261

Szeptember 1 Kedd

Délelőtt Ferihegy 1-en voltam a Böszménél. Böszménél jó lenni, mert tudja mit jelent öregedő katonának lenni, s aszerint osztja be a váltást. Ma csak három órára küldött ki, ráadásul egy PAN AM géphez. Sajnos az álomszép légi utaskísérőm nem láttam, sőt eddig csak egyszer jelent meg nekem, de legalább szereztem eredeti, amerikai Coca-Cola-t. Mennyire más az íze, mint az itthoninak.
Döbbenetes.
Az ember azt hiszi, hogy nálunk legalább a kólában benne van a nyugat, de nem, abban is csak a szocializmus negédes, szirupos győzelme érződik.

Az amerikai csípősen szénsavas, és kevésbé édes, de percekig benn marad a szájban az íze. Nem úgy, mint itthoni, ami kinyitáskor felhabzik, kinyomja a lé nagyrészét és már el is illant a szénsav, és visszamarad a cukor, amin kiérezni, hogy nemrég még kristálycukor volt. A Pepsi is más ízű, gyakorlatilag minden más, mint itthon, vagy mint amilyennek képzeltem. Mindenünkön érződik, hogy olcsó, hogy silány. Néha nézem az utasok csomagjaira helyezett névtáblákat.
Annyira míves némelyik, látszik, hogy foglalkoztak a formájával. Arra, amire gyártják elég lenne egy egyszerű műanyag lap. Ahogy nálunk lenne. De némelyik színes, díszes, ötletes. És majdnem annyi féle, ahány bőrönd. Van elegáns, drága, fémbetétes, sportos, vicces kerek, téglalap, szív alakú, kicsi meg nagy, sima meg érdes.
És mindegyik más gyártó. Nálunk összesen nincs annyi gyár, amennyi külföldön csak névtáblákat készít. Remélem lesz majd olyan gyár Magyarországon, amelyik bármit gyárt is, ebben a minőségben, változatosságban teszi.

Délután hivatott a Szadó őrnagy. Kronológikus sorrendben vesszük végig a dolgokat. Hol voltam, mikor keresett az állatorvos, hogy lehet, hogy szolgálatban nem találtak meg? Vakációzom-e, hogy gatyára vetkőzve parádézom a kutyakonyhán és hogy lehet az, hogy személyi sérüléssel jár egy kutya beoltása a szolgálatom alatt, hogy lehet egyáltalán rám bízni bármit?
Nem éreztem, hogy ezek valódi kérdések lennének, csak a legelsőre válaszoltam, a többit mintha nem is hallottam volna, az őrnagy mintha meg a válaszom nem hallotta volna, darálta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jó helyen vagyok a kutyások közt.

Majd még meglátja mi lesz.

Jól van, lásd meg. Annyiszor hallottam már ezt, lassan immunis leszek rá. Ő is lassan megunja, hogy látszik rajtam, hogy unom, le is léptet.

– Dvorszky, maga javíthatatlan.

Persze. Csakhogy nem érzem, hogy el lennék romolva.

289

Augusztus 4  Kedd

Reggeli után bejött Böszme a körletbe és megkérdezte, hogy én ugye Adyligeten voltam kiképzésen.

– Igen. – válaszoltam gyanakodva.

– Akkor szedelődzködj, látogatást tehetsz.

IFA-ra tettek többünket és már suhantunk is. Mennyivel másabb érzés így, hogy tudom, hova visznek és szolgálat helyett jöttem ki a laktanyából. Ráadásul Szebeni, a korosztályom sofőr vezette az IFA-t, ezért engem és Gyebit, a kutyás körlettársamat a fülkébe ültetett. Így utazni mennyei, minden látunk, nem csak hátul a csapkodó ponyva stroboszkópos filmjét nézi az ember, levegő jön be az ablakon, nem kipufogógáz! És másabb annál is, ahogy az ember tömegközlekedéssel a kényelmetlen kimenőruhában feszeng, nem, itt most magabiztosak voltunk. Hatalmába kerített a kopaszokkal szembeni kicsit lesajnáló érzés és ezen az érzésen át néztem a külvilágot, a sok hülye civilt, kiváltképp a velem egykorúnak látszó, hadsereget még biztosan nem ismerő kis csontkopaszokat, én a katonaviselt férfi.

