8

1988. május 11.szerda

 
Ma nem tettek semmiféle szolgálatba, de ebben mintha lenne valami szándékos, mert elég sok leszerelő maradt a laktanyában. Hogy ne legyünk szem előtt, bezárkóztunk a klubba és rexeztünk.
Egyedül nem mertem volna lejönni, élesen él bennem a múltkori szellemjárás. Ijedten kaptam fel a fejem így is mindig, ha valaki kilökte a golyót az asztalról, vagy eltekerte a rádió hullámsávját.
Senkinek nem mertem elmesélni, mert én is hülyének nézném azt, aki szellemekről szóló mesével traktálna, azt mondanám, hogy be volt rúgva, és mostanában én is nehezen tudnék védekezni ez ellen a vád ellen, mert az elmúlt időben jószerivel minden nap be voltam. Nem tudom, hogy mázlim volt-e, vagy kifejezetten rosszabbul éltem volna meg, ha részeg vagy másnapos vagyok aznap. Mert lehet, hogy viccesen fogom fel, lehet, hogy halálra rémülök, vagy lehet, hogy az egészet észre sem veszem, ha részeg vagyok, miközben kísértetek járnak körülöttem. Mindenesetre, amint úgy nézett ki, hogy szedelődzködik a társaság, elsők közt igyekeztem kifelé a teremből.


Nagyon jó idő volt ma, a tisztek is érezték, hogy ez már igazi nyár, és 3 óra körül gyakorlatilag valahogy mindegyik hazahúzott. Ekkor szállingóztunk ki a klubból. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy menjünk focizni hátra, a laktanya mögé. A kopaszokkal az ügyeletesek kitakaríttattak egy egész nagy placcot, a szemfülesek néha már le-lejárogattak a rúgni a port.
Felvettük a fehér trikót, fehér zoknit, fehér tornacsukát, meg az egyenkék rövidnadrágot, amit még a reggeli tornákhoz kaptunk a kiképzés elején, de mivel itt Ferihegyen nincs torna, meglehetősen újszerű volt mindegyikünké. Én azt hiszem, a kiképzés óta most vettem fel először ezt az együttest. Alex-szel röhögtünk egymáson, én se láttam sose őt ebben a cuccban.
Miközben öltöztünk Bíró Zoli megemlítette, hogy kilóghatnánk a Sarokházba inni valamit. Ez a terv futótűzként terjedt, nem volt ellenvetés. Lenn összetorlódtunk Bense előtt a csapatügyeletesi irodánál, Bíró engedélyt kért, hogy kimehessünk hátra focizni.


– És a labda? – kérdezte Bense felvont szemöldökkel.

Értetlenkedve néztünk egymásra.

– Labda? Milyen labda?

Nagy Feró hirtelen a homlokára csapott, és felszaladt a századhoz a labdáért.
Mikor visszaért, Bense intett, hogy mehetünk, aztán  még utánunk szólt.

– Aztán csak ésszel... khmm... focizzanak.

42

1988. április 7.   csütörtök

Iszonyú másnapos vagyok megint, utálom ezt az állapotot, soha többet nem rúgok be.
Soha többet.

Még tart a szabadnapom, délelőtt csak feküdtem, mint egy darab fa, aztán délután lementem a konditerembe. Álltam egy darabig a súlyzók közt és már a gondolattól, hogy bármelyiket megemeljem hányingerem lett.
Inkább visszakacsáztam a körletbe és feküdtem tovább.

Kezdem hanyagolni a gyúrást.
Úgy általában véve is, nem csak most. Amióta nem nagyon basztat senki, nem kérdőjeleződik meg a korom, a pozícióm, amióta az öregek, akik régen nem kedveltek, vagy akik szopatni akartak, szép sorjában leszereltek, azóta nem is nagyon foglalkozom az erősítéssel. Persze megakasztotta a folyamatot a sorozatos betegeskedésem, meg a mandulaműtét is, de mióta visszajöttem, igyekeztem olyan sokszor lemenni a konditerembe, amilyen sokszor csak tudtam.
De ahhoz, hogy ne tudjak lemenni, elég volt, hogy nem volt kedvem, vagy, hogy valami klassz beszélgetés alakult ki a körletben. Ebből az következik, hogy régen az önbecsülésemhez kellett, hogy erősnek, következésképp érinthetetlennek érezzem magam. Manapság, leszerelőként, nem kérdőjelezi meg senki a pozícióm.
Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy folyamatosan konfrontálódtam kopaszon mindenkivel, nem tudom. Lehet, hogy ez a természet rendje, és így is, úgy is ebbe a kegyelmi állapotba kerültem volna.
Minden korosztály fiatalabb nálam, akivel öregként kellett, megküzdöttem, ilyen például Herold, de mióta megműtöttek, nincs köztünk feszülés. Ha ő van kutató ügyeletes helyettesi szolgálatban már nem basztat, nem szopat, és mondania sem kell, ha be vagyok osztva a szolgálatba, szólni sem nagyon kell, kimegyek.

