123

1988. január 17. vasárnap

A láz nem múlik, Anyu és az egész család abszolút figyelmes, mintha háborúban megsérült veterán lennék. Leginkább hanyatt fekszem és még Buksi is meg van rendülve mert legtöbbször végigfekszik a hónom alatt, a testem mellett, a fejét a vállgödrömbe hajtva néz bánatosan egészen közelről a szemembe.
Aztán néha azt érzem a mennyországban vagyok, mikor a macskánk a másik hónom alá fekszik ugyanígy, majd bealszanak Buksival és finoman szuszogva pihenünk és közben összehangolódik a légzésünk és a szívverésünk is.

241

300 napja vagyok katona!! Már csak 240!! Hurrá!

Szeptember 21 Hétfő

Ma 16 óra pihenőt kaptam, csak éjszaka kellett mennem újra. F2-n kutyás szolgálat megint.

Ma Parát hoztam magammal, mert róla azt feltételezem, hogy semmitől nem fél. Ha a tegnapi róka megjelenne, Parát nem ijesztené meg, Para előtt nem állhatna úgy meg.
Persze, ebből lesz balhé megint, mert a többiek egyöntetű véleménye, hogy Parát nem vihetem szolgálatba. Ma megint szóba hoztam, de Németh Gyuri határozottan megtiltotta, mondván múltkor is iszonyú nagy függelem sértést követtem el, nem mehettem volna be hozzá, nem vihettem volna önhatalmúlag szolgálatba. Kellett volna az engedélyük, és valaki, aki jelen van, ha baj van.

Az igaz, hogy azóta mióta Szögi úr augusztusban leszerelt senki más nem tudta felvinni csak Dollár Tibi, mivel ő már régóta gazdája. Így viszont jobban terheljük a többit, úgy gondoltam, nem ártana a régi rendet beállítani újra. De a többiek hiába próbálkoznak, Para senkit nem enged magához, és nehogy valaki utánam akarja csinálni, hogy bemegy pórázzal, mert tudom, hogy szétszedné.
Mondtam is nekik, de ezzel kivertem a biztosítékot - "nézd már a kopasz állatját, még azt hiszi ő mondja meg mit lehet, mit nem".
Vállat vontam, eljöttem szolgálatba és engem meg az nem érdekelt, mit szabad, mit nem, egyszerűen nem akartam, hogy féljek, nem akartam, hogy a kutya féljen, azt akartam, hogy a róka féljen, és takarodjon ki a reptérről.
Para ezt el tudná intézni.

De valaki nagyon elszúrta a váltást, mert eggyel kevesebb embert küldött fel. Nem is érti senki, hogy-hogy nem szúrt szemet az ügyeleteseknek. Ezért Mészáros őrmester betett engem is a kampós váltásba.

Nem kellett kutyával kimenni, amit részint bántam, mert el akartam volna intézni a rókát, részint nem bántam, mert azért nagyon nem akartam vele találkozni újra. Para egész éjjel aludt a Kutügy melletti kutyaházban, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van miatta, mert én sem veszem le róla a szájkosarat, de abban aludni, feküdni láthatóan iszonyú kényelmetlen. Gyakorlatilag szolgálatra nem használtam ma, csak kihoztam meg a reggel hat órás váltás után  visszavittem a kennelbe. Lassan ment most az IFA a laktanya felé, később érkeztünk, ezért csak fél nyolc körül feküdtem le, kettőkor keltettek, hogy szabadnapra mehetek.

Miután felkeltem, a srácok megint kérdezgetni kezdtek, hogy mit képzelek, meg hogyan viselkedik velem Para, de mivel most szolgálatba volt Misike is, meg Németh Gyuri is, csak amolyan sorjás, darabos érdeklődés lett belőle, nem lebaszás. Mivel nekem is baszta a csőrömet megkérdeztem, Dollár Tibit, hogy ő hogy csinálta, hogyan férkőzött Para kegyeibe régen. Hogy hogyan, azt nem mondta soha korábban, és most is csak mosolygott, nem mondta el. De aztán mielőtt kiléptem volna a körletből a kimenő cuccomban, megveregette a vállam, és annyit mondott, hogy kopasz állat vagyok ugyan, de nőttem egy kicsit a szemében, mert Para soha nem fogadna el olyat, aki fél.

Tehát fasza gyerek vagyok! Lehet, hogy a többiek csak irigyek.
De legyenek csak.

Kis segítség a képhez itt.

259

Szeptember 3. Csütörtök

A kutyakonyha nyűtt kenneleiben látható károkat okozott a tegnapi jégeső. Némelyik kutya házának tetejét átütötte, vagy legalábbis az öreg palákat alaposan összetörte. Nem értek ehhez, ezért átbattyogtam az ÉPK-sokhoz és megkértem őket nézzék meg, hátha meg tudják javítani.

Meglepően készségesnek mutatkoztak, négyen felkerekedtek rögtön és megvizsgálták a kenneleket. Majdnem szabályos alakzatban jártak a keretek közt, aztán eltűntek egy fél órára. Miután visszaérkeztek egyenként kihoztam a kutyákat ők meg a beszerzett anyagokkal kicserélgették a törött palakockákat. Tényleg nagyon rendesek voltak, mert nem csak a tetőket tették rendbe, hanem a lógó ajtókat, kirojtosodott drótkerítést, Hobin kennelében még egy kis darabon betont is öntöttek egy töredezett, zavaróan mély lukba.

Ez gyakorlatilag az egész napot igénybe vette, alig maradt időm rendesen ellátni a kutyákat, inkább azzal apportíroztam, amelyiket ideiglenesen ki kellett hoznom. Ezt a többsége szereti, de például Parával csak tébláboltam fel-alá, nem mertem az ÉPK-sok  közelében még szájkosárban sem elengedni.

Este épp elértem Szadó őrnagyot, kértem tőle kihallgatást. Jelentettem neki, hogy milyen készségesek és hatékonyak voltak ma az építő szakasz katonái, és hogy most tökéletes állapotba kerültek a kennelek. A srácok mondták, hogy nem volna baj, ha megemlíteném a tiszteknek a mai szerepüket, hátha kapnak kimaradást, de ha bárki kérdezi milyen anyagot használtak, semmit ne mondjak, mert csak összelopkodták.

Ha szabályosan megigénylik, akkor heteket kellene várni. Így csak annyit mondok az őrnagynak, hogy kijavítottak mindent, jobb lett, élhetőbb lett a kutyák környezete, nem említek semmi egyebet, ő meg nem kérdezi. Az őrnagy ujjongott, ezt az összefogást, ezt a hatékonyságot ezt a hazafias tettrekészséget szereti, az ÉPK-sokat szóbeli dicséretben fogja részesíteni.
Na ez az ami egyáltalán nem hiányzik senkinek, de aztán később visszahallottam, hogy valóban kaptak kimaradást.

265

Augusztus 28 Péntek

Ma újra délutánra, de most Ferihegy 2-re mentem, kutyával. Mivel tegnapelőtt Németh Gyuri, a rajparancsnokom kategorikusan megtiltotta, ezért Parát vittem magammal. Semmi gond nem volt mikor a kennelbe léptem, sem akkor, mikor ráadtam a szájkosarat.

Nem tudom Para hogy áll ehhez, de szerintem azért van ez így, mert érzi bennem már a tapasztalatot. Határozott vagyok, nem tökölök semmin, a kutyakonyhát meg a kenneleket jól ismerem, minden eszköz kézre állt, szóval vén csataló vagyok én is, öregedő, nem egy ijedős, bizonytalan kopasz.

