45

1988. április 4.   hétfő

Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
Rettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
A fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

______________________________________________________________________________________

151

December 20. Vasárnap

Ma öreg voltam nagyon.
Péter Csabinál.  Ő egy korosztályombeli tizedes. Csak két órát mentem ki!

Csabával alig találkoztunk eddig. Valahogy mindig úgy voltunk beosztásban, hogy sose kerültünk össze.

A sose az nem igaz, de nagyon ritkán.
Nem is tudtam róla, hogy ilyen profin vágja a korosztályos törvénykönyvet.
Öreg benn van, kopasz kinn.
És én benn vagyok.
Én vagyok az öreg, nekem vannak előjogaim.

Ehhez nem kell tennem semmit, ehhez pusztán lennem kell.

Eszményi!

És ma érvényesült.

Péter Csaba jó arc.

De közben azért szereztem egy közismertebb újságot, egy Atlas-t.
Ennek legalább a nevét értem. Megy be a trófeák közé.

172

November 29. Vasárnap

Ma megszopatott a B. K. Zsolt éjjel, egy kopasz három órát pihent, míg én kettőt!!

Ferihegy 2-re vezényeltek, B. K. Zs volt az éjszakás ügyeletes helyettes.

Mióta tizedes lett, a tisztek egész egyszerűen tizedesnek tekintik és ugyanolyan szolgálatokba teszik, mint a többi tisztest.
Senki nem érti, hogy lehet ez.
Alegységügyeletesnek teszik a laktanyában és kutató ügyeletes helyettesnek a reptereken.
Hallatlan.
Ő gyűlöli ezt, de tehetetlen.
De ezt csak hiszi, mert nem az.

Sőt, olyannyira tevékeny, hogy ma például megszopatott.
Dühös voltam rá, mert nem figyelt a váltásra és nem figyelt rám. Ha nem is veszi figyelembe, hogy a váltásban én vagyok a legöregebb, mellesleg nála is öregebb, akkor legalább azt vette volna figyelembe, hogy jóban vagyunk.

Most így felvetődik, lehet, hogy csak én érzem ezt?

Sőt, még azt is lehet, hogy csak én érzem, hogy kezd tetszeni neki a parancsolgatás?
Valahogy a hideg kiráz, hogy olyasmit érzek belőle, amit nem szeretek.

A tisztesek idegesítő pökhendiségét.

Azt persze el kell ismernem, hogy nagyon rossz helyzetben van és az is látszik, hogy zavart.
De mintha tényleg tetszene neki, hogy parancsolgathat.

Nagyon remélem, hogy tévedek.

182

November 19. Csütörtök

Ma egész nap csesztetett az a gondolat, hogy tegnap engedékeny voltam Herolddal. Azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek ki többet. De ez a lihegve egyezkedés, összeakaszkodva, ez megalázó volt.

Ezért éjszaka F1-en kavartam, mint a gép, hogy ne kelljen kimennem reptéri őrszolgálatba.
Nem egyszerű ez, ha az ember reptéri őrszolgálatba lett beosztva. Ha amiatt viszik fel valamelyik repterünkre, hogy ott a betonon állva vigyázzon rá.
Nehéz ezt kivitelezni.

Kübli már ittasan feküdt, aludt, én meg a helyettesnek, egy nálam idősebb Sasnak mondtam, mutassa a beosztást. – Nem jó, nem jó. – mondtam – Ekkor nem megyek ki. Tegnap lettem Öreg, nem megyek ma ki, csak ha majd akarok.
Nagy a csönd. De megtöröm.

– Itt leszek benn addig.
Rámutattam a fegyverszobára és tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Fel sem merült, hogy ez így nem fog menni.
Mér' ne menne? Öreg vagyok, nem?

Épp bevackolódni készültem, feküdtem épp a mikádómra, mikor egy korosztályombeli srác, a Matyi, akinek annak idején egy balesetben benyomta a szemét a géppisztoly csöve, mellém térdelt.
Elmondta, hogy most őt is megszopatom, holott ő is most lett Öreg.

Azt, hogy akkor ő se menjen ki, már akkor éreztem, hogy tényleg nem jó ötlet, amikor javasoltam neki.
Mondta is, hogy ehhez lenne kedve, de nem nagyon lehet megcsinálni, ő még sajnos katona. És szerinte még én is az vagyok, csak ő nem tudja annyira elfelejteni, mint én.

