51

1988. március 29. kedd

Nem tudom, mikor viszik el innen a pakisztáni csapatot, de egyre több baj van velük.

Délutánra tettek Tranzitőrségbe, Ferihegy 2-re, reméltem, hogy már nem rájuk kell vigyázni, hogy már elvitték őket valamerre, de sajna nem, itt vannak.
Egyre ingerültebbek, ellenségesebbek, de ez tulajdonképpen érthető, három hete nem mozdultak ki innen, nem voltak a szabadban, egy pici helyre szorítva tengődnek, azzal az érzéssel, hogy senkinek sem kellenek.
Semmit nem tudnak csinálni, fekszenek a kőkemény márványpadlóra terített rongyaikon, vagy ülnek a kényelmetlen székeken.

Könyvet, újságot nem kapnak, nincs is náluk, semmi nincs amivel lefoglalhatnák magukat vagy legalább a gyerekeket, csak várnak, és ők sem tudják, hogy tulajdonképpen mire.
Ezt az egészet igazán a gyerekek sínylik meg.
Nekik a nagyobb trauma, hogy nem mehetnek sehova, hogy nem mehetnek ki a szabadba, még a reptér hideg betonrengetegébe sem, nem hogy zöldbe, a természetbe.
Enni kapnak ugyan, a reptéri catering szolgálat ellátja őket, de semmi olyan nem jut, ami egy kicsit is feledtethetné a nélkülözést.
Soha nem kapnak édességet, süteményt.
De úgy néztem, azért az nagyon kellene nekik, mert rászoktak a kéregetésre.
Koszos taknyos kezekkel böködik az óvatlan utasokat, akiktől valami csemegét remélnek.
Elképesztő érzékkel választják ki azt, akinél lehet is ilyesmi, és aki ad is, hogy szabaduljon abból a bűzös közegből, amit a kölkök magukkal húznak mindenhová. Bár a vadászszenvedélyük elég hullámzó, néha válogatás nélküli szabadrablást rendeznek, nekirontva minden egyes utasnak. Piszkálják őket, hisztit rendeznek előttük, verekszenek, marakodnak, durvák és kezelhetetlenek.

Nekem kellene kordában tartani őket.
Nem üthetem meg őket, ahogy szívem szerint tenném, csak enerváltan kísérem a csoportosulást, és a gumibottal igyekszem visszalökdösni őket az ő térfelükre.
Csakhogy sokan vannak, ki-kicsúsznak a hatósugaramból. Velem szemben valamiért nem olyan agresszívak, talán az egyenruha, vagy a pisztoly látványa miatt. De ez nem jelenti, hogy engedelmeskednek, meglógnak inkább. Nem tudom a többiek, a társaim, hogyan intézik, de nekem nem megy valami jól fegyelmet tartani.

Ma egy idősebb francia hölgy kiborult.
Valami csokit kierőszakoltak tőle, de közvetlenül előtte hangosan kiabálva többen össze is verekedtek érte, néha a hölgyre dőlve-esve, aki hiába igyekezett kimenekülni közülük.
Mire odaértem már a nő is hisztérikusan kiabált a kölkökkel, és mikor megérkeztem velem is. Nem értettem a nyelvet, de pontosan tudtam, mit mond.
Miért nem tudom ezeket a vásott ördögöket kordában tartani, minek vagyok itt, ha nem tudom az utasok biztonságát, nyugalmát biztosítani, tegyek már valamit az ég szerelmére, mit állok itt mint egy szerencsétlen balfasz.
Nem tükörfordítás, de nagyjából ez volt.

Erre több utas is csatlakozott hozzá, egészen kényelmetlenül éreztem magam, engem, a haza védelmezőjét, a hatalom képviselőjét lecsesztek a civilek. Elkaptam hirtelen a legközelebbi lurkót és a pakisztáni felnőttekhez ráncigáltam. Feldúlt voltam és hagytam, hogy ez mozgasson.

– A kurva anyátokat most már! – kiáltottam rájuk – Azonnal szedjétek össze a fattyaitokat, és tartsátok őket pórázon, vagy fojtsátok meg őket, leszarom, de legyen rend!

Oda löktem közéjük a gyereket és körbe mutattam a többire. Néhány másodpercig csend lett, majd a legidősebb férfi egy fiatal felé biccentett, az felállt és míg elhaladt mellettem, végig úgy nézett a szemembe, mintha meg akarna ölni.

Én is úgy néztem rá.
De valóban összegyűjtötte a kölköket, és míg szolgálatban voltam velük, nyugalom lett.

Nem szeretek kiabálni, káromkodni, nem is tudok, de ma használt.

496

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.