262

Augusztus 31 Hétfő

Délelőtt a kutyakonyhára vezényeltek. Megint kihoztam a kutyákat egyenként, és amelyiknek tetszik, azzal apportíroztam. Az idősebbek nem nagyon akarnak vezényszóra szaladgálni, a játékról fogalmuk nincs, inkább bandukolnak maguk a területen.
Pofásnak tetszik leginkább, hogy dobálom a fát, ő játéknak éli meg tényleg. Lelkes, energikus, viszonylag fegyelmezett, de ami a lényeg, hogy rettentően élvezi. Az a semmivel össze nem hasonlítható előnye és ajándéka annak, hogy sok kutyára felügyelek, hogy az optimális kutyám van. Mindig más, de a hangulatomhoz tudok választani. Ha kibiztosított gránáttal akarok szolgálatba menni, Parát viszem, ha gyönyörködni és gyönyörködtetni akarok, akkor Szemit, ha csendes, nyugodt méltóságot, akkor Fjordot. Ha játszani akarok, kihozom Pofást, ha kölyökkutya sükebókaságára vágyom, akkor Luxot. Mindegyik kutyának adtam tíz percet, nem sok, de ennél többet nem nagyon lehet, ha azt akarom, hogy mindegyik sorra kerüljön.
Épp Pofással szórakoztattuk egymást, mikor betoppant az orvos. Illetve nem tudtam, hogy ő az, hanem csak egyszerűen ott termett egy őrnagy a kutyakonyhán. Jó messzire hajítottam a fát, Pofás utána szaladt, ekkor láttuk, meg egymást az őrnaggyal. Félmeztelen voltam, sapka nélkül, és épp fülig érő mosoly terült el az arcomon.  Láttam az őrnagy szemén, hogy igencsak meglepődött, én meg igyekeztem legalább a mosolyt eltüntetni magamról, és a néhány másodpercnyi bénultságban igyekeztem kitalálni, mi a helyes viselkedés.
Vágjam magam vigyázzba és tisztelegjek?
Na de félmeztelen?
Vagy köszönjek, hogy tiszteletem őrnagy bá?

De szerencsére, már, ha ez szerencse, az események túlléptek ezen a problémán.
Úgy, hogy hoztak egy sokkal nagyobbat.
Hogy hogyan jutott be a doki úgy, hogy nem látta kinn a kutyát nem tudom, de amikor Pofás vigyorgó pofával, szaladt vissza a fával, az őrnagy valósággal felsikított, és élemedett korát és körte alakját meghazudtoló gyorsasággal iramodott a kapu felé. Közben kappan hangon kiabált, hogy fogja meg azt a rohadt dögöt, azonnal fogja meg!
Bámulatos sebességgel tépte fel az ajtót, és úgy szökellt ki rajta, hogy én ezt tízpontosnak ítéltem. Pofás szart mindenre, az apportfán kívül nem létezett neki semmi a világból, észre sem vett semmit. Megfogtam, szóltam a sportembernek, hogy egy perc és itt vagyok, csak visszaviszem a kutyát a kennelbe.
Kikiabáltam neki, hogy bezártam. Az ember bejött és a formaságokat figyelmen kívül hagyva mondta el, miért jött. Nem volt nehéz az alakizástól, tisztelgéstől eltekinteni, mert még mindig félmeztelen álltam előtte. Most derült ki, hogy állatorvos, és hogy Parát jött beoltani.
Mondta, hogy jelenteni fogja milyen kuplerájt talált itt Ferihegyen. Múltkor valami hihetetlen szemtelen katona elhagyta a szolgálati helyét, fél órán át keresték, de nem lett meg, emiatt kellett ma eljönnie újból. És szerinte kutya nem lehet a kennelen kívül, csak szájkosárban. Na meg én is hogy nézek, ki, katona vagyok egyáltalán?

Kérdeztem, hogy tudja-e melyik kutyát kell beoltani, de alaposan leteremtett, neki nem az ilyesmit kell észben tartani, hozzam ide valamelyiket, aztán hadd menjen. Tudtam, hogy Para az, de azért pontosítani akartam, meg egyébként nála volt az oltási lap, csak bele kellett volna néznie.
Bementem Parához, ráraktam a szájkosarat, Megfogtam erősen, míg a doki belépett és behúzta maga mögött az ajtót. Valami közük lehetett már egymáshoz, mert Para ideges lett, ahogy meglátta, majd kicsit lefelé tartott fejjel, vészjóslóan, mély hangon morgott.
Az őrnagy a kutya hátsó combja felé nyúlkált, majd szólt, hogy egy kicsit fordítsak már rajta, hogy jobban hozzáférjen. Ehhez lazítanom kellett a pórázon és Para nem késlekedett. Abban a pillanatban ugrott a dokinak, és úgy vágta állcsúcson a szájkosárral, hogy még a sapkája is lerepült a kennel betonjára, a kutyaszar mellé.

