Centi_30.jpg8

 

 

 

 

 

1988. május 11.szerda

 
Ma nem tettek semmiféle szolgálatba, de ebben mintha lenne valami szándékos, mert elég sok leszerelő maradt a laktanyában. Hogy ne legyünk szem előtt, bezárkóztunk a klubba és rexeztünk.
Egyedül nem mertem volna lejönni, élesen él bennem a múltkori szellemjárás. Ijedten kaptam fel a fejem így is mindig, ha valaki kilökte a golyót az asztalról, vagy eltekerte a rádió hullámsávját.
Senkinek nem mertem elmesélni, mert én is hülyének nézném azt, aki szellemekről szóló mesével traktálna, azt mondanám, hogy be volt rúgva, és mostanában én is nehezen tudnék védekezni ez ellen a vád ellen, mert az elmúlt időben jószerivel minden nap be voltam. Nem tudom, hogy mázlim volt-e, vagy kifejezetten rosszabbul éltem volna meg, ha részeg vagy másnapos vagyok aznap. Mert lehet, hogy viccesen fogom fel, lehet, hogy halálra rémülök, vagy lehet, hogy az egészet észre sem veszem, ha részeg vagyok, miközben kísértetek járnak körülöttem. Mindenesetre, amint úgy nézett ki, hogy szedelődzködik a társaság, elsők közt igyekeztem kifelé a teremből.


Nagyon jó idő volt ma, a tisztek is érezték, hogy ez már igazi nyár, és 3 óra körül gyakorlatilag valahogy mindegyik hazahúzott. Ekkor szállingóztunk ki a klubból. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy menjünk focizni hátra, a laktanya mögé. A kopaszokkal az ügyeletesek kitakaríttattak egy egész nagy placcot, a szemfülesek néha már le-lejárogattak a rúgni a port.
Felvettük a fehér trikót, fehér zoknit, fehér tornacsukát, meg az egyenkék rövidnadrágot, amit még a reggeli tornákhoz kaptunk a kiképzés elején, de mivel itt Ferihegyen nincs torna, meglehetősen újszerű volt mindegyikünké. Én azt hiszem, a kiképzés óta most vettem fel először ezt az együttest. Alex-szel röhögtünk egymáson, én se láttam sose őt ebben a cuccban.
Miközben öltöztünk Bíró Zoli megemlítette, hogy kilóghatnánk a Sarokházba inni valamit. Ez a terv futótűzként terjedt, nem volt ellenvetés. Lenn összetorlódtunk Bense előtt a csapatügyeletesi irodánál, Bíró engedélyt kért, hogy kimehessünk hátra focizni.

aranycsapat1.jpg
És a labda? kérdezte Bense felvont szemöldökkel.

Értetlenkedve néztünk egymásra.

Labda? Milyen labda?

Nagy Feró hirtelen a homlokára csapott, és felszaladt a századhoz a labdáért.
Mikor visszaért, Bense intett, hogy mehetünk, aztán  még utánunk szólt.

Aztán csak ésszel... khmm... focizzanak.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg41

 

 

 

 

500 napja vagyok katona! Félezer napkelte, félezer napnyugta, félezer huszonnégy kegyetlen hosszú órából álló nap. Olyan elképesztően hosszú idő, hogyha nem mögöttem lenne, hanem előttem, biztos, hogy a géppisztolyomba dőlnék.

 

 

1988. április 8.   péntek 


Határozottan érzem, hogy öreg vagyok.
Nem azt hogy leszerelő, hanem hogy öreg.

Mert régen nem két nap volt a másnaposság, a részegség másnapján délelőtt még szarul voltam, délután meg már jól, de tegnap még este is émelyegtem.
Nagy szerencsémre csak ma délelőttre tettek szolgálatba, reggel már jól voltam teljesen.
Este megjelent B. Kozma Zsolt, ő is elég sokat volt mostanában eü. szabin, valami gerincproblémája miatt. De este elárulta, hogy semmi baja, sőt, sokat edz otthon, és ezzel egy időben két pár kesztyűt húzott elő, egyiket a szekrényéből, a másikat a táskájából.
– Csak két részletben tudtam behozni. – magyarázta – A legjobb az lenne, ha boxolnánk egy kicsit, mert így meg tudom mutatni, mennyire jól vagyok.

