225

45 hét telt el, 33 van még hátra!

Október 7. Szerda

Ma ugrottam egy Rövidet, tegnap délutáni Tranzit-őrségből ma délelőttre mentem F1-re. A Gitti volt a Kutügy, ami mindenkinek fura volt, de legfőképp neki magának.
Ritkán, vagy tán még sose tették be ilyen beosztásba, nem is érezte magát jól ebben a szerepben, mert elszúrta a váltást. Hogy csak általánosságban van betojva valamitől, vagy van valami konkrét oka, nem derült ki, de néhányunkat csak két-három órára tett ki, de a kevésbé szerencséseket akár hét órára. Én megúsztam, két órára tett ki, Molnár Csabi viccesen jegyezte meg az IFA platón visszafelé, szolgálat után, hogy ő is elhagyja a fegyverét, ha ilyen jó dolga lesz az embernek utána, és hogy figyeljem meg, amilyen szerencsém van mindig, ezt is megúszom. Azok, akik többet álltak kinn, zúgolódtak Gitti miatt, így elég nyomott, bosszús hangulat terjengett köztünk és a többség szemében, az idősebbekében azt láttam, hogy bárcsak ne úsznám meg.

Én a tegnapi események miatt elég bizakodó voltam, mintha a laktanyában nekem lett volna a legjobb kedvem, Lufinak, a Sas körlettársamnak is csípte a szemét. Mondta is, hogy öcsém téged nem könnyű eltaposni, de azért mosolygott hozzá. Nem meséltem el neki sem a nőt, aki tegnap meghódított és akit meghódítottam, nem értette, mire ez a fene nagy vidámság. Lufi jó srác amúgy, a beceneve a Lauf családnévből bújt elő, de az alakja miatt is kaphatta volna. Olyan puffancs.
Nem sokkal később kimentünk a folyosóra, kötelékre. Szadó őrnagy állt elénk, ez már önmagában szokatlanná tette az eligazítást, mert amióta megjöttek a kopasz hadnagyok, ők tartották, gondolom, hogy még jobban belénk vésődjön a pofájuk, meg, hogy érezzék a hatalmat.

Szadó őrnagy merev volt, mint a szolgálati szabályzat és úgy intonált, mintha temetési beszédet tartana.

Az általános marhaságok után, előhozakodott az esetemmel és kiléptetett a sorból.
Álltam beszarva, nincs kétség, most mondja el mi lesz velem.

Felhívta a figyelmét mindenkinek, hogy egy nagyon komoly és súlyos ügyről szólna néhány szót. Körülményesen írta körül, hogy a fegyverre mindig vigyázni kell, az életünknél is jobban, az ellenség az életünket elveheti, de a fegyverünket soha. Ezt vegyük tudomásul, tartsuk szem előtt. De hogy mi magunk hagyjuk el, az példátlan, az nem maradhat büntetlen.

– Nagyon nagy szerencséje van Dvorszky, hogy éppen semmilyen harci cselekmény nem robbant ki, és a fegyelmezetlensége nem járt különösen nagy hátránnyal, mert akkor sokkal súlyosabb büntetést kapott volna, de ne gondolja, hogy vajszívűek voltunk. Ugye először megpróbált kibújni a szolgálat teljesítése alól, azzal, hogy elbújt az épületben, amivel a parancsmegtagadást is és a szolgálati helyelhagyást is elkövette. Másodszor veszélyeztette a harckészültséget azzal, ...phh.. kimondani is szörnyű..., azzal, hogy elhagyta a fegyverét! Még jó, hogy a takarítónők találták meg és visszahozták. – hitetlenkedve csóválta a fejét, mintha ő is csak most értené meg mit is követtem el, de azért töretlenül folytatta. – Soha életemben nem hallottam ilyenről, a katonának a fegyver a babája, a testvére, szülei, vagy akár a szocialista haza. Úgy kell szeretni, úgy kell vigyázni rá. De maga Dvorszky, nem ment ki az épületből, elaludt, majd elhagyta. És még ezzel sem érte be, mert aztán még a rádiót sem kapcsolta be, amivel meg az őrszolgálati szabályokat hágta át durván. Rendkívül súlyos cselekmény mindegyik egyenként is, de magának sikerült ezeket csokorba gyűjtenie. Éppen ezért a tisztikar az utóbbi napok vizsgálatai alapján és hosszas egyeztetések után szigorú döntést hozott.

Nagy levegőt vett, és keserű ábrázatán lassan mozgó szájával hirdette ki: Dvorszky határőr! Függelemsértését a tisztikar döntése alapján 7 nap laktanyafogsággal bünteti!

Teljes kussban állt mindenki, várták a folytatást, hogy és felnégyelés meg akasztás, de nem, semmi egyéb, ennyi.

Hét nap laktanyafogság!!!!!!!!!!!!!!!!!! Alig bírtam ki röhögés nélkül!

A kötelék után általában mindig mindenki céltudatosan húzta el a csíkot, másodpercek alatt ürül ki ilyenkor a folyosó, de most mikor az őrnagy „oszolj”-t vezényelt, mintha mindenki görcsöt kapott volna.
Álldogáltunk bénán, a legtöbb szem rám szegeződött, kérdezettek engem és egymást is, hogy ez most mi?
Ez lenne a büntetés?
Nem tudom, hogy hányan szerették volna, hogy futkosóra kerüljek, de még azok is kevesellték, akik amúgy kedveltek.
Nem azért mert nekem kevés, hanem, mert úgy egyáltalán.
Megfordult mindenkivel a Föld. Ha ez csak ennyi, mit kell csinálni komoly büntetéshez?

Hirtelen minden átértékelődött. Lehet, hogy minden félelmünk alaptalan, a katonaság egy bohózat?
Többféle teória napvilágot látott, de mire szétszéledtünk, az vert gyökeret, hogy valószínűleg inkább csókos vagyok. Történt már ilyen, tartottak már csókosnak konyhán, de most sem siettem leszögezni, hogy ennek semmi alapja. Az nem baj, ha azt hiszik.
Este a körletben is találgatták a többiek, hogy miért kaptam ilyen enyhe büntetést, de ők is abban állapodtak meg, hogy csókos vagyok, más biztos, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen, azért elhagyni a fegyvert, igenis nagyon súlyos kihágás. Ha nem csókos vagyok, akkor alig hihető, mennyire szerencsés.

Én majd kiugrottam a bőrömből, mert tényleg nagyon olcsón megúsztam, akkora kő esett le, hogy eltorlaszolhatnám vele a laktanyakaput, de amiatt is ujjongtam, mert mióta itt vagyok senki nem kapott még laktanyafogságot, már a szó is tekintélyt parancsol, sittes lettem, igazi sittes!
Túl erősen vigyorogtam, a többiek nehezen viselték, ezért lementem a konditerembe. Későre járt már csak Imre Gyula edzett lenn. A gyakorlatok közben tárgyaltuk a dolgot, kibökte, hogy mint raktárosnak és az írnok helyetteseként van némi rálátása a dolgokra.

A helyzet a következő:
Az ügyemet tulajdonképp eltussolták a tisztek. Sokkal súlyosabb büntetést kellett volna kapjak. Felmerült a futkosó gondolata is, de minimum fogda járt volna ezért.

Ha igazán őszinte akarok lenni, én is annak örültem volna. Nem akarnék börtönbe kerülni soha, de a fogdát kipróbálnám és ennél jobb lehetőség ritkán adódik. Szerettem volna tudni, milyen, amikor csattan mögöttem a vasajtó zárja, és ablakon adják be az ebédet. Tudni, hogy bírom. De most már mindegy, jó lesz a laktanyafogság, ezt is úgy képzeltem, hogy kiürítik nekem a fegyverszobát, vagy a hadnagyok irodáját.

De nincs fogda itt a laktanyában - folytatta Gyula. - Ha fogdát kaptál volna, el kellene vinni Adyligetre. Csakhogy akkor ez az ügy nem tartható a laktanya falain belül, viszont azt nem kockáztathatták meg, mert mostanában osztják majd az Élenjáró címeket a különböző határőr ezredeknek, zászlóaljaknak. Ez pedig tetemes pénzjutalommal jár a parancsnokoknak, nálunk leginkább Nyírőnek. Ha valamely parancsnok irányítása alá tartozó alakulatában fogdával járó fenyítést kap egy katona, az az egység nem kaphat élenjáró minősítést.
Vagyis a tisztek tetemes pénztől esnének el. Akkor még el tudták volna intézni, hogy fogdába kerüljek, ha van egyáltalán ilyen helyiség a laktanyában. De ha tényleg meg akarnak büntetni és elvisznek Adyligetre, akkor viszont ez kiderül. Tehát öcsém ezt nagyon olcsón megúsztad.

Ha ez valóban így van, nagyon nagy szerencsém volt tényleg.

Ha nem ebben az időszakban követem el ezt a galádságot, akkor valószínűleg fogdára kerülök, aminek tényleg örültem volna, de az is lehet, hogy futkosóra küldenek, annak meg egyáltalán nem.
Mindenesetre nem ez történt volna, ami.

Amúgy meg a fenyítés egy főnyeremény. Ma már nem tettek semmilyen szolgálatba, nem adnak semmilyen feladatot, mert holnap megkezdem a laktanyafogságot, és ez most a felkészülési idő.

Amikor van időd átgondolni mekkora bűn terheli a lelked, micsoda elviselhetetlen büntetést kaptál érte. Hogy abban az állapotban bűnhődj, amiben a legmélyebben érint, amiben a legjobban érzed, hogy ez büntetés.

De röhögőgörcsben nem születik bűntudat.
Sőt, én úgy éreztem, kiváltságos lettem, hogy simán visszaszólhatok bárkinek, hogy nem takarítok én ki semmit, büntetésben vagyok. És mindenki azt látta, hogy ebben a komoly büntetésben én fekszem, pihenek, és szarok a világra.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Részlet a korabeli Büntető törvénykönyv, Katonai bűncselekmények fejezetéből:

Harckészültség veszélyeztetése
"363. § (1) Aki az alakulat harckészültségét közvetlenül veszélyezteti azáltal, hogy szolgálati kötelességének megszegésével
a) nem gondoskodik a szükséges fegyverzet, harci felszerelés vagy más hadianyag biztosításáról vagy készletének megóvásáról,
b) fontos fegyverzetet, harci felszerelést vagy más fontos hadianyagot megsemmisít, használhatatlanná tesz, vagy rendeltetésétől egyéb módon elvon,
bűntettet követ el, és egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Ha a bűncselekmény a szolgálatra különösen nagy hátránnyal jár, a büntetés két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, háború idején tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál."

"Parancs iránti engedetlenség
354. § (1) Aki a parancsot nem teljesíti, vétséget követ el és egy évig, csoportos elkövetés esetén bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha az engedetlenség
a) más alárendeltek jelenlétében akár a parancs teljesítésének kifejezett megtagadásával, akár egyéb sértő módon történik,
b) a szolgálatra vagy a fegyelemre jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) Aki háborúban a harci parancsot nem teljesíti, tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel vagy halállal büntetendő."

"Szolgálati feladat ellátása alóli kibúvás
349. § (1) Aki fontos szolgálati feladat alól megtévesztéssel vagy távolmaradással kivonja, illetőleg annak teljesítésére képtelenné teszi magát, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig, háború idején egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár."

"Kötelességszegés szolgálatban
348. § (1) Aki őr-, ügyeleti vagy egyéb készenléti szolgálatban az ennek ellátására vonatkozó rendelkezést megszegi, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ha a bűncselekmény a szolgálatra jelentős hátrány veszélyével jár.
(3) A büntetés bűntett miatt tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés vagy halál, ha a bűncselekményt harchelyzetben követik el és abból különösen nagy hátrány származik.
(4) Aki a bűncselekményt gondatlanságból követi el, vétség miatt a (2) bekezdés esetén, az ott tett megkülönböztetés szerint, egy évig, illetve három évig, a (3) bekezdés esetén öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

515

December 21. Vasárnap

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.