42

1988. április 7.   csütörtök

Iszonyú másnapos vagyok megint, utálom ezt az állapotot, soha többet nem rúgok be.
Soha többet.

Még tart a szabadnapom, délelőtt csak feküdtem, mint egy darab fa, aztán délután lementem a konditerembe. Álltam egy darabig a súlyzók közt és már a gondolattól, hogy bármelyiket megemeljem hányingerem lett.
Inkább visszakacsáztam a körletbe és feküdtem tovább.

Kezdem hanyagolni a gyúrást.
Úgy általában véve is, nem csak most. Amióta nem nagyon basztat senki, nem kérdőjeleződik meg a korom, a pozícióm, amióta az öregek, akik régen nem kedveltek, vagy akik szopatni akartak, szép sorjában leszereltek, azóta nem is nagyon foglalkozom az erősítéssel. Persze megakasztotta a folyamatot a sorozatos betegeskedésem, meg a mandulaműtét is, de mióta visszajöttem, igyekeztem olyan sokszor lemenni a konditerembe, amilyen sokszor csak tudtam.
De ahhoz, hogy ne tudjak lemenni, elég volt, hogy nem volt kedvem, vagy, hogy valami klassz beszélgetés alakult ki a körletben. Ebből az következik, hogy régen az önbecsülésemhez kellett, hogy erősnek, következésképp érinthetetlennek érezzem magam. Manapság, leszerelőként, nem kérdőjelezi meg senki a pozícióm.
Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy folyamatosan konfrontálódtam kopaszon mindenkivel, nem tudom. Lehet, hogy ez a természet rendje, és így is, úgy is ebbe a kegyelmi állapotba kerültem volna.
Minden korosztály fiatalabb nálam, akivel öregként kellett, megküzdöttem, ilyen például Herold, de mióta megműtöttek, nincs köztünk feszülés. Ha ő van kutató ügyeletes helyettesi szolgálatban már nem basztat, nem szopat, és mondania sem kell, ha be vagyok osztva a szolgálatba, szólni sem nagyon kell, kimegyek.

Nem beszélünk, csak annyi történik, hogy a szolgálat megkezdésekor mutatja a szolgálatos könyvet, benne áll, hogy nyolctól tizenegyig Beton 1, utána egytől kettőig Előtér 2.
Ezek után önműködően megyek ki.
Ő úgy ír be a könyvbe, hogy látom, nem akar szopatni, sőt kifejezetten figyelembe veszi a koromat, én még nem nehezítem a dolgát azzal, hogy kekeckedem, hogy az előtérre kopaszokat szokás tenni. Ha kikerülök oda egy-egy órára, látom, hogy nem ellenem irányul, hanem hogy a kopaszokat is pihentetni tudják.
Heroldnak már nem én vagyok a gondja.
Felváltott az utánam jövő korosztály.
Vannak ifjú titánok, olyanok, mint amilyen én voltam, akik nem férnek a bőrükbe, akik kikelnek az ellen, hogy azért álljanak kinn többet, mert az öregek kevesebbet állnak.
Most innen nézve mulatságos az erőfeszítésük, hogy a fennálló rendet megdöntsék, látom, hogy mennyire komolyan veszik, mennyire meghatározza az életük, mennyire ez az önértékelésük alapja.
Mulattató.
Innen nézve, leszerelőként.
Majdhogynem kívülállóként.
Látom, hogy ez nekik véresen komoly, és tudom, hogy az. Csakis innen nézve mulatságos. Tudom, hogy amikor benne voltam én is vérig menően komolyan gondoltam. Szinte meghalni is kész lettem volna a vélt igazamért. Legalábbis a futkosót simán bevállaltam volna. Most látom, hogy milyen fontos lépés ez, mennyire lényeges az önkép, énkép kialakításához, hogy az ember ne hagyja magát. Hogy valakivé, tényezővé váljon. Akár a folyamatos ellenállással is.
És azt is látom, hogy az idő mindent megold. Ahogy engem is, őket is felváltja majd az őket követő fiatal, még betöretlen korosztály, ők is öregek lesznek, túl a csatákon, túl a harcokon. Olyan belenyugvással mennek majd szolgálatba ahogy én, azt fogják érezni amit én, hogy nem sokáig kell ezt megtegyem, már nem hát rám a katonaság, mert már vége, negyvenkét nap.
42.
Semmiség.

És hálát adok sorsnak, hogy már itt tartok, és most kicsit még is sajnáltam a fiatalabb korosztályt, mert az az érzés, hogy a katonaság örökké tart, az borzalmas.
Amikor már hónapok óta katona az ember és még ugyanannyi hónapja vagy még több van hátra, akkor úgy tűnik sose lesz vége. Ha sose lesz vége, akkor az embernek ebben az állandóságban muszáj egy számára is elfogadható pozíciót megszerezni.
Ez kell a túléléshez.
Mert e nélkül úgy látszik, hogy örökké tart a katonaság.
Hogy az az élet.