Gondolom ezt respektálja Para. És bevallom, vele, akitől mindenki más retteg, sokkal erősebbnek, majdhogynem legyőzhetetlennek érzem magam. A többi kutya is ad egy elég feszes tartást, szeretek velük járőrözni, de Para minden mozdulatában az látszik, hogy olyan, mint egy megfeszített íj. Tekintete sohasem pihen, vagy ha igen, akkor vesébe lát és bele is néz. Nagyot kerül mindenki, aki mellett elhaladok, takarítók, csomagosok, rampások.  És amikor utasok mellé állunk, nincs röhörészés, ficánkolás.  Minden utas látja rajta, hogy borzalmasan veszélyes. És látszólag én uralom. Ez persze látszólagos tényleg, de úgy nézhet ki. Már az is nagy dolog, hogy a bizalmába fogadott. Dehogy uralom én, csak hagyja, hogy vele legyek. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy amíg pihenő idő alatt kikötöm a kerítéshez, levegyem-e róla a szájkosarat, mert láthatóan nagyon kényelmetlen abban feküdnie, de végül ezt nem mertem. Ha valaki véletlenül, simán feledékenységből túl közel megy el mellette, akkor valószínűleg megharapja. Na az még nekem sem hiányzik. De nem sokat pihentünk hosszú órákra kitettek bennünket járőrözni.

De épp ezért, vagyis, hogy sokat álltunk kinn, nem volt kedvem járőrözni. Elmentem hátra, be ahhoz a csatornához, ahol eszményi módon lehet kummantani, lefektettem Parát, és én is lefeküdtem mellé a fűbe. Nagyon melegen sütött a nap, de így fekve, olyan volt, mint valami száraz gőz, átjárta a tagjaim, imádtam, ahogy átszüremlett az ízületeim porcogóin és teljesen ellazított. Szerintem két-három órát elheverésztem így. A kutyást rádión hívják be, amíg nem szólnak nyugalom van.

Aztán csak megcsörrent a rádió, Keszthelyi kiabált benne. Azonnal jelentkezzem a kutügyön, egy percem van, igyekezzek.

Nem nagyon értettem, de ahogy mentem be, épp jött ki Tokos és mondta, hogy megbuktam a Keszthelyinél. (Sorállományú szakaszvezető, Berben.)  Ahogy beléptem nekem ugrott.  Hol az Istenben voltam, mert nem találtak meg.

Nem nagyon értem, miért kellett keresni. Hát mert a Varga Gyurival egy állatorvos körbejárt Latviával. Évente egyszer beoltják a kutyákat.
Ma van a napja.
Eljöttek, hogy beoltsák a Parát, de nem találtak meg minket. Fura, ha nincs meg az őr.
Kinn kóvályogtak húsz percet a betonon.
De semerre nem láttak.
Hát én pedig járőröztem rendesen.

Csak egészen hátra gyalogoltam a BRAVO 5 gépállóhely felé. Az mondjuk tényleg messze van, ez a rampa egészen közel fekszik az irányítótoronyhoz. Azt mondják, oda szállnak le az olyan gépek, amit nem akarnak nagy dobra verni. Gyanús, kétes alakok, anyagok. Nem is szeretik, ha elmászkálunk arra. De valahogy kimagyaráztam magam. Hogy mintha láttam volna valami mozgást ott és leellenőriztem, de semmit nem találtam végül. Keszthelyi szerint ezt jelenteni kell, mert az orvosnak nem volt türelme kivárni, mire beporoszkálok, emiatt újból el kell jönnie, de erre parancsot kell kérnie a feletteseitől, vagyis Adyligeten, tehát az ügy nem marad a laktanyában.
Hát jó, küldjön kihallgatásra.
Ezt, amit Keszthelyinek behazudtam, megteszem bárkinek.

305

Július 19. Vasárnap

Újabb Ultra Rövid Ugrással az éjszakai szolgálatból délelőttös kutyakonyha szolgálat  következett.

Délután 5 nap szabadságra megyek!

A kutyakonyhán ma rendes voltam, kihoztam a kutyákat, nem mind, de a nagy részüket. Ellenőriztem, hogy minden bejárat zárva legyen, végignéztem a kerítést, nincs-e valahol kibontva. Beszéltem a lődörgő ÉPK-sokkal, hogy most ne nagyon mászkáljanak. Azután kiengedtem egyenként a kezelhetőket egy-egy negyedórára. Nem tudom, hogy a többiek ki szokták-e engedni őket, mindenesetre olyan szagokra éhesen szaladt a bokrosba mind, hogy látszott, az összes többi érzékszervüket kikapcsolták. Az orrukra összpontosítottak, a testük ék alakú lett, a csúcs az orr, a maradék testrész pedig csak egy szivacs, ami gyűjti és tárolja a szabadság illatát.
Nem raktam rájuk pórázt, közvetlenül a kennelből eresztettem szélnek mindet. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, jobb talán, ha nem szoktatjuk rá őket, hogy parancs nélkül kimehetnek, de mivel ma szabadságot kapok, szerettem volna adni is. A negyedóra úgy telt, hogy ők szaladgáltak, én meg sétálgattam a közelükben. Az idősebb kutyák, mind nagyon illedelmesen visszajöttek a hívószóra, csak Pofást, Luxot és Lucifert kellett kicsit hajkurásznom, hogy visszatereljem.

Aztán eljött a délután és 5-től végre katonaéletem első több napos szabadságra mehettem.

SZABADSÁG!!! Milyen fura ebben a jelentésében ez a rég ízlelt szó.

Ahogy hazaértem, átöltöztem és rohantam Edithez.  Most valahogy nem izzasztott a szokásos esti hőség, hanem kellemes tavaszias este tisztelgett nekünk. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk kocsival a Margitszigetre. Sétálgattunk a parkban, a Duna parton. És engem már megint a dugás gondolata feszített. Bármiről is beszéltünk, csak ez járt a fejemben, nem tudtam szabadulni.

Aztán miközben gyalogoltunk vissza a kocsihoz, szembe fordultam vele és valóban nem túl türelmesen, nem lassú, felcsigázó mozdulattal, hanem meglehetősen erélyesen kihúztam a blúzát a szoknyájából, benyúltam alá és ráfogtam a mellére. Néhány másodpercig hagyta, illetve inkább tűrte, azt hittem, most valahogy engedékenyebb lesz, de aztán letolta a kezem magáról. Nem akartam hagyni, összefeszültünk, de ennél nevetségesebb, szánalmasabb képet nem mutathat pasi, hogy körömszakadtáig markolja a nő mellét, miközben az teljes erejéből igyekszik szabadulni.

Azt hiszem egyikünk sem akart kifordulni magából, én nem akartam mindenáron markolászni, ő meg talán nem akart ilyen elemi erővel védekezni, de a másik ellenállása odahajtotta a vadállatot. És az marcangolni kezdett minket, mi meg egymást. Egyre inkább dühített, hogy nem érti, nem tolakodni akarok, hanem neki is jót, nekem is jót. És minél erősebben akartam, hogy kevésbé védekezzen, annál inkább hadakozott, én meg annál vehemensebben támadtam. És ő minél inkább akarta, hogy kevésbé erősen nyúljak felé, annál vadabbul tusakodtam, ő meg annál makacsabbul hárított. Jó mókának is tűnhetett volna, de egy idő után csak hangtalan, küzdelemmé vált, és én letakart aggyal cselekedtem.

– Aú ez fájt! – kiáltása térített észhez.

Ez, amit csinálok, a színtiszta erőszak.

Néhány hete majd megőrültem érte, olyan szerelmes voltam, most meg szinte verekszem vele?
Nem akarja.
Láthatnád már régen. Ha akarná, nem kellene erőszakhoz folyamodni. Mire számítok, mi lesz, ha legyőztem? Rájön, hogy mégis akarja? Még ha mondaná is, hihető lenne? Tudnék fürdeni elégedetten olyan szeretetben, olyan testiségben, amit erővel kényszerítettem ki?