Rendes dolog volt Böszmétől, hogy olyanokat válogatott össze, akik korábban Adyligeten kaptak kiképzést, mert mindenki meglátogathatta az ismerőseit. Megállapodtunk, hogy negyven perc múlva találkozunk az IFÁ-nál. Igazából ki sem derült, hogy mit kellett elhoznunk, mert Szebeni, a sofőr, elintézett mindent. Ő viszonylag sűrűn jár ide, a kapusok ismerősként köszöntötték. A Ferihegyi FEP nagyon sok mindenben nem önellátó, és mint egy vándorhal, tapad Adyligetre, ami elfogy nálunk, azért ide szaladunk vételezni. Szebeni jelezte az őröknek, hogy kellene néhány kopasz felpakolni a cuccot, azok intézkedtek is és mire visszaértünk, már semmi dolgunk nem akadt.

Engem túl sok pozitív emlékem nem fűz ide, bár kíváncsi voltam, mi van a konyhán. Az, hogy a Ferihegyi FEP-ről jöttem és most a konyhára tartok, minden kaput megnyit, mintha Isten lennék. A konyha folyosóján is csak oda kell kiáltanom egy kopasznak, aki akadékoskodik, hogy ide csak szakácsruhában lehet bejönni, hogy tudom, mi a rend, itt voltam kiképzésen, de most Ferihegyről jövök, dolgom van, és persze bekussol.

Betoppanok és az első, akivel összetalálkozik a tekintetünk, az Kónya.

Bénult csend áll be, aztán annyit mondok, azt hittem leszereltél már.

Ez enyhíti a dolgokat, igazából az a szopás, amiben itt része van, az elégtétel nekem, nincs kedvem igazán tetézni.

– 19-én szerelek. – mondja, de olyan erőtlenül, hogy még a többiek is csóválják a fejüket. Tuti, hogy a nagyhangú Kónya nem változott, csak most belészorult a szar, mintha kísértetet látna. De aztán továbbmentem, be a konyha belseje felé, senki nem állított meg, nagyon lassan kezdenek ocsúdni.

Hirtelen meglátom Szöbit.
Vele még Sopronban voltunk egy körletben, csendes visszahúzódó srác volt, szinte sosem beszéltünk, de most nagyon megörülünk egymásnak, ahogyan régi ismerősök teszik. Nem értettem, hogy került ide, azt hittem ő Sopronban maradt, legalábbis, amikor engem elhelyeztek, ő még ott volt.

Egy hatalmas emberkoszorú közepén tárgyaljuk ki, hogy ő valóban Sopronban maradt, de sajnos közben meghalt az anyja és ő lett a testvérei mellett a családfő, ezért átkérvényezte magát Pestre, hogy közelebb legyen hozzájuk. Valaki nagyon megsajnálhatta, mert idehelyezték a konyhára. Műszerész a szakmája, főzni nemigen tud, de bármilyen elektromos berendezést meg tud javítani. Pár héttel utánam került ide, még hallotta Kónyától, hogy mekkora geci voltam. Aztán lassanként körbe köszöntgettem a régről ismerős arcokat, igazából egyikkel sem voltam jóban és most sem volt barátságos a hangulat, olyan érzésem volt, hogy kerülgetnek, szimatolgatnak, de fortyog bennük a gyűlölet, és ha sokáig időzöm széttépnek.

Nem jó szó a gyűlölet, a maró irigység jobban illik ide. Szürke tompa fények lepték be a fakó tárgyakat, ködös, párás, bűzös elegy a levegő és az elhasznált pecsétes ruhákban, tehetetlenül ácsorgó, szintén szürke és tompa tekintetek engem is feszélyezni kezdtek. És az arra a kérdésre adott válaszom hatása, hogy milyen Ferihegy, meggyőzött, hogy mennem kell.

Azt találtam mondani, hogy eszményi hely, egy ideig a konyhán voltam, ott nem kellett főzni, csak kiosztani az ételt, semmi dolgom nem volt, de untam és áthelyeztettem magam a reptéri őrszolgálatba. Ott zajlanak az események, külföldi stewardessekkel kokettálunk, folyamatosan kapjuk a kaját a repülőgépekről. Sok az érdekesség, a héten például az iráni Jumbo-t volt lehetőségem látni, és persze minden héten jár egy szabadnap, de volt már olyan, hogy nem volt kedvem kimenni.

Mélységes sárga csend lett, itt éreztem meg, hogy túllőttem a célon, elköszöntem, mindenkinek közeli leszerelést kívántam és kiléptem a szabad levegőre.

