334

Június 20. Szombat

Jó sokat pihentem megint, mert tegnap délután 5-től ma reggel 6-ig nem mentem semmilyen szolgálatba. Persze most megint kampós szolgálatra osztottak be, újra Ferihegy 1-en. Köbli volt a kutatóügyeletes, hivatásos törzsőrmester. Fiatal, kicsit kövérkés, jó kedélyű fickó, de az arca alapján a szeszt ő sem veti meg. Amúgy összességében nem rosszindulatú. Bár ma engem kihajított a 25-ösre. Ez a tehergépek parkolópályája, túl az Öregbetonon. Ritkán használják, messze van, kihalt és rideg. Az épületek alig látszanak már innen. De ma állt itt egy IL 18-as szállítógép.
Ma láttam először ilyen közelből nagy, légcsavaros gépet. A farokszárny alá volt húzva egy létra. Nagyon érdekelt, hogy el lehet-e tekerni a légcsavart így álló helyzetben, ezért amikor nem nagyon láttam mozgást a messzeségben, a lapátok alá taszigáltam ezt a létrát. Így elértem a rotort, de persze átforgatni nem lehetett.
Viszont akkora volt a holtjátéka, hogy felmerült szólok a pilótáknak, hogy ezzel ne menjenek sehova, de nem tudtam szólni, senki nem jött erre, amíg kinn álltam. Pedig Köblinek beakadt ez a 25-ös, mert kétszer is oda küldött vissza a pihenő után.

A délelőttös szolgálat után Ultrarövid Ugrásom volt, rögtön ahogy lepakoltam, vittek is a kutyakonyhára. Az összes kutyával megpróbáltam apportírozni. Találtam néhány nyúzott apportfát, ezért egyenként kihoztam a kutyákat és mindegyikkel kipróbáltam mennyit értenek ebből a mókából. Változó az eredmény, a fiatalabb kutyák mintha még nem tudnák, az öregebbek meg már nem.

Némelyik, Szemi, Fjord, fegyelmezetten műveli, eldobom a fát, megvárja, míg leesik, utána fut, elhozza, odaadja, mindent vezényszóra. Nem izgatja őket a dolog egyáltalán, csak mint feladatot végzik. Némelyik, mint például Pofás, ő él-hal érte, már amikor meglátja a fát remeg, de kivenni a szájából nem lehet, csak ha már ő úgy érezte, elég volt.
Viszont remekül lehet szórakozni vele, fárasztani, hogy huzakodunk egymással. Igazából nem is az volt a célom, hogy a feladatot csinálják meg hiba nélkül, hanem csak megmozgatni őket.

Mondjuk meleg van nagyon, egy bizonyos pontig esik jól nekik is, de nagyjából negyedóra mindegyiknek elég. Nem is csináltam ma mást, egész estig.

A végén még Lux-al tanulgattuk az apportírozás alapjait, de vele nem is fával, hanem találtam egy rongyot, azzal viaskodtunk, aztán elengedtem és amikor visszajött, megint viaskodtunk, hogy megtanulja, hogy ha visszajön játék lesz. Ha elengedte, egy idő után csomóba gyűrve eldobtam neki, és hagytam, hogy visszahozza. Volt benne a végén bizonytalanság, de többnyire visszajött hozzám, arra rájött, hogy nagyobb móka velem húzgálódni, mint szaladgálni szájában a ronggyal, de azért ez, hogy visszajön, nem lett reflex. Meg majd ezt át kellene alakítanom arra, hogy mindent szabályosan végezzen.

Mindenesetre én baromira elfáradtam, remélem, nem egy rohadt Rövid Ugrás jön.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

466

Február 8. Hétfő

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a „szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.