Nem nagyon tudtam leszerelni azzal, hogy nekem igazán nem kell bizonyítania, meg hogy én már tegnap se tudtam gyúrni, mert hányingert kaptam a súlyzók látványától, szóval nem hiszem, hogy én lennék az alkalmas alany, de nagyon erősködött.
Mondtam, hogy nekem a box az olyan, mint a síelés vagy a korcsolya, hogy tetszik, de sose fogom csinálni. Egyszer akartam megtanulni korizni, amikor egy télen a focipályát a nagyok fellocsolták, és egy éjjel leosontam avval a korival, amit Anyu vett nekem a lengyel piacon, remélve, hogy használni fogom. Nagyon izgatott lett, mikor látta, hogy tényleg nekiindulok. De olyanokat estem, olyan hosszú, kapálózással teli előkészület után, hogy úgy látszott ez számomra elsajátíthatatlan. Jól láttam Anyu kacagástól vibráló alakját az ablakban, és azt gondoltam, hogy a lakótelep többi hatvanezer lakója a függönyök mögött ugyanilyen jól szórakozik. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Fel is adtam.
A box nekem ilyen, tuti, hogy ügyetlen lennék.
Én cselgáncsoztam régen, ott nem lehetett ütni, az ott sportszerűtlen, minden ilyen mozdulatot, késztetést kiirtottak bennünk.
bokszoló.jpg– Nem leszek jó ellenfél. – mondtam B. K. Zs-nek.
De ő ragaszkodott.

És tök igazam lett.
Kicsit be is vagyok szarva, látszik, hogy mennyire belém égett a cselgáncs, ahol tilos ütni. Féltettem az arcom is.
Béna vagyok na.
De B. K. Zs nem olyan, aki feladja. Ezért ma egész este ütni tanított, aztán ütést kivédeni, aztán támadni, aztán védekezni.
Végül tényleg boxoltunk.
Fura élmény, de jó.
Igaz, bármit csináltam B. K. Zs mindig jobb volt, a végére nem lett sikerélményem, csak megvert alaposan.

– Legközelebb inkább rúgjunk be – javasoltam –, mert abban egyenlő felek lennénk.
B. K. Zs legyintett nevetve, nem ellenkezett.

 

 

 

Centi_30.jpg45

 

 

 

 

1988. április 4.   hétfő


Ma lövészetre vittek minket a piliscsabai lőtérre.
Megint a szokásos IFA-n zötykölődés, megint ponyva alá surranó kipufogógáz.

Ahogy néztem a társaim, valahogy pontosan látszott ki, milyen korosztály.
A teljesen kopaszok még kissé riadtan, gyors szemmozgásokkal követik az eseményeket, bennük van még mélyen a bevonuláskori és az azt követő hónapokat meghatározó érzés, hogy csak dobálják őket, mint darabárut.
A középidőszakosok túljátszva, fennhéjazva alakítják a pöffeszkedő urat, látszik, hogy muszáj mutatniuk, hogy már nem kopaszok.
A legidősebbek visszafogottabban társalognak, de legjobban a leszerelőkön látszik a kor. Olyan nyugalommal ül mindegyik, hogy nyilvánvaló, túl vannak már azon, hogy mutassák, hogy ők milyen korosztály.
Ők már tudják, érzik, hogy nemsokára vége, ők belül is azok, amik:
leszerelők.

Már nem nevetgélnek, nem bosszankodnak minden apróságon, úgy ülnek, hogy látszik, értik a dolgokat, semmi nem riasztja őket, jelen vannak ugyan még, de lazul a kötelék.
Ettől olyan nyugodtak.
angyalbör23.jpgRettentő jó érzés így utazni most, tudva, hogy ez már nekünk semmi, csak végjáték.