De az élet nem ez.
Az élet odakinn van.
Én már tudom.
Olyan ez, mint valami bizarr vesszőfutás, ahol nincs igazi verseny, senki nem előzi be a másikat. Aki előbb indult, előbb ér célba. A sportpálya kerítése mögött zajlik az élet, én már eléggé megközelítettem a kerítést, néha át is láttam felette, de aki mögöttem fut, félpályánál halad, az még a kerítést se látta soha.
A legendákban létezik, negyedévente átlépi a kapuját egy-egy csoport, de onnan soha nem térnek vissza, az itt benn élőknek ők meghalnak.
Aki mégis visszatér az megtörve jelenik meg, aki visszatér az kinn is itt él, de az paradoxon, kinn nem lehet itt élni. Kinn a kinti élet van, a valódi élet.
Butykó Hori is visszatért, de csak sima kísértet volt, akkor is sajnáltam, de most sajnálom igazán.
Én nagyon várom, hogy ez az élet véget érjen és elkezdődjék a valódi.
Hori valószínűleg rettegett, hogy véget ér ez itt, és nem is tudott mit csinálni magával kinn. Hogy én mit fogok kezdeni, nem tudom, de tudni fogom, hogy az az élet, nem ez.

Sajnálom a kopaszokat, nagyon sok idő, míg elhozza a megvilágosodást az öregség. Sajnáltam Heroldot is, akinek még hosszú küzdelmek sorozata lesz az élet, nem lehet mindenkit betörni, és ha netán sikerül is valakit mégis, rögtön ott az újabb kihívó.
Örök körforgás ez, de szerencsére engem kisodort már a szélére, lassulok, nemsokára kivet magából. De most ott az ágyon fekve tényleg éreztem a körforgást, nem is bírtam sokáig, a kezem a szám éle szorítva szaladtam ki megint hányni.

124

1988. január 16. szombat

A lázam ma sem enyhül, gyenge vagyok, a kezem is alig bírom emelni. Az ebéd után a család többi tagja délutáni pihenésbe kezdett, Apu meg beült mellém beszélgetni.

Érzi ő, hogy valahogy nem stimmelek benn a laktanyában, de mivel erről már szinte sose beszélek itthon, nem tud róla semmit.
Most nagyon sok mindent elmondok neki.
Gyenge vagyok és nincs ahhoz erőm, hogy alakoskodjak.

Elmondom, hogy igazából nem vagyok jó katona.
Sőt! Borzalmasan rossz katona vagyok.
Úgy látszik, hogy nem bírom, ha fegyelmezni akarnak, és nem bírom az olyan jellegű kötöttséget, ami a seregre jellemző. Beszélek a Rövid Ugrás természetéről, a fáradtságról, ami kíséri, beszélek a fegyverem elhagyásának körülményeiről, hogy miért éreztem szükségesnek az ezért kapott laktanyafogság alatt kiszökni.
Aztán beszéltem arról is, hogy olyan sok dolgot látok értelmetlennek, hogy nem tudok másként reagálni, csak hogy ellenállok. Ez viszont folyamatos konfliktust jelent a tisztekkel.
És ugyan azt tényleg nem bírom, ha szabályok szorítanak, de az ellenállásomból fakadó büntetést, a kedvezmények megvonását, azt hogy hetekig nem jövök haza, és felmerül, hogy ez akár hónapokig így maradhat, azt bírom.

Ha nagyon fel akarnám tupírozni, azt mondanám, hogy az igazságtalanságot nem bírom, az ezért elszenvedett mártíromságot viszont igen.

Apu nem lett lelkes, nem üdvözölte bennem a forradalmárt.
Elmondta, hogy az igazságért küzdeni szép cselekedet, és tiszteli bennem az akaratot, tetszik is neki az az állhatatosság amivel ezt művelem, ahogy erről beszélek.
De minden küzdelemnek kell legyen célja.
És hogy vajon én minden cselekedetemben tudom-e a célt? Mert ő úgy látja, hogy néha a lázadásom magáról a lázadásról szól, nem visz előre, sőt nagyot ronthat a helyzetemen. Azt nem tudja, hogy a Rövid Ugrás ellen hogyan lehet védekezni, hogy az lázadás legyen, de ne büntetést, hanem a szolgálat emberibb kialakítását vonja maga után, viszont biztos benne, hogy a hanyagság, a szabályok szándékos figyelmen kívül hagyása nem ellenállás, hanem hülyeség.
Ebben senki nem fogja a nemes szándékot látni, ha büntetni akarnak csak azt nézik milyen súllyal szegtem meg őket. És a futkosót nem érdemes semmiért megkockáztatni, mert a lázadásomnak országos hírverése nem lesz, nem váltom meg vele a katonaságot, nem lesz jobb a sorstársaimnak az én magam vállalta mártír szerep miatt, egyszerűen csak csöndben megposhadok majd egy kemény börtönben és teljesen lerontom az életem.
Tudja, hogy nem lehet pontos képe arról, mit élek át, mit élek meg, de azt az egyet biztosan tudja, hogy a nagy része már mögöttem van, pár hónap és szabad leszek, egy kicsit jobban gondoljam át, ha tehetem, hogy mit vállalok be és mit kockáztatok.
De ne csodálkozzak majd azért nagyon, ha azok a dolgok, amik ellen benn a seregben lázadozom, azok kinn is léteznek.
Sőt.
Kinn léteznek igazán.