Dehogyis. Hova süllyedtem! Hova süllyedtünk!

De az agyam nem tisztult teljesen, nagyon dühös voltam, és Editre voltam dühös. Úgy éreztem, hogy ha nem kapom meg, akkor nem kell.

Állt velem szemben, vádló tekintettel tapogatta a karját, amit fájlalt.
Felpofoznám legszívesebben.
De már csak tehetetlenségemben. Ami hirtelen ugyanolyan erővel kezdte a dühömet felpiszkálni.
Tényleg lekeverjek neki egyet? Láthatóan most még ő haragszik. Ő? De milyen jogon?

9 hónapja nem enged közel magához.
És a pofontól megenyhül?
Nem fog.
Ha tudom, hogy nem fog, akkor az micsoda, ha szájon vágom?
Az bizony sima bosszú.

Nagyon jól jött, hogy igazából nem értettem Editet, mert gondolkodtam, legalábbis cikáztak bennem a felvillanó gondolatok. Ha nem így van, lehet, hogy tényleg felpofozom. Ha nincs bennem gondolat, csak indulat. De innen nézve, még ez az előbbi tusakodás is méltóságon aluli. Hogy várhatnám el, hogy szeressen, akit megaláztam, és hogy szerethetném magam, ha hagytam magam zsarnokká lenni?

Nem, ez szánalmas és méltatlan. De tehetetlen düh fortyogott bennem és nem talált kiutat.

– Menj a francba! – kiáltottam rá végül, de ez se segített, ugyanolyan szarul éreztem magam. Hirtelen a kocsihoz szaladtam, bevágtam magam és a margitszigeti szálloda parkolójából csikorgó kerekekkel robogtam ki.

Ennyi tellett.

Ezt találtam ki.

De amikor elsuhantam Edit törékeny alakja mellett és még egy kis ijedtséget is felfedeztem, ahogy hátrébb lépett a járdán, mintha az is megtörténhetne, hogy felszaladok és elgázolom, rettentően elszégyelltem magam. A gondolat, hogy olyan állapotban vagyok, hogy elképzelhetőnek gondolja ezt rólam, a tudatom legmélyére is besikított.

Dühödten léptem rá a fékre, hatalmas csikorgással álltam meg

Nem! Nem hagyhatom, hogy ösztön, érzés, bármi irányítson, ami nem én vagyok.
Soha többet.
Semmi rombolót nem akarok magamban, tőlem ne féljen, akit szeretek. El kell nyomnom minden ilyet magamban. Ha olyan érzés is áldozatul esik, ami jó és építő, kisebb baj, minthogy irányíthatatlan hús legyek.
Nem engedhetem szabadjára az ösztönnel kevert érzéseket.

A kormányra borulva mantráztam ezt, lihegve, mint valami hosszabb futás után. Vártam, hogy lassuljon a pulzusom, béküljön a lelkem, csituljon a vihar benn. Aztán kisandítottam az oldalablakon, a visszapillantóban láttam Editet, aki semmit nem értett, állt ugyanott, és a pulóverét a mellkasához szorítva sírdogált. Rükvercbe kapcsoltam és nagyon lassan, hogy meg ne ijedjen, mellé tolattam. Megálltam, néztünk egymásra, nem volt indulat bennünk, csak a szomorúság tartotta még magát. Kinyitottam az ajtót, ő szótlanul beszállt és hazáig a combomon pihentette a kezét. Nem bátorítottam és nem húzódtam el.

Hagytam.

Nyugodt, jó kedvű nem voltam, de már dühös sem. Talán keserű.

És nem volt mit mondanom.

Kiszálláskor a kényszeredett mosolyom sarkába csókolt, hagytam ezt is, majd válaszoltam, mikor az ablakon visszahajolva, bemutatta behajtott mutató ujját.

– Nincs harag! Becsszó?

– Nem, nincs harag. Becsszó.

307

Július 17. Péntek

Délelőtt Fjorddal kutyáztam F1-en. A betonon egyszercsak filmesek leptek meg. Senki nem szólt előre, hanem csak látom, hogy több autó is felém veszi az irányt. Azon gondolkodtam, hogy mikor kell ezt támadásnak értelmezem, levegyem-e a fegyvert és kibiztosítsam, hogy ne érjen váratlanul? A filmeken szokott ez így megjelenni, néhány autó több irányból, az egyik egy kis mikrobusz, pont úgy, ahogy terrorakció közben. Nagy sebességgel jöttek, siettek. De ki siet a reptéren? Csak akinek dolga van. De azokat mind felismerem messziről.  Kerozinosok, rampások, MALÉV dolgozók, mind-mind a jól ismert kocsikkal. Ezeket nem ismerem.

Leemeltem a rádiót a vállamról, de pont ebben a pillanatban megszólalt. A csüti tájékoztatott, hogy filmesek mennek ki hozzám, egy kutyás őrt is fel akarnak venni. Csináljam, amit mondanak, de a fegyvert oda ne adjam senkinek.

Mire végzett, már rég pakolásztak ki a kocsiból, állványok, derítő vásznak, kamerák kerültek elő. Én, mint főszereplő, elég sokáig táthattam a szám nézőként, néha félre tologattak, ha útban voltam, és úgy egyáltalán, senki nem szólt hozzám. Szaladgálás, pakolászás ment egyre vadabbul.

– Nem látta valaki az akkumulátort? Van valakinél szigetelő szalag? Ezt ki tette ide?

Csattogtak össze a tartószerkezetek, a kamerák konzoljaival, statívokkal, az állványok vetítő vászonhoz hasonló elemeivel.

Majd valaki odakiáltott, hogy na akkor induljak feléjük.

Se köszönés, se kezdjük téged veszünk.

– Ne! Nem jó, ne onnan. Hát hátrébbról. Így sréhen felénk. Illetve inkább tőlünk jobbra. A kutya is jön? Nem akarná közelebb húzni magához? Egyenletesen! Hova rohan? Nem tud csak úgy járőrözni?

Na a kurva anyádat!

Lenéztem Fjordra, hogy készen van-e, mehetünk? Majd hátat fordítottunk és kigyalogoltunk messze a beton szélére.

– Itt tudok. – kiáltottam vissza.

Én ne tudnék? Rohadj meg! Örülök, ha elfelejtem valaha.

Nem mozdultam, akármit kiabáltak nekem, mígnem az egyik odajött. Most komolyan ezt csinálom velük? Mindent hordjanak ide át? Láttam mennyi meló volt beállítani, ne csináljam ezt velük. Nem is ilyen bokros helyen akarják, mégiscsak a reptérről szólna a film.

Nagy mákja van, hogy nem említette azt, hogy szólnak a csütinek, mert valószínűleg azt megvártam volna. Dühös voltam. Szerepelni se nagyon szeretek és meg se kérdeztek. Mindenesetre végül visszamentem vele. Gyalogolni kellett egy kicsit, meg a természetes őrszolgálati testtartásban vagyis vigyázz állásban feszíteni, miközben felszállt mögöttem egy szovjet (SU) gép. Jeleztem, hogy nem állunk vigyázzban, sose csináljuk. Nemhogy természetes lenne. Nem baj, csináljam. Most induljak el.

Díszlépésben?

Nem azt nem kell.

Miért nem?

Jó lesz így! Elég is. Srácok, végeztünk!

Úristen, milyen film lesz ez? Melyik mozi vetíti majd?

327

Június 27. Szombat

Ma reggel kutyakonyhás szolgálatba tettek. Szilasi a csüti, mielőtt utamra engedett, elmondta, hogy valamikor napközben kijön megnézni, hogy működöm kutyásként, és hogy mennyire tudok rendet tartani. Csöppet sem örültem neki, jelentettem, hogy a társaim szerint belerázódtam a dologba, Német Gyuri a kutyás rajparancsnok ezt szerintem meg tudja erősíteni.

