334

Június 20. Szombat

Jó sokat pihentem megint, mert tegnap délután 5-től ma reggel 6-ig nem mentem semmilyen szolgálatba. Persze most megint kampós szolgálatra osztottak be, újra Ferihegy 1-en. Köbli volt a kutatóügyeletes, hivatásos törzsőrmester. Fiatal, kicsit kövérkés, jó kedélyű fickó, de az arca alapján a szeszt ő sem veti meg. Amúgy összességében nem rosszindulatú. Bár ma engem kihajított a 25-ösre. Ez a tehergépek parkolópályája, túl az Öregbetonon. Ritkán használják, messze van, kihalt és rideg. Az épületek alig látszanak már innen. De ma állt itt egy IL 18-as szállítógép.
Ma láttam először ilyen közelből nagy, légcsavaros gépet. A farokszárny alá volt húzva egy létra. Nagyon érdekelt, hogy el lehet-e tekerni a légcsavart így álló helyzetben, ezért amikor nem nagyon láttam mozgást a messzeségben, a lapátok alá taszigáltam ezt a létrát. Így elértem a rotort, de persze átforgatni nem lehetett.
Viszont akkora volt a holtjátéka, hogy felmerült szólok a pilótáknak, hogy ezzel ne menjenek sehova, de nem tudtam szólni, senki nem jött erre, amíg kinn álltam. Pedig Köblinek beakadt ez a 25-ös, mert kétszer is oda küldött vissza a pihenő után.

A délelőttös szolgálat után Ultrarövid Ugrásom volt, rögtön ahogy lepakoltam, vittek is a kutyakonyhára. Az összes kutyával megpróbáltam apportírozni. Találtam néhány nyúzott apportfát, ezért egyenként kihoztam a kutyákat és mindegyikkel kipróbáltam mennyit értenek ebből a mókából. Változó az eredmény, a fiatalabb kutyák mintha még nem tudnák, az öregebbek meg már nem.

Némelyik, Szemi, Fjord, fegyelmezetten műveli, eldobom a fát, megvárja, míg leesik, utána fut, elhozza, odaadja, mindent vezényszóra. Nem izgatja őket a dolog egyáltalán, csak mint feladatot végzik. Némelyik, mint például Pofás, ő él-hal érte, már amikor meglátja a fát remeg, de kivenni a szájából nem lehet, csak ha már ő úgy érezte, elég volt.
Viszont remekül lehet szórakozni vele, fárasztani, hogy huzakodunk egymással. Igazából nem is az volt a célom, hogy a feladatot csinálják meg hiba nélkül, hanem csak megmozgatni őket.

Mondjuk meleg van nagyon, egy bizonyos pontig esik jól nekik is, de nagyjából negyedóra mindegyiknek elég. Nem is csináltam ma mást, egész estig.

A végén még Lux-al tanulgattuk az apportírozás alapjait, de vele nem is fával, hanem találtam egy rongyot, azzal viaskodtunk, aztán elengedtem és amikor visszajött, megint viaskodtunk, hogy megtanulja, hogy ha visszajön játék lesz. Ha elengedte, egy idő után csomóba gyűrve eldobtam neki, és hagytam, hogy visszahozza. Volt benne a végén bizonytalanság, de többnyire visszajött hozzám, arra rájött, hogy nagyobb móka velem húzgálódni, mint szaladgálni szájában a ronggyal, de azért ez, hogy visszajön, nem lett reflex. Meg majd ezt át kellene alakítanom arra, hogy mindent szabályosan végezzen.

Mindenesetre én baromira elfáradtam, remélem, nem egy rohadt Rövid Ugrás jön.

335

Június 19. Péntek

Pontban 5-re értem vissza a laktanyába, de a buszok közti átszálláskor futva közlekedtem. Ugyanis ma annyira jól éreztük magunkat Edittel, hogy kicsit elnéztem az órát. Úgy érzem, egész jól megvagyunk. Persze, ha ezt egyáltalán kijelenthetem úgy, hogy még mindig nem szeretkeztünk.