A nyugalom elszállt, amikor Pest határától szakadni kezdett az eső és alaposan bevert a platóra is. Nem állt el, amikor megérkeztünk, és nem állt el akkor sem, amikor nekikezdtünk a lövészetnek.
Az idősebb korosztályokat küldték elsőként, én is elég hamar sorra kerültem. Megint szartam a feladatra, a megkapott lőszert kettesével ellődöztem. Zádori kopasz hadnagy kiabált is valamit, de oda se néztem. Gyanítom ez is oka lehetett annak, hogy beosztottak biztonsági őrnek. Hogy Bíró Zoli, aki szintén korosztályom, mit követett el nem tudom, ő se tudta, mindenesetre rajtunk kívül csak kopaszokat rendeltek ki.
Zoli magas, jó kedélyű, fekete hajú srác.
Először azt hittem, hogy Zolival együtt leszünk, de nem. Egyenként, a lőtértől és egymástól is kilométerekre dobáltak le az IFA-ról, engem valami szántóföldek közé, azzal a feladattal, hogy akadályozzuk meg a forgalmat, senkit ne engedjünk be, és az idetévedt helyieket igazítsuk útba, merre biztonságos elhúzniuk a csíkot innen. A gyanúsakat tartóztassuk fel, az ellenszegülőket fogjuk el.
Ennyi.

De legalább valamelyik megtörtént volna ma!
Csakhogy semmi ilyen nem történt, sőt semmi nem történt.
Csak zuhogott az eső.
Tökéletesen sík terepen álltam, és amint elült a teherautó hangja, tökéletesen magamra is maradtam.

Megízleltem, milyen lehet a határszélen szolgálni. Ez a környezet olyan ingerszegény, hogy percek alatt kilúgozott. Minden olyan mozdulatlan, mintha egy életlen fotón állnék. Mozogni sem érdemes, mert minden csupa sár, belesüppedek, a bakancsra ragad, csúszik.
Kaptam egy hosszú esőkabátot, de gondolom lövészetre a kidobásra ítélt darabokat hozzák ki, a kapucnija ki van lukadva, nem érdemes feltennem, mert mint egy vízcsap a konyhában úgy, olyan sugárban ontja befelé az esőt. Feltettem a rohamsisakot, az véd, legalábbis az esőtől, de a széléről pont be tud csorogni az esőkabát nyakán a víz.

És az eső úgy kong a sisakon, mintha búvárharangban lennék. Zaklatott, egyenetlen kopogás és egy óra múlva már azt éreztem, szétrobban a fejem, fülsértően hangos, mintha szöggel karistolnák a dobhártyám.
Délelőtt tizenegykor tettek ki, kettőig csak ezen idegeskedtem. Más addig eszembe sem jutott.
Akkor kezdtem érezni, hogy elég volt.
Néztem a horizontot, hátha onnét úszik felém a jeladás, hátha felbukkan az IFA, ami elvisz innen. De semmi nem mozdult, a világ megszűnt, csak ez a két dimenziós sártenger maradt meg ebben a szürke, hideg esőben.

Régen reggeliztem, egyre éhesebb lettem, és dühöngtem, hogy legalább egy kurva konzervet adhattak volna, bár lenyugodtam kissé attól a gondolattól, hogy ebben az esőben meg sem tudnám enni. Már lassan az ingem is átázott, gondolkodtam, hogy elmenjek-e ebben a marasztaló, ragadós mocsárban a távolban felsejlő egyetlen facsemetéhez.
Mivel jól látszott, hogy tán nálam sem magasabb, nem indultam neki.

Három óra körül, teli torokból ordítottam, hogy Knizner, Zádori a kurva anyátok, Korlát zászlós, Balrog és Vakondi őrnagyok rohadjatok meg.
Ilyeneket.
Ebből elég sok szereplővel és elég változatosan.
De meguntam ezt is.
Ráadásul azt éreztem, ettől is csak lassul az idő.
Illetve nem, nem lassult, hanem talán már régóta meg is állt. Verte a sisakot az eső, már fájt a fülem, de más jele nem volt annak, hogy az idő létezik. Nem mozdultam, mert semmi értelme nem volt, minden lépésnél kilós sárgöröngyök tapadtak a bakancsra, és a legkisebb mozdulattól is ömlött be az esőkabát szakadásain a víz. Majdhogynem vigyázz állásban őrködtem. Sose gondoltam, hogy egyszer ez lesz a legkényelmesebb póz.

