74

1988. március 6. vasárnap

Tegnap még javában dögrováson voltam az előző esti berúgástól, amikor Ketya betoppant.
Mondta, hogy gondolkodott mi legyen.
Elég szarul voltam, de javaslatokat hallgatni ilyenkor is lehet. Elnyúlt az ágyam végében, a behajlított mutató ujját a szája elé téve meredt a mennyezetre, és újra azon gondolkodott mi legyen.

Én csak arra tudtam volna válaszolni, hogy mi ne legyen.
Fejfájás az ne.
Ne legyen.
Meg szédülés se legyen.

És még sorolhattam volna, de végül Ketya megszólalt, és mondta, hogy tudja mi legyen. Legyen az, hogy meghatározzuk, mi ne legyen.
Például ne legyen szar az élet, ha már lehetőségünk van ebben a személyiségben ezt a világot megtapasztalni és élvezni azt a jót, mit adni tud. De ehhez kell, hogy ne legyen szar a munkahely. Bár az lényegétől fogva nem lehet jó.
Inkább ne legyen.
Legyen egy törvényerejű rendelet, hogy ne legyen.
Legalábbis kötelező.
Ha van, máris szar az élet.
És ki akar szar életet?
Nekünk kötelességünk élvezni.

Aztán felém fordult.

– Dvotya, te szeretsz szakács lenni?

Ezen nem sokat kellett gondolkodnom, főzni néha szeretek, de szakácsként dolgozni szar. Gasztronómia csak a Hiltonban van, máshol konyhai robotgép vagy.

– Dehogyis, utálom!
– Én is, én nem akarok szakács maradni.
– Nem, az én se.
– Te Dvotya, én tudod, mi akarnék lenni?
– Micsoda?
– Amerikai milliomos.
– Ú, és mit gondolsz, menni fog?
– Hát, azt nem tudom, de sok pénz kéne, gyorsan és könnyen.
– Nézzük meg majd a Dögkeselyűt, ha adják a tévében, abban sok trükk van, bankrabláshoz elengedhetetlen oktatófilm.
– És mikor adják?
– Nemtom én katona vagyok, nem nézek tévét.
– Kopasz vagy még, az a bajod! – vihogott felém.
– Kopasz a nénikéd! –vihogtam vissza.

– Hát nemtom, azért a bankrablás kockázatos. Azt nem csinálnám. Börtönbe nem akarok kerülni. Az ékszerüzlet jobb szerintem. Biztonságosabb. Nézted már milyen ajtók vannak rajtuk? Egy bankot jobban zárnak. Több zár, néha még vasrács is.
– Szerintem minden bankon van. – szólok.
– Dehogyis, nézd meg őket, az OTP-n tényleg mindegyiken van, de nézd meg a Takarékszövetkezeteket. Azokon alig van. És az BÁV üzletein se mindegyiken van, és ez eldugott ékszerboltokon se mindegyiken. De ez hülyeség, van ennél most sokkal jobb.
– Na mondd!
– Olyan, ami könnyű, sokat lehet vele keresni és nem kerül sok időbe se.
– Na, bökd már ki!
– Tudod, a Gerbeaudba sok öregasszony jár. Mindenféle korúak a negyventől a hetvenig.
– És?
– És szeretik a fiatal fiúkat.
– És?
– Le kell velük feküdni.
– És ez sok pénz?
– Persze, gazdagok, csak nincs férjük. Vagy van, de olyan, amit az ellenségnek se.
– Aha. Öregasszonyt kéne dugni?
– Ez most nagyon megy! Keresettek a fiatal, de már katonaviselt fiúk.
– Tényleg?
– Persze, azok harcedzettek. Meg ki is vannak éhezve, pont ilyenek kellenek a vén szatyroknak. Még szerintem te is kelendő lennél. – nevet felém újra.
–Tényleg? De amúgy nem vagyok kiéhezve. – mondom.
– Ne hazudj, még én is ki vagyok, pedig már kinn vagyok.

Eszembe jutott Edit. Pár órája még részegen kapálóztam a kegyeiért, holott meztelenül sose láttam. Én hülye, mennyi időt vesztegettem.