Sajnáltam szegényt nagyon, így aztán megállapodtunk mi is, meg a ügyeletes helyettes Sassal is, hogy Matyi állítja össze a váltást úgy, hogy mindketten csak annyit legyünk kinn, amennyit szükséges. Így tulajdonképpen egy korosztályommal kötött konszenzus alapján voltam ma kinn kampózni.

Ez így bevállalható.

183

November 18. Szerda

ÖREG vagyok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ÖREG! ÖREG! ÖREG.
MÁR CSAK EGY KOROSZTÁLY VAN ELŐTTÜNK ÉS MI JÖVÜNK!!!

Leszereltek végre a Berbenek.

Egyedül Imre Gyulát sajnálom. Elkértem ugyan a címét, de biztos voltam benne, hogy nem fogom keresni. Fél éve kinn lesz, mire szabadulok. Lassan elfelejti az itt létet, arccal áll a jövő felé, mit tudna beszélni valakivel a múltból. Levelezni soha nem fogunk, fel évig nem is hall rólam.
És én mit kérdeznék?
Hogy na, szar volt kiheverni a határőrséget? Vagy jó itt kinn?

Kinn már nem kérdés, hogy jó-e kinn.
Az csak innen bentről kérdés.
De itt se kérdés.
Jobb kinn.


Imre Gyulán kívül nem is nagyon kedveltem abból a korosztályból senkit, mégis kimentem búcsúztatni őket, de csakis azért, hogy Bakonyinak megmondjam, hogy egyszer pellengérre állítom, egyszer megírom a történetét, mindenki tudni fogja majd, milyen rohadék volt, Medvének meg azt, hogy remélem 20-25 év múlva az lesz az egyetlen emléked a katonaságról, hogy Lufi petyhüdt karral lebassza szkanderban a tiedet.
De mosolyogtam hozzá, és egyik sem csinált jelenetet.

Éjszaka az F2-n a Herold lett a Küti helyettes, és szerintem elszarta a váltást. Illetve lehet, hogy csak nem módosította a megváltozott körülményeknek megfelelően.

Elvégre ma lettem ÖREG! Vénséges vén ÖREG katona.

Miért kéne annyiszor kimennem szolgálatba, ahányszor be vagyok írva?
Ha benne van, töröljük ki. Ha beleírtad öcsém, akkor nem érted a helyzetet.
Az első pihenőben tettem mindezt szóvá, amikor Herold úgy hívott be, hogy egy óra múlva megyek is ki őrködni újra.
Nem nagyon akart engedni, de amikor azt találta mondani, hogy egyébként sem tetszik neki a képem, így egymás torkának estünk, pontosabban először én neki. Valami hülye ötlettől vezérelve büdös biboldónak neveztem. Mikor kimondtam éreztem a lehetetlenségét ennek a kifejezésnek, mintha rákurjantottam volna, hogy a "teremburáját". Valamelyik Joseph Heller könyvből idéztem, ott se értettem, és ott is bénának éreztem.

Meg kell néznem a szó jelentését, mert meglepetésemre viszont hatott, ugyanis már nem csak én fogtam a karjait és nyomtam a falnak, hanem erre szívósan védekezni kezdett. Aztán egymás arcába vicsorogva megállapodtunk, hogy még két órára kimegyek valamikor később.

Tartsa tiszteletben a koromat és tényleg ne akarjon megszívatni, mert nem tetszik neki a képem.

209

Október 23. Péntek

 
Ma megint én voltam a legidősebb a váltásban.
Ez jelenthetne jót, de Szilasi volt F1-en az ügyeletes és Heroldot, egy kis Mamutot tett meg helyettesének. A kisMamutok fél évvel később vonultak, mint én, mostanában kezdik őket komolyabb szolgálatra fogni.
Herolddal nem nagyon kedveljük egymást, ő egy taplónak tart engem, én gerinctelen csúszómászónak őt.

Már tizedes, és úgy beszél mindenkivel, mintha ez a tény bármire feljogosítaná. Jó, ez tulajdonképpen így is van, de utálom, ha küzdenem kell a kopaszokkal.
Végigküzdöttem a kopaszságom az öregekkel, nincs kedvem végigküzdeni az öregségem.
De ma muszáj volt valamit tennem.
Egyre többször kerülnek a nálam fiatalabb tisztesek befolyásos pozícióba. És ha nehezen viseltem, hogy ugráltatnak az öregek, százszorosan szarul élem meg ugyanezt egy kopasztól.