Hullámzanak az érzéseim, néha tök szerelmes vagyok, zsibbadni kezdenek a tagjaim, ha csak rágondolok. Máskor nem szerelem, hanem mély, sokkolóan erős szeretet önt el, mintha mézbe ragadtam volna. Ilyenkor lassan, óvatosan és erőtlenül nyúlok felé. Olykor csak a barátomnak érzem. Amikor valahogy megoldom, hogy nem figyelem a testét, az alakját.
Ha meg figyelem, de nem enged magához közeledni, akkor meg egyszerűen kinyírnám.

Ez a hullámzás általában felkavarja a gyomrom. Émelygek, nem bírom, hogy szerepet kell játszanom. Ő azt szereti, ha egy totál szerelmes barát vagyok. Akiben izzik a tűz, perzselő a tekintete, de hideg a keze, mozdulatai kimértek, elegánsak, nem követelőzők. Ha ilyen vagyok, tündérien bájos és őrjítően szexi.

Ez utóbbi okozza a bajokat.

Ha nem lenne szexi, nem őrülnék meg a gondolattól, hogy még nem kaptam meg. De ha nem lenne szexi, eszembe se jutna puncsolni neki hónapok óta. Távolodó beszélgetőpartnere lennék. De én erősen közeledő szexpartnere akarok lenni. Na de akkor kiesem a szerepemből. Mert amilyennek szeret engem, azt én erőszakkal csinálom magamból.

A plátói szerelmest.

Ettől émelygek.

Hazugnak érzem, hazugságnak vele szemben, magammal szemben és legfőképp azzal a tiszta érzéssel szemben, amit én magamban a szerelem érzésének gondolok. Egy idő után az az epekedő alak, aki bennem én vagyok, átalakul lidérccé és kacag benn, hogy mi ez, mit csinálsz Te marha, azt érzed, ahogy viselkedsz? Így akarod szeretni, ilyen sután? Hagyni incselkedni, de nem tenni semmit? Nevettetni és nevetni vele, miközben keserű a szád?

És ilyenkor émelygek, és lassanként szabadjára engedem magam, de abban már nincs kontroll, nincs köszönet, durvább és erőszakosabb leszek, mint amilyen valójában vagyok.

Ekkor meg az ijedtség kongat belül, hogy megriasztod, te marha, elszelel előled, s a semmit markolod majd!

És valóban, össze ugyan nem vesztünk, de folyton csúszik ki a kezemből, húzogatja le a blúzát, tologatja el a kezem. Kicsit rosszallóan, nagyon határozottan.

Tegnap este még úgy jöttem haza, hogy kinyírom.

Előtte a barátja voltam, hosszan, ahogy sétáltunk a langymeleg éjszakában, kézen fogva, de ha jobban összeért a testünk, mindig nekilendültem önkéntelen. Borzalmasan nehezen fegyelmezem magam.

Ma viszont kialudtam magam és újból jókedvűen ébredtem. Igazi nyári forróság terpesztett a házak közt, ezért elmentünk fagyizni, majd átgyalogoltunk a közeli Kiserdő fáinak védelme alá. Nem szívesen mentem vele emberek közé, ahol még jobban disztingválnom kellett volna. Kicsit unalmasnak is mondhatók az ilyen napok, mert sétálgatunk, padokon ücsörgünk. Azt szerettem volna mindenáron, hogy ne legyen a közelben senki, hátha egyszer kicsit többet enged.

Most is itt ül mellettem az erdei padon. Megőrülök attól, imádom, amikor valamin csodálkozva felhúzza a szemöldökét és kerek, ártatlan, értetlen szemekkel rám néz. Rettentően szép olyankor. De ezt az állapotot csak úgy tudom elérni, hogy kicsit felbosszantom, vagy olyan lehetetlenségeket állítok, amit nem hisz vagy nem ért. Sajnos azonban ez csak pár másodperc, gyorsan átvált valami másba, ha vicceset mondtok, akkor nevetésbe, ha bosszantót, akkor bosszús lesz. Ilyenkor egyáltalán nem érti, mit mosolygok ezen, és megint felhúzza a szemöldökét és kerek szemmel néz.