– És neked felállna egy öregasszonytól?
– Hát nem tudom, sose jutott ez eszembe, de hát baszki, nem biztos. Inkább nem. Nem tudom.
– De sok pénzért?
– Hát sok pénzért lehet.
– Mér attól szebb lesz?
– Hát nem tudom.
– Neked már állt fel pénztől?
– Nem, azt hiszem soha.
– Na, képzeld, hogy e mellé ott van egy lógó csöcsű, szottyadt öregasszony. Hogy menne?
– Hát nem jól.
– Nem jól! Te hülye vagy! Egyszerűen nem állna fel!
– Akkor?
– Konyha?
– Nem. Konyha soha többet.

Tegnap ezzel váltunk el.
Ma Ketya megint átjött.
Láttam rajta, hogy ő is kipróbálta. Éjjel tuti megnézte, hogy fel áll-e pénzre a farka.
Nekem alig ment.
És Editre kellett gondolnom, de így ez szerintem csalás, nem derült ki ebből semmi.

– Gondolkodtál? – kérdi.
Kicsit összerezzenek, mintha rám nyitott volna.
– Gondolkodtam. Ha arra gondolok, hogy hogyan élnék belőle, akkor lehet, hogy felállna.
– Asszem nekem is.

Nem akartam rákérdezni, hogy mi van kipróbáltad, mert erre a kérdésre én is csak habognék.

– Nézzük meg. Mi bajunk lehet? Ha nem megy, nem csináljuk, de legalább próbáljuk meg.

Ebben megállapodtunk, aztán Ketya elment.
Gondolkodj, mit veszel fel - szólt még vissza az ajtóból. Utána néztem, és megakadt a szemem a szövetnadrágon.

Hmm. Erre talán tényleg jó lesz.

82

1988. február 27. szombat

Azzal hogy tegnap lenyeltem a varrat egyik csomóját, mintha lement volna vele a lázam is.
Éjszaka még néha bevérzett a torkom néhányszor, arra ébredtem, hogy szivárog a párnára, vagy attól riadtam meg álmomban, hogy olyan, mintha gargalizálnék, ahogy becsorgott a nyelőcsövembe, de reggelre valahogy ez elmúlt, kevésbé fájt nyelésnél, a lázam meg teljesen megszűnt.

Anyu nagyon igyekezett a kedvemben járni, jobbnál jobb dolgokat pépesített, de eleve utálom a pépes jellegű ételeket, például a spenótnak a gondolatától is hányingert kapok, de minden nap be kellett látnom, hogy mást nem tudok lenyelni.
Ma volt az első nap, hogy megbeszéltük Anyuval, hogy szoktatni kezdem. Azt találtuk ki, hogy mától nem főz nekem külön, hanem igyekszem azt enni, amit a többiek, csak esetleg előtte kicsit széttrancsírozom az alapanyagokat. A mai krumplilevesben apróra daraboltam mindent, pici, borsónyi darabokra és megpróbálkoztam vele. Az első darabkánál úgy éreztem, mintha bébibálnát, majd malomkereket nyeltem volna, aztán mintha medicinlabdát, aztán erősen kapaszkodó cserepes teknőst, sündisznót, kaktuszt, tollaslabdát fordítva, és amikor már csak olyan fájdalom jött, mintha csak sima kétforintost, úgy éreztem ez menni fog, nem kellenek állandóan pépes ételek, tulajdonképpen gyógyulok.

Megbeszéltünk Anyuval hogy holnap nagyon lágy mákos gubát csinál, én meg azt éreztem, hogy ha holnap gubát tudok enni, akkor mindenképp megérte ez az egész hajcihő.

Este megint egész sokat beszéltünk Apuval, suttogva ugyan, de ment ez is.
Kérdezte, mit akarok csinálni majd a katonaság után.
Kicsit ez mellbe vágott, mert sose gondolkodtam rajta, mindig azzal hárítottam el, hogy hol van az még.
De hát már nincs egész három hónap a leszerelésig. Ez így már tényleg kifogásnak hat.
Elmondtam, hogy nem tudom.