– És te lázadsz? – kérdeztem provokatívan, mert minden szava igaz volt és jött a reflex, hogy ostobán lázadok Apám ellen is.

De Apám nem folytatott harcot ellenem.

– Nézd fiam, mondta, ha az embernek gyereke születik, nem kezd öngyilkos akciókba. A megélhetés is van akkora harc, amekkora bőven elég, van annyi konfrontáció, csata, amennyit az ember egymaga megvívhat. De ha nem hal meg benne a forradalmár, akkor annak találhat terepet. Változást, azonos célok elérésében érdekelt emberek sokasága tud hozni, de legalábbis elősegíteni. Ilyen sokaság például az Újpalotaiak Baráti Köre.

És elmeséli, hogy azért lépett be az alapítással szinte egy időben tagként ebbe a körbe (UBK), mert úgy látja, ez a módja. Úgy gondolja, hogy nagyon sok kulturális program kell. Vita kell, szólásszabadság kell, fórumok, beszélgetések kellenek.
Rengeteg sokszínűségre éhes, kulturális ismeretekkel rendelkező ember kell, és nem kell őket semmiről meggyőzni, hanem a tények ismerete után bennük merülnek majd fel a kérdések.

Ha nagy tömegeket sikerül megmozgatni a programokkal, akkor megkerülhetetlen tényező lesz egy ilyen egyesület, nyomást tud majd gyakorolni. Változást tud indukálni, nem a maga számára, hanem a közjó érdekében.
Ez a jól cselekvő lázadás, így kell harcolni.

És ekkor én megértem Apámat.
Apámat, akit évek óta elfoglalt, de magának való embernek láttam, akinek a dolgai sose érdekeltek nagyon.
Illetve azok nem, amivel a harcát vívta.
A közös könyvolvasmányaink, a konyhai jegyzettömbre írt idézetei, és az arról szóló családi beszélgetések, a kocsim szerelése közben adott örök érvényű szerelési és életvezetési tanácsai miatt mindig érdekelt Apám.
De az, ami neki nehézséget okoz, vagy amiben ő kiteljesedik, az nem.
Most úgy éreztem önzőn szívom el belőle azt, ami nekem hasznomra válik, rá nem figyelve.

Most értem meg, hogy miért akart az UBK-s rendezvényekre elvinni, és most értem mit is kaptam tőle, amikor például valóban elmentem vele általuk szervezett filmklubokba.

Most értem meg, hogy a japán filmeket bemutató sorozat, a Hét szamuráj, a Harakiri, a Vihar kapujában, Dodeskaden, a Kopár sziget, hogy indított el engem a gondolkodás és a kérdés feltevésének útján, és hogy eddig azt hittem, ezt a japán filmeknek köszönhetem, de nem, ezt Apámnak kell megköszönnöm.

Megértettem milyen embert akart belőlem és megijedtem, hogy ez az ember milyen gyorsan tűnt el, halt meg itt benn a katonaságnál, és milyen gyorsan lett belőle egy csőlátó barom.

Elmondta még, hogy szerinte a tájékozatlanság ellen kell küzdeni, hogy az emberek ne gondolják, hogy el kell fogadni egy istenként tisztelt pártvezető, és a körülötte csüngő tehetségtelenek önkényeskedését, hanem jogos és megkérdőjelezhetetlen eszközökkel kell javítani a társadalom helyzetén. Ez az ő harca, az ő eszközeivel.

Hirtelen kivert a víz úgy elszégyelltem magam, Apám szólt, hogy jól van, pihenj, gyógyulj, látom hogy nem vagy jól, és miközben felegyenesedett, megszorította a vállam.

Miután kiment hosszan feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, hányszor voltam igazságtalan vele, amikor későn jött haza, és fojtottam bele a szót, valami engem érdeklő dolog miatt, amikor az elvégzett UBK-s feladatait mesélte volna.

Felkeltem és megkerestem azt a Toronyhírt, (UBK hivatalos lap) amiben megjelent egy verse. Magam elé vettem és életemben először elolvastam ezt a verset, ahogy kell, hogy értsem, mit akart mondani.

Aztán hosszan feküdtem nyitott szemmel és vert a víz, és rázott a láz.

Péterfi Ferenc, UBK alapító tag által írt nekrológ, Apámról.
 

("Az újpalotai lakótelepen 1984-ben alakult meg az 1945 utáni időszak első kerületi civil szervezete, az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület."
"A rendszerváltásig kemény harcot vívott a véleménynyilvánítás szabadságáért.")

188

November 13. Péntek

Péntek 13. Vajon mit tartogat nekem ez ma?