(Joseph Mallord William Turner, Interior at Petworth c. 1837; Oil on canvas, 91 x 122 cm; Tate Gallery, London)

Kóválygott a fejem és hányinger kerülgetett. Ezek a srácok, borzalmasan ramatyul néztek ki, valószínűleg keményen szopathatják őket, vagy csak egyáltalán abban a közegben való létezés őrli fel az idegeiket. Fakó és kedvetlen volt mind. Nem láttam színt, mintha egy megviselt dagerrotípiát néztem volna. Olyan érzésem támadt, mintha egy koncentrációs táborban tettem volna látogatást, ami ugyanúgy üzemel majd, miután kiléptem onnan, mint előtte. És hogy a benn lévők tudják ezt a legjobban, nincs menekvés, nincs remény. Még ez a faszkalap Kónya is egy megtört szerencsétlennek látszott két héttel a leszerelése előtt.

Úristen micsoda úttörőtáborban élünk mi, ehhez képest!

Ha csak az elmúlt hónapomat veszem alapul, a szopásokkal együtt, milyen hihetetlen mennyiségű dolog történt velem, mennyi élmény. Ezeknek meg naponta az a robot jutott, amit én már a kiképzés alatt is nehezen viseltem. Mint egy lepratelep, ahol mindenki tudja, hogy közel a vég. Hol, mikor, mennyi idő után roppantam volna meg, mikor töppedt volna össze a lelkem, ahogy ezeknek a srácoknak? Meddig bírtam volna vajon?
Még az IFA-ban is borzongtam, kérdezték is, hogy valami betegséget szedtem-e össze vagy mi van.

Csak annyit tudtam kinyögni, hogy milyen kibaszottul jó dolgunk van, de ez nem talált értő közönségre. Kicsit bólogattak, bár annyit megjegyeztek, hogy nem itt akarnának lenni, ha ők választanának.

Visszafelé az Üllői úton terveztük jönni és megbeszéltem a sofőrrel, hogy beugranék Apuhoz, ott dolgozik egészen az elején, be is tudunk állni kocsival a belső udvarra, sőt végre hosszú évtizedek után beáll egy olyan autó, amilyennek ez egész udvart tervezték, ugyanis ez a Ludovikához tartozó laktanya volt valaha. Apu néha levitt bennünket a pincébe, ami egy olyan labirintus, amiben évente egy-két ember benn ragad. Mondják, hogy sok keresés úgy zárult, hogy fel kell adni, bár az eltévedt ember hangját egészen közelről hallani lehetett. A század eleje óta mindig is különböző fegyveres alakulatok, nyilasok, szovjetek, németek szálláshelyeként szolgált, meg persze rengeteg fegyver- és lőszerraktárt helyeztek a pincerendszerbe. Mélyítették, tágították, újabb járatokat vágtak, mígnem több kilométer hosszú áttekinthetetlen labirintus jött létre.

Apuék irodája az emeleten volt, igen komoly meglepetést okoztam. Borzalmasan erősen akartam Apuval találkozni, olyannyira, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De valamiért ez a gesztus nem volt a készletünkben, csak könnyes szemmel szorongattuk egymás kezét, hosszan szótlanul, mert nyilvánvaló volt, hogy elsírjuk magunkat. Én ilyen megrendült még talán nem is voltam, ő meg ezt pontosan látta rajtam, nem kérdezett, várt, hogy mondjam, vagy legyen erőm eltemetni. De közben, ahogy a másik kezét is az enyémre tette tudatva, hogy ha nem is érti, de érzi, mi van velem, erőt is adott és kinyögtem, hogy Adyligeten voltam és hogy micsoda Isteni szerencsém van, hogy nem ott vagyok. Lenyeltem a könnyeim, Apu megkérdezte, hogy kész vagyok-e, mert ha ő maga nem is, de a kollégái biztos ragaszkodnak hozzá, hogy körbevigyen. Bemutatkoztam, ahogy illik, mondogatták a kollégák, hogy mekkora nagy gyerek.

De ha gyerek lettem volna, nem ennyire megrettenve jöttem volna el Adyligetről, nem értettem volna ennyire, mitől is menekültem meg.

Aztán pár perc múlva menni kellett, búcsúztam Aputól és bepattantam az IFA-ba.

308

Július 16. Csütörtök

Délelőtt F1-en kampóztam, 7 és fél órát álltam kinn, az az érzésem, hogy szopatnak.

Állítólag összeveszett velem a Böszme és felnyomott a Kilósnál. Nem emlékszem összeveszésre, az igaz, hogy nem kedveljük egymást, és talán ma nem kellett volna beszólnom neki.