– Dvorszky, majd én eldöntöm, mit csinálok, nem kell nekem tanács! – torkolt le, nyilván megérezte, hogy nem örülnék, ha kijönne meglátogatni. Feltételezem, pont emiatt számíthatok rá biztosan. Egész kiszámíthatóak a tisztek amúgy, és bár nem úsztam meg, hogy ellenőrizzen, de azt elkerültem, hogy rettegve várom egész nap, hogy jöjjön, aztán nem jön. Mert a bizonytalanság az nagyon rossz, így viszont tuti, hogy számíthatok rá.

Egy hete voltam utoljára kutyakonyhán. Nem nagyon értem, hogy képzelik, hogy így ki tudom képezni Luxot. Alig ismer meg, a többiek foglalkoznak vele inkább. A kutyakonyha az igazi nyaralás a kampózás mellett, nyilván az idősebbeket teszik be szolgálatba, de nekem sokat kellene foglalkoznom a kutyával. Gyorsan nő, most fogékony, most kellene játékos formában valahogy tanítgatni.
Viszont alig van időm, jön a barom Szilasi, takarítanom kell. Lux úgy fogad, mint a többi kutya, nem vagyok a gazdája, csak az újabb humanoid, aki majd enni ad, meg tán kihozza a kennelből. Sőt, azokkal az állatokkal, akikkel voltam már szolgálatban bensőségesebb a viszonyom. Para és Pofás kivételével mindhez bementem, megdögönyöztem őket, némelyik rettentő hálás, hagyja magát, az idősebbek, viszont csak ellentartanak, neki feszítik az oldalukat kicsit a tenyeremnek, és pusztán a szemük hunyorgásából látom, hogy élvezik.

Aztán kitakarítottam a kenneleket, körletszemlét csináltam.
Az a mondás, hogy ragyogjon minden, mint a Salamon töke. Na ettől a gondolattól ideges leszek.
A kutyakonyha olyan, hogy bármilyen rend van, nem látszik. A méretes edényeket, a HAMM-os, tésztás papírzsákokat, a megkezdett doboz zsírt nem lehet úgy elrendezni, hogy igazán rendnek hasson. Tízezer éves a főzőzsámoly, a berendezés olyan avitt és öreg, hogy esély nincs, hogy ragyogjon. Mintha egy dohos, sötét, poros, földpadlós pincét kellene szemlére vágni.

Lehetetlen.

De megtettem, amit lehet. Egy óra körül tervszerűen megérkezett Szilasi. Kaját főztem éppen, pont kapóra jött, hogy lassan megfőtt a tészta. Lassú mozdulatokkal kevertem, le ne égjen. Az ablaküvegen keresztül láttam, hogy megállt az UAZ, a sofőr néhányszor rálépett a gázra, hogy a motorbúgásra felfigyeljek, Szilasi kiszállt és bizonytalanul tehetetlenkedett. Látszott bentről az opálos ablakon át, hogy nem tudja, mi legyen, állt az egyik lábáról a másikra. Forog maga körül, hajolgat, engem vár. Gondolom szaladnom kellene elé. A szája mellé teszi a tenyerét, hangos kiáltáshoz készülődik, de aztán meggondolja magát.
Nem tudom mitől ilyen illedelmes, lökni jött, ellenőrizni, beronthatna és rajtakaphatna, hogy alszom, napozom, rejszolok, kínozom a kutyákat vagy bármi máson, ha azt csinálnám, ami a fejében most felbukkanhat, hogy nem megyek elé. Amikor bárhova kimegy a löket, azzal a céllal megy, hogy rajta kapjanak valakit valamin. Azt hiszik, sose a feladatunkkal foglalkozunk. Nem járnak messze az igazságtól, de ez a mániákus kopószellem az nagyon vicces. Ezért nem értem most Szilasit, már hátulról a kutyáktól kellene jönnie az ujja hegyén egy darab kutyaszarral, hogy ez meg hogy kerül a kennelbe, nem kellett volna rendesen kitakarítanom? De még mindig ott áll, én meg úgy döntök, hagyom. Látom, hogy int a sofőrnek, hogy dudáljon, majd amikor semmi reakció, kiabálni kezd.

– Határőr! Ide hozzám!

Mint valami kutyának, ide hozzám. Anyád!

– Határőr! Azonnal jöjjön ide!

Megvárom, míg legalább háromszor egyre idegesebben megismétli, aztán ingerült hangon, hogy szokja, kikiáltok.

– Há’ itt vagyok benn!

Se jelentem, se főtörzs elvtárs. Előre kuncogok a reakción, ami olyan, amit vártam, tátott szájjal áll, mered előre, aztán a sofőrre. Nem hisz a fülének.

Sikítani tudnék, annyira tetszik a jelenet.

– Mi van faszom, hol a tekintély?? – susmorgom vihorászva a gőztől párás üveg mögötti zselés alaknak. Aztán hangosan az ajtó felé:

– Itt vagyok, na!

Ezt már megelégeli és nagyokat trappolva toppan be a konyhába.

– Dvorszky határőr! Milyen hangnem ez? Nem hallotta, hogy keresem? Mi az istent csinál?

Nyugodtan keverem a tésztát és halálos komolysággal, belül összeharapott szájjal mondom, nyomatékosan a szemébe nézve.

– Jelentem dolgozom!

Yessss! Yes, ez betalált, ott áll, mint egy fasz, erre mint mondjon? Vörösödik. Meg próbálkozik.

– De miért nem szólt, ha hallotta, hogy kiabálok?

– Nem hallottam, a tésztára figyelek. Nem éghet le a kutyák étele. Szakács voltam fél évig, pontosan tudom, hogy milyen fontos az állatok minőségi élelmezése.

A lábas felé tolom a fejem, a gőzbe burkolom a vihogásom, amit a takarásban lévő profilomnak engedek meg. Jobbról komolynak látszom.

– Amíg nincs kész, nem mehetek sehova.

– Mennyi idő az?

– Jelentem 10-15 perc. Ha onnan lepakol – bökök a fakanállal egy szék felé, amire a kutyák tányérját tettem –, le tud ülni.

Imádom, hogy nem tudja az egészet mire vélni!

Az jól látszik, hogy dolgozom. De szerintem az is, hogy szopatom, csak nem tudja, hol fogjon meg.

Egyedül nincs értelme körbejárnia, mert nyilván ott a helyszínen, ahol a rendetlenséget találja esetleg, ott kellene belevernie az orromat. Viszont én nem megyek vele, dolgom van, ez egyértelmű. Az egész játékát elrontottam.

Itt benn rend van, amennyire egy folyamatban lévő művelet közben lehet.

Készségesnek akarok látszani, egyik kezemben a fakanalat tartom, a másikkal lepakolok a székről és meghajlással mutatok rá.

Még nagyobb zavarba jön. Előzékeny vagyok, de most tényleg üljön le és várja meg míg végre fogadom?

– 15 perc? – kérdi.

– Ha nem több.

– Dvorszky, ne szórakozzon velem!

Már kezdi elfutni a pulykaméreg, hirtelen mentő ötlete támad, odahúzza a széket az ablakhoz felágaskodik rá és végighúzza a kezét a karnis tetején. Diadalittasan mutatja nekem a tenyerét.

– Koszos! Mit szól ehhez?

Abbahagyom a keverést, legyintek a fakanállal, majd körbemutatok, mint valami karmester.

– Jelentem nem vagyok kész, van itt még dolog, azon kívül is, majd megcsinálom, ha odajutok.

Beletúrok a lábasba, kiveszek egy tésztadarabot fújogatom és vizsgálgatom, hogy lássa, tényleg nem babra megy a játék, nekem erre kell figyelnem.