Herold ugyanis úgy készítette el a váltást, hogy majdnem többet álltam kinn, mint a kopaszok. Kimondani is szörnyű, majdnem megszopattak a kopaszok!
DÚÚrva!!
Az első néhány órában még fel se nagyon tűnt. Amikor belekezdtem a negyedik órába kinn a betonom, kezdett derengeni, hogy mi ez. Az ötödik órában mentem be, a fegyverszoba felé haladva szóltam Heroldnak, hogy beszédem van vele, jöjjön.

Jött készséggel, azt hitte valamit mutatni akarok, és tulajdonképpen jól hitte. Az ajtóból bebasztam a géppisztolyt a szekrénybe, ami olyat csattant, hogy Szilasi is kinézett az iroda ajtón.

– Mi az? Mi történt?

Herold jól látta, értette is. Úgy álltam ott, láthatta, hogy a következőkben a csontját töröm. Lehet, hogy nem most, de komolyan gondolom, és az sem lényegtelen, most mit mond.

– Semmi, semmi probléma. – válaszolt sietve.

– Gondolom, nem is lesz. – sziszegtem neki, ő némi habozás után bólintott.

Benn maradtam hosszan pihenni.
Az utolsó órában odajött hozzám, hogy csak úgy jön ki a dolog, ha még egy órára kimegyek. Meg Szilasi be van szarva, október 23.-a van ma, benn a laktanyában Karhatalmi Riadókészültségben (KH Riccs) vár az egész század, itt is jobban kellene figyelni.
Rendesen beleegyeztem, nem vagyok én olyan szemét. Tartsák szem előtt, hogy idősebb vagyok, ennyi.

Végül egyetlen nálam fiatalabb volt, aki ugyanannyit pihent, mint én, a többiek egy órával kevesebbet.

Na így kell ezt.

304

Július 20. Hétfő

Ma délelőtt nem kerestem, csak délutánfelé hívtam fel Editet, egészen pontosan az öreg szomszéd asszonyt, aki használni engedte a telefonját, és megbeszéltük a tegnapi incidenst, hogy nem akartunk egymásnak rosszat, nincs harag egyikünkben sem.
Hirtelen úgy éreztem látnom kell, ő is ezt mondta nekem, de sajnos ma a szüleivel mennek vendégségbe nem mondhatja le.

Szóval ma nem találkoztunk, de egyre erősödő igény kínzott este és egész reggelig.

340

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.

360

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Sok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

380

Május 5. Kedd

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁááááááááá.... Igen! Igen! Igen! YES YESS YESSSSS!!
Megjöttek az első KOPASZOK!!!

Hogy ezeknek milyen kis elesett, ijedt ábrázatuk van!

Egyelőre mindössze négy kis csipasz sofőr érkezett, nekik van már jogsijuk, nem tart olyan sokáig a kiképzésük, előbb itt vannak, mint az állomány többi tagja.

470 napjuk van!! 470 nap! Nekem 380! Mekkora égbekiáltó különbség!! Vége a teljes kopaszságnak! Jó még három hónapig én is kopasz vagyok, de az, hogy már vannak mögöttem, hogy csúszom feljebb a tárban, az kurva jó, az elmondhatatlan! Milyen öreg vagyok! Van már, akinél tapasztaltabb, sokkal tapasztaltabb vagyok, értékesebb lettem, kevésbé elpazarolható!!

Rohantam is a raktároshoz, hogy amiről egyszer beszéltünk, nem oldhatnánk-e meg. Leadnám ezt a kitaposott szar bakancsot, odaadja valamelyik kopasznak, nekem meg kiutalhatna egy vadonás újat! Tőlem tudta meg, hogy megérkeztek az első fecskék, úgy elérzékenyült attól a gondolattól, hogy ő is eggyel feljebb csúszott, hogy nem akadékoskodott!

Új surranó, új élet!

391

Ez a 150. napom!!! Hurrá! Kurva jó!

Bár még két és félszer ennyi hátra van.

