapom magamét, mert azt ígérte, átjön délután és a körmömre néz.

Vállat vontam, úgy érzem, ezzel tudom Robit a legjobban idegesíteni, de azért fostam, hogy mit mond Cupi, ugye már tegnap se engedett még fogorvoshoz se.

Amikor átjött, rosszkedvűen dörmögte, hogy ugye ez nem valami áprilisi tréfa.

Robi körbevezette a konyhán, ami ragyogott tényleg, mert velem takaríttatta ki, de csak olyat csinálok meg neki, amit joga van kérni. Ezt - sajnos - még van.

Bementek a raktárba, Robi hosszan magyarázta, hogy milyen fontos a megfelelő tartalék a hideg élelemből, most mégis hiány van és ez az én szolgálatom alatt keletkezett.

Cupi magához rendelt és megkérdezte mi erre a magyarázatom. De hát mi lett volna? Azt nem mondom, hogy ellopták, mert ugyan nem rajtuk múlott, de nem lopták el. Az volt, mondtam neki, hogy étlen-szomjan dolgozott a két csóka itt a kövön, nézze meg, milyen klasszul néz ki, órákat tologatták a köveket, mire ilyen pontos lett, hajnalban végeztek, én adtam nekik enni, mert úgy véltem, hogy a tartalék pont ilyen esetekre van.

Cupi cuppogott, de nem tudott mit hozzátenni, csak, hogy a tartalékképzés nagyon fontos.

– Alhadnagy elvtárs jelentem, tegnap tényleg nagyon hasznosnak bizonyult. – vágtam rá, meg még azt, hogy ha ez nem hajnal háromkor történik, természetesen engedélyt kértem volna rá.

Cuppogva hagyott ott minket, Robival aznap már többet nem beszéltünk.

416

Március 30. Hétfő

Basánál csaj volt tegnap!

Megbeszélte az őrökkel, hogy beengedik, ő meg bevitte a konyhára.

Látni, hogy nem tetszik neki, hogy kitudódott. Folyamatosan kapja a kérdéseket. A kopaszokat lehurrogja hamar, de a leszerelő társai kínozzák alaposan.

– Mi van Basa, miért nem hoztad be ide hozzánk, mit önzőzöl? Olyan ronda, hogy a konyhába merted csak bevinni? Fogadni merek, hogy szégyelli!

Folyamatosan és idegesen válaszolgatott nekik.

 – Kussolj baszd meg! Meg ne szólalj! – horkant felém is, amikor sokat sejtető mosollyal nyitottam be a körletbe.

Nem szólok, de még szélesebben mosolygok.

– Na mit vigyorogsz? Igen, benn volt a csajom, nem bírja ki leszerelésig, szakítani akart, valahogy meg kellett akadályoznom. Házasodni akar. Megdugtam itt benn. Ezzel jeleztem, hogy szeretem.

Enyhe mosollyal a szája sarkában rám kacsintott.

– De amúgy meg elveszem tényleg. Jól főz és akármennyit kefélünk, sose elég neki. Kell ennél több?

Erről fogalmam sincs, nem is kérdezősködöm tovább. De Basa nem úszta meg ennyivel. Néhány leszerelő sofőr meg írnok betoppant a körletünkbe és megint faggatni, szekálni kezdték.

– Basa, azt tudod, hogy a laktanya területére került nők kincstári holminak minősülnek? Meg kellett volna osztanod!

– Vagy legalább szólhattál volna, hogy megnézzük! – kiabálta be valamelyik, de nyomban lehurrogták, hogy nincs olyan jó nő, akin a Basa elviselhető látványt nyújtana.

Ebben konszenzus alakult ki gyorsan, meg abban is, hogy hihetetlen, hogy egyáltalán van nő, aki tolerálja ezt a látványt saját magán.

Egy kicsit lehűltek a kedélyek, mikor Basa visszakérdezett, hányan tolták meg a barátnőjüket itt a laktanyában.

Nem volt nagy tolongás, illetve arra jutottak, hogy igazából ilyenről még senki nem hallott.