Ő mint egy beakadt gép, ismételgeti, hogy igyekezzen, igyekezzen.

– Mindjárt kész, utána neki tudok látni.

Nyegle vagyok, nem bír velem. Én se magammal. Csak húzna el, hogy röhöghessek.

De nem lesz rá lehetőségem.

– Dvorszky, hatra jön magáért a kocsi, éjszaka szolgálatba megy! – sarkon fordul, kiszalad az épületből, bevágja a kocsi ajtaját és elviharzik.

A rohadék csak kitalálta, hogyan tud mellbe rúgni. Kivett a kutyakonyhás szolgálatból és berakott éjszakára.

ÓÓ, a kurva anyját.

Nagyon dühös lettem, amint elkészültem a kajával, felálltam a székre és egy késsel lecsavaroztam azt a kurva karnist. Hátra vittem a kerítéshez és áthajítottam jó messzire a kutyakonyha melletti sínekhez. Ahonnan nem látni.

Nem fog nekem többet ott ágaskodni az a marha. Nem volt függöny szerintem itt soha.

És karnis se volt.

329

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.

Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.

Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?

342

Június 12. Péntek

Újra Rövid Ugrás. Tegnap este 10-kor jöttem el, de ma reggel hatkor ismét a kutyakonyhán vagyok. Főzök, takarítok, teszem a dolgom.

Amikor elkészültem kihoztam újra Luxot. Ezeknek a dögöknek tényleg van valami érzékelőjük, mert ma olyan, mint egy kezes bárány. Nem rángat, nem húz. Csak jön szépen. Nem teljesen mellettem. Most hosszabb pórázon vittem, de csak előreszaladt néhány lépést, aztán megállt, lemaradt, de sosem feszítette meg. Aztán elkezdtem a köztünk lévő távolságot csökkenteni, dicsérgettem, végül egész hosszan lépdeltünk közvetlen egymás mellett. Megálltam vele és lenyomtam a fenekét.

– Ül! – mondtam hangosan, amikor valóban leereszkedett, felegyenesedtem, tettem egy két lépést, hogy felemelkedjen, közben mondtam, hogy indulj, megálltam és újból lenyomtam a fenekét vezényszó mellett. Egész sokat meg tudtunk csinálni, aztán láttam, hogy kezd türelmetlen lenni ezért elengedtem szaladgálni. Közben igyekeztem behívni, de ezt még azért elég sűrűn elengedi a füle mellett.

Kettőkor nem a váltásom érkezett, hanem csak kiegészültem Misikével. Ja értem, dupla szolgálatban vagyok, este 10-ig leszek. Az volt a feladat, hogy mozgassuk meg a kutyákat. A Kutügyről szolgálatból lehozott kutyák etetése után csibészeltünk Pofással és Szemivel.

Felpróbáltam a csibészruhát. Gyakorlatilag vastag filcharang, két ember kell a fel-le vételéhez.
Mint egy reverenda.
Dögnehéz és betonmerev.
És meleg, mint egy kályha.

Abban kell futni a kutya elől. És érdemes nem elesni, mert a fej nincs védve. Mivel én vagyok a kopasz, én szaladgálok a kutyák előtt. Először közelről hergelnem kell, csapkodni a csibészkarral a pofáját, aztán amikor már őrjöng, elszaladok, majd Misike „csibész fogd” felkiáltással utánam engedi.

Nem jó érzés, hogy szalad az ember felé egy feldühített vadállat. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban bármi is mozgatná, mint az ösztön. Abban pedig vadállat, még ha domesztifikáltuk is.

Szerencsére nincsenek másra kiképezve, csakhogy menjenek neki annak, akire ilyen dühösek, de hogy utána mi legyen, azt nem tudják. Vagyis azt csinálják, amit az ösztön diktál, hogy beleharapni, nem ereszteni és rángatni. Ez általában a csibészkar, mivel ezt már messziről lengetjük nekik, hogy ne jusson eszükbe felugrani mondjuk a fejem felé. De ha az megvan, akkor hosszú percekig csak rángatjuk egymást. Be is tudom húzni azt a karom a harangba, amelyiken a csibészkart rángatta Pofás, ezért megtörlöm a nyakam benn, amennyire lehet. Izzadok, mint egy ló. 30 fok van kinn.

Benn szerintem 130.

De legalább megvéd. Bár most nem vagyok veszélyben, Pofás kiszámíthatóan rángat. Olyan bután, vakon. Láthatná, hogy nem ártalmatlanított, semmi bajom, unottan törlöm a verítékem benn. Azt tudom, hogy ez az ösztön, de olyan félkésznek érzem az egészet. Nincs értelme.
Főleg így, hogy most már egy ideje Misike meg Pofást rángatja, hogy engedjen el, de az hörögve, kifordult szemmel marcangol.

Le se tudja állítani.

Mire jó így egy kutya?

Lehet irányítani?

Nem. Dehogy lehet.

Ki van képezve?

Dehogy van.

Be lehetne vetni felelősen civil ellen, akin nincs csibészruha?

Dehogy, nem lehetne.

Akkor meg mit csinálunk azon kívül, hogy felbosszantunk egy kutyát majdnem agyvérzésig, hogy aztán fékezhetetlenül nekieresszük egy embernek, hadd tombolja ki magát?

Kutyaviadalt.

Misikén van egy plusz csibészkar, amit csak a kézre kell felhúzni, mert nem lehet tudni nem fordul-e rá, ha engem elengedett végre.

Vagyis, hogy nem tudni, nem támad-e a gazdájának.
Különben is, jó ötlet az, hogy kutyás bújik a csibészruhába? Nem gáz, hogy holnap én megyek be a ketrecbe hozzá? Nem fogja összekapcsolni, hogy ez gecizett tegnap? Mert a szagom biztos, hogy érzi. Úgy ömlik rólam a víz, tuti hogy átizzadtam már az öt centis filcet.
Tudja, hogy én vagyok.

Nem lesz-e olyan pillanat, amikor már emlékszik, hogy én idegesítettem fel tegnap, de még nem tudja, hogy a kaját hozom?

Vagy mi van, ha most Misike csupasz keze után kap véletlen?
Átharapná véletlen az ütőerét?

Ha a társam segítségre szorulna mit mondjak neki?
Elszaladok segítségért? Ebben? A csibészruhában?
Egyedül le sem tudom venni.
Nem férek ki a kapun.
És ha végét járná, mellé se tudnék guggolni, csak a magasból szólnék le neki, hogy minden rendben lesz, tartson ki.

Szóval nem, nincsenek ezek kiképezve.

A kiképzett kutyáról azt képzelem, hogy nem a düh viszi, hanem a parancs, irányítható a célpont felé, ne mást támadjon, mint akit kell. Azt képzeltem, hogy pontosan tudja, milyen pontot támadjon, nem lehet megetetni felé nyújtott műkarral, gyorsan, de határozottan ártalmatlanít, a lehető legkevesebb sérülést okozva, de a legnagyobb eréllyel téve mindezt, majd megvárja a gazdát, míg az megbilincseli a csibészt, és jelzi, hogy elengedheti.
Nem a kezét, a lábát, hanem a felügyeletét.

Ezt kellene tudnia.

Ettől lenne fegyver.

Enélkül csak döglött vásári petárda.

Nem tudni mikor robban.

Szemi idősebb kutya, ő tudja, mit kell csinálni. Tapasztalt. A kiképzése nem volt több, mint Pofásé, de ő már rájött, hogy ez színjáték.
Kiszalad középre egy vaskos valami, utána szaladok, amikor mondják, rángatom, elengedem és kész is. Megdicsérnek és megyek is vissza a kennelbe. És akkor megint nyugtom van.