B. Kozmának nem lett semmi baja a tegnapelőtti botrányából, a késést elnézték neki, a szekrényajtó meg egy baleset miatt tört darabokra, mikor B. K.  Zs megbotlott, nekiesett, olyannyira, hogy még az ing is leszakadt róla.
A váll-lapok is méterekre repültek, akkora baleset volt.

Ezt nem lehet büntetni, sőt néhány nap betegszabadságot helyeztek neki kilátásba. Ő csak azt kérte, hagyják békén, de inkább büntessék meg, fokozzák le.

De azt nem lehet, itt a népnek még jogai is vannak, balesetet nem büntetnek, csak igazi kihágásokat, ilyet most nem látnak.

Szadó őrnagy irodájának nyitott ajtaján szűrődött ki, hogy azért az ilyen balesetek se legyenek többet.
– Megértette B. Kozma tizedes? Ne... ne mondjon semmit, kussoljon! Ki ne mondja, amit gondol, nem kérdezte senki, megértette B. Kozma tizedes? Menjen, tanulja csak meg a rajparancsnok jogait, kötelességeit. Magának itt nem csak jogai vannak, de kötelességei is.

Délelőtt csak mi ketten voltunk a körletben, megint nyugtatgatnom kellett B. K-t, bár most dühkitörés nem volt várható, csak zsörtölődött, és azt magyaráztam neki, hogy nem éri meg nagy marhaságot csinálni, kockáztatni éveket futkosón ilyen apró hülyeségek miatt.

Jó, éreztem, hogy nem vagyok valami hiteles, B. K. Zs. is felfedezte.

– Te ugatsz, baszdmeg? Elhagytad a géppisztolyod, te állat! Ne papolj mit érdemes, mit nem! Én az apám ellen küzdök, ha nem tudok másképp, hát futkosón. Te mi ellen küzdesz, Dvorszky? Amikor elhagytad a fegyvert lázadó voltál vagy fasz?

– Hát... Lázadó?

– Faszt voltál lázadó, egy igazi barom voltál. Na? És tegnap? Mit csináltál tegnap? Sört ciháztál. Ezért megéri kockáztatni?

– Nem tudom. – tűnődtem el én is. – Nem is szeretem a sört.

– Na, megéri?

Tényleg ezen sose gondolkodtam, minden bukásomat és minden büntetést szükséges rossznak nyilvánítottam, a katonaság törvényszerű velejárójának, az fel sem merült, hogy megéri-e.
Vagy hogy elkerülhetőek lennének-e, ha visszafogom magam. A büntetéseknek a legkisebb nevelő hatása nem volt. Talán mert nem büntettek meg igazán sosem.
Így minden bukással, és minden azt követő nevetségesen erélytelen büntetéssel messzebb és messzebb kerülök a futkosótól, illetve attól az érzéstől, hogy én valaha oda kerülhetek.
És ez nem valami komoly visszatartó erő.

De valamiért Békázséért aggódtam. Valamiért azt éreztem, ő túl tudna lőni a célon, ha elborul úgy, mint a napokban. És azt ő is elismerte, hogy attól azért fél, hogy éveket üljön.
De aztán megszakadt a beszélgetésünk, mert terítékre kerültem.
Mennem kellett kihallgatásokra.

Kezdetben Binderrel együtt álltunk a szőnyeg szélén, először Zádori hadnagynál, aztán Szadó őrnagynál, végül Balrog őrnagynál. Az előbbi kettő hosszú fejmosást tartott, a kérdésekre én feleltem, láttam, hogy Binder igyekszik láthatatlan maradni, ez sikerült is neki, legalábbis inkább áldozatnak látták, úgy is váltak el tőle, hogy maga meg lehetne okosabb, minek hagyja magát belerángatni ilyen marhaságba. Kerüljön el engem, legyen esze.

Balrog elé már meglehetős rutinnal léptem be, de mikor meglátott, csak annyit kérdezett, maga az? És egy fejedelmi kézmozdulattal, amolyan legyintés félével hessegetett el.
– Tűnjön el az irodámból.

Nem vagyok egyébként reménytelen szerintem, van amikor szót fogadok. Most például kezdtem eltűnni. Tisztelegtem és a hátraarc közben észrevétlen megrántottam Binder gatyáját. Hogy jöjjön ő is, ne tátsa itt a száját, de nem mozdult.

– Hát maga? – nézett rá vészjóslón Balrog.

Binder nem tudta mi legyen, csak tétován utánam mutatott.

– Menjen a pokolba maga is! – csapott az asztalra az őrnagy ingerülten, erre Binder is értette már, és lóhalálában iszkolt kifelé.

Kezd valami hírem lenni.
Ma nem osztottak be semmilyen beosztásba, hogy a tisztek gyönyörködhessenek bennem.
Mert egymás után hivatott még Knízner hadnagy, Korlát százados és két irodista marha a parancsnoki épületből, a Kaksi főhadnagy meg a Őrláng alezredes is.

Eddig őket csak hírből ismertem, de kvittek vagyunk, mert csak hírből ismernek ők is engem. Ma jött el a napja, hogy megnézzék, ki is vagyok.