Négy óra körül azt gondoltam, hogy valakit meg fogok ölni. Ha idedugja bárki is a képét, én lelövöm.
Az eső elmossa a nyomokat, azt mondom rám támadt, leadok egy figyelmeztető lövést, okosan, ahogy kell, de aztán kíméletlenül megölöm, bárki jön ide.
A legjobb az lenne, ha valamelyik tiszt jönne ellenőrzést tartani, lökni. Bár nyilván kocsival érkezne, benne a sofőrrel, az meg sorállományú. Sorállományút nem akarnék ölni.
Igazából helyi embert sem.
Csak tisztet akarok ölni.
Sokat és hatékonyan.

Ezt nem valami nyugodt, higgadt értékelés közben gondoltam ki, hanem ordítottam újra, hogy gyere te geci Szilasi, gyere baszd meg, megöllek.

Előszedtem a fegyvert az esőkabát alól, nem érdekelt, hogy ha víz éri, órák alatt bizonyos részein rozsdás lehet, és már az sem érdekelt, hogy tiszta sár leszek ha megmozdulok, csúszkálva és szitkozódva kergettem fantomokat, hadonásztam a fegyverrel, majd egy őrjöngő roham közepén, öntudatlanul csőre rántottam a géppisztolyom.
szakasz.jpgA fémek csattanása kissé lehűtött, most már csak az elsütőbillentyűt kell meghúzni, és eldördül a fegyver.
Életet olthatnék ki.
Persze ha lenne.
Élet csak bennem van, és bennem is egyre kevésbé van értelme.
De egyszer megfogadtam, magamnak én többet nem leszek célpont.
Most nevetségesen tehetetlennek éreztem magam. Hirtelen, hogy azért a fegyvernek is legyen feladata, és én is úgy érezzem, használom, újból felhúztam a závárt.
Ilyenkor a csőbe lévő lőszer kirepül a fegyverből.
Normál esetben nem a lőszer, hanem az elsütés után csak a hüvely távozik így, de nem sütöttem el, csak húzgáltam a závárzatot, a csőbe lévő hüvely kirepült, a helyére pedig bekerült a következő a tárból. Hangosan ordítva táraztam ki, és csak amikor az utolsó lőszer is messze elszállt, akkor ocsúdtam. Néztem körben a sáros földet, itt-ott megcsillant valamelyik töltény, de úgy látszott rohamos gyorsasággal süllyednek el, veri be az eső őket mélyen a földbe.
Megijedtem, hogy valamelyik elveszik.
Ha már nem ölök meg senkit, akkor legalább ilyen hülye hibát nem érdemes csinálnom. Leguggoltam, és mint valami arányásó átforgattam magam körül a sarat. Hosszú idő, talán húsz perc kellett mire mindegyik meglett.
A markomban a sisakról sugárban csorgó esőbe tartva lemostam őket, majd betáraztam.
Aztán az előző módszerrel újra ki.
Most higgadtan, fegyelmezetten, azt figyelve, milyen gyorsan tudom megtenni. Újabb húsz perc alatt megtaláltam az összes töltényt és kezdtem elölről.
Kb. hatig, fél hétig.
Azt figyelem, hogy a dühömet, vagy a hideg érdektelenségemet elnyomja-e a félelem, hogy elhagyok egy lőszert, vagy elsül a fegyver. Nem nyomta el, csak ciklikusan felerősödött majd elcsöndesedett.
De ezt is meguntam.

Az utolsó megtalált tölténnyel levakarásztam a sarat a bakancsaimról, majd újra vigyázzba álltam, hogy kevésbé ázzak. Igazából nem volt ez szempont, mert már szarrá áztam, de ahogy minden feladat elmúlt és megint nem volt mit csinálnom, azonnal elkezdett kongani a sisak, azonnal zavarni kezdett, hogy vizes vagyok.

Már rég besötétedett, iszonyú éhes voltam és a mozdulatlan fénytelen horizontot figyelve konstatáltam, hogy még mindig itt kinn áztatnak.
Nem jönnek értem.
Nyolc óra lehetett.