Jobban nem is tudtam kifejteni, csak, hogy szakács semmiképp nem akarok maradni. Azt úgy megutáltam, hogy semmiképp. A konyha gondolatától a hideg is kiráz.
Végigfutott az agyamon az a néhány dolog, ami eddig lenni akartam, aztán mondtam is, de Apu csak mosolygott, nem volt lelkes.

Bohóc, rendőr, masiniszta, grál lovag, orvos, autóversenyző, cowboy, jedi lovag, csillagász, de akkor inkább már űrutazó és esetleg pilóta. Ez utóbbi mostanában a stewardessek miatt is vonzó lenne.
Aztán Apu mondta, hogy igen, ezekre emlékszik, végigélte ezeket a korszakaimat, de ha az jutna az eszembe, hogy továbbtanulok, főiskolára, egyetemre mennék, az mégiscsak jobb lenne. De persze az én dolgom, felnőtt vagyok, nemsokára katonaviselt, de szerinte lassan el kéne gondolkodnom, hogyan tovább.
Ő akár azt is támogatja, hogy a katonaság után kicsit lazítsak, lássak világot, de kezdjek már mostanában tervezgetni.

– Emlékszel Kerouac Útonjára? – kérdezte.

Persze, hogyne emlékeznék, 16 éves voltam, mikor a kezembe adta. Azt mondta mellé, hogy a szabadság könyve.
De nem azért, mert a szereplők állandóan úton vannak. Meg isznak és drogoznak.
Nem.

Hanem mert beszélgetnek, gondolkodnak, véleményt alkotnak, tapasztalatok alapján átértékelnek, nem utasítanak el semmit, csak azért, mert a társadalom elutasítja, alapigazságokat keresnek, és nem ítélnek el és meg senkit és semmit, annak megismerése nélkül.

Ez a könyv nem az úton levés szabadságáról, hanem a gondolkodás szabadságáról szól.

Most csak bólintottam, pontosan emlékszem, ezekre a szavakra.
Apu így csak kiegészítette azt.

Mindig legyek úton, mindig legyen az útnak célja, és mindig mindent szívjak magamba.
Én döntöm el mit teszek, csak úgy gondolta, most szól, hogy lassan visszatérek az Útra, legyen elképzelésem, merre indulok rajta.

222

Október 10. Szombat

Harmadik nap laktanyafogság.
Ma 8-tól beosztottak őrszolgálatba, 4 óra szolgálat a laktanya kapujában, majd 4 óra pihenő.
Nagyon régen nem tettek ilyen szolgálatba. Akkor, amikor a konyháról a kampósokhoz kerültem. Azok voltak az első katonai feladataim, azóta jól megtanultam mindent.
Nyolctól délig őrködtem, aztán a déltől négyig tartó pihenőm alatt Répával összeültünk és azon polemizáltunk, hogy nem jó itt benn, menjünk ki.

Én mondtam, hogy szakács koromban ismertem az utat kifelé, van egy lyuk a kerítésen, azon keresztül kimehetünk, ha még minden úgy van, mint rég. Nyilvánvaló lett, hogy meg kell néznünk.


Kimentünk az épületből. Megtehettük, idősebbek vagyunk, ugyan nem szerették, ha az udvarra kimászkálunk, de nem is tiltották. Elég könnyen megtaláltuk a helyszínt és kilógtunk a laktanyából a kerítésen vágott lyukon keresztül, de mivel fényes nappal volt, egyelőre csak egy kis terepfelderítést végeztünk.
Mert közben tervbe vettük ugyanis, hogy hazamászkálunk éjjelente. Megnéztük honnan közelíthető meg a lyuk a legjobban, hogyan tudjuk az őrt kikerülni, honnan lehet felmászni villámhárítón, vissza a körletbe, ha minden kötél szakad.

Azt is megbeszéltük, hogy míg én éppen őrködöm négytől nyolcig, ő kiszökik hét óra körül, hogy lássuk észre lehet-e venni. De az őrbódéból semmit nem láttam, semmit nem hallottam, tökéletes lesz.