Nem beszélünk, csak annyi történik, hogy a szolgálat megkezdésekor mutatja a szolgálatos könyvet, benne áll, hogy nyolctól tizenegyig Beton 1, utána egytől kettőig Előtér 2.
Ezek után önműködően megyek ki.
Ő úgy ír be a könyvbe, hogy látom, nem akar szopatni, sőt kifejezetten figyelembe veszi a koromat, én még nem nehezítem a dolgát azzal, hogy kekeckedem, hogy az előtérre kopaszokat szokás tenni. Ha kikerülök oda egy-egy órára, látom, hogy nem ellenem irányul, hanem hogy a kopaszokat is pihentetni tudják.
Heroldnak már nem én vagyok a gondja.
Felváltott az utánam jövő korosztály.
Vannak ifjú titánok, olyanok, mint amilyen én voltam, akik nem férnek a bőrükbe, akik kikelnek az ellen, hogy azért álljanak kinn többet, mert az öregek kevesebbet állnak.
Most innen nézve mulatságos az erőfeszítésük, hogy a fennálló rendet megdöntsék, látom, hogy mennyire komolyan veszik, mennyire meghatározza az életük, mennyire ez az önértékelésük alapja.
Mulattató.
Innen nézve, leszerelőként.
Majdhogynem kívülállóként.
Látom, hogy ez nekik véresen komoly, és tudom, hogy az. Csakis innen nézve mulatságos. Tudom, hogy amikor benne voltam én is vérig menően komolyan gondoltam. Szinte meghalni is kész lettem volna a vélt igazamért. Legalábbis a futkosót simán bevállaltam volna. Most látom, hogy milyen fontos lépés ez, mennyire lényeges az önkép, énkép kialakításához, hogy az ember ne hagyja magát. Hogy valakivé, tényezővé váljon. Akár a folyamatos ellenállással is.
És azt is látom, hogy az idő mindent megold. Ahogy engem is, őket is felváltja majd az őket követő fiatal, még betöretlen korosztály, ők is öregek lesznek, túl a csatákon, túl a harcokon. Olyan belenyugvással mennek majd szolgálatba ahogy én, azt fogják érezni amit én, hogy nem sokáig kell ezt megtegyem, már nem hát rám a katonaság, mert már vége, negyvenkét nap.
42.
Semmiség.

És hálát adok sorsnak, hogy már itt tartok, és most kicsit még is sajnáltam a fiatalabb korosztályt, mert az az érzés, hogy a katonaság örökké tart, az borzalmas.
Amikor már hónapok óta katona az ember és még ugyanannyi hónapja vagy még több van hátra, akkor úgy tűnik sose lesz vége. Ha sose lesz vége, akkor az embernek ebben az állandóságban muszáj egy számára is elfogadható pozíciót megszerezni.
Ez kell a túléléshez.
Mert e nélkül úgy látszik, hogy örökké tart a katonaság.
Hogy az az élet.

De az élet nem ez.
Az élet odakinn van.
Én már tudom.
Olyan ez, mint valami bizarr vesszőfutás, ahol nincs igazi verseny, senki nem előzi be a másikat. Aki előbb indult, előbb ér célba. A sportpálya kerítése mögött zajlik az élet, én már eléggé megközelítettem a kerítést, néha át is láttam felette, de aki mögöttem fut, félpályánál halad, az még a kerítést se látta soha.
A legendákban létezik, negyedévente átlépi a kapuját egy-egy csoport, de onnan soha nem térnek vissza, az itt benn élőknek ők meghalnak.
Aki mégis visszatér az megtörve jelenik meg, aki visszatér az kinn is itt él, de az paradoxon, kinn nem lehet itt élni. Kinn a kinti élet van, a valódi élet.
Butykó Hori is visszatért, de csak sima kísértet volt, akkor is sajnáltam, de most sajnálom igazán.
Én nagyon várom, hogy ez az élet véget érjen és elkezdődjék a valódi.
Hori valószínűleg rettegett, hogy véget ér ez itt, és nem is tudott mit csinálni magával kinn. Hogy én mit fogok kezdeni, nem tudom, de tudni fogom, hogy az az élet, nem ez.

Sajnálom a kopaszokat, nagyon sok idő, míg elhozza a megvilágosodást az öregség. Sajnáltam Heroldot is, akinek még hosszú küzdelmek sorozata lesz az élet, nem lehet mindenkit betörni, és ha netán sikerül is valakit mégis, rögtön ott az újabb kihívó.
Örök körforgás ez, de szerencsére engem kisodort már a szélére, lassulok, nemsokára kivet magából. De most ott az ágyon fekve tényleg éreztem a körforgást, nem is bírtam sokáig, a kezem a szám éle szorítva szaladtam ki megint hányni.