Külön-külön hívattak magukhoz, Binder már nem kellett, csak én.

Valahogy mindig megnyugszom mostanában amikor belépek egy vezérkari tiszt irodájába. Nem amiatt, mert ne lenne félnivalóm. Mert lehet, hogy ők mondják ki, hogy éveket akasztanak a nyakamba.
Ettől ugyanúgy féltem.
Ami megnyugtatott az az, hogy nincs semmilyen erkölcsi fölény.

Emberként felette állok, nem számít amiről papol.
Mert amikor belépek, minden irodában megüti az orrom az olcsó cigaretta átható bűzében tévelygő, ünnepi alkalommal meggyújtott minőségibb szivar édeskés illata és a tegnap esti házi pálinkázás átható penetráns cefreszaga. A szemek is ebben a löttyben úsznak, azt is a dohány festette sárgára, a pálinka tette opálossá.

Ezek akarnak kioktatni?
Röhej.

Hadbíróságra küldhet, derékba törheti az életem, de mindig kevesebb marad, mint én. Sosem fogom embernek tekinteni, hiteles embernek.

Szinte hetykén és büszkén mondom a tegnapi bukásom, nagyon lényegre törően, tömören.
Azt az egyet ne lássa, hogy félek.
Kapja be.

De aztán eszembe jut B. K. Zs kérdése. Megéri?

Ha arra gondolok, hogy érzésem szerint pontosan tudja mind, hogy csak annyi tiszteletet tud megkövetelni tőlem, amennyit a helyzetemből adódóan katonaként köteles vagyok megadni, ennél többet soha nem, akkor igen.
Akkor megéri.

Nem is tart sokáig egyik kihallgatás sem, Őrláng ales azzal küld el, hogy látni akarja mindezt jelentésben. Írjam le és jelentkezzem nála újból.

Tehát jelentést kellett írnom a sör buktáról, mintha ez lenne a legsúlyosabb bűncselekmény, amit valaha elkövettem. Megírtam neki.

"Jelentem, tegnap délután szolgálatban voltam Ferihegy 1-en, a kettes szolgálati helyen. A menetrendszerű lengyel járat egyik utasától egy bontatlan doboz sört fogadtam el."

Ennyi.

Vittem is Őrlánghoz, majd meggyulladt a kezében, ahogy szorította és láttam, hogy nem erre számított. Talán, hogy mentem magam, hogy szépíteni próbálom. Aztán lehet, hogy csak valami hülye vezérkari intrika miatt kellett volna a levelem, mondjuk az országos vezérkari cimboráknak be lehetne mószerolni a laktanyaparancsnokot, kiütni a helyéről, azzal, hogy mik meg nem történnek itt, de ebben a jelentésben csak nekem van felelősségem, nem lehet maszatolni másra. Ezért is írtam így.

Néztünk egymásra, majd igyekezett rám ijeszteni, hogy egy darabig biztos nem megyek haza. A hülye, azt hiszi ez az eshetőség még sosem merült fel bennem? Tíz napja voltam otthon, de ha nem lettem volna, akkor sem lenne semmi.
Nem érdekel, rég letudtam már magamban a hazajutás vágyát.
Ezzel akar fegyelmezni?
Ez nem nézte át rendesen az aktámat, nem ismer. Különben is, milyen jogon baszogat? Milyen szolgálati kapcsolat van köztünk?
Csak mert elöljáróm? Lehet, de nem felettesem, se nem szakasz-, századparancsnok, nem hadműveleti tiszt csak egy érdeklődő, egy állatkerti látogató.

Menjen az ilyen a kurva anyjába.

És állok neki egyik lábamról a másikra, türelmetlenül és pimaszul méregetem a számomra értéktelen kinevezéseit a falon.

225

45 hét telt el, 33 van még hátra!

Október 7. Szerda

Ma ugrottam egy Rövidet, tegnap délutáni Tranzit-őrségből ma délelőttre mentem F1-re. A Gitti volt a Kutügy, ami mindenkinek fura volt, de legfőképp neki magának.
Ritkán, vagy tán még sose tették be ilyen beosztásba, nem is érezte magát jól ebben a szerepben, mert elszúrta a váltást. Hogy csak általánosságban van betojva valamitől, vagy van valami konkrét oka, nem derült ki, de néhányunkat csak két-három órára tett ki, de a kevésbé szerencséseket akár hét órára. Én megúsztam, két órára tett ki, Molnár Csabi viccesen jegyezte meg az IFA platón visszafelé, szolgálat után, hogy ő is elhagyja a fegyverét, ha ilyen jó dolga lesz az embernek utána, és hogy figyeljem meg, amilyen szerencsém van mindig, ezt is megúszom. Azok, akik többet álltak kinn, zúgolódtak Gitti miatt, így elég nyomott, bosszús hangulat terjengett köztünk és a többség szemében, az idősebbekében azt láttam, hogy bárcsak ne úsznám meg.