A következő pihenőmben, kilenc körül ki is kimentünk, ezen a terepfelderítésen elnéztünk a laktanya utáni második buszmegállóig, azt gondoltuk, ott majd éles szökéskor biztonságban állhatunk buszra várva. Nagyon egyszerűnek látszott, egészen feldobódtam úgy éreztem, nem lehet teljes a repertoár, ha nem szököm meg laktanyafogság alatt.
Ezt látni minden filmben, a főhős mindig megszabadul a fogságból, mindig megszökik.

Kötelességemnek éreztem.

361

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

Csak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.

393

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.

406

Április 9.  Csütörtök

Robinak valószínűleg szart se ér a saját becsülete, mert arra gyanakszom, felnyomott a Cupinál, aki ma a köteléket (eligazítás) tartotta. Ez ilyenkor mindig bohózatba torkollik. Cupinak matematikai sorozattal is nehezen leírható szemtengelyferdülése van, nem tudni melyik szemével lát előre. Vagy bárhová.­

Elmondja, hogy májustól jönnek az újoncok és átszervezés várható a szolgálatban. Ez mindenkire vonatkozik, jól figyeljünk!

(Kép forrása: http://milstory.blog.hu/2011/09/16/293_a_wc_hadmuvelet)

­– Konyhás kilépni! – dörren ránk. Két sorban, magasság szerint állunk a folyosó fala mentén, Cupi középen áll velünk szemben. Én szakács vagyok, nem mozdulok. Viszont a közelemben van az a két srác, aki lenn volt egész nap konyhamunkásként, meg a másik oldalamon az a kölök, akit pedig az ügyeletre küldendő ebédet a teherautókra pakolni rendeltek le.

Mindhárman ficeregnek egy kicsit, de maradnak a helyükön.

­– Na lépjen már ki! Meddig várjak?

Ekkor mind a hárman egy kissé odaverve a talpukat, előrébb lépnek.

Az alhadnagy felhorkan.

– Maguk meg mi az istent csinálnak? Mit mocorognak? Nem bírják ki ezt a pár percet? Vissza a sorba!

Negyed-fordulatot tesz a fejével, tekinteteivel végig pásztáz rajtunk, meg maga mögött.

– Maga meg lépjen már ki konyhás! Ne mondjam még egyszer!

Az ebédet pakoló srác ugyan visszakozott a többiekkel, de mivel határozottan ebbe az irányba szólt most Cupi, az előbb meg egyértelműen a másik kettőt parancsolta vissza, újból előlép.

– Maga sem bír magával? – tér ki a hitéből az alhadnagy – Hülyék gyülekezete! Maga lépjen vissza, maga meg lépjen elő!

Elém áll, tekintetét szigorúan belefúrja a két oldalamon álló katonáéba.

– Maga tényleg ilyen hülye? Nem maga a konyhás?

A két sofőr mellettem egyszerre kiált fel.

– Jelentem, nem!

– Hát magukat ki kérdezte? Mindenki meghibbant itt? Ilyen agyalágyult katonákat rég láttam!

Kicsit rogyadoznak a lábak az elfojtott röhögéstől.

Cupi erősen mellbe szúr a mutatóujjával.

– Konyhás!

– Szakács. – mondom önkéntelenül.

– Velem ne feleseljen! Senki nem kérdezte! Örülhet konyhás, teljesül a kívánsága, májustól nem lesz szakács. Egy újonc váltja majd.

Ez összességében igazán jó hír, bár senki nem érti miért nem jó nekem a konyhán.

Az alhadnagy a kötelék után behív az irodájába.

– Magával úgy tudom, mindig gond van – kezdi.

Nem tudom. Gond lenne? Időben megyek szolgálatba, a legtöbbször. Kiosztom rendesen a kaját, a katonák nem panaszkodnak, még halvány szimpátiát is látni vélek néha. Sose fikáztam az ételbe, ahogy az adyligeti tahók, a maradékot szétosztogatom a szemfüleseknek. Felküldöm a kutató ügyeletekre a hideg-meleg védőitalt, takarítok. Miért lenne baj velem?

