361

Május 24. Vasárnap

Ma délutáni szolgálatba osztottak be, addig viszont találtak nekem munkát.

Megszabadultam Nitrótól. Már nem ugráltathat, nem tartozom alá. Igaz, még az ő körletükben alszom, de hivatalosan már a 2. század katonája vagyok. Azt gondoltam, ez az átmeneti idő nyugalmas lesz, mert a körletben senkinek nem engedelmeskedem, de reméltem, hogy az alegység ügyeletes is elfelejt. De nem felejtett.
A törzsszakasz és a 2. század egy emeleten kapott helyet. A lépcsőtől jobbra a törzsszakasz, balra a kampósok. Én még a jobb oldali szárnyban laktam, és a reggeli után sunnyogtam is hátra gyorsan a körletünkbe, nehogy valakinek szemet szúrjak és valami munkát kapjak. Az étkezések rendben mennek, Robi nekem nem ad kaját, azt a kopasz szakácsra bízza, vagy ha csak ő van, akkor rám sem néz, csak kihajítja a tányért. Nem ad rosszabbat, mint másnak, gondolom tudja, hogy éles vitánk lenne belőle, de valahogy azt érzem, ez csak vihar előtti csend.

Hiába próbálok láthatatlanná válni, az alegység ügyeletes rám talál, elvisz a lépcső bal oldalára, ahol eddig csak a vécéig merészkedtem mindig, most mélyen begyaloglunk a folyosón és egy találomra kiválasztott körlet takarítását bízza rám, két igazi kopasz társaságában. Nagyon megalázó, hogy kopaszként kezel, holott 3 hónappal korábban vonultam, mint ezek.

Vagy az van, hogy szelektív a memóriájuk, és már nem emlékeznek, hogy szakács voltam, vagy szarnak rá. De az is lehet, hogy ez egyfajta rituálé, ezen mindenki átesik, bármilyen öreg is. Aki a 2. századhoz kerül, alulról kezdi újra. Nem tudom, ezek csak feltevések, de a takarítás az tény, azt csinálnom kell. Annyi előnye van annak, hogy idősebb vagyok, hogy kategorikusan kijelentem, mely folyamatokat végzem én, mondjuk portörlést. Bár nem vonakodás nélkül, mégis elfogadják. Határozottabbnak kell lennem, mert ha elkezdenek a kopaszok a fejemre nőni, akkor nincs menekvés, akkor szar alak maradok. Akivel bárki bármit megcsinálhat.

Volt most egy kisebb szóváltás, mert azért érezték a kopaszok, hogy nem dirigálni tettek melléjük, hanem segíteni, de ez most még komolyabb feszültség nélkül lezajlott. Csakhogy van néhány srác kopaszok közt, aki nem olyan megszeppent kis fajankó, amilyennek reméltem őket. Velük nehéz dolgom lesz.

Mikor készen voltunk a körlettakarítással, elvittek minket a fegyverszobába, kiosztottak nekünk fejenként 10-10 AMD-t és meg kellett pucolnunk alaposan mindet. A kiképzés alatt megtanultuk másodpercek alatt szétszedni és összerakni a fegyvert, ami amúgy egy roppant egyszerű, de nagyon elmésen kialakított szerkezet, nagyon szeretem, ahogy a különböző alkatrészek kisebb zökkenőkkel becsattannak a helyükre. És az egyik legmennyeibb hang, amikor az ember csőre húzza a fegyvert vagyis a závárzatot hátrahúzva, majd elengedve hagyja, hogy a szerkezet betolja az első töltényt a csőbe, hogy ezzel az harckész állapotba kerüljön. Ez a hang egy huppogásszerű visszhang a csőből, egy nagy kattanás, amit az üregek kongása, a fémek csengése kísér. Ez a mennyei hang, egyben az egyik legfélelmetesebb hang, amit valaha hallottam. A fegyvertelenben rettegést gerjeszt, viszont a katonákban - harc előtt - többet ér bármely lelkesítő beszédnél.
Ez erőt ad.
Persze tisztításkor nincs benne lőszer, de így is elragadtatva csattintgatunk. Elvileg 2 perc alatt szét lehet szedni, megtisztítani, meg összerakni. Na, mi a takarításra, meg az olajozásra bőven hagyunk időt, de a szét és összeszerelést versenyre csináljuk. Az egyikük, a Simon Pisti, pokoli gyors, de mivel kopasz, én nyerek. Azt mondja gyorsabb volt. A szétszedésnél is, meg az összerakásnál is.

Felvilágosítom, hogy ezzel a hozzáállással nem sokra fog menni, majd ha öreg lesz, ő lehet a leggyorsabb. Addig az csak zavaró körülmény, hogy amúgy is.

De azzal ne foglalkozzon.

Érvel erősen, hogy nehéz nem foglalkoznia vele, mikor perceket kell várnia, hogy végre elkészüljek én is, és kihirdessem, hogy megnyertem. De ő addig rémesen unatkozik, néha arra gondol, míg én szöszmötölök, addig szétszedi és összerakja újból. Megfenyegetem, hogy meg ne próbálja, mert ha még öregebb leszek, úgy megszopatom, hogy élni se lesz kedve, persze csak röhögcsél, meg igazából én is. Jó fej, de érzem, hogy a tiszteletet tőle már nehéz lesz megkövetelnem.

Nagyon komoly dilemma, hogy hogyan kezelje az ember az öregséget. Mostanáig nem voltak lelkiismereti gondjaim, kopasz voltam, a hierarchia legalján, vagyis mindenki az ellenségem.

Tiszta sor.

De mit csináljak azokkal, akik már fiatalabbak nálam, tehát azt a tiszteletet kellene megkövetelni rajtuk, ami ellen én egész eddig lázadoztam? Nagyon ingoványos talaj ez, ráadásul az a tény, hogy engem az öregek most besorolnak a kopaszok közé, nagyon gyengíti a pozícióimat. A velem egykorú srácok, akik eleve kampósként kezdték, már a tartásukban is hordoznak némi felsőbbrendűséget. Igazából ők is kopasznak minősülnek, de azért mégiscsak három hónapot lehúztak a reptéren, már ismerik, minden csínját-bínját, otthonosan mozognak, ahogy én mozogtam a konyhán.
Nagyon gyorsan be kell hoznom a lemaradást, csak hát az a baj, hogy az utánam vonultak ugyan addigra fognak tudni mindent, mint én. Sokkal nehezebb lesz velük elfogadtatni, hogy idősebb vagyok. Ha meg az öregek nem szoknak le róla, hogy velük együtt rendelnek különböző feladatokra, ha egy kalap alá vesznek, akkor meg egyenesen lehetetlen lesz.
Van olyan kopasz, aki azt hiszi, a korosztályuk vagyok. Ez tűrhetetlen, el kell oszlatnom ezt a tévhitet. De elsősorban azt kell megoldanom, hogy a velem egykorúak és az idősebbek maguk közül valónak érezzenek. Vagy ha az nem megy, akkor csak simán utáljanak ők is, de ne cseszegessenek. Lehetek ellensége mindenkinek, mint Adyligeten, megcsináltam már egyszer, tapasztalatom az van. Nem lenne meglepetés, kibírom.

Csak ezzel van egy aprócska hiba. Most itt fogom tölteni a következő egy évet. Eddig fél év telt el és ez is irgalmatlan hosszú, de legalább ideiglenes volt, lehettem szemtelen mitugrász, mert tudtam, előbb utóbb elvezényelnek. Illetve inkább csak reméltem, de az a gondolat, hogy az aktuális helyzetem tán nem állandó, felbátorított. De most nagyon lényeges, hogyan illeszkedem be, hogyan fogadtatom el magam, mert innen már nem helyeznek el sehova, ez itt a 2. századnál a végállomás.
Akik most itt vannak részesei, alakítói lesznek az életemnek a következő egy évben. Most kell valahogy megalapoznom a jövőm, most kell egy korrekt összképet kialakítanom magamról. Meg kell oldanom, hogy visszakapjam a korosztályom, hogy azt a három hónapot, amit elvettek tőlem, azt visszakapjam. De nagyon nehéz lesz. A törzsszakaszban egyszerű dolgom volt, Nitró volt ugyanis a legmagasabb beosztású katona, ráadásul egy körletben voltunk, így minden adott volt a konfliktusokhoz. Viszont mivel én a legbefolyásosabb tisztessel is feleseltem, az alacsonyabb rangúak-rendűek már kisebb lelkesedéssel és eredménnyel próbáltak ugráltatni. Meg ugye szakács voltam, azzal mégiscsak jobb jóban lenni.
Tehát több tényező is védettséget biztosított.
Most annyi tisztes, annyi magas beosztású határőr és annyi öreg szakadt a nyakamba, hogy fel kell kötnöm a gatyát. Azt sem tudom még, hogy hol van az a határ, amikor valamilyen feladat végrehajtását meg kell tagadnom. Honnan kell elkezdenem majd az ázsiómat építeni, mi az amit már nem tűrhetek, ami már a becsületembe gázol? Nem akarok minden jöttment parancsára azonnal ugró, jelentéktelen kis senki lenni.
Kemény feladat lesz.
Kemény időszak lesz.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

436

Március 10. Kedd

Hatalmas izomlázzal ébredtem, de fájdalmak közt küszködve folytattam az erősítést.

Az elmúlt napok kreatív gyakorlatait összeépítve nyomom a fekvőtámaszokat és beleékelek hasizom erősítő mozdulatsort. Hirtelen rájöttem, hogy hiányzik a mozgás, a sport. Nem az eszetlen menetelés és futkározás, hanem a testet karbantartó torna.

Kamaszkoromig cselgáncsoztam, része volt az életemnek a sport.

A Basával végzett öncélú verseny kitermelte a mozgás iránti vágyam, és ma, amikor minden öreg másnaposan fekszik és Basa is lehülyéz, ha megkérdem nem csatlakozik-e, elhatároztam, hogy keményre gyúrom magam.