(Forrás: Magyar Néphadsereg facebook csoport)

– De legalább bevágtad neki keményen? – jött valakitől kis szünet után a mentő kérdés.

– Ja, annyira, hogy majdnem elmentem benne.

– Mér' baszd meg, hova mentél el? Az egy konyha! Hova geciztél?

– Hogy-hogy hova? Hát egy bögrébe!

Általános felhördülés, de inkább riadalom támadt.

– Bögrébe, Basa? Elmész te a picsába, legalább elmostad?

– Nem emlékszem, nem ezzel foglalkoztam! – somolygott – Gyereket nem akartam, meg takarítani se.

– De baszd meg! Itt a kopasz szakács – bökött felém valamelyik –, miért nem rendelted le?

Egy kicsit feszengeni kezdtem, de úgy látszott Basa nem veszi fontolóra ezt az eshetőséget.

– Nemtom, leszarom, nem érdekelt. Nyalni kezdtem a tálaló asztalon, de hideg volt neki, meg össze is kente, úgy felizgult, csak folyt, csöpögött össze-vissza…

– Basa! Az anyád picsája!  A tálalón?

– … aztán a segge alá tettem a nagy kenyérvágó deszkát, de az is hideg volt, nekem teljesen lehűtötte a heréim.

Már csak „Baszd meg”-ozás hallatszott.

– Majdnem odacsíptem az asztal és a deszka közé a zacskóm – folytatta Basa halálos lelki nyugalommal –, szerencsére csak szőrt tépett ki, mondjuk azt elég sokat, ezért lesöpörtem és a nagyalakú tányértörlő kendőt terítettem magunk alá. És amikor megvoltam, nyúltam a bögréért. Ahogy rejszoláskor szoktam.

– Basa a kurva nénikéd, belevered a faszod a bögrébe? Menj a picsába, ezt nem hallgatom tovább, hányinger! – szólt valamelyik, majd kisorjáztak mind.

– Ti kérdeztétek mi volt! – kiáltott utánuk

– Ők kérdezték – fordult felém vigyorogva, ahogy kiürült a szoba.

A vacsoráig futótűzként terjedt a hír. Basa belerejszolt valamelyik bögrébe. Hosszú sor kígyózott vacsora közben a kis kézmosó előtt és mindenki kivétel nélkül elmosta a sor elején felvett bögréjét. Evés közben többen öklendezni kezdtek, idegesen turkáltak a szájukban, mikor a zöldbabfőzelék rostjairól Basa fanszőrére asszociáltak.

467

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

Isten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!

 500

Január 5. Hétfő

Mint mindenki, én is számolom a napokat.

Amon Ré segítse utamat, Aton papjai adják reám áldásukat!

Napimádó lettem!

40 teljes napot letöltöttem!

Mától már csak 500 van hátra, holnaptól csak 499!

Holnaptól 4-essel kezdődik!!

Napról napra jobb a helyzet! Igaz, hogy középiskolába mintegy 1000 napig jártam, a befejezése óta máig pedig csak 240 körül telt el.

Nem baj! Kibírom.

Amúgy ez az első napom Adyligeten. Hatalmas, 2500-3000 fős laktanya és engem szakácskiképzésre hoztak ide. A konyhán fogok szolgálatot teljesíteni.

Istentelen ronda képű srácokkal kerültem egy körletbe! Mindegyik korosztályombéli, de hogy megkedvelni nem fogom őket, arra mérget lehet venni.

Ez is itt mellettem!

Vagy tízszer rászóltam, hogy ne itt az ágyban túrja az orrát, és az eredményt pedig a saját ágyára dobálja! De csak mosolyog, vagy inkább vigyorog.

A másik, szemben, folyton imádkozik. Ilyet se láttam még élőben, csak másodosztályú, amerikai, háborús filmben.

Hogy legyek így jóba velük?

Hentesek, cukrászok, kőművesek, autószerelők. Itt majd szakácsnak képzik ki őket. Isten mentsen mindenkit tőlük, ha már megvert minket az éhség roppant erejével.

Mától tankonyha-szolgálaton leszünk, főzni tanulunk.