Ja, mert ahogy mondja, a negatív hozzáállásommal rontom a harci morált a konyhán, ez a többiek hazafias elkötelezettségének a rovására megy, muszáj elmozdítania. Nem is érti, ha valóban szakács a szakmám, és civilben is konyhán dolgozom, akkor itt miért nem akarok?

Hát, hogy pont azért, azt tényleg nem érti, bár cuppogva emészti, időnként elhunyorogva mellettem két oldalt.

Még magyaráz, de én csak arra tudok gondolni, hogy gondja velem csak Robinak van. Nyilván felnyomott Cupinál. Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel nekem tulajdonképpen segített is elkerülni a konyháról, de összességében gerinctelennek tartom. Az alhadnagy szereti azt, aki tájékoztatja. A konyhát Robin keresztül tapogatja le.

Indiában kézzel esznek. Nem tudom melyik a tisztátalan kéz, ők sose keverik össze, de az egyik kezükkel esznek, a másikkal törlik a seggüket.

Robi az alhadnagy jobbkeze.

És remélem, hogy Cupi a ballal eszik.

411

Április 4. Szombat

Nagyon szarul ébredtem, hajnalban feküdtem le, még meg kellett várnom, míg a két őrszolgálatos az összes hányást feltakarítja, sokáig tartott, mert 14 ember gyomortartalma nem kevés. De Dinóé dolgoztatta meg őket a legjobban. Egyszerűen kimarta az anyagában vörös kőpadlót és hatalmas fehér foltot hagyott maga után.

Reggeli után elmentem újra a dokihoz.

A gyomrom most nem olyan rossz, nincsenek görcsök, de a torkom fáj.

Tényleg.

Piros, piros, mondogatja.

– Mi a beosztása, határőr?

– Szak…- most iszonyatosan köhögni kezdek neki – Szak... szakács.

Felvonja a szemöldökét.

– Vagy úgy! – ír egy papírt, vigyem át a csütinek.

Hurrá! Kivett szolgálatból! Az áll a papíron: szolgálatképtelen.
Ez a legszebb szó, amit olvastam, mióta behívtak.

421

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

De ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

Basa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

– Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.

433

Március 13. Péntek

A két bukott határőrt, a két sittest, Lakatost meg a Wágner urat levezényelték a konyhára. A tisztek azt gondolták, ez majd elég büntetés lesz nekik.

Az egyik most jött vissza futkosóról, biztos én a kopasz szakács leszek, aki rá tudok parancsolni, hogy mosson fel. Melyik állat tiszt gondolta ezt komolyan??

Igazán jóízűt nevettek, amikor felvázoltam, melyikük megy mosogatni, melyik takarít fel a konyhában. Természetesen  egy fűszálat nem tettek keresztbe, majdnem nekem kellett dolgoznom, alig tudtam elintézni, hogy legalább takarítani leküldjenek valakit a századtól.

Más bajuk a tegnap éjjeli incidensből nem is lett, sima őrszolgálatba tették őket leszerelésig, a reptérre már nem mentek fel.

Este beszökött három, most februárban leszerelt srác. Jól berúgtak a Wágner úrral. Azt mondták, ha bűnrészes leszek, akkor tuti nem nyomom fel őket, tehát belém tuszkoltak néhány pohár sört. Hiába mondtam, hogy múltkor se szóltam senkinek.

– Igyad baszd meg, ne finnyáskodj! Keserű az apád fasza! Milyen férfi vagy te? Igyad már, ne dumálj!

Lenyomtak egy stokira, körbe álltak, addig nem engedtek el, amíg meg nem ittam két bögrényit.

Pfúújjj! Undorító! Én nem iszom többet! Nem is értem, mások, hogy szerethetik ezt a keserű vackot.

Ami meg a hatását illeti, sokkal többször kellett vizelnem, ami időt, s energiát vett el, a részegség pedig…no hiszen!

Az meg szart se ér!

