308

Július 16. Csütörtök

Délelőtt F1-en kampóztam, 7 és fél órát álltam kinn, az az érzésem, hogy szopatnak.

Állítólag összeveszett velem a Böszme és felnyomott a Kilósnál. Nem emlékszem összeveszésre, az igaz, hogy nem kedveljük egymást, és talán ma nem kellett volna beszólnom neki.

Lehet valami már a megjelenésemben is, mert az öregebb tisztesek nagyon hamar megutáltak. Vagy csak az az unott, elégedetlen arckifejezés, amivel minden utasítást fogadok, még ha nem is szájalok hozzá, az tesz ellenszenvessé. Nem tudom. De például Böszme sem kedvel. Augusztusi leszerelő, tehát hozzám képest rém öreg, meg amúgy szakaszvezető a rangja, de ezek a dolgok már egyre kevésbé hatnak meg. Ha valaki nem szimpatikus, nagyon sokat ront a megítélésén, hogy még rangja is van. A korosztályos különbséget még valamelyest komolyan veszem, de csak akkor, ha amúgy emberileg elviselhetőnek tartom. Amennyiben valakinek a jellemében olyasmit látok, amit nem tartok elfogadhatónak, nem éled bennem tisztelet. Undor viszont nagyon is felismerhetően. Böszmét búgócsiga alakja még szerethetővé is tenné, de ehhez az a disszonáns felsőbbrendűségi tudat, amivel beszél hozzánk, halandókhoz, kinyitja a bicskát a zsebemben. Nem ő van egyedül így, valahogy a csillagok a vállapon mindenkiből kihozzák a zsarnokot.

Tegnap a nadrágomból meg az ingemből kirázogattam a port, lefekvés előtt, de bakancsot nem tisztítottam.

És reggel se.

Én voltam az egyetlen.

Ez egészen a 9 órai pihenőmig nem tűnt fel senkinek, de mikor a fél órás pihenő végén indultam ki a szolgálati helyre, Böszme felfedezte.

– Dvorszky, hogy nézel ki? Tiszta sár meg kosz a bakancsod! Azonnal töröld le!

A tegnapi kukorica címerezés közben valóban olyan lett a bakancsom, hogy egy éltesebb gumicsizmának becsületére vált volna, por, sár rajta, levelek beleragadva, mintha esőerdőben varacskoltam volna. De szartam rá.

– Majd a századnál. – vontam meg a vállam és már fordultam is ki az ajtón.

Böszme nem hagyta magát.

– Azt mondtam, azonnal! Nem kérés volt, hanem parancs.

A szavait nyomatékosítandó elém dobott egy koszos rongyot, hogy azzal csinálhatom is.

Igazából nincs magyarázatom rá, miért nem akartam lepucolni. Megtehettem volna, hogy leguggolok és elszöszmötölök vele, nagyon szebb nem lett volna, de ellóghattam volna valamennyit a szolgálatból ezzel. Dörzsölgettem volna, míg nem figyel, és anélkül, hogy tényleg megpucoltam volna, majd kisurranhattam volna.

De nem.

Én a lába elé rúgtam a rongyot és közöltem, hogy a tegnapi meló miatt fáj a derekam, nem hajolgatok le, de megvárom, míg ő megcsinálja, ha így nem mehetek ki.

Néztem a szemébe, az enyém meg sem rebbent, amíg meghallgattam, hogy takarodjak ki, és véssem észbe, ma már nem pihenek többet. Aztán kimentem az Öregbetonra. Hát valóban, nem hívtak be többet, de hogy nem pihentem az nem igaz, mert a beton mögött felfedeztem Szögi urat Parával heverészni, és melléjük szegődtem. Bár Szögi úr is ellenkezett egy kicsit, hogy így könnyebben megbukunk, de figyelmeztettem, hogy a jövő hónapban leszerel, ne szarjon már még mindig.

Szolgálat után behívott magához Korlát százados, hogy hallja már megint valami ordenáré nagy függelemsértést követtem el. Megint darálja: a szocialista haza, meg a ránk bízott felszerelés, meg felelősség.

Hogy unom ezt.

– …mit gondol erről, Dvorszky?

– Jelentem igen!

– Mit igen, maga szerencsétlen?

Nem tudom, mit igen?

– Jelentem, igen, százados elvtárs!

– Dvorszky maga javíthatatlan, a következő szabadnapján nem megy sehova, 10 perc múlva meg jelentkezik a csillogóra sikált bakanccsal, értve?

– Jelentem értve.

– Jelentem igen! – horkan fel.

– Jelentem értem, jelentem igen.

A körletben vettem le a bakancsom, behajítottam az ágyam mögé, csak este mostam le a zuhanyzóban. Ennek surranónak nem árt, elkoptattam a talpát a betonon rajzolással, és naponta töltöm tele a védőitalként kihordott vízzel, hogy ne gyulladjon meg a lábfejem. Szarok rá, hogy néz ki.

Viszont 10 perc múlva körülnéztem az emeleti bakancsokon, amik ott állnak sorban mindig az ajtók előtt és a legszebben csillogót bemutattam a századosnak, akit manapság a képességei miatt lassan mindenki Agyam Gyulának hív.

– Na maga mégsem reménytelen, Dvorszky! Ugye, hogy nem volt olyan nehéz?

– Jelentem, nem. Egészen könnyű volt valóban.

340

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.