Én a tegnapi események miatt elég bizakodó voltam, mintha a laktanyában nekem lett volna a legjobb kedvem, Lufinak, a Sas körlettársamnak is csípte a szemét. Mondta is, hogy öcsém téged nem könnyű eltaposni, de azért mosolygott hozzá. Nem meséltem el neki sem a nőt, aki tegnap meghódított és akit meghódítottam, nem értette, mire ez a fene nagy vidámság. Lufi jó srác amúgy, a beceneve a Lauf családnévből bújt elő, de az alakja miatt is kaphatta volna. Olyan puffancs.
Nem sokkal később kimentünk a folyosóra, kötelékre. Szadó őrnagy állt elénk, ez már önmagában szokatlanná tette az eligazítást, mert amióta megjöttek a kopasz hadnagyok, ők tartották, gondolom, hogy még jobban belénk vésődjön a pofájuk, meg, hogy érezzék a hatalmat.

Szadó őrnagy merev volt, mint a szolgálati szabályzat és úgy intonált, mintha temetési beszédet tartana.

Az általános marhaságok után, előhozakodott az esetemmel és kiléptetett a sorból.
Álltam beszarva, nincs kétség, most mondja el mi lesz velem.

Felhívta a figyelmét mindenkinek, hogy egy nagyon komoly és súlyos ügyről szólna néhány szót. Körülményesen írta körül, hogy a fegyverre mindig vigyázni kell, az életünknél is jobban, az ellenség az életünket elveheti, de a fegyverünket soha. Ezt vegyük tudomásul, tartsuk szem előtt. De hogy mi magunk hagyjuk el, az példátlan, az nem maradhat büntetlen.

– Nagyon nagy szerencséje van Dvorszky, hogy éppen semmilyen harci cselekmény nem robbant ki, és a fegyelmezetlensége nem járt különösen nagy hátránnyal, mert akkor sokkal súlyosabb büntetést kapott volna, de ne gondolja, hogy vajszívűek voltunk. Ugye először megpróbált kibújni a szolgálat teljesítése alól, azzal, hogy elbújt az épületben, amivel a parancsmegtagadást is és a szolgálati helyelhagyást is elkövette. Másodszor veszélyeztette a harckészültséget azzal, ...phh.. kimondani is szörnyű..., azzal, hogy elhagyta a fegyverét! Még jó, hogy a takarítónők találták meg és visszahozták. – hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha ő is csak most értené meg mit is követtem el, de azért töretlenül folytatta. – Soha életemben nem hallottam ilyenről, a katonának a fegyver a babája, a testvére, szülei, vagy akár a szocialista haza. Úgy kell szeretni, úgy kell vigyázni rá. De maga Dvorszky, nem ment ki az épületből, elaludt, majd elhagyta. És még ezzel sem érte be, mert aztán még a rádiót sem kapcsolta be, amivel meg az őrszolgálati szabályokat hágta át durván. Rendkívül súlyos cselekmény mindegyik egyenként is, de magának sikerült ezeket csokorba gyűjtenie. Éppen ezért a tisztikar az utóbbi napok vizsgálatai alapján és hosszas egyeztetések után szigorú döntést hozott.

Nagy levegőt vett, és keserű ábrázatán lassan mozgó szájával hirdette ki: Dvorszky határőr! Függelemsértését a tisztikar döntése alapján 7 nap laktanyafogsággal bünteti!

Teljes kussban állt mindenki, várták a folytatást, hogy és felnégyelés meg akasztás, de nem, semmi egyéb, ennyi.

Hét nap laktanyafogság!!!!!!!!!!!!!!!!!! Alig bírtam ki röhögés nélkül!

A kötelék után általában mindig mindenki céltudatosan húzta el a csíkot, másodpercek alatt ürül ki ilyenkor a folyosó, de most mikor az őrnagy „oszolj”-t vezényelt, mintha mindenki görcsöt kapott volna.
Álldogáltunk bénán, a legtöbb szem rám szegeződött, kérdezettek engem és egymást is, hogy ez most mi?
Ez lenne a büntetés?
Nem tudom, hogy hányan szerették volna, hogy futkosóra kerüljek, de még azok is kevesellték, akik amúgy kedveltek.
Nem azért mert nekem kevés, hanem, mert úgy egyáltalán.
Megfordult mindenkivel a Föld. Ha ez csak ennyi, mit kell csinálni komoly büntetéshez?

Hirtelen minden átértékelődött. Lehet, hogy minden félelmünk alaptalan, a katonaság egy bohózat?
Többféle teória napvilágot látott, de mire szétszéledtünk, az vert gyökeret, hogy valószínűleg inkább csókos vagyok. Történt már ilyen, tartottak már csókosnak konyhán, de most sem siettem leszögezni, hogy ennek semmi alapja. Az nem baj, ha azt hiszik.
Este a körletben is találgatták a többiek, hogy miért kaptam ilyen enyhe büntetést, de ők is abban állapodtak meg, hogy csókos vagyok, más biztos, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen, azért elhagyni a fegyvert, igenis nagyon súlyos kihágás. Ha nem csókos vagyok, akkor alig hihető, mennyire szerencsés.