Lehet valami már a megjelenésemben is, mert az öregebb tisztesek nagyon hamar megutáltak. Vagy csak az az unott, elégedetlen arckifejezés, amivel minden utasítást fogadok, még ha nem is szájalok hozzá, az tesz ellenszenvessé. Nem tudom. De például Böszme sem kedvel. Augusztusi leszerelő, tehát hozzám képest rém öreg, meg amúgy szakaszvezető a rangja, de ezek a dolgok már egyre kevésbé hatnak meg. Ha valaki nem szimpatikus, nagyon sokat ront a megítélésén, hogy még rangja is van. A korosztályos különbséget még valamelyest komolyan veszem, de csak akkor, ha amúgy emberileg elviselhetőnek tartom. Amennyiben valakinek a jellemében olyasmit látok, amit nem tartok elfogadhatónak, nem éled bennem tisztelet. Undor viszont nagyon is felismerhetően. Böszmét búgócsiga alakja még szerethetővé is tenné, de ehhez az a disszonáns felsőbbrendűségi tudat, amivel beszél hozzánk, halandókhoz, kinyitja a bicskát a zsebemben. Nem ő van egyedül így, valahogy a csillagok a vállapon mindenkiből kihozzák a zsarnokot.

Tegnap a nadrágomból meg az ingemből kirázogattam a port, lefekvés előtt, de bakancsot nem tisztítottam.

És reggel se.

Én voltam az egyetlen.

Ez egészen a 9 órai pihenőmig nem tűnt fel senkinek, de mikor a fél órás pihenő végén indultam ki a szolgálati helyre, Böszme felfedezte.

– Dvorszky, hogy nézel ki? Tiszta sár meg kosz a bakancsod! Azonnal töröld le!

A tegnapi kukorica címerezés közben valóban olyan lett a bakancsom, hogy egy éltesebb gumicsizmának becsületére vált volna, por, sár rajta, levelek beleragadva, mintha esőerdőben varacskoltam volna. De szartam rá.

– Majd a századnál. – vontam meg a vállam és már fordultam is ki az ajtón.

Böszme nem hagyta magát.

– Azt mondtam, azonnal! Nem kérés volt, hanem parancs.

A szavait nyomatékosítandó elém dobott egy koszos rongyot, hogy azzal csinálhatom is.

Igazából nincs magyarázatom rá, miért nem akartam lepucolni. Megtehettem volna, hogy leguggolok és elszöszmötölök vele, nagyon szebb nem lett volna, de ellóghattam volna valamennyit a szolgálatból ezzel. Dörzsölgettem volna, míg nem figyel, és anélkül, hogy tényleg megpucoltam volna, majd kisurranhattam volna.

De nem.

Én a lába elé rúgtam a rongyot és közöltem, hogy a tegnapi meló miatt fáj a derekam, nem hajolgatok le, de megvárom, míg ő megcsinálja, ha így nem mehetek ki.

Néztem a szemébe, az enyém meg sem rebbent, amíg meghallgattam, hogy takarodjak ki, és véssem észbe, ma már nem pihenek többet. Aztán kimentem az Öregbetonra. Hát valóban, nem hívtak be többet, de hogy nem pihentem az nem igaz, mert a beton mögött felfedeztem Szögi urat Parával heverészni, és melléjük szegődtem. Bár Szögi úr is ellenkezett egy kicsit, hogy így könnyebben megbukunk, de figyelmeztettem, hogy a jövő hónapban leszerel, ne szarjon már még mindig.

Szolgálat után behívott magához Korlát százados, hogy hallja már megint valami ordenáré nagy függelemsértést követtem el. Megint darálja: a szocialista haza, meg a ránk bízott felszerelés, meg felelősség.

Hogy unom ezt.

– …mit gondol erről, Dvorszky?

– Jelentem igen!

– Mit igen, maga szerencsétlen?

Nem tudom, mit igen?

– Jelentem, igen, százados elvtárs!

– Dvorszky maga javíthatatlan, a következő szabadnapján nem megy sehova, 10 perc múlva meg jelentkezik a csillogóra sikált bakanccsal, értve?

– Jelentem értve.

– Jelentem igen! – horkan fel.

– Jelentem értem, jelentem igen.

A körletben vettem le a bakancsom, behajítottam az ágyam mögé, csak este mostam le a zuhanyzóban. Ennek surranónak nem árt, elkoptattam a talpát a betonon rajzolással, és naponta töltöm tele a védőitalként kihordott vízzel, hogy ne gyulladjon meg a lábfejem. Szarok rá, hogy néz ki.

Viszont 10 perc múlva körülnéztem az emeleti bakancsokon, amik ott állnak sorban mindig az ajtók előtt és a legszebben csillogót bemutattam a századosnak, akit manapság a képességei miatt lassan mindenki Agyam Gyulának hív.

– Na maga mégsem reménytelen, Dvorszky! Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?

– Jelentem, nem. Egészen könnyű volt valóban.