Április 24. Péntek

A tegnapi jelenet miatt valószínűleg egy darabig nem megyek sehova. Mivel minden mindegy lett, a délelőttös szolgálat után bejelentkeztem az Öreghez. Elmondtam, hogy kihallgatásra akarok menni Nyírőhöz. Alig kapott levegőt, azt hitte, azért jöttem, mert Koltay rendelt kihallgatásra a tegnapi hülyeségem miatt, de amikor előadtam, hogy a laktanyaparancsnok elé akarok járulni, hogy elintézze, ne itt helyezzenek a 2. századba, hanem határszélre dobjanak le valahova, például Sopronba, igen Sopron jó lesz, akkor kiakadt.

Tekintetei cikáztak körülöttem, és a fura kappanhangján kiabálni kezdett, hogy mit képzelek, hogy neki erre van ideje? És hogy gondolom, hogy innen legalulról pont a laktanyaparancsnok elé tudok járulni ilyen marhasággal.

– Dvorszky, maga nem normális, de ha ragaszkodik hozzá, majd májusban visszatérhetünk erre, de addig ne is gondoljon rá.

Délután részt vettem köteléken, kihirdették, hogy bent töltendő szabadnapon leszek öttől. Kötelék után kihallgatást kértem Cupitól újra. Elmondtam, hogy úgy nézem nem kaptam könyvet, de én szeretnék kimenni. Kérek engedélyt blablabla...

Hüledezve dülöngélt az asztal mögött, egy pillanatra azt hittem rosszul lett.

– Azt a kurva úristenit magának! Ilyen pofátlanságot én még nem láttam! Nem küldi fel a vacsorát időben, de haza akar menni? Ha így folytatja az életben nem fog! Takarodjon ki az irodámból! Még ilyen pimaszságot! Maga büntetésben van, ha nem vette volna észre! Majd, ha rendesen elvégzi a feladatát, kérhet kedvezményt, addig ne is lássam! Kifelé!

Szót fogadtam, de felemelt fejjel, kimért mozdulatokkal tettem, az iroda ajtót is nagyon lassan csuktam be, hogy hadd visszhangozzék a folyosón az Öreg hangja. Volt is hatása, többen kinéztek a körletekből. Óvatosan bekattantottam a zárat, elengedtem a kilincset, az elképedt alegységügyeletesek arcába mosolyogtam, beintettem egy jó nagyot a folyosó végén ámuldozó Nitrónak, majd nyugodt léptekkel, elégedett arckifejezéssel mentem le gyúrni. Körlettakarítás, folyosó sikálás? Csinálja, aki akarja. Magasról tettem mindenre.

Mit csinálhatnak velem? Nem engednek haza? Hogyan? Jobban? Még néhány hétig? Kapjátok be, leszarom.

393

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.

400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.

451

Február 23. Hétfő

Ferihegyen minden leszerelő korosztálynak van neve. Ha jól tudom a honvédséghez félévente vonulnak és náluk három korosztály létezik, a kopasz, a gumi és az öreg. A határőrségnél negyedévente van vonulás, így a korosztályokat is másképp nevezik.

Itt mindenki hat hónapig kopasz, hat hónapig fiatal, három hónapig öregedő és három hónapig öreg.

A különböző időpontban vonulók mind gyűlölik egymást. Na nem komolyan, de az „egy vérből való”-ság mindent felülír, az egymást nem kedvelő emberek összetartanak másokkal szemben, csak azért mert együtt vonultak, együtt is szerelnek majd. Ez utóbbi a meghatározó, én májusi vagyok, májusi leszerelő, nem az számít, hogy novemberben vonultam. Van egy nagyon is érzékelhető véd-dac szövetség az azonos hónapban, de különböző évben leszerelők között is, vagyis a májusban most leszerelő öreg katonák engedékenyebbek, vagy egyenesen védelmükbe veszik a jövő májusban leszerelőket, tehát minket. Minden leszerelő korosztálynak van egy elnevezése, amit viselni jog és egyben megtiszteltetés, a jó hírnevét védeni, öregbíteni pedig kötelesség. Nagyon komoly viselkedésbeli vétség kell ahhoz, hogy az idősebb testvérkorosztály is megvonja a védelmét. Az lesz igazi kitaszított.