Egy kicsit csengett a fülem, de hát erre én nem kattannék úgy rá. Miután már nem voltam érdekes, mert megittam a megfelelő mennyiségű sört és békén hagytak, figyeltem őket. Nevetgéltek, röhögcséltek minden szaron, de mi az isten  olyan vicces állandóan?

447

Február 27. Péntek

Nem nagyon értem, de két szabadnapot kaptam egybe. Tegnap mikor készülődtem, a körlettársak meg is jegyezték, hogy ilyenről még sose hallottak, vagy a rendes évi szabit adják ki, vagy csak a sima 24 órás szabadnapra engednek.

A szabadnap egy igen érdekes specialitása a Ferihegyi határőr helyőrségnek. A katona egy nap pihenőre jogosult hetente. Ez a szabadnap. Ez minden alkalommal a határőrizeti nappal egy időben kezdődik és akkor is ér véget. A határőrizeti nap délután öttől másnap ötig tart, ami semmilyen befolyással nincs a szolgálatok kezdetére, mert soha nem délután ötkor indulnak, és nem akkor érnek véget. A reptéri fegyveres szolgálat 6-14, 14-22 és 22-6 óra közt zajlik, nekem, mint szinte állandó délelőttös szakácsnak előttük kell a konyhára mennem, vagyis 5-től 13-ig.

Hazamenni szabadnapra viszont csak ebben a hihetetlen ostoba időpontban lehetett, öttől-ötig.

De hogy ebből valaki kettőt kapjon az példátlan. Találgatják a körlettársaim, hogy ez kinek köszönhető, mi az apám, hol szolgál? Akkora csókosnak tartanak hirtelen, hogy mire felveszem a kimenő utolsó darabját, lélegzet visszafojtva, szótlanul, megilletődve figyelnek.
Ha most toppantanék egyet a lábammal, és rájuk kiáltanék, hogy huhh, összeszarnák magukat.
Röhej.

Szerintem meg csak tévedés az egész.
Olyan szépen borotválkozom meg, olyan tökéletesre rendezgetek magamon mindent, hogy simán átsiklom az ellenőrzéseken, kinn vagyok a laktanyából, nehogy valaki másnak is ez jusson az eszébe.

Ma meg szinte egész nap csak aludtam, olyan hihetetlen fáradtság jött rám, de lehet, hogy csak az otthoni ágy ismerős közege bódított el, mindenesetre délután keltem fel. Anyuék nem zavartak, csöndben jártak, halkan végeztek mindent.

Edithez nem volt már kedvem átmenni, majd holnap.

496

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.

 500

Január 5. Hétfő

Mint mindenki, én is számolom a napokat.

Amon Ré segítse utamat, Aton papjai adják reám áldásukat!

Napimádó lettem!

40 teljes napot letöltöttem!

Mától már csak 500 van hátra, holnaptól csak 499!

Holnaptól 4-essel kezdődik!!

Napról napra jobb a helyzet! Igaz, hogy középiskolába mintegy 1000 napig jártam, a befejezése óta máig pedig csak 240 körül telt el.

Nem baj! Kibírom.

Amúgy ez az első napom Adyligeten. Hatalmas, 2500-3000 fős laktanya és engem szakácskiképzésre hoztak ide. A konyhán fogok szolgálatot teljesíteni.

Istentelen ronda képű srácokkal kerültem egy körletbe! Mindegyik korosztályombéli, de hogy megkedvelni nem fogom őket, arra mérget lehet venni.

Ez is itt mellettem!

Vagy tízszer rászóltam, hogy ne itt az ágyban túrja az orrát, és az eredményt pedig a saját ágyára dobálja! De csak mosolyog, vagy inkább vigyorog.

A másik, szemben, folyton imádkozik. Ilyet se láttam még élőben, csak másodosztályú, amerikai, háborús filmben.

Hogy legyek így jóba velük?

Hentesek, cukrászok, kőművesek, autószerelők. Itt majd szakácsnak képzik ki őket. Isten mentsen mindenkit tőlük, ha már megvert minket az éhség roppant erejével.

Mától tankonyha-szolgálaton leszünk, főzni tanulunk.