Az őrnagy felemelkedett és egy „na majd adok én neked”, felkiáltással, lendületből, nyújtott kézzel találomra belevágta valahova Parába az injekciót, az meg őrjöngve támadt újra a dokira, alig tudtam megtartani. Az őrnagy kirongyolt a kennelből, mindkét kezével az állát fogta és még hátra kiabált nekem, hogy ezt jelenteni fogja. Egy darabig Parán hagytam a szájkosarat még, sejtésem sem volt, hogy a mi kapcsolatunkat ez az incidens mennyire tépázta meg. De a dokival való jó viszony romokban, hosszan kiabál, hogy most azonnal megy is a laktanyaparancsnokhoz és jelenti mi történt ma.

Miután elment beóvakodtam Parához. Nem szereti, ha simogatják, úgy egyáltalán nem szereti, ha hozzáérnek, bár amikor szolgálatba viszem, a teherautón a hátán szoktam pihentetni a kezem, ezt még tűri, de azért most ezzel nem is próbálkoztam, hanem csak leguggoltam elé és elmagyaráztam neki, hogy ez nem miattam volt. Először feszültnek láttam, aztán lefeküdt és látszólag megnyugodott. Ezért oda oldalaztam mellé és leoldottam róla a szájkosarat. Lassan lehúztam, meg egy kicsit guggoltam mellette, aztán szóltam neki, hogy maradjon a helyén, felálltam és kijöttem tőle. Nem voltam egészen biztos a dolgomban, inkább csak reméltem, hogy nem kapcsolt össze a dokival, de úgy látszott, tényleg nem. Hagyott elmenni.

334

Június 20. Szombat

Jó sokat pihentem megint, mert tegnap délután 5-től ma reggel 6-ig nem mentem semmilyen szolgálatba. Persze most megint kampós szolgálatra osztottak be, újra Ferihegy 1-en. Köbli volt a kutatóügyeletes, hivatásos törzsőrmester. Fiatal, kicsit kövérkés, jó kedélyű fickó, de az arca alapján a szeszt ő sem veti meg. Amúgy összességében nem rosszindulatú. Bár ma engem kihajított a 25-ösre. Ez a tehergépek parkolópályája, túl az Öregbetonon. Ritkán használják, messze van, kihalt és rideg. Az épületek alig látszanak már innen. De ma állt itt egy IL 18-as szállítógép.
Ma láttam először ilyen közelből nagy, légcsavaros gépet. A farokszárny alá volt húzva egy létra. Nagyon érdekelt, hogy el lehet-e tekerni a légcsavart így álló helyzetben, ezért amikor nem nagyon láttam mozgást a messzeségben, a lapátok alá taszigáltam ezt a létrát. Így elértem a rotort, de persze átforgatni nem lehetett.
Viszont akkora volt a holtjátéka, hogy felmerült szólok a pilótáknak, hogy ezzel ne menjenek sehova, de nem tudtam szólni, senki nem jött erre, amíg kinn álltam. Pedig Köblinek beakadt ez a 25-ös, mert kétszer is oda küldött vissza a pihenő után.

A délelőttös szolgálat után Ultrarövid Ugrásom volt, rögtön ahogy lepakoltam, vittek is a kutyakonyhára. Az összes kutyával megpróbáltam apportírozni. Találtam néhány nyúzott apportfát, ezért egyenként kihoztam a kutyákat és mindegyikkel kipróbáltam mennyit értenek ebből a mókából. Változó az eredmény, a fiatalabb kutyák mintha még nem tudnák, az öregebbek meg már nem.

Némelyik, Szemi, Fjord, fegyelmezetten műveli, eldobom a fát, megvárja, míg leesik, utána fut, elhozza, odaadja, mindent vezényszóra. Nem izgatja őket a dolog egyáltalán, csak mint feladatot végzik. Némelyik, mint például Pofás, ő él-hal érte, már amikor meglátja a fát remeg, de kivenni a szájából nem lehet, csak ha már ő úgy érezte, elég volt.
Viszont remekül lehet szórakozni vele, fárasztani, hogy huzakodunk egymással. Igazából nem is az volt a célom, hogy a feladatot csinálják meg hiba nélkül, hanem csak megmozgatni őket.

Mondjuk meleg van nagyon, egy bizonyos pontig esik jól nekik is, de nagyjából negyedóra mindegyiknek elég. Nem is csináltam ma mást, egész estig.

A végén még Lux-al tanulgattuk az apportírozás alapjait, de vele nem is fával, hanem találtam egy rongyot, azzal viaskodtunk, aztán elengedtem és amikor visszajött, megint viaskodtunk, hogy megtanulja, hogy ha visszajön játék lesz. Ha elengedte, egy idő után csomóba gyűrve eldobtam neki, és hagytam, hogy visszahozza. Volt benne a végén bizonytalanság, de többnyire visszajött hozzám, arra rájött, hogy nagyobb móka velem húzgálódni, mint szaladgálni szájában a ronggyal, de azért ez, hogy visszajön, nem lett reflex. Meg majd ezt át kellene alakítanom arra, hogy mindent szabályosan végezzen.

Mindenesetre én baromira elfáradtam, remélem, nem egy rohadt Rövid Ugrás jön.