Később leheveredtünk a Szilas patak partjára. Az autók, a lakótelep zaját megszűrte az erdő, a patak vize csengett-bongott az alacsony partfal két oldala közt és mi egy hosszú, szótlan távolba merengés után egymásnak estünk.
Illetve Ő nekem.
Percekig nem is értettem mi zajlik, bénultan feküdtem, majdnem megtörtem a lendületét a mozdulatlanságommal, de aztán a vadállat felébredt bennem és a zsákmányra vetette magát.

Igen. Valahogy így képzeltem.


Hogy egyre hangosabban és egyre gyorsabban veszi a levegőt, hogy valósággal zihál, tekereg a kezem közt, harap, karmol, dobálja magát.
Hogy élvezi, ami történik.

Ekkor esett le, hogy még ilyen állapotban soha sem volt, soha nem engedte el magát így és soha nem engedett el engem így. A kezem bebarangolta, majd a szám is a ruhátlan részeit.

És itt kezdődtek a bajok.

Én kevesellni kezdtem azt a felületet, amit a ruha szabadon hagyott, ő meg sokallta, amennyit kibontottam belőle.

De igazából az idő tett tönkre mindent.

Szó nélkül eltelt.

Egyszer csak ránézett az órára és közölte, hogy amúgy késésben vagy ám.

Sietve rontottunk ki az erdőből, haza sem tudtam kísérni, de elváláskor olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy felébredt bennem a remény, talán mindez nem csak a mai nap ajándéka volt.

343

Június 11. Csütörtök

Ma újabb Rövid Ugrás: a tegnap délutáni szolgálat után, ma délelőtt kampóztam Ferihegy 1-en, utána délután kutyakonyhás szolgálatra vezényeltek. Vagyis tegnap este tízkor leadtam a szolgálatot, reggel hatkor már felvettem újra. Kettőkor visszaértem és rögtön az ebéd után vittek is a kutyakonyhára.

Élő halott vagyok.
Sosem voltam ilyen fáradt.

Most kezd csak derengeni, hogy miért nem jó ötlet, hogy az új kutyát választottam. Ugyanis ki kell képezni. De azt csak a szolgálatok között lehet, csakhogy a fegyveres szolgálatból emiatt nem vehetnek ki, tehát a pihenőidőmben kellene foglalkoznom vele. Én hülye, azt hittem ezzel ellógok egy csomó időt, mert az volt az elképzelésem, hogy beosztanak állandó kutyakonyhásnak és közben kiképzem a Lux-ot, az új kutyát, de így ez nem jó üzlet, most például pihennem kellene inkább. Nem is sikerült a foglalkozás vele. Kihoztam a boxból és el is engedtem rögtön, hadd szaladgáljon, derítse fel a környezetet. Kihoztam egy széket a kennelek mellé, leültem és onnan tartottam szemmel.

Amíg le nem csukódott.

Kicsit szenderegtem, és arra riadtam, hogy Lux nyalogatja a kezem. Összeszedtem magam és rátettem a pórázt. Ő fickándozott körülöttem, örült, hogy megmozdított, azt hitte játék jön. Ugrándozott a lábam előtt, kapkodott a kezem, a lábfejem, a póráz után, ha nyúltam felé már a hátán feküdt és hunyorogva várta, hogy dögönyözzem. Na de elkezdtem a pórázhoz szoktatni, a lábhoz igazodást gyakorolni. A többiek is elláttak tanáccsal, sok dologra még emlékeztem is régről, tehát elvileg tudtam mit kell csinálni.

