141

400 napja katona vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!
Basszus, milyen régen volt, amikor ennyi volt még hátra. Akkor hihetetlen távolinak tűnt minden, a vége is, de akár ez a nap is. És most itt van, kerek 400 napot leszolgáltam és a centim is fogy, lassan, de biztosan telik.

December 30. Szerda

Reggel betettek délelőttös szolgálatba. Aztán délután elérkezett a kötelék (eligazítás) és a szokásoktól eltérően, most megjelent majdnem minden tiszt.
Szadó őrnagy, Korlát százados, Knízner és Zádori kopasz hadnagyok. Éreztem, hogy valami alávaló genyóság lesz ebből, de arra nem számítottam ami történt.

Felsorakoztunk, a tisztek ünnepélyesen elénk meneteltek, majd Szadó őrnagy egy bejelentést tett.
Mától – az én múlt heti bukásom miatt –, kétemberes lett a Ferihegy 2 okmányos szolgálata. Cifrázták még, hogy nem láttam el a feladatomat rendesen, de aztán megvizsgálták a szolgálati helyet, és rájöttek, hogy nem elegendő ott egy ember, hanem kell a két fő, az egyik megállítja a kocsit, a másik meg ellenőrzi az igazolványokat. Azért jobb ez így, mert ha egy katona látja el a szolgálatot, akkor miután megállította az autót mellé kell lépnie, de ekkor a szemfüles sofőr egy gázadással el tudna hajtani és az őr már csak utána kiáltani tud.
Emiatt eltekintenek a függelemsértésemtől, mert tulajdonképpen közvetve, a reptér biztonságának növelését eredményezte.
Alig hittem a fülemnek.
Még tán meg is dicsérnek!

A többiek is elhűlve hallgatták.
Ezek tényleg ilyen hülyék? A legkevésbé forgalmas posztra beállítanak két embert?
Ahol egy is sok?
És felesleges?

Ha valaki netán továbbhajtana, nem csak kiabálni tudok rá, hanem lőni is, ugyanis fegyver van nálam, ha ez a tiszteknek még nem is esett le.
Vagy berádiózom. De az, hogy egy ember áll a kocsija előtt, azt aki mindenáron be akar jönni, azt nem fogja eltántorítani.
Viszont két katona remekül el tudja szórakoztatni egymást, hogy még annyira se figyeljenek a feladatra, ahogy egy katona tenné. A lényeg ebben inkább az, hogy  eggyel több ember megy szolgálatba, eggyel kevesebb haza.
Az viszont, hogy ez miattam van megint, nem okozott nagy népszerűség növekedést.

Hiába mondtam, hogy viszont biztonságosabb lett a reptér.

308

Július 16. Csütörtök

Délelőtt F1-en kampóztam, 7 és fél órát álltam kinn, az az érzésem, hogy szopatnak.

Állítólag összeveszett velem a Böszme és felnyomott a Kilósnál. Nem emlékszem összeveszésre, az igaz, hogy nem kedveljük egymást, és talán ma nem kellett volna beszólnom neki.

Lehet valami már a megjelenésemben is, mert az öregebb tisztesek nagyon hamar megutáltak. Vagy csak az az unott, elégedetlen arckifejezés, amivel minden utasítást fogadok, még ha nem is szájalok hozzá, az tesz ellenszenvessé. Nem tudom. De például Böszme sem kedvel. Augusztusi leszerelő, tehát hozzám képest rém öreg, meg amúgy szakaszvezető a rangja, de ezek a dolgok már egyre kevésbé hatnak meg. Ha valaki nem szimpatikus, nagyon sokat ront a megítélésén, hogy még rangja is van. A korosztályos különbséget még valamelyest komolyan veszem, de csak akkor, ha amúgy emberileg elviselhetőnek tartom. Amennyiben valakinek a jellemében olyasmit látok, amit nem tartok elfogadhatónak, nem éled bennem tisztelet. Undor viszont nagyon is felismerhetően. Böszmét búgócsiga alakja még szerethetővé is tenné, de ehhez az a disszonáns felsőbbrendűségi tudat, amivel beszél hozzánk, halandókhoz, kinyitja a bicskát a zsebemben. Nem ő van egyedül így, valahogy a csillagok a vállapon mindenkiből kihozzák a zsarnokot.

