Centi_30.jpg45

 

 

 

 

1988. április 4.   hétfő


Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
angyalbör23.jpgRettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
szakasz.jpgA fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

 

 

 

 

 

______________________________________________________________________________________

 

 

 

 

Centi_30.jpg286

 

 

 

 

Augusztus 7  Péntek

Persze, aztán rögtön egy újabb Rövid Ugrás, délutánra kellett mennem megint F2-re kampózni. Azt mondták a többiek, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező gépek mindenféle bogarakat be tudnak hozni, nemrég én is láttam, ahogy az iráni Jumbo-ból kirajzott egy csomó légy.
Az idősebbek szerint, bár magyarázatuk nincs rá, de ilyenkor augusztus-szeptember környékén jön át nagyon sok minden. A csomagok között, de akár az utastérben is megbújhat, itt meg egyszerűen előmászik. Én ma a Nigériából jött gép mellett fedeztem fel valamit.
Mivel ha épp nincs fel-leszálló gép, hirtelen elég ingerszegény lesz a terep, így mindenféle biszbaszt megvizsgálok.  Ami kitüremkedik, elüt színben a betontól, azt megnézem. Néha kavics, néha elmállott kerékgumi darab, néha anyacsavar, néha csomagról leszakadt műanyag névtábla, mindenesetre semmi nem kerüli el a figyelmem. Ha ilyesmi nincs, akkor a beton repedéseit követem, méregetem melyik hány lépéses, milyen hosszú.

Ma megláttam egy egész méretes fekete púpot. Aztán közelebbről az is látszott, hogy mozog. Egy jó három centis, kitinpáncélos bogarat találtam. Lassan haladt, volt időm megfigyelni. Ami feltűnt elsőre, hogy iszonyú erős kampós csáprágói vannak. Erős, robosztus feje csatlakozott a páncél fedte potrohhoz. A kitinpáncél fekete színébe a vállaktól a fenekéig két szabályos fehér szaggatott vonal húzódott. Egy darabig hagytam, hadd menjen amerre akar, aztán piszkálni kezdtem, azt is mondhatnám, hogy barátkozni. Találtam egy kisebb fapálcát és azzal bökdösve figyeltem a reakcióit.
De abból nem volt neki sok.
Meg-megállt, behúzta a lábait, de hirtelen lerohanás-szerű támadást nem intézett, ezért felbátorodtam és felemeltem. Így sem tűnt félelmetesnek.
Viszont a csáprágója az az volt. Közé tettem a kis pálcikát és ő olyan erővel szorította meg, hogy alig bírtam kiszedni közüle. Kitaláltam, hogy letesztelem. Hátragyalogoltam ahhoz a szellőzőhöz, ami a beton közepén szolgált nekünk búvóhelyként. Itt szoktuk a ciha eredményét elfogyasztani, ezért az egész egy nagy szemeteshez hasonlít. Papírzacskók, üdítős dobozok, tálcák, és persze étel, ital maradék. Bekushadtam ide és különböző súlyú tárgyakat emeltünk fel ketten. A bogaram rettenetes erővel bírt, gyakorlatilag mindent fel tudtunk emelni. Igazából a bajom az lett, hogy nem találtunk olyan tárgyat, ami nehézséget okozott neki.

A dobozok, tálcák üresen nem túl nehezek, mást meg hirtelen nem láttam. Végig pásztáztam a betont, kibaktattam a szélére, a bokros részre, de semmi olyanra nem bukkantam, ami nem lett volna eleve túl súlyos vagy túl könnyű neki. Ami szóba jöhetett azt mind megemelgettük, behelyeztem a csápjai közé a tárgyat, ő rögtön ráfogott, a hungarocellbe hangos roppanással bele is mélyesztette, de csak addig tartotta, amíg én rángattam.  Amint nyugton voltam, azonnal elengedte. Ha a tárgyat hagytam a saját súlyánál fogva lógni, akkor is erősen megtartotta.
De az elégedetlenség belém férkőzött.
Bosszantott, hogy itt egy remek markoló és nem tudom kihasználni. A fémtárgyakról lecsúsztak a rágói, némelyik tárgy szélesebb volt, be sem fért, de én mániákusan pakolásztam elé, amit csak értem.

De nem volt jó sehogy.

Aztán mentő ötletem támadt. A zsávolyfelső zsebének a hajtókáját csíptettem be vele, át is lukasztotta mindkét rágójával, és erősen belecsimpaszkodott. Egy kicsit el is tudtam engedni és lógott a mellkasomon. Majd megfogtam megint két oldalt a potrohát és húzni kezdtem. Arra voltam kíváncsi milyen erővel kell húznom, hogy elengedje. Nagyon erősen tartotta, az eszembe sem jutott, hogy talán ilyenkor el sem tudja engedni, olyan kampós a csápja. Nem gondolkodtam semmin, csak húztam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egész hosszan ki tudom húzni a fejet a potrohából és kibukkant a tojáshéj hártyájához hasonló, vakító fehér nyaka. Nyúlt, feszült, én tágra nyílt szemmel bámultam.

Aztán fel sem fogtam mi történt, hirtelen minden elsötétült és olyan erős fájdalom hasított a szemembe, hogy hangosat kiáltva ugrottam hátra és engedtem el a bogarat. Még emlékszem a spriccelő hangra, tán még a sugárra is, de most épp semmit nem láttam. Valami iszonyú erős, hányingert keltően büdös maró folyadékot lövellt hajszálpontosan a szemembe. Azonnal elöntött a könny és a takony, prüszköltem, dörzsöltem a szemem, de ezzel csak még jobban szétkentem az anyagot, még jobban csípett.

alien___h_r__giger_pitch___by_adonihs-d2xjobm.jpg

Könnyek közt, félig vakon botorkáltam a szellőző felé, inkább csak sejtettem az irányt, mert ha kinyitottam a szemem még vadabbul hasogatta a retinám az anyag, és a könnyek közt semmit nem láttam, az volt az érzésem, a könnyek nélkül is homályosan látnék. Megijedtem, hogy meg fogok vakulni, szinte futottam csukott szemmel a szemetes szellőző felé és amint valahogy elértem hisztérikusan dobáltam szét a dobozokat. Vizet vagy üdítőt kerestem, hogy kimossam a szemem, de semmit nem találtam, csak ragacsos kartonokat meg a földön szétfolyt gusztustalan foltokat. Minden ragacsot végigtapogattam, minden flakont megrázogattam, mégsem találtam semmit. Leguggoltam a szeméthalomba, hátamat a szellőző fémkéményének döntöttem és szipogva vártam, hogy elmúljék a méreg hatása. Nagyon lassan tisztult a látásom, dörzsölgetni nem mertem, csak igyekeztem a lehető legjobban könnyezni, bár ezt a reakciót kiváltotta maga az anyag is.
Szép lassan végül kimosódott a szemem, ijesztően vastag hártya képződött a szemlencsém előtt, pislognom kellett sokat, hogy a szemem sarkába kicsusszanjon és ki tudjam törölni, de nagyjából húsz perc alatt helyreálltam. Bugyogott benn a bosszúszomj, végigkutattam a betont, minden apró szart megpiszkáltam, de nem akadtam a bogaram nyomára. Nem baj, végül is jó így, ha rábukkanok, biztos eltaposom, de nem hibás, tulajdonképpen én voltam a fasz.

süti beállítások módosítása