A májusban szerelők elnevezése a MÁGUS, az augusztusiaké a MAMUT, a novemberieké a BERBEN, a februáriak pedig a SAS-ok. Szövődhetnek barátságok, különböző korosztályok között, de Berbennek, Mamutnak lenni, az sokkal több volt. S mivel öreg Berben és Sas gyámságot vállalt a fiatal Berben és Sas fölött, életbevágó volt tudni, ki mikor szerel pontosan. Ezeknek az elnevezéseknek az eredete a homályba vész, senki nem tudja, de foggal-körömmel ragaszkodik hozzá és mindenki fontosnak, lényegesnek tartja tudni, tudatni, ő maga micsoda. Olyan ez mint a kísérlet a majmokkal, banánnal.

Basa Mágus, ez fiatal Mágus mivoltom okán egy leheletnyi védőhálót jelentett. Robi Berben, vele szemben nem is ártana némi védelem. Valahogy egyre inkább elhidegülünk egymástól. Az, hogy ismerem a suliból csak annyit tesz, pontosan tudom, hogy egy kis genyó. Ő is annak tart engem. Ez az ellenszenv később a beosztásban is meglátszott, mindig én keltem korán. Persze kopasz vagyok, de ő a barátságosságnak még a látszatára sem adott.

Jó, igaz, én sem.

Kicsi konyha, hárman vagyunk, isteni dolgunk lehetne, csak egy kicsit kooperatívabbnak kellene lennünk. Vagy csak közönyösnek, minimális tolerancia mellett. De nem. Nem ment.

Ha csak egy kicsit megengedőbb Robi hanglejtése, ha az egyértelmű utasítás után, megveregeti a vállam és hozzáteszi, hogy „rendben?”, akkor is utasításnak vettem volna, kérdés nélkül tettem volna amit kell, de tőle nehezen viseltem, hogy száraz hangon parancsokat oszt. Ezért lassanként elkezdtem beleszarni a dolgokba és egyre biztosabban alakult ki az ellenkezés. Az sem javított a helyzeten, hogy az első naptól kezdve tudták mindketten Basával, hogy el akarok kerülni a konyháról. Basa a vitathatatlan pöffeszkedése közepette figyelt arra, hogy mindig jó szándékkal felhívja a figyelmem, hogy ha netán mégis a konyhán maradok, olyan dolgom lesz majd, mint neki van. És milyen hülye az, aki ezt ne akarná? Az egész Népköztársaságban az összes fegyvernemet és sorállományú beosztást figyelembe véve ferihegyi FEP szakácsnak lenni az első tízben benne van. Semmit nem kell csinálni, még főzni sem, ami egy konyhán igen ritka helyzet. Rajta múlik, ki mennyit és milyet eszik, neki magának mindig a legjobb falatok jutnak, de mindig van valamennyi tartaléka, következésképp alkuképes terméke, emiatt a legjobb surranó, a legjobb zsávoly, a legjobb körlet, a legnyugodtabb pihenőidő az övé, sosem takaríttatják, sosem osztják be egyéb laktanyai feladatokra, még a hivatásos tisztek sem. Aranyélet.

Csakhogy én unom ezt.

454

Február 20. Péntek

Ez a fogorvosos indok bevált, ma is kiengedett az Öreg, vagyis Hortományi alhadnagy. Reggel 6-tól 13 óráig kaptam kimenőt. Rögtön hazamentem, de péntek van, munkanap, csak Anyuval találkoztam, őt viszont nagyon megleptem, nem is tudta még, hogy a reptérre helyeztek. Telefonunk nincs, levelet nem írtam.

Buksi, a kis tacskó keverékkutyánk nem szokja az egyenruhát, ugat nagyon; mikor már mellettem kucorog, akkor is gyanakodva sandít fel rám. Bár aztán később megtudom Anyutól, hogy amikor sétálni viszik, minden egyenruháshoz oda szalad. Csak míg régen vadul ugatott, most boldogan ugrándozik körülöttük. A postás, a rendőr, meg egyéb egyenruhások körül.

Megreggeliztem, röviden elmeséltem Anyunak mindazt, ami a legutóbbi hazaérkezésem óta történt, majd nehéz szívvel hagyom el a lakást. Anyu elég megszeppenten állt, nem nyugtatta meg, hogy most biztonságban vagyok, konyhán dolgozom, ismerős terep és jó helyre kerültem, sokkal sűrűbben hazajárok majd, valamiért aggódik.