A kutyakonyhán is volt egy 1954-ben kiadott füzetszerű kiképzési útmutató, bár ahogy belelapoztam, inkább kínvallatási kézikönyvnek tűnt, mindenesetre elolvastam azt is. Vagyis a teendő, meggátolni a kutyát abban, hogy a feje után menjen, illetve tulajdonképpen mindenben meggátolni, kussban lépdelhet mellettem. Ennek az egyik módja, hogy amikor feszül a póráz, megrántani egy kicsit, rászólni egyúttal, hogy „nem húz” és amikor ezek után lép mellettünk egyet-kettőt anélkül, hogy megfeszítené a pórázt, akkor megdicsérni. És ez ismételgetni, míg megtanulja.
A másik megoldást sose szerettem, bár hatékony, a pórázzal hátrarántani a kutyát, és amikor meglazult, akkor rácsapni vele a kutya hátára. Amikor Buksit tanítgattam annak idején, volt néhány gyakorlat, amit nem szerettem. Valahogy túl agresszív, túlzottan a fájdalomra, büntetésre építő kiképzési módszernek tűnt. Emiatt én nem is a konkrét kiképzési módszereket alkalmaztam, hanem egy bájos rajzos könyv tanácsait.

Ez a könyv leginkább gyerekeknek íródott, de bevezetett a kutyák világába, nem adott konkrét megoldásokat, hanem csak irányt mutatott, egyet-kettőt példaként a lehetséges megoldások közül. Az volt a címe, hogy 400 tanács kutyakedvelőknek. Abban a kölyökkortól kezdve mutatta be a kutyatartás folyamatát, feladatait és az ezzel járó felelősséget. Az ott bemutatott kiképzési ötletek valahogy humánusabbnak tűntek, bár például ott is szerepelt, hogy ha azt akarom, hogy a kutya tudjon ülni, úgy tanítsam, hogy lenyomom a fenekét a föld felé. Ha leül tényleg, akkor megdicsérem. Ez még ment is valamennyire, de ugyanezt a módszert a fekvéshez használni nem lehet. Buksit képtelenség volt fekvő pózba nyomni, ha nem akarta.
Ugyanígy nem lehetett a másik módszert sem alkalmazni, hogy a pórázzal a föld felé húzni. Kicsúszott, vonyított, oldalra dőlt, de a rendes testtartást nem tudtam vele felvetetni. Maradt az, hogy amikor feküdt, akkor rámondtam, hogy „fekszik”. Aztán lassan rájött, hogy mit akarok és akkor már könnyebb volt gyakorolgatni. Akkor már elég volt csak a hátára tennem a kezem, aztán azt se kellett.
Az egyik legrosszabb érzés, amikor a kutyának, a kutyámnak, akit azért tartok, mert szeretem, félelmi reakciói vannak. Mindig utáltam azokat a feladatokat megcsináltatni, ami ilyesmit váltott ki. Mondjuk Buksinak néha rávágtam a hátára a becsatolt pórázzal. Egészen addig, amíg nem vetem észre, hogyha összekoccan a póráz és a nyakörv fémcsatja, ő összerándul. Ekkor erről leszoktam. Bár élveztem az eredményt, túl durvának ítéltem a képzés nagy részét. Illetve azt éreztem, hobbiállatnál valahogy ezek feleslegesek, harci kutya képzésnél lehet esetleg indokolt. Ezért is volt, hogy miután úgy éreztem Buksi mindent megtanult, szabadjára engedtem, nem tettem rá pórázt.

Nem zsarnoka akartam lenni, hanem a barátja.

És most Lux-al szemben voltak rossz érzéseim. Olyan kis fiatalka, olyan kis játékos, hogy nehezemre esett komolyan kordában tartani. Egy hatalmas száj volt, akárhogy nyúltam hozzá, mindig beleért a kezem, folyton harapdált, ugrabugrált. Magam mellé parancsoltam, cibáltam, húzkodtam, nyomkodtam és kiabáltam, de nem használt, mindent játéknak élt meg. Egyre inkább éreztem, hogy ez nem jó, így nem jutunk előrébb. Egyre türelmetlenebb, dühösebb lettem. Egy alkalommal véletlenül úgy rántottam egy nagyobbat rajta ingerülten, hogy épp felugrott, így 180 fokban megfordítottam a levegőben.