Ezt látom minden mozdulatában, amikor szaladok előtte, meg amikor cibáljuk egymást. Miközben cibál, forgatja a szemét és amint Misike felbukkan a periférikus látásában, elereszt és ugyanolyan egykedvű lesz, mint előtte. Azt persze, hogy ilyen szépen elengedje, lehet, hogy amiatt is tudja, mert most Misikének a nadrágszíjába van dugva egy régi megkeményedett bőr póráz félméteres darabja. Mondja is, hogy az előbb elfelejtette elhozni, pedig Pofást sokkal egyszerűbb lett volna leszedni, pusztán csak jó erősen rá kellett volna verni az orrára.

Itt időt kérek, elmondom Misinek, hogy bele fogok ájulni ebbe a szarba és vegyük le.

Segített kimászni belőle. Míg én elpakolásztam, láttam, hogy kihozta Luxot és próbál vele gyalogolni. De nem járt sikerrel, Lux ugyanazt csinálja, mint velem tegnap, hogy akárhogy rángattam, folyton játszott. Misike gyorsabban lett ideges mint én, kiabált és rángatta a kutyát. Kivettem a kezéből, elmondtam, hogy egész délelőtt vele foglalkoztam, hátha nekem sikerül. És tényleg, amikor meglátott nagyon megörült és készséggel eljött velem. Olyan volt, mintha kimentettem volna, egészen felszabadult. Reméltem, hogy ez valami erősebb bizalom jele lesz, mindenesetre példásan viselkedett.

Még néhány ülő gyakorlatot is bemutattunk, már nem kellett a fenekét sem nyomogatni, bár úgy viselkedett, mintha semmit nem értene és miután mindketten mozdulatlanul figyeljük mi lesz, ő ezt megunva nézelődni kezd, majd miután úgy tapasztalja, hogy biztos nem megyünk semerre, lehuppan a fenekére. Misike nincs meggyőzve, de én tudtam, hogy vezényszóra ült le, mert amúgy nem az a fajta, aki, ha nincs körülötte mozgás, akkor úgy dönt, hogy leül, nem pedig úgy, hogy arrébb áll szaglászni, vagy világot látni.

Ma tökéletesen kiderült számomra, hogy most már minden csak rajta múlik, hogy úgy viselkedik-e ezentúl, ahogy tegnap, vagyis számomra kezelhetetlen lesz vagy olyan lesz, amilyen ma, hogy kezes. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Mivel nem én váltottam ki a változást nem tudom, hogy meddig tart, és ha elmúlik, hogy hozzam vissza ebbe az állapotba. Szóval, ha ő akarja, ki fogom tudni képezni, ha nem akarja, nem.

Épp visszafele terelgettem a kennelbe Lux-ot, mikor befékezett az egyik kutügy UAZ, hogy felvisz a századhoz, mert megyek F2-re éjszakás szolgálatba. Fél hatra értem a laktanyába, hattól vacsoráztam, valamivel fél hét előtt voltam ágyban. Nyolc negyvenkor ébresztettek, borotválkoztam, összekészültem. 10-kor fenn voltam szolgálatban. Vagyis két óra húsz percet aludtam.
Ez egy igazi Ultrarövid Ugrás.

343

Június 11. Csütörtök

Ma újabb Rövid Ugrás: a tegnap délutáni szolgálat után, ma délelőtt kampóztam Ferihegy 1-en, utána délután kutyakonyhás szolgálatra vezényeltek. Vagyis tegnap este tízkor leadtam a szolgálatot, reggel hatkor már felvettem újra. Kettőkor visszaértem és rögtön az ebéd után vittek is a kutyakonyhára.

Élő halott vagyok.
Sosem voltam ilyen fáradt.

Most kezd csak derengeni, hogy miért nem jó ötlet, hogy az új kutyát választottam. Ugyanis ki kell képezni. De azt csak a szolgálatok között lehet, csakhogy a fegyveres szolgálatból emiatt nem vehetnek ki, tehát a pihenőidőmben kellene foglalkoznom vele. Én hülye, azt hittem ezzel ellógok egy csomó időt, mert az volt az elképzelésem, hogy beosztanak állandó kutyakonyhásnak és közben kiképzem a Lux-ot, az új kutyát, de így ez nem jó üzlet, most például pihennem kellene inkább. Nem is sikerült a foglalkozás vele. Kihoztam a boxból és el is engedtem rögtön, hadd szaladgáljon, derítse fel a környezetet. Kihoztam egy széket a kennelek mellé, leültem és onnan tartottam szemmel.

Amíg le nem csukódott.

Kicsit szenderegtem, és arra riadtam, hogy Lux nyalogatja a kezem. Összeszedtem magam és rátettem a pórázt. Ő fickándozott körülöttem, örült, hogy megmozdított, azt hitte játék jön. Ugrándozott a lábam előtt, kapkodott a kezem, a lábfejem, a póráz után, ha nyúltam felé már a hátán feküdt és hunyorogva várta, hogy dögönyözzem. Na de elkezdtem a pórázhoz szoktatni, a lábhoz igazodást gyakorolni. A többiek is elláttak tanáccsal, sok dologra még emlékeztem is régről, tehát elvileg tudtam mit kell csinálni.

A kutyakonyhán is volt egy 1954-ben kiadott füzetszerű kiképzési útmutató, bár ahogy belelapoztam, inkább kínvallatási kézikönyvnek tűnt, mindenesetre elolvastam azt is. Vagyis a teendő, meggátolni a kutyát abban, hogy a feje után menjen, illetve tulajdonképpen mindenben meggátolni, kussban lépdelhet mellettem. Ennek az egyik módja, hogy amikor feszül a póráz, megrántani egy kicsit, rászólni egyúttal, hogy „nem húz” és amikor ezek után lép mellettünk egyet-kettőt anélkül, hogy megfeszítené a pórázt, akkor megdicsérni. És ez ismételgetni, míg megtanulja.
A másik megoldást sose szerettem, bár hatékony, a pórázzal hátrarántani a kutyát, és amikor meglazult, akkor rácsapni vele a kutya hátára. Amikor Buksit tanítgattam annak idején, volt néhány gyakorlat, amit nem szerettem. Valahogy túl agresszív, túlzottan a fájdalomra, büntetésre építő kiképzési módszernek tűnt. Emiatt én nem is a konkrét kiképzési módszereket alkalmaztam, hanem egy bájos rajzos könyv tanácsait.

Ez a könyv leginkább gyerekeknek íródott, de bevezetett a kutyák világába, nem adott konkrét megoldásokat, hanem csak irányt mutatott, egyet-kettőt példaként a lehetséges megoldások közül. Az volt a címe, hogy 400 tanács kutyakedvelőknek. Abban a kölyökkortól kezdve mutatta be a kutyatartás folyamatát, feladatait és az ezzel járó felelősséget. Az ott bemutatott kiképzési ötletek valahogy humánusabbnak tűntek, bár például ott is szerepelt, hogy ha azt akarom, hogy a kutya tudjon ülni, úgy tanítsam, hogy lenyomom a fenekét a föld felé. Ha leül tényleg, akkor megdicsérem. Ez még ment is valamennyire, de ugyanezt a módszert a fekvéshez használni nem lehet. Buksit képtelenség volt fekvő pózba nyomni, ha nem akarta.
Ugyanígy nem lehetett a másik módszert sem alkalmazni, hogy a pórázzal a föld felé húzni. Kicsúszott, vonyított, oldalra dőlt, de a rendes testtartást nem tudtam vele felvetetni. Maradt az, hogy amikor feküdt, akkor rámondtam, hogy „fekszik”. Aztán lassan rájött, hogy mit akarok és akkor már könnyebb volt gyakorolgatni. Akkor már elég volt csak a hátára tennem a kezem, aztán azt se kellett.
Az egyik legrosszabb érzés, amikor a kutyának, a kutyámnak, akit azért tartok, mert szeretem, félelmi reakciói vannak. Mindig utáltam azokat a feladatokat megcsináltatni, ami ilyesmit váltott ki. Mondjuk Buksinak néha rávágtam a hátára a becsatolt pórázzal. Egészen addig, amíg nem vetem észre, hogyha összekoccan a póráz és a nyakörv fémcsatja, ő összerándul. Ekkor erről leszoktam. Bár élveztem az eredményt, túl durvának ítéltem a képzés nagy részét. Illetve azt éreztem, hobbiállatnál valahogy ezek feleslegesek, harci kutya képzésnél lehet esetleg indokolt. Ezért is volt, hogy miután úgy éreztem Buksi mindent megtanult, szabadjára engedtem, nem tettem rá pórázt.