Én majd kiugrottam a bőrömből, mert tényleg nagyon olcsón megúsztam, akkora kő esett le, hogy eltorlaszolhatnám vele a laktanyakaput, de amiatt is ujjongtam, mert mióta itt vagyok senki nem kapott még laktanyafogságot, már a szó is tekintélyt parancsol, sittes lettem, igazi sittes!
Túl erősen vigyorogtam, a többiek nehezen viselték, ezért lementem a konditerembe. Későre járt már csak Imre Gyula edzett lenn. A gyakorlatok közben tárgyaltuk a dolgot, kibökte, hogy mint raktárosnak és az írnok helyetteseként van némi rálátása a dolgokra.

A helyzet a következő:
Az ügyemet tulajdonképp eltussolták a tisztek. Sokkal súlyosabb büntetést kellett volna kapjak. Felmerült a futkosó gondolata is, de minimum fogda járt volna ezért.

Ha igazán őszinte akarok lenni, én is annak örültem volna. Nem akarnék börtönbe kerülni soha, de a fogdát kipróbálnám és ennél jobb lehetőség ritkán adódik. Szerettem volna tudni, milyen, amikor csattan mögöttem a vasajtó zárja, és ablakon adják be az ebédet. Tudni, hogy bírom. De most már mindegy, jó lesz a laktanyafogság, ezt is úgy képzeltem, hogy kiürítik nekem a fegyverszobát, vagy a hadnagyok irodáját.

De nincs fogda itt a laktanyában - folytatta Gyula. - Ha fogdát kaptál volna, el kellene vinni Adyligetre. Csakhogy akkor ez az ügy nem tartható a laktanya falain belül, viszont azt nem kockáztathatták meg, mert mostanában osztják majd az Élenjáró címeket a különböző határőr ezredeknek, zászlóaljaknak. Ez pedig tetemes pénzjutalommal jár a parancsnokoknak, nálunk leginkább Nyírőnek. Ha valamely parancsnok irányítása alá tartozó alakulatában fogdával járó fenyítést kap egy katona, az az egység nem kaphat élenjáró minősítést.
Vagyis a tisztek tetemes pénztől esnének el. Akkor még el tudták volna intézni, hogy fogdába kerüljek, ha van egyáltalán ilyen helyiség a laktanyában. De ha tényleg meg akarnak büntetni és elvisznek Adyligetre, akkor viszont ez kiderül. Tehát öcsém ezt nagyon olcsón megúsztad.

Ha ez valóban így van, nagyon nagy szerencsém volt tényleg.

Ha nem ebben az időszakban követem el ezt a galádságot, akkor valószínűleg fogdára kerülök, aminek tényleg örültem volna, de az is lehet, hogy futkosóra küldenek, annak meg egyáltalán nem.
Mindenesetre nem ez történt volna, ami.

Amúgy meg a fenyítés egy főnyeremény. Ma már nem tettek semmilyen szolgálatba, nem adnak semmilyen feladatot, mert holnap megkezdem a laktanyafogságot, és ez most a felkészülési idő.

Amikor van időd átgondolni mekkora bűn terheli a lelked, micsoda elviselhetetlen büntetést kaptál érte. Hogy abban az állapotban bűnhődj, amiben a legmélyebben érint, amiben a legjobban érzed, hogy ez büntetés.

De röhögőgörcsben nem születik bűntudat.
Sőt, én úgy éreztem, kiváltságos lettem, hogy simán visszaszólhatok bárkinek, hogy nem takarítok én ki semmit, büntetésben vagyok. És mindenki azt látta, hogy ebben a komoly büntetésben én fekszem, pihenek, és szarok a világra.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részlet a korabeli Büntető törvénykönyv, Katonai bűncselekmények fejezetéből:

Harckészültség veszélyeztetése
"363. § (1) Aki az alakulat harckészültségét közvetlenül veszélyezteti azáltal, hogy szolgálati kötelességének megszegésével
a) nem gondoskodik a szükséges fegyverzet, harci felszerelés vagy más hadianyag biztosításáról vagy készletének megóvásáról,
b) fontos fegyverzetet, harci felszerelést vagy más fontos hadianyagot megsemmisít, használhatatlanná tesz, vagy rendeltetésétől egyéb módon elvon,
bűntettet követ el, és egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Ha a bűncselekmény a szolgálatra különösen nagy hátránnyal jár, a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, háború idején tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál."

"Parancs iránti engedetlenség
354. § (1) Aki a parancsot nem teljesíti, vétséget követ el és egy évig, csoportos elkövetés esetén bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az engedetlenség
a) más alárendeltek jelenlétében akár a parancs teljesítésének kifejezett megtagadásával, akár egyéb sértő módon történik,
b) a szolgálatra vagy a fegyelemre jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) Aki háborúban a harci parancsot nem teljesíti, tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel vagy halállal büntetendő."

"Szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás
349. § (1) Aki fontos szolgálati feladat alól megtévesztéssel vagy távolmaradással kivonja, illetőleg annak teljesítésére képtelenné teszi magát, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig, háború idején egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár."

"Kötelességszegés szolgálatban
348. § (1) Aki őr-, ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálatban az ennek ellátására vonatkozó rendelkezést megszegi, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) A büntetés bűntett miatt tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál, ha a bűncselekményt harchelyzetben követik el és abból különösen nagy hátrány származik.
(4) Aki a bűncselekményt gondatlanságból követi el, vétség miatt a (2) bekezdés esetén, az ott tett megkülönböztetés szerint, egy évig, illetve három évig, a (3) bekezdés esetén öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

228

Október 4. Vasárnap

Várom a büntetésem. Néhány napja nincs róla semmi hír.
Már nem járogatnak be a századparancsnokhoz a vezérkar tisztjei, engem sem hívtak kihallgatásra. Nem tetszik ez a csend, nem sok jót ígér, nem hiszem, hogy ez elfelejtődik. Túl sokan ígérték meg nekem, hogy példásan megbüntetnek.

A hangulatom is hullámzik, néha büszke vagyok magamra, azt gondolom, hogy fasza gyerek voltam, máskor meg rettegek, hogy milyen büntetésem lesz és ilyenkor meg úgy érzem, hülye gyerek voltam. Tényleg nagyon megrémülök néha, ha a futkosó, a néhány hónap - ne adj isten -, év katonai börtön jut eszembe. Elviccelődtem eddig a katonaságot, csak most érzem a dolgok komolyságát, és most látom mennyire könnyű éveket szerezni. Több száz évre lecsukhatnának, ha minden turpisságom napvilágra kerül.

Most épp haragszom a világra és általában szótlanul, mogorván járok kelek, de ennek olyan magyarázata is van, hogy a tegnapelőtti összezördülésem Bakonyival és Medvével sokakban nyomot hagyott, valami viszolygásszerű távolságtartás állt be köztem és a legtöbb társam közt, és azt éreztem ennek további súlyt csak úgy adhatok, ha szenvtelennek, mi több, mogorvának látszom.
Ez nekem remekül megy.


Azt határozottan élveztem, hogy most először védtem meg magam testi erővel. Illetve az, hogy néha szkanderozok, s ugyan nem nyerek sohasem, de a Répán kívül, nincs ember, aki le tudna tenni.
Ez is parancsol újabban némi tekintélyt. Így keveset csesztetnek, az ügyeletesek is finomabb hangnemben beszélnek hozzám. És reméltem, hogy ez a hangnem állandósul, aminek az alapja, az az amúgy valószínűleg téves elképzelésem, hogy amennyiben folyamatosan mogorvának, ellenségesnek látszom, akkor félni, tartani kezdenek tőlem és kevésbé piszkálnak majd.

Mindenesetre most élvezem nagyon.

Éjszaka Ferihegy 2-re tettek, kezdenek már egészen hideg éjszakák jönni.

433

Március 13. Péntek

A két bukott határőrt, a két sittest, Lakatost meg a Wágner urat levezényelték a konyhára. A tisztek azt gondolták, ez majd elég büntetés lesz nekik.

Az egyik most jött vissza futkosóról, biztos én a kopasz szakács leszek, aki rá tudok parancsolni, hogy mosson fel. Melyik állat tiszt gondolta ezt komolyan??

Igazán jóízűt nevettek, amikor felvázoltam, melyikük megy mosogatni, melyik takarít fel a konyhában. Természetesen  egy fűszálat nem tettek keresztbe, majdnem nekem kellett dolgoznom, alig tudtam elintézni, hogy legalább takarítani leküldjenek valakit a századtól.

Más bajuk a tegnap éjjeli incidensből nem is lett, sima őrszolgálatba tették őket leszerelésig, a reptérre már nem mentek fel.

Este beszökött három, most februárban leszerelt srác. Jól berúgtak a Wágner úrral. Azt mondták, ha bűnrészes leszek, akkor tuti nem nyomom fel őket, tehát belém tuszkoltak néhány pohár sört. Hiába mondtam, hogy múltkor se szóltam senkinek.

– Igyad baszd meg, ne finnyáskodj! Keserű az apád fasza! Milyen férfi vagy te? Igyad már, ne dumálj!

Lenyomtak egy stokira, körbe álltak, addig nem engedtek el, amíg meg nem ittam két bögrényit.

Pfúújjj! Undorító! Én nem iszom többet! Nem is értem, mások, hogy szerethetik ezt a keserű vackot.

Ami meg a hatását illeti, sokkal többször kellett vizelnem, ami időt, s energiát vett el, a részegség pedig…no hiszen!

Az meg szart se ér!

Egy kicsit csengett a fülem, de hát erre én nem kattannék úgy rá. Miután már nem voltam érdekes, mert megittam a megfelelő mennyiségű sört és békén hagytak, figyeltem őket. Nevetgéltek, röhögcséltek minden szaron, de mi az isten  olyan vicces állandóan?