Mikor leérkezett a lábaira, egy kicsit ő is bizonytalan lett, nem értette, hogy ez most játék-e vagy valami más. Volt benne gyanú, és úgy fürkészte az arcom, hogy néha kikandikált a szeme fehérje. Olyan bájos volt és olyannyira megijedtem, hogy én leszek az, aki az emberektől való félelmet beleplántálom, hogy könnybe lábadt szemmel guggoltam mellé és öleltem át, hogy ne haragudjon, nem így gondoltam, rémesen fáradt vagyok, ingerült, de nincs baj.

Persze ettől ő nem érzékenyült el, hanem oldódott, újabb játéknak gondolta, kiugrott a kezeim közül, megkerült gyorsan, bekúszott a hónom alatt, újra végignyalta a képem és hanyatt vágta magát. Birkóztam vele egy darabig, kergetőztünk aztán a pórázzal játszottunk kötélhúzást. Ezt alkalmazva szunyókáltam még egy kicsit a széken, mert a póráz egyik végét a szék lábára tettem a másikat Lux szájába adtam, leültem és csak időnként kellett megpengetnem, amúgy legalább egy órát sikerült pihennem, miközben Lux vadul rángatta és ringatta a székem.

A mai kiképzési gyakorlatnak semmi értelme nem volt, totális csőd. És nem azért, mert ma nem haladtam, hanem mert úgy éreztem nem is fogok. Lux teljesen hebehurgya, nincs kedvem fenyíteni.

Utálom, ha kényszerítve vagyok. Márpedig most itt a seregben van ilyen nyomás rajtam. Legyek én valakinek ez az utált kényszerítő erő?

Nem, ez nem fog menni.

421

Március 25. Szerda

Kinn voltam fogorvosnál 8-13-ig. Azt találtam ki, hogy egyébként sem árt rendbe tetetni a fogaimat, de ettől függetlenül is, amikor csak tudok kimegyek. Utálok a konyhán lenni, minden perc amit távolt töltök, ajándék.

De ma sajnáltam, hogy kinn voltam. Azt hallottam ugyanis, hogy mivel tegnap a csempe feletti részen is eláztak a falak, néhány izzó is kiégett, a tányérokban állt az ultrás víz, az ablakkereteken, kilincseken meg az ultrapor, Robi lángot vetett. A reggeliző katonák is hallották, hogy majd felrobban és engem akar felnégyelni. Viszont azt is hallották, hogy Basa csitítgatja azzal, hogy ő csinálta, ehhez nekem semmi közöm, de ha nem tetszik neki, akkor szemlére vághatja a konyhát, ha akarja. Velem eszébe se jusson megcsináltatni.

Ezt délután a második század katonái mesélték. A második század az őrszázad. A ferihegyi laktanya hierarchiájának legalja, szinte büntetőszázad. A Törzsszakasz raktárosai, sofőrjei és az első század hófehér zakóban, elegáns díszkatonaként szolgálatot teljesítő útlevélkezelői mind leereszkedő gúnnyal viseltetnek a hóban, fagyban a reptér betonján szolgáló katonával szemben. Ezek a csoportok szinte sosem vegyülnek egymással. Mivel én nem tettem, egészen pontosan nem ez alapján tettem különbséget azok közt, akiknek az ételt adom, és mivel emberi hangon szólok mindenkihez, a mindenki által megvetett második században általános kedveltségben lett lassan részem. Ezért (és sokan nyilván előnyök szerzése okán) barátkoztak velem. Robit a nagy részük utálja. Így amikor visszaérkeztem és vonultam a folyosón, már több száj is duruzsolta, hogy milyen arca volt, amikor Basa felajánlotta, hogy berúgja neki az ultrát, ha sokat pofázik.