Tegnap a nadrágomból meg az ingemből kirázogattam a port, lefekvés előtt, de bakancsot nem tisztítottam.

És reggel se.

Én voltam az egyetlen.

Ez egészen a 9 órai pihenőmig nem tűnt fel senkinek, de mikor a fél órás pihenő végén indultam ki a szolgálati helyre, Böszme felfedezte.

– Dvorszky, hogy nézel ki? Tiszta sár meg kosz a bakancsod! Azonnal töröld le!

A tegnapi kukorica címerezés közben valóban olyan lett a bakancsom, hogy egy éltesebb gumicsizmának becsületére vált volna, por, sár rajta, levelek beleragadva, mintha esőerdőben varacskoltam volna. De szartam rá.

– Majd a századnál. – vontam meg a vállam és már fordultam is ki az ajtón.

Böszme nem hagyta magát.

– Azt mondtam, azonnal! Nem kérés volt, hanem parancs.

A szavait nyomatékosítandó elém dobott egy koszos rongyot, hogy azzal csinálhatom is.

Igazából nincs magyarázatom rá, miért nem akartam lepucolni. Megtehettem volna, hogy leguggolok és elszöszmötölök vele, nagyon szebb nem lett volna, de ellóghattam volna valamennyit a szolgálatból ezzel. Dörzsölgettem volna, míg nem figyel, és anélkül, hogy tényleg megpucoltam volna, majd kisurranhattam volna.

De nem.

Én a lába elé rúgtam a rongyot és közöltem, hogy a tegnapi meló miatt fáj a derekam, nem hajolgatok le, de megvárom, míg ő megcsinálja, ha így nem mehetek ki.

Néztem a szemébe, az enyém meg sem rebbent, amíg meghallgattam, hogy takarodjak ki, és véssem észbe, ma már nem pihenek többet. Aztán kimentem az Öregbetonra. Hát valóban, nem hívtak be többet, de hogy nem pihentem az nem igaz, mert a beton mögött felfedeztem Szögi urat Parával heverészni, és melléjük szegődtem. Bár Szögi úr is ellenkezett egy kicsit, hogy így könnyebben megbukunk, de figyelmeztettem, hogy a jövő hónapban leszerel, ne szarjon már még mindig.

Szolgálat után behívott magához Korlát százados, hogy hallja már megint valami ordenáré nagy függelemsértést követtem el. Megint darálja: a szocialista haza, meg a ránk bízott felszerelés, meg felelősség.

Hogy unom ezt.

– …mit gondol erről, Dvorszky?

– Jelentem igen!

– Mit igen, maga szerencsétlen?

Nem tudom, mit igen?

– Jelentem, igen, százados elvtárs!

– Dvorszky maga javíthatatlan, a következő szabadnapján nem megy sehova, 10 perc múlva meg jelentkezik a csillogóra sikált bakanccsal, értve?

– Jelentem értve.

– Jelentem igen! – horkan fel.

– Jelentem értem, jelentem igen.

A körletben vettem le a bakancsom, behajítottam az ágyam mögé, csak este mostam le a zuhanyzóban. Ennek surranónak nem árt, elkoptattam a talpát a betonon rajzolással, és naponta töltöm tele a védőitalként kihordott vízzel, hogy ne gyulladjon meg a lábfejem. Szarok rá, hogy néz ki.

Viszont 10 perc múlva körülnéztem az emeleti bakancsokon, amik ott állnak sorban mindig az ajtók előtt és a legszebben csillogót bemutattam a századosnak, akit manapság a képességei miatt lassan mindenki Agyam Gyulának hív.

– Na maga mégsem reménytelen, Dvorszky! Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?

– Jelentem, nem. Egészen könnyű volt valóban.