Kilencig már nem csináltam semmit csak álltam mozdulatlanul, a fejemet sem forgattam semerre, mint egy szög, olyan mereven álltam, lecsuktam a szemem, lecsuktam a tudatom, és vártam, vártam, hogy valami végre történjen.

Mindent kikapcsoltam, minden funkciót, minden érzékelést, csak az eső kopogását a sisakon, azt nem tudtam.
Mintha kárhozottat sújtó ütemes istenverés, fájó ürességben kongó törött lélekharang, vagy szíveket szaggató, ércesen csengő harsona hangja lett volna.
Éreztem, hogy megöl.
Megnyúz, kifiléz, feldarabol, ledarál.

Olyan hang ez, amit alig lehet elviselni.
Az állam befeszült, az arcom görcsbe rándult, a fogam csikorgott, miközben csukott szemmel, vigyázz állásban vártam az IFA-t.
Az körülbelül fél tíz után érkezett, a plató végéről a plató elejéhez dobtam a fegyverem, teljes erőből, és úgy szálltam fel a kocsira, mintha rögtön szét akarnám tépni a bennülőket.
De csak behúzódtam hátra, és hallgattam a többiek zúgolódását, hiszen ugyanannyit álltak, ugyanúgy az esőben, mint én. Bíró Zoli már bennült, ő mondta, hogy lerobbant az egyik IFA és emiatt az egész menetrend borult, ezért nem tudtak bennünket hamarabb összeszedni.
Dühös volt ő is.
Benn a századnál kaptunk kaját, és utána feküdtünk is le.
Előtte lezuhanyoztam, hogy átmelegedjek, de azt az érzést, hogy mindenem átázott, hogy mindenem csupa víz, még akkor is éreztem, mikor pizsamában az ágyamban feküdtem.
De aludni megint nem tudtam, olyan dühös voltam, hogy az ágyban fekve is ömlött rólam az izzadtság, a testem csatakos volt újra, összeszorított öklöm is iszamossá vált, csikorgó fogakkal, nyitott szemmel feküdtem. Csorgott a halántékomról a verejték, néha idegesen odakaptam, amikor az lett az érzésem, hogy újból egy kurva esőcsepp talált utat magának a sisak alatt, de már nincs sisak, nincs eső, csak remeg a testem és ver a víz.
De a kopogás az volt.
Egészen reggelig verte az agyam.

 

 

 

 

 

______________________________________________________________________________________

 

 

 

 

Centi_30.jpg247

 

 

 

 

Szeptember 15 Kedd

Rövid Ugrással délután Ferihegy 2-re tettek kampózni. Gyebi jött ma kutyásként, Szemit hozta magával. Alig küldték ki, így amikor engem berendeltek vagy épp mentem ki, mindig megálltam a kutyaház mellett és megdögönyöztem a kutyát. Épp ezzel foglalkoztam, amikor megjelent egy alak a kerítés túloldalán. Ez a része az épületnek már nagyon messze fekszik a fősodortól, az utasok, a taxisok, a hozzátartozók mind a bejárat környéki parkolókban állnak meg, ahhoz közel szállnak le a buszról, ide semmi okuk eljönni. Dolgozó se jár erre, szinte sosem láttam itt embert. Felemeltem a fejem és a pasi arcába néztem. Nagyon sokszor megtörtént ez kettőnkkel korábban, de most ez borzalmasan furcsán hatott.
Hori állt kinn, egy augusztusi leszerelő. Egy hónapja szerelt, még a búcsúbeszédjükön is jelen voltam.

- Szevasz Hori! - mondtam.

- Szevasz. - válaszolta. - Azt hittem Dollár Tibi az.

Nem. Én voltam az. Csak néztünk egymásra. Az egész jelenet nagyon groteszk lett. Ő meg akarta lepni a haverját, de velem találkozott. Nem csak a várt örömködés maradt el, hanem mi egyenesen nem szerettük egymást. Lehet, hogy vele önmagában nem lett volna bajom, de túlzottan jóban volt Medvével. Tulajdonképpen egyetlen nálam idősebb katonával sem volt jó a kapcsolatom, csak azzal, aki a korosztályos különbségekre nagy ívben szart. Hori nem ilyen volt, hanem igazi nagyhangú, tenyeres-talpas fafej. Hülyén mutatott civilben, kissé pocakos, szürke alak lett, aki szinte vágyakozva nézett befelé.

Az egyenruha érdekes dolog. A kimenő majdnem mindenkin hülyén áll. Nagyon jó alakú srácokon mutat jól. De a gyakorló ruha az valahogy mindenkiből egy fokkal jobb férfit csinál, mint amilyen valójában.
Nagyon sok nemzet egyenruhája olyan, hogy valahogy férfit csinál a pondróból is.

hori1.jpgHorin látszott régen is, hogy folyós zsír fedi, de csak most, civilben lett igazán malacfejű puhány.
Mintha alacsonyabb is lenne. Zavart lett, hogy nem baráttal futott most össze, a kerítés oszlopai mintha meg is vastagodtak volna, úgy választották szét az ő világát meg az enyémet, hogy éreztük, alig van kapcsolat. Az, hogy ismertük egymást és itt szolgált az semmi. És ahogy álltunk, egyre jobban éreztem, hogy én vagyok otthon itt benn, ő nem csak innen nézve idegen, ő ott is az, kinn. Máskülönben nem jött volna ide vissza. Kérdeztem is, mi van, nem ízlik civil élet?

- Csak erre jártam. - mondta, de belevörösödött.


Persze, akartam neki válaszolni, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal most, hogy nem mondják meg mit csinálj? Akartam éreztetni, hogy számomra nem létezik már az augusztusi Hori, akihez közöm volt még a múlt hónapban. Az már nem létezik.
Meg akartam kérdezni hogy mi van Hori, kiderült, hogy csak itt vagy öreg, kinn senki lettél?, de mikor egy lépést tett a kerítés felé, hogy jobban belásson, még Szemi is rámordult. És úgy éreztem, annyira fején találnám a szöget, hogy megsajnáltam. Én kimegyek majd oda, ahol ő él, de ő ide többet soha nem jöhet be.
Hátrább lépett, hogy Szemi ne morogjon, és megkérdezte ki a kutyás. A válaszom, hogy nem valami haver, még inkább lelombozta.
Mennem kell, mondtam, és otthagytam. Még néha visszanéztem, és végtelenül magányosnak, szerencsétlennek láttam. A vagány, magabiztos Butykó Hori egy kis ijedt, bizonytalan senki lett. Még tán egy kicsit érezni, éreztetni akarta a nagyságát, hogy ő, a civil összeröhög a még mindig katona haverjaival, de még előttem, kopasz előtt sem tudta feleleveníteni. Végtelenül szánni való volt ott a kerítés túloldalán, kizárva ebből az életből örökre.
Én nem hozom magam majd ilyen megalázó helyzetbe. Ha leszerelek, vissza se nézek többet. Véget vetek a katonaságnak, mihelyst elmentem innen. Nem nosztalgiázom majd, legfeljebb csak majd 25-26 év múlva, amikor már szinte felidézhetetlen távolba került.

 

Nem tudom, hogy ezek a gondolatok terelték-e el a figyelmem, vagy valami más, mindenesetre véletlenül felhoztam magammal a századhoz egy húszas tárat, tele lőszerrel. Nem is emlékszem, hogy a szolgálat leadásakor mit csináltam. A lőszert mindig a Küti osztja ki és ő is veszi vissza. De nem kerítünk túl nagy feneket ennek, sokszor csak odaadja a lőszerszekrény kulcsát és mi kiszolgáljuk magunkat.
Gondolom, ma ugyanígy lehetett, később mondták, hogy úgy adtam le a lőszertartó falapot, amiben hegyével lefelé kell beledugdosni a töltényt, hogy a nagy része hiányzott. Nem is érti senki, hogy csináltam.
Én se.