Persze, miután Basa visszament a körletbe aludni, Robi a két konyhamunkással kitakaríttatta a konyhát újra, de még ők is azt mondták, megérte látni a faszfejet tehetetlenül toporzékolni az öregebb szakács előtt.

Este, takarodó után ráztak fel az öreg katonák, hogy jelenésem van a konyhában.

És igen!

Sikerült! Végre sikerült!!

Ma voltam életemben először RÉSZEG!

Hánytam is!

Basa és Dinó nagy tejesbödönökben csempészett be sört, merőkanállal adagolták sárga műanyag bögrékbe. Mikor leértem, a kezembe nyomták a merőkanalat és nekem kellett kiszolgálnom őket.

És persze kezembe nyomtak egy bögrét nekem is, hogy a vendégük vagyok, igyak.

Lenyomtam vagy hatot. Undorító, de a Basa szerint, ha tudni akarom, milyen a részegség, innom kell. Pengeéles logika, nem találtam benne kivetnivalót.

Ittam.

Fura érzés volt, messzebbről jöttek a hangok, messzebb kerültem az eseményektől, és alig tudtam megállni a lábamon.

Tényleg minden vicces. Elmondani a röhögő öregeknek, hogy mi olyan vicces nem tudtam, többször is nekikezdtem; az a bugyborékolás, ami előtört belőlem, minden próbálkozásnál nagyobb és nagyobb sikert aratott, még úgy is, hogy már rég nem emlékeztem, mit is akartam mondani. A hetedik bögre sört már meg se tudtam inni, szabályos közelharcot vívtam többekkel, ki akarták venni a kezemből, hogy már elég, ne igyak többet, amit kifejezett geciségnek éreztem, holott én senkitől nem tagadtam meg. Aki nyújtotta a bögréjét annak én telemertem a merőkanállal.

Félrehívtam Basát, hogy bizalmasan akarok vele szót váltani. Bementünk az öltözőbe, sok hosszú árnyék követett minket.

Foszlányosan körbetekertek valami hangok.

– SSSss, csend, kussoljatok már, nem hallom!

– Te Basa! –kezdtem – Te tapasztaltnak tűnsz, a sör se ártott meg, voltál már szerelmes?

A pokolban éreztem magam, forgott az öltöző, az árnyak meg vihogtak.

– A Basa?? Szerelmes? Haha…

– Én szerelmes vagyok a barátnőmbe – folytattam –, de olyan… olyan..

– Milyen? Milyen? – visszhangzották az árnyak.

– ...olyan fapina vagy mi, nem akar lefeküdni velem.

A kíséretetek sivalkodni kezdtek. Úgy mutattak, mint a részeg öreg katonák.

– Ezen miért csodálkozol kopasz? – hallom hangosan hörgő röhögésbe burkolva. – Van barátnője? Hihetetlen… – Basa tapasztalt, megdugja neked, nem Basa? – Hozd be ide, itt nem lenne fapina. – Nem fekszik le veled? Akkor meg minek vagy bele szerelmes?

Basa röhögőgörcstől megkínzott, könnyes arcába néztem.

– Ne mondd ezt senkinek Basa! Te vagy az egyetlen barátom!

– Nem-nem, dehogy mondom! Tőlem egy árva lélek nem hallja majd!  – hevesen hátra csapott a karjával a kísértetek felé – Kussoljatok már!

Kifejtettem, mennyire kivagyok, amikor úgy kell viselkednem, mintha ez eszembe se jutna, miközben csattog a fejemben, hogy milyen lehet meztelenül, és ha megölelem, tűzként éget a melle, combja érintése.

Basa bólogat, átkarolom:

– Fasz vagy Basa, de szeretlek!

– Jól van, jól van! – vihogva eltol egy picit magától – Szerintem most már menj aludni!

Kinn a konyha előtt megálltam. Az egész világegyetem balra dőlt.

Nem.

Jobbra!

Felcibáltam magam a körletbe, felkúrtam a villanyt, lehajítottam középre egy stokit, s leültem.

– Nitró, baszd meg! Alszol?

Megmozdult egy takaró.

– Nitró! Kelj fel te faszkalap, mondd el mi a bajod velem!

A többi ágyban is mozgolódás támadt.

– Csönd legyen, Dvorszky! Hajnal három óra. Aludni szeretnénk.

A hang irányába fordultam.

– Most kussoljon mindenki! A Nitróval kell beszélnem.

Közben megint egy árnyat vettem észre. Óvatosan leereszkedett az ágyról, kisettenkedett a szobából. Kísértetiesen hasonlított a Nitróra. Kacagnom kellett.

– Nitróóóóóó! Ne menekülj! – kiáltottam az árny után.

Aztán csönd lett. Végigpásztáztam a körletet, mintha csúszkáltak volna az ágyak. Mellemre csuklott a fejem.

Le kéne vennem a bakancsom. – gondoltam. Lehajoltam, kicsatoltam és meghúztam magam felé. A lábam megemelkedett, a törzsem hátradőlt és egyensúlyomat vesztve zuhantam hátra. Estemben még láttam, hogy nyílik az ajtó. A bakancsom jó magasra felrepült, valakinek az ágya felé. A szoba tárgyai lentről nézve veszett táncba kezdtek. A lámpa belevakított a szemembe, de nagyon lassan egy alak árnyékolta be.

Meregettem a szemem, s csak nehezen ismertem fel Guttyán főtörzsőrmester hatalmas, puffadt, véreres, igazi paraszt fejét. Két méter magas, szabolcsi, keménykötésű pali volt. A tenyerétől mindenki rettegett, egyrészt, mert hamar belendült a legapróbb marhaságra is, másrészt meg akkora volt, mint egy szívlapát.

Hangosan nevetni kezdtem. Végighullámzott az agyamon, hogy most végem, de mindez nagyon mulatságosnak tűnt. Guttyán teljesen betöltötte a szobát. Az ő feje mellett előbukkant a Nitróé, s hármunk feszültsége lágy hullámokban fodrozta a falakat, ágyakat. A főtörzsőrmester leült a stokira és belebámult a képembe. Még hangosabban kellett nevetnem.

– Jól van, katona? – dörmögte erős, vastag hangján, de fura melegség áradt belőle.

Továbbra is a hátamon feküdtem, s lendületesen tisztelegtem neki és gurgulázó nevetésem közül préseltem ki:

– Főtörzs elvtárs, jelentem, egyszerűen elrepült a bakancsom. Én se értem!

Néhány másodperc csend állt be, majd hirtelen a Guttyánból hatalmas robajjal robbant elő a röhögés. Rázta a szobát, rezonáltak az ablakok. Erősen szorította a kezével az oldalát, mikor felállt.

– Szedje össze magát katona, feküdjön le, a bakancsát pedig a Télapó visszahozza reggelre. – Feje, tán kétszeresére duzzadt, s hatalmas vörös holdként ragyogott fölöttem, majd erős dübörgést hallatva lebukott az ajtón keresztül a horizont mögé. Lábra álltam, sikerült lerángatnom magamról a ruhám, s aludni próbáltam.

Bárhogyan feküdtem, a szoba állandóan forgott velem, a gyomrom tartalma nekifeszült a torkomnak. A hányinger talpra állított, szaladtam ki a folyosóra, a lábam rogyadozott, falnak támaszkodva haladtam, tenyeremet tartottam a számhoz, de elfogyott az erőm, hagytam, hogy a testem azt művelje, amit akar. Futtomban, egészen a mosdókig, mintegy 15 méter hosszan végighánytam a falat.

Másra nem emlékszem.