Nem zsarnoka akartam lenni, hanem a barátja.

És most Lux-al szemben voltak rossz érzéseim. Olyan kis fiatalka, olyan kis játékos, hogy nehezemre esett komolyan kordában tartani. Egy hatalmas száj volt, akárhogy nyúltam hozzá, mindig beleért a kezem, folyton harapdált, ugrabugrált. Magam mellé parancsoltam, cibáltam, húzkodtam, nyomkodtam és kiabáltam, de nem használt, mindent játéknak élt meg. Egyre inkább éreztem, hogy ez nem jó, így nem jutunk előrébb. Egyre türelmetlenebb, dühösebb lettem. Egy alkalommal véletlenül úgy rántottam egy nagyobbat rajta ingerülten, hogy épp felugrott, így 180 fokban megfordítottam a levegőben.

Mikor leérkezett a lábaira, egy kicsit ő is bizonytalan lett, nem értette, hogy ez most játék-e vagy valami más. Volt benne gyanú, és úgy fürkészte az arcom, hogy néha kikandikált a szeme fehérje. Olyan bájos volt és olyannyira megijedtem, hogy én leszek az, aki az emberektől való félelmet beleplántálom, hogy könnybe lábadt szemmel guggoltam mellé és öleltem át, hogy ne haragudjon, nem így gondoltam, rémesen fáradt vagyok, ingerült, de nincs baj.

Persze ettől ő nem érzékenyült el, hanem oldódott, újabb játéknak gondolta, kiugrott a kezeim közül, megkerült gyorsan, bekúszott a hónom alatt, újra végignyalta a képem és hanyatt vágta magát. Birkóztam vele egy darabig, kergetőztünk aztán a pórázzal játszottunk kötélhúzást. Ezt alkalmazva szunyókáltam még egy kicsit a széken, mert a póráz egyik végét a szék lábára tettem a másikat Lux szájába adtam, leültem és csak időnként kellett megpengetnem, amúgy legalább egy órát sikerült pihennem, miközben Lux vadul rángatta és ringatta a székem.

A mai kiképzési gyakorlatnak semmi értelme nem volt, totális csőd. És nem azért, mert ma nem haladtam, hanem mert úgy éreztem nem is fogok. Lux teljesen hebehurgya, nincs kedvem fenyíteni.

Utálom, ha kényszerítve vagyok. Márpedig most itt a seregben van ilyen nyomás rajtam. Legyek én valakinek ez az utált kényszerítő erő?

Nem, ez nem fog menni.

348

Június 6. Szombat

Ma kutyakonyhás vagyok. Egész nap. Már egyedül járok, tegnap ugye levizsgáztam. De az első napomon majdnem elszúrtam mindent, majdnem irtózatos nagy bajt csináltam.

Amíg tanulószolgálatba jártam ide, igyekeztem a kutyákat megfigyelni. Para, Póráz, Pofás, Ködi, Szemi, Lux, Luc vagyis Lucifer és Fjord lakik a kennelekben. A nevüket valami lexikonból kapják, szekvenciálisan. Valaki húzza az ujját egyenként lefelé a sorokon és írják rá az ott található kifejezéseket a törzskönyvre. Így nagyjából be lehet lőni a korukat, mert amelyik az ABC közepéről kapott nevet az idősebb, amelyik a végéről az fiatalabb.

A legidősebb Fjord, 10-11 éves lehet. Erős testalkatú stramm kutya, nem látszik a kora. Nála valamivel fiatalabb Hobin és Ködi vagyis Ködmön. Hobin vöröses szőrű, de Fjordhoz hasonlóan fejedelmi megjelenésű, tartású állat, viszont Ködi eléggé megroggyant, sárgásbarna szőre csomókban hullik, kezd szenilisedni, rosszul lát, hall. 9 év körül lehet, de öttel többnek látszik.
Szemi, ó-németjuhász, 7-8 éves, kiegyensúlyozott állat, rettentő okos és kezes. Para, Póráz és Pofás 5-6 évesek, mindegyik jó formában van, Para kiszámíthatatlan, Póráz agresszív, vele is érdemes óvatosan bánni, Pofás meg egy kicsit félénkebb.

Érdekes, hogy valamiért ezeknél az őrkutyáknál az agresszivitás, a kiegyensúlyozottság vagy az erő a domináns vonás, nem nagyon láttam félelmi reakciót. Pofáson egy kicsit csak, de nem vészes.

Ennek a helyzetnek nagyon örülök, sokkal nehezebben vagy lehet, hogy sehogy se viseltem volna, ha sok megtört lelkű, félénk kutyával találkoztam volna itt. Ebbe amikor jelentkeztem, bele sem gondoltam. Megint valami romantikus elképzelésem volt a határőr és a kutyája közti elszakíthatatlan kötelékről, a szinte vértestvéri kapcsolatról. Ahogy elrejtőzve fekszenek a fűben és kémlelik a tájat.
Testük egymáshoz ér és egyszerre dobog a szívük.

Sem abba nem gondoltam bele, milyen lenne, ha lelki sérült kutyákat látnék, de arra sem voltam felkészülve, amivel itt találkoztam. A kutyákból valahogy, az hogy fegyvernek tartjuk őket, kiölte a félelmet, jobban viselik a sorsukat, mint én, aki csak látom és ellátom őket.

A lexikon nemrég kicsúszhatott a törzskönyvíró kezéből, mert rossz helyen nyitotta ki, hirtelen az L betűhöz ugrott vissza, így lehet az, hogy Luc és Lux nevük ellenére fiatalabbak a többieknél. Luc 3 év körül lehet, Lux pár hónapos.

Amikor megérkeztem a szolgálati helyre és kifordult az épület elől az IFA, ami idehozott, hirtelen teljesen egyedül maradtam. Mondhatni őrizetlen.

Vannak feladataim mára, de alapvetően azt csinálok, amit csak akarok. Estig vagyok ide beosztva, délután kettő körül jön a váltás a szolgálatba induló kutyákért, addig és utána szabad vagyok.
Elcsendesedik a környék, az IFA motorzaja leülepszik, gyönyörűen süt a nap, még nincs meleg, még a hajnali pára nem száradt fel teljesen, de érezni, hogy utána pokoli hőség jön. A környezetem most egy elhagyott kis falucska koszlott vasútállomására emlékeztet a harmincas évekből. Egy bakterház kicsiben.

Úgy éreztem magam, mint Tutajos, mikor leszáll a vonatról, áll még hosszan, miután elment a szerelvény, és boldogan szívja be a vidéki levegő illatát, mozdulni még nem tud. Most így egyedül, egy mesebeli nyaralás díszletét láttam a kutyakonyhában.
Aztán én mégis megmozdultam, hátramentem a kennelekhez és a pihenőidős kutyákat egyenként köszöntöttem, amelyikhez már kaja nélkül bemehettem a ketrecbe, ahhoz benyitottam és megdöngettem az oldalát. De mindegyiknek mondtam valamit, mindegyikhez beszéltem egy kicsit. Mondogattam a nevüket is, hogy szokják tőlem.
Én vagyok az új gazda.