139

1988. január 1. péntek

Reggel azt hittem, szétmegy a fejem.
Csak beteg lettem.
Ezek szerint van némi látnoki képességem.
Remegő térdekkel támolyogtam ki a mosdóba.
Ekkor láttam, hogy sokan megbetegedtek.

Az ébresztőt sem erőltette senki, sőt azt hallottam, hogy az első századtól, az útlevélkezelőktől tegnap levezényelt, sorállományú csapat ügyeletes tisztet is valamelyik körletben ápolják. Gondolom nem nagyon nézte meg ezért ő sem, hogy vajon milyen okból törtünk össze jó néhány széket.
B. Kozma reggel szolgálatba ment, elképzelésem sincs, hogyan csinálta és milyen állapotban lehetett, amikor elment. Áldottam magam, amiért olyan pontos megérzésem volt tegnap, hogy meglátogattam a dokit. Fájt a fejem, hányingerem volt, kivert a víz, de egyúttal éreztem, hogy ki vagyok száradva. A mosdóban tört rám olyan szédülés, hogy a körlet felé, a folyosó egyik falától a másikig csapódtam, az alegység ügyeletes valamit mondani akart, de aztán ijedten állt félre, ahogy leolvasta a fejemről, hogy mindjárt hányok. Csak a kezével tudott a mosdó felé bökni, ebben benne volt, hogy miért nem oda megyek vissza, de erre nem tudtam volna választ adni.
Hacsak azt nem, hogy fekve szeretném.

Berobbantam a körletbe, lezuhantam az ágyamra és hangosan öklendezni kezdtem. Az alegység ügyeletes helyettese szaladt be egy vödörrel, amit azonnal igénybe vettem.

Nincs nagy gyakorlatom, de így nagyon kényelmes.

Ezt is jól csináltam, sokkal szarabb guggolni a WC kagyló előtt. Az AEGÜ helyettese kicsit türelmetlenkedett, mintha vezényeltem volna, mutattam neki fel sem emelve a fejem, hogy nyugi, még csinálom.

Aztán amikor ment volna ki a produktummal utána szóltam, hogy hozza majd vissza a vödröt, és hívjon orvost.
Ha az nem tud sietni, akkor papot.
Úgy éreztem, egyre szarabbul vagyok. Nyafogtam egész délelőtt, aztán tényleg valaki felhívta a dokit. Az azt mondta, hogy nincs az az Isten, hogy ma bejöjjön, de ha nagy a gáz, akkor vitessenek el Adyligetre, az ottani gyengélkedőre. Én üdvözöltem ezt az ötletet, és délután kettő körül kimenőbe öltözve terültem el a tiszti Latvia hátsó ülésén és reménykedtem, hogy ez a betegség kitart, mire oda érünk.


Emiatt nem kellett aggódnom, a kocsi úgy összerázott, hogy simán bizonyítani tudtam a köztudatban, hogy tényleg beteg vagyok, ugyanis az adyligeti kapuszolgálat előtt, a bódé mellé görnyedtem okádni, majd ugyanezt a bizonyítási eljárást folytattam a gyengusz előtt és fenn az orvos szobájában is, egy szemetesbe.

Az orvoson láttam, hogy messziről kiszagolja, mi a bajom, de, hogy azt érzi-e jobban, ami a saját szájából jön, vagy az én kipárolgásom, nem tudtam felmérni.
Illetve, ahogy nekem ugrott, hogy mennyire elege van, az arra engedett következtetni, hogy inkább a saját állapotát kérte rajtam számon. Kiabált, hogy mennyire unja a sok szimuláns másnapost meg az összes idiótát, de szerintem bennem látta, hogy emellett biztos, hogy beteg is vagyok.
Egy kopasz ápoló srácnak átadott, hogy vigyen valamelyik szobába, ne is lásson. Ez az én akaratommal is egyező végkifejlet, kérdeztem is az ápolót, hogy lehet-e, hogy holnap délig békén hagynak?
Ne aggódjak, vetette oda, itt aztán nem fognak meggyógyítani.

Majd szó nélkül faképnél hagyott a kopasz állatja, alig tudtam utána kiáltani, hogy kajánál azért ébresszen fel.

Na, egy ideig nyugtom van.
A gyomromban nincs semmi, a szédülés is elmúlni látszott, jöhet az alvás.
Amúgy ez az adyligeti gyengélkedő iszonyú hely, egy igazi hullaház!
Lelakott, kopott, régies, hideg, büdös és tényleg nem lehet erről elhinni, hogy itt bárki erőre kap.