Szakácsnak tanultam. Szakács vagyok.

Emiatt már az első perctől magabiztosan mozogtam az ismerős környezetben, a konyhán. Rögtön feltérképeztem a lógásra, munka alól kibújásra alkalmas helyszíneket, eszközöket. Régen, a középiskolában  első osztályosként ebben igen nagy gyakorlatot szereztem és nagyobb, kegyetlenebb büntetéseket kaptam ott, mint amire itt valaha képesek lennének. Én tizennégy éves gyerekként, teljesen alárendelt, és alacsonyabb rendű voltam a másod-harmadéves társaim alatt. Ők nem csak a koruk miatt voltak nagyobbak, hanem méretben is. Én csak gyerek voltam, a másodévesek kamaszok, a harmadévesek felnőttek. Dehogy gondoltam, hogy szembeszállhatnék velük, de elkerülni a munkát azt igen, azt megtanultam.

Aztán végül főzni is, szakácsként dolgoztam a bevonulásomig, de nem szerettem.

Az étteremben a főnöknő, de inkább a konyhafőnök, aki helyett gyakorlatilag csak én dolgoztam, elfehéredett arccal hallgatták, mikor bejelentettem, katonának visznek 3 hét múlva. Saját kocsival intéztem az anyagbeszerzést, az előkészítést, én főztem és az esti vendégek rendeléseit is én készítettem el. Pánikhangulat remegett a levegőben az utolsó napomon is, de a séf, a főnöknő és a pincérek barátságosan, bár kicsit temetési hangulatban búcsúztattak. Az egyetlen, aminek örültem a bevonulásom kapcsán, hogy másfél évre megszabadulok az éttermi feladatoktól, a konyhától.

Nem szerettem. A gasztronómia gyönyörű dolog, de ma csak foltokban érhető tetten Magyarországon. Az általam tanulóévek alatt és az azt követő igen rövid időszakban megismert éttermekben, - több relatíve nívós helyen is - a legkönnyebben, legkisebb fáradtsággal elkészíthető ételekből és a kötelező magyaros ételekből álló menüt alakították ki. A közétkeztetés napi menüje meg ennél is silányabb, persze sok idős embernek jelent segítséget és még programot is bejárogatni délben ételhordóval, de ez nem konyhaművészet. Az esti időszakban egyszerre beeső vendégek rendeléseit percek alatt, kapkodva összedobni, szintén nem az.

Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat.

Csak úgy sugárzik a nevéből az igényesség és a minőség.

A konyha meg amúgy zsíros és büdös is.

De ismerem.

Itt a seregben, most semmi váratlan nem érhet!

Utálom a konyhát, de otthon vagyok.

501

Január 4. Vasárnap

Egész nap udvart takarítottunk, este öt percem volt leadni a holmimat, átvezényeltek Adyligetre.
Takarodó után jöttek értem, az ágyak többségén már senki nem feküdt, a most hatalmasnak látszó, kiürült körletben, messze egymástól, elszórva egy-egy itt felejtett katona készült alváshoz. Mindenkitől elszakították a bajtársát, mindenki újból ijedt arccal rendezgette a holmiját. Már lassanként megtelt a körlet az álmatlanul forgolódok sóhajaival, mikor berobbant az alegységügyeletes.

– Dvorszky határőr, mit csinál maga itt? Áthelyezték! Már rég Budapest felé kellene tartania!

Hebegtem, hogy "de hát nekem senki nem szólt".

– Dvorszky, miért kell magának mindenért külön szólni? Így az életben nem lesz magából senki!  Öt perc múlva indul az IFA, kimenőt vesz fel, minden mást lead. Másszon már ki az ágyból!

Hajnalban fenn voltam Pesten.

Egy tohonya, zsíros képű őrmester csapott le rám. Ragyogott az arca, amikor a jó hírt tolmácsolta:

– Örüljön katona! Szakács lesz! Megfogta az Isten lábát!

Az Isten faszát fogtam meg, nem a lábát!

És félek, ha szakács leszek tényleg, akkor a számba kerül az a hímtag.

Gyűlölöm a konyhát!