Szakácsnak tanultam. Szakács vagyok.

Emiatt már az első perctől magabiztosan mozogtam az ismerős környezetben, a konyhán. Rögtön feltérképeztem a lógásra, munka alól kibújásra alkalmas helyszíneket, eszközöket. Régen, a középiskolában  első osztályosként ebben igen nagy gyakorlatot szereztem és nagyobb, kegyetlenebb büntetéseket kaptam ott, mint amire itt valaha képesek lennének. Én tizennégy éves gyerekként, teljesen alárendelt, és alacsonyabb rendű voltam a másod-harmadéves társaim alatt. Ők nem csak a koruk miatt voltak nagyobbak, hanem méretben is. Én csak gyerek voltam, a másodévesek kamaszok, a harmadévesek felnőttek. Dehogy gondoltam, hogy szembeszállhatnék velük, de elkerülni a munkát azt igen, azt megtanultam.

Aztán végül főzni is, szakácsként dolgoztam a bevonulásomig, de nem szerettem.

Az étteremben a főnöknő, de inkább a konyhafőnök, aki helyett gyakorlatilag csak én dolgoztam, elfehéredett arccal hallgatták, mikor bejelentettem, katonának visznek 3 hét múlva. Saját kocsival intéztem az anyagbeszerzést, az előkészítést, én főztem és az esti vendégek rendeléseit is én készítettem el. Pánikhangulat remegett a levegőben az utolsó napomon is, de a séf, a főnöknő és a pincérek barátságosan, bár kicsit temetési hangulatban búcsúztattak. Az egyetlen, aminek örültem a bevonulásom kapcsán, hogy másfél évre megszabadulok az éttermi feladatoktól, a konyhától.

Nem szerettem. A gasztronómia gyönyörű dolog, de ma csak foltokban érhető tetten Magyarországon. Az általam tanulóévek alatt és az azt követő igen rövid időszakban megismert éttermekben, - több relatíve nívós helyen is - a legkönnyebben, legkisebb fáradtsággal elkészíthető ételekből és a kötelező magyaros ételekből álló menüt alakították ki. A közétkeztetés napi menüje meg ennél is silányabb, persze sok idős embernek jelent segítséget és még programot is bejárogatni délben ételhordóval, de ez nem konyhaművészet. Az esti időszakban egyszerre beeső vendégek rendeléseit percek alatt, kapkodva összedobni, szintén nem az.

Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat.

Csak úgy sugárzik a nevéből az igényesség és a minőség.

A konyha meg amúgy zsíros és büdös is.

De ismerem.

Itt a seregben, most semmi váratlan nem érhet!

Utálom a konyhát, de otthon vagyok.

501

Január 4. Vasárnap

Egész nap udvart takarítottunk, este öt percem volt leadni a holmimat, átvezényeltek Adyligetre.
Takarodó után jöttek értem, az ágyak többségén már senki nem feküdt, a most hatalmasnak látszó, kiürült körletben, messze egymástól, elszórva egy-egy itt felejtett katona készült alváshoz. Mindenkitől elszakították a bajtársát, mindenki újból ijedt arccal rendezgette a holmiját. Már lassanként megtelt a körlet az álmatlanul forgolódok sóhajaival, mikor berobbant az alegységügyeletes.

– Dvorszky határőr, mit csinál maga itt? Áthelyezték! Már rég Budapest felé kellene tartania!

Hebegtem, hogy "de hát nekem senki nem szólt".

– Dvorszky, miért kell magának mindenért külön szólni? Így az életben nem lesz magából senki!  Öt perc múlva indul az IFA, kimenőt vesz fel, minden mást lead. Másszon már ki az ágyból!

Hajnalban fenn voltam Pesten.

Egy tohonya, zsíros képű őrmester csapott le rám. Ragyogott az arca, amikor a jó hírt tolmácsolta:

– Örüljön katona! Szakács lesz! Megfogta az Isten lábát!

Az Isten faszát fogtam meg, nem a lábát!

És félek, ha szakács leszek tényleg, akkor a számba kerül az a hímtag.

Gyűlölöm a konyhát!