ak_tár.jpg

Feküdtem benn az ágyamban és olvastam. Hallottam, hogy valami szaladgálás, mozgás támadt a folyosón, de nem érdekelt. Aztán bejött Németh Gyuri, hogy Dvorszky, sorakozó van kinn, kifelé, és ez mindenkire vonatkozik. A többiek feltápászkodtak és kioldalogtak. Azt gondoltam, csak szopatnak, az egész egy színjáték és miattam játsszák el. Valahogy most ezt a kutyásokról feltételezni tudtam.
Tehát nem mozdultam.
Mondtam, Gyurinak, hogy hagyjon békén, és belemerültem az olvasásba újra. Kiabált, hisztizett, majd behívta az ügyeletest, aki elmagyarázta, hogy egy másodpercem van, már az egész század kinn áll, mindjárt jön Szadó őrnagy, mert kurva nagy baj van.
Végül kegyeskedtem lemászni és kinn sorba állni. Ekkor derült ki, hogy eltűnt egy tárnyi lőszer, mindenkinek ki kell hoznia a tártáskáját a raktárból szemlézni. Nem nyithattuk ki, csak amikor valamelyik tiszt előttünk állt és nézte.
A kopasz hadnagyok elemükben voltak, pattogtak, pattogtattak. Sorba álltunk a táskákkal a kezünkben, leléptették, akit leellenőriztek. Én unottan vártam a soromra, mintha ott se lettem volna. Akkor sem voltam jelen, amikor az én tártáskámból került elő a teli tár.

milstory_blogrepublik_eu.jpg(Képek forrása: milstory.blogrepublik.eu)

Szó nélkül hallgattam végig a kiabálást a folyosón, a fejmosást az őrnagy szobájában, tisztek gyűrűjében, válaszoltam amire kellett, de ők is látták, hogy nem érdekel. Nem értem miért, államrend elleni fegyveres akció kísérletét, futkosót emlegettek, de mindez nem hatolt el a tudatomig. Olvasni akartam és aludni. Meg se ijedtem. Talán ezért is nem lett nagyobb baj belőle. Fogalmam sincs, hogyan tudtam felhozni, semmire nem emlékszem.
Nagyon sok idő elment ezzel, bőven éjfél után rendeltek a többieknek takarodót, mi a tisztekkel fél kettőkor váltunk el egymástól. Mindegyik beszédet intézett hozzám, az őrnagy, a százados, Szilasi, de még a két kopasz hadnagy is. Ezt viseltem nehezen. Igazából akkor eszméltem.
Amikor a kopasz hadnagyok cseszegettek.
Úgy éreztem, ehhez nekik nincs joguk.
Régebben vagyok a reptéren, jóval többet tudok róla, mint ők, oké hibáztam, de hogy ők papoljanak nekem arról, hogy mit lehet, mit nem, az sok.
Azt nem fogja bevenni a gyomrom.
Ekkor sem szóltam, ugyanúgy viselkedtem, mint előtte, egykedvűen, de belém szúródott egy tüske. Nem fogom tudni így elfogadni ezeket. Sok bajom lesz még velük.
És ez nyugtalanított egész éjjel. Az, hogy nagyon durva hibát vétettem, és azt sem tudom még, lesz-e ennek valami következménye, az eszembe sem jutott.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg285

 

 

 

 

Augusztus 8  Szombat

Megint Rövid Ugrás. A második. Ezekből a rövid ugrásokból sokat nem lehet bírni, ezért én mindig számolom, hogy hol is tartok, persze egy-egy hosszabb pihenőnél mindig újrakezdődik, de az ember nagyjából meg tudja jósolni, mikorra fog tetszhalott állapotba kerülni.

Délelőtt F1-en az egyik szünetben beszélgettünk benn többekkel és elmeséltem mit tapasztaltam tegnap a bogárral. Boda az augusztusi leszerelő a kutügy helyettes, ő állította ma össze a szolgálatot, nagyot röhögött, mondván, hogy nincs olyan hülye, aki itt a reptéren piszkálni kezdene bármilyen rovart. Ki tudja mik ezek, honnan jöttek ide, mérges-e meg ilyenek, nem jó ezeket kitapasztalni. De ha már megtörtént csinálhatnék róla skiccet, hogy mások is megtanulják, mit kell elkerülni, vagy azonnal eltaposni.