Aztán elkészítettem azt a szart, amit kaja helyett kapnak. Egyszer adunk nekik enni egy nap. Nagyjából egy óra körül azoknak, amelyek benn vannak a kennelben, aztán azoknak amelyeket lehoznak szolgálatból. Most egy óráig semmi dolgom nincs. Csak ki kell takarítani majd a kenneleket, de az nagyon gyorsan megvan, seprűvel, slaggal. Illetve mivel én kaptam Luxot a kiskutyát, még vele kell foglalkoznom.
De az nem munka, nem feladat, hanem játék.

És persze érdemes egy kicsit foglalkoznom a többivel is. Végiggyalogoltam a kennelek előtt. Lassan, igyekezve, hogy ne zavarjam őket abban, amivel foglalkoztak. Meg akartam nézni melyik milyen úgy egyébként, amikor békén hagyjuk őket.

Megálltam, ha felfigyeltek rám, és akkor indultam újra, ha már nem érdekelte őket a jelenlétem. Némelyiknél hosszabban álltam és néztem mit csinálnak. Szerencsére egyik sem ugatott hosszan, ezen már túl vannak, csak Lux és Pofás jött közelebb, de ő a rácstól olyan távolságra, hogy ne érjem el, ha benyúlok. Egyébként se tudnék, mert derékig sűrűbb szövésű drótháló takarja a 10 centi távolsággal készített rácsozatot. Csak afölött tudnék átnyúlni. De nem nyúlkálunk be, csak a két agresszívebb kutyánál. Úgy takarítjuk a területüket, hogy nem megyünk be hozzájuk, hanem csak négy oldalról, a szomszédos kutyák boxaiból is, a seprűt átdugva és slaggal segítve kikotorjuk a kutyaszart a rácson kívülre. Vagy csak barnára pamacsoljuk az aljzatbetont, ha épp hasmenésük volt. Összességében mindegyik nyugodt, a fiatalabbak esnek ki ebből időnként, felugatnak kocsizajra néha, vagy futkározni próbálnak a cellájukban.

Ködi rendített meg. Idős kutya, de olyan, mint egy magas, nagyon izmos és intelligens férfi, aki szépen öregszik, látszik rajta a testi erő és az erős jellem. De mostanában megtámadta az öregség úgy igazán. Napról napra összébb esik. Bírja még, de lépteiben nem emeli már olyan magasra a lábait, kicsit meggörbült a háta és néha tétovázik. Nem tudni, hogy nem emlékszik hirtelen mit is akart vagy nem hall, nem lát jól valamit és ezért bizonytalan. De mindez csak pillanatokig tart. Amíg álltam a ketrece előtt, nyugodtan feküdt és felemelt fejjel figyelte a környéket. Néha rám nézett, de ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel, mint minden másra. Viszont miután otthagytam a ketreceket, messziről láttam, hogy idegesen keringeni kezd benn. Időnként megállt, és teljesen más irányba indult újra.
Ezek az irányváltásai olyannak tűntek, mintha türelmetlen lett volna, mintha csinálnia kellett volna valamit, amiben akadályozza a helyzete. Nagyon megsajnáltam. Láthatóan nincs sok már az életéből, és talán sosem volt kinn igazán szabadon. Bementem hozzá, és egy darabig dögönyöztem. Nem bánta, ha hozzáérek, persze lassan közeledtem, de hamar lefeküdt elém és hagyta, hadd masszírozzam. Nem dőlt oldalra, nem hemperedett hanyatt, hanem szinte szabályosan feküdt, a méltóságán nem esett csorba. Aztán felálltam és alakiztam vele picit. Tudni akartam, hallgat-e rám. Igen, hallgatott, magamhoz tudtam hívni, lábhoz tudtam parancsolni és apró köröket tettünk benn. Rátettem egy magammal hozott nyakörvet és pórázt, majd kimentünk a cellából.

A kennelek hármasával egybe építve kicsit távolabb egymástól, masszív tömbként álltak mögöttünk. Szemben 8-10 méterre egy fasor és tuják mögött húzódott egy hangársortól elválasztó drótkerítés, jobbra valamivel messzebb egy elvadult, gazos, fás árnyas liget takarta az amúgy is átláthatatlan betonfalat, ami egy vasúti sínpártól, azontúl meg tulajdonképpen a reptéri úttól szeparált el. Balra a kutyás gyakorlópálya gyanúsan szabályos téglalapja feküdt, a két, még gyanúsabb deszkákból összeütött rácsozat, amik közt egy bőrlabdával félreérthetetlen mozgást végezve töltik a szolgálati idejüket az ÉPK-sok, az építő szakasz katonái. Ők szinte mindig riadó készültségben vannak, mert bármikor lehet riasztani őket, ha nagy a baj, kiégett valahol egy izzó, szét kell szedni egy zárat, vagy a leesett csempét kell karhatalmi jelleggel visszaparancsolni a helyére.
Ezt a stresszt vezetik le épp. Labdával.
A saját laktanyabeli körletük felújításánál mindig az aktuális munkafolyamatra utalva csak hárman-négyen mennek dolgozni, hivatkozva arra, hogy ennyi a burkoló vagy a villanyszerelő köztük, a többi csak lábatlankodna.  Hogy ezt hogyan etetik meg a tisztekkel rejtély, de nekünk, őrkatonáknak is feltűnik, mennyire nem siettetik a felújítást. Talán jobban érzik magukat itt. Régen itt volt az állandó körletük a kutyakonyha közelében, aztán beköltöztették őket a laktanyába, de most a felújításnál visszakerültek megint ide, ahol az égvilágon senki nem háborgatja őket.

A kennelek mögött áll a kutyakonyha, és ezt az egész területet körbeveszi egy embermagas drótkerítés. Sok a fa a kennelek körül, nem tudom, szándékos-e, de ez árnyékot ad a kutyáknak.

Ködivel kicsit mászkáltam, nem sokat, mert láttam, hogy nagyon tisztességesen hagyja magát, teszi, amit mondok. Ezért egy határozott mozdulattal levettem róla a pórázt. Még tartottam a nyakörvénél fogva és mellé guggolva elmondtam neki, hogy most menjen, övé itt a tér, bóklásszon, de viselkedjen rendesen. Okosan nézett a szemembe, én kicsit izgultam, de elengedtem.

– Menj öreg harcos! – indítottam el. Elszaladt jobbra a ligetbe és vadul jelölni kezdett. Utána gyalogoltam, megvártam, míg a kezdeti felindulás kicsit csitult. Odakiáltottam a nevét, ő azonnal felemelte a fejét, és én behívtam. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy ne abba az irányba kelljen jönnie hozzám, amerre a kennel állt.

Buksi kutyánk miatt jutott ez az eszembe. Mivel sose raktunk rá se pórázt, se nyakörvet, az meg eleve reménytelen volt, hogy elcsípjük, ha nem akart engedelmeskedni, nem volt semmilyen eszközünk, hogy közvetlen irányítsuk. Az maradt, hogy egyezkedni kellett vele. Ez nem volt olyan nagyon nehéz ügy, mert én fiatalkorában nagyon alaposan kiképeztem. Emiatt olvastam azt a sok könyvet, ami okán gondoltam, lehetek kutyás. És amikor a kis kétmaroknyi vakarékot ott hagyhattam, hogy csak lefektettem a suli mögött, úgy hogy én meg megkerültem az egészet és negyedórára eltűntem a látóteréből, és visszatérve ugyanott találtam, ahol lefektettem, úgy éreztem készen vagyunk, úgy éreztem levizsgáztunk, én kiképