496

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

515

December 21. Vasárnap

Vasárnap van! A Karácsony és az Eskü előtti utolsó vasárnap. Még ébreszteni is csak hét után jöttek be. Fel kellett öltöznünk, megigazítani az ágyat, vissza rá már nem fekhettünk. Egész délelőtt azon a kemény, kényelmetlen hokedli-szerű stokin kellett ücsörögnünk, még vizelni is engedéllyel mehettünk csak ki.

Ennek mi értelme?

A földre nem ülhettünk le, az ágyra nem fekhettünk fel, járkálni nem volt szabad.

Ne olvassunk!

Azt a buzi értelmiség csinálja, ne majmoljuk őket. Beszélgetni se nagyon kezdjünk, az zavarja az alegység-ügyeletes fülét, elvégre vasárnap van, csendesen, békésen kéne eltelnie. És a stokit se húzogassuk, mert összekarcolja a padlót.

Órákat üldögéltünk, én egész jól tartottam magam, de a bikanyakú 11 óra körül elaludt és lezuhant a stokiról. Dörmögött valamit, aztán visszahelyezkedett. Az alegység-ügyeletes időnként benézett, leellenőrzött minket, s azzal vigasztalt, hogyha elégedett lesz velünk, akkor délután rá lehet majd feküdni az ágyra.

– De addig kussoljanak! Ne legyen mocorgás, nyikorgás és semmi egyéb! – vigyorgott ránk kajánul, mielőtt kiment.

Szabó fojtott hangon szólt a Komárihoz.

– Odakötözlek az ágyvashoz, baszd meg! Meg ne moccanj, mert szétverem a fejed! Nem akarok miattad este is görnyedni a stokin!

Komári egy szót sem szólt, talán meg sem hallotta, de azért nyugton volt ebédig. Az ebédlőben a vasárnap tiszteletére, teljes csendben, és állva kellett elfogyasztanunk az ételt. Elég körülményes volt a sárga tálcát megtartani egy kézzel. A szomszéd asztalnál a kézigránát dobáson jeleskedő szerencsétlen, szemüveges, fajankó, megbillentette a tálcát, a kanalat tartó kézzel utánakapott egy taníthatatlanul groteszk mozdulattal, az evőeszközt a szájában hagyta, de az elkezdett kifelé csúszni, amit még néhány másodpercig, a száját erősen összeszorítva próbált megtartani, kevés sikerrel. A szemeivel tán a száját kereste, összeugrottak középre, lefele fordultak, és ott kétségbeesetten köröztek, mintha a szemüvegkerettől nem tudnának szabadulni.

A kanál szívásától összehorpadt arcán piciny változást okozott a meghökkenés, csak a szája nyert vékony csíkból O alakot. Az evőeszköz először a tányér szélére zuhant, kimarkolt egy adagot a levesből, s – miután a fajankó nyakára, a gallér mögé és az arcára löttyintette -, folytatta az útját lefelé a tálcáról. A fiú egyik kezével még utána kapott, de megbillentette a tálcát és a leveses tálka vészes iramban indult a kanál után. A fafej még egy utolsó mozdulattal próbálta egyenesbe visszahozni a tálcát, de nem sikerült. A leveses tálka rátámadt a fiú mellett álló társára, s már mentek is utána a zsemlegombócok. A gombóccal hasba lőtt katona nagyot ugrott hátra az ijedtségtől, és az ő tálcája is elszabadult. Mintha ezzel trendet teremtettek volna, a velük szemben álló sor, hangosan röhögni kezdett, és dominószerűen potyogtatták el a cuccaikat. Sejtettem, hogy a jókedvünket elrontják a konyhaügyeletesek, és lám!

Erőteljes hangon teremtették le az érintetteket, ha jól hallottam velük a konyhát takaríttatták egész este, minket, vétlen szemlélődőket, kihajtottak az ebédlőből rögtön, pedig én még a levest sem fejeztem be. Misi a zsebébe, Szabó a szájába tömködte a zsemlegombócot. Ne vesszen kárba semmi!

Már rég a körletben ültünk a stokin megint, mikor Szabó még mindig zsemlegombóc-darabkákat erőltetett le a torkán a szájából, nagyokat hörögve, krákogva. Hirtelen erőteljes köhögés vett erőt rajta.

– A nyomorult életbe, az orromba ment! – préselte ki valahol, szájából pedig nagy ívben repkedtek a darabkák. Fújtatott, prüszkölt, horkantgatott, hogy megszabaduljon a szorult helyzetéből, de a zsemledarabka nem adta magát könnyen. A torkában megbúvó maradékok is csatába indultak, s Szabó mozgását figyelve, láthatóan hol a gyomrát, hol a tüdejét akarták megtölteni. Az erőteljes köhögés, harákolás között egy-egy felismerhetetlen kiáltás keresett utat magának. Közben lassan a fuldoklás a földre nyomta, letérdelt, egyik kezével a stokiba kapaszkodott, a másikkal idegesen kotorászott a torkában. A krákogás valamit segíthetett, mert megnyugodni látszott, az oldalára ereszkedett, fejét leejtette, elnyúlt a földön. Bár ritkuló ütemben, de még összerántotta a testét valami görcs, mégis lassanként elernyedt. A szájából időnként kiforgatott egy-egy bizarr formájú göböcskét, amik aztán rendezetlen mintával övezték az arcát. Mi, a körülötte lévők, a parancs szerint meg sem moccantunk, ültünk a stokin csendben. Szabó hangosan szuszogott még, amikor az ügyeletes belépett.

– Na emberek! – mondta miközben az ágysorok közt gyalogolt – Mostantól szabad foglalkozás! Elmondom mit nem szabad! Semmit, az ágyon fekvésen kívül. Fekszenek, kussolnak! Senki nem veri a répáját! Értve?

Odaért a földön fekvő Szabóhoz, akinek a pillája sem rezdült, ugyanúgy szuszogott, mint annak előtte.

– Ezzel mi történt? – kérdezte az ügyeletes.

– Fuldoklik.

A felettesünk érdeklődve hajolt közelebb.

– Az a szájából jött ki?

– Igen.

– Azt a mindenit! Tolják be az ágy alá, ne legyen itt útban! – mondta, aztán elindult kifelé – És a hangjukat ne halljam!

Ezzel kifordult az ajtón.

– Betoljuk? – kérdezte egy bátortalan hang messzebbről.

Szabó felemelte a fejét.

– Hülye! – hörögte.

Kiköpött még néhány zsemlegombóc darabkát, aztán felkelt, és az ágyára feküdt. Mindannyian követtük a példáját és aztán ki a gondolataiba, ki amije volt, belemerült.

Az ügyeletes néha-néha bekukkantott, nem csinálunk-e valami eszeveszett szabálysértést, de mindig elégedetten távozott.

Mélységes csend, angyali nyugalom szállt a teremre, a szerencsések álomba szenderültek. Végignéztem a nyáladzó szájakon, s ekkor egy hangos kiáltás zavart meg.

– Aúúúú…A fenébe!

Lenéztem az alsó ágyra.

– ÁÁÁáúúúú!

Lenn Szabó karikára gömbölyödve fogta a hasát és kiáltozott.

– Jézusom, mi történt? Mi van veled? – kérdeztem ijedten.

Nem kaptam választ, mintha meg sem hallott volna, egyre hangosabban jajongott. Az alvók felébredtek, s ők is döbbenten kérdezgették, mi baja lehet.

– Szabó! Mi lelt? Szólj már valamit! – kezdtem újra.

Továbbra sem kaptam választ, ezért leugrottam az ágyról, Misi is épp ekkor ért ide.

– Mi van vele? – kérdezte.

– Mit tudom én? Egyszer csak kiabálni kezdett.

– Gabi! Szólj már! Mi baj van? – próbálkozott Misi is.

A jajongó most felemelte a fejét.

– Szarnom kell! – nyögte.

Értetlenül néztünk egymásra Misivel.

– Szarnod?! Hogy érted?

– Egyszerűen csak szarnom kell!

– És mitől ordítasz?

Most felénk fordult.

– Mert nagyon kell!

– Nagyon kell? Nem tudsz kimenni?

– De, de.

Kezdtük nem érteni a dolgot, Misi is bizonytalannak látszott.

– Hát akkor?

– Szorítja és csavargatja a belem!

– Azt értjük, de miért nem mész ki?

– Nem akarok!

– Mit nem akarsz?

Egyre többen figyelték a beszélgetést. Értetlen arcok gyülekeztek körülöttünk.

– Mit nem akar ez? – kérdezgették.

Megvontam a vállam.

– Miért nem akarsz kimenni? – kérdeztem újra.

– Nem akarok! Aaúúú… – válaszolta kínok között.

– De könyörgöm, miért, ha annyira szenvedsz?

– Nem szenvedek, élvezem! Aúú….

– Mi a lófaszt beszél ez? – kérdezte valaki. – Mi van? Mit élvezel?

– Aaúúú… Csak akkor megyek ki szarni, ha már nem bírom tovább! – mondta Szabó, már némi mosollyal az arcán. – De előtte, ahogy csavarja a beleim, az rohadt jó. Ritkán ennyire klassz, mint most. Imádom!

– Mi van? – értetlenkedtünk.

– Egyszerűen imádom a szarás előtti néhány percet! Aaúúú… Marha jó!

Rohadj meg! – kiáltotta néhány álmos, gyűrött fejű alak szinte egyszerre – Rohadj meg!

Ő hirtelen felpattant, elöl a hasát fogva, hátul pedig a kézfejét mélyen a fenekébe gyűrve tört utat magának.

– Mindjárt jön! Mindjárt kijön! – kiabálta, s kirohant a teremből.