– Amúgy voltál már líbiai gép mellett?

– Hát csak egyszer régebben. – válaszolom.

– Na, akkor ma Téged teszlek oda, nézd csak meg! – nevetgélt, egyáltalán semmi jót nem sejtetve. Kérdeztem, hogy miért, mi lesz, de csak vihorászott.

frida_kahlo_ii_by_freyjaskadi-d4fnxp4.jpgAmikor szállt le a LibianAir, már kinn is találtam magam a betonon. Bekísérték elém és rettegve figyeltem az ajtót, olyan érzésem volt valami Alien ront ki onnan majd, még a fegyvert is a hónom alá húztam, hogy kéznél legyen.

De amikor egy csinos, rozsdabarna bőrű, fekete hajú, enyhén bajuszos stewardess lépett ki, megnyugodtam. Bajszos? Na és? Nem megszokott látvány az igaz, ilyet én is most látok először, de szerintem nem olyan erősek a csáprágói és gyengébb a mérge, mint a tegnapi dolognak.

Boda durván egy hét múlva leszerel, nyilván kedvtelésből ijesztget mindenkit, nem lesz itt semmi.

Kiszálltak az utasok, elvitte őket a busz az előtér felé, ekkor nyitották ki a csomagosok a raktér ajtaját. Fura volt, de nem tudatosult, hogy arabok jöttek kipakolni, mindegyiken burnusz, illetve turbán volt és a szájuk előtt kendő. De LRI-s egyenruhában dolgoztak.
Akkor helyiek.
Vagyis magyarok, nem arabok.

(F.K.)

Amikor kinyílt a raktér, megértettem mindent. Az iráni géphez hasonló mennyiségben özönlöttek ki legyek, és elkezdtek birtokba venni minket. A mi legyeinknél karcsúbb, laposabb és talán kicsit hosszabb példányok bámulatos gyorsasággal repültek, de amúgy lusta népség volt, gyors reflexekkel. A lehető legegyenesebb pályán, minden felesleges kanyartól mentesen csapódnak az ember arcára, fülébe, orrába. Az arcról, fülből el lehet hessegetni, de itt se törik magukat nagy meneküléssel, annyit tesznek, hogy a legutolsó pillanatban felröppennek és a lehető legkisebb kört leírva csattannak vissza.

Még be se fejeztem a mozdulatot, már ugyanott terpesztenek. Nem sokat mászkálnak, de valahogy olyan érdes a lábuk, hogy egyáltalán nem jó érzés. Elkapni őket viszont lehetetlen. Egyetlen módja van, hogyha bemászik az ember orrába. Azt is elég lendületesen teszi, nem lehet előle hátrahőkölni, nem védheti az ember hessegetéssel, mert kis kerülővel, de máris benn van.

légy21.jpgNem tudom meddig mászna, meg miért, de hisztérikusan húzgáltam ki, és ha már megvolt, gyűrtem össze kis csomóba. Jóval keményebb, mint a nálunk használatos piaci légy, és azt is meg kell tanulni, hogy mennyire kell összegyűrni. Mert az első néhány, amiről azt gondoltam, kinyírtam, ledobva a betonra egy darabig még kis galacsin, de aztán apró remegésekkel alakot ölt, mintha tojásból bújna ki, először a feje bukkan ki, majd néhány lába, aztán visszanyeri az alakját a teste, kiegyenesedik a szárnya, zümmögve felpörgeti a rotorokat és újra támad.
Akkor lehet biztos az ember a dolgában, ha a gyűrögetés közben minimum két darabra morzsolja.

Értem a csomagosokat, de mondjuk az egyik pilótát nem nagyon.
Hófehér egyenruhában lépdel le, bebalzsamozott hátrafésült hajára épp most tette fel a fehér alapon kék csíkkal szegélyezett tányérsapkát, barna bőrével, lassú lépteivel, divatmodellnek tűnne, ha nem lógna kifele az egyik orrlyukából egy ilyen légy, békésen, semmitől nem zavarva. A légiutas kísérők már elmentek, de szörnyű gyanúm támad, lehet, hogy nem is bajszos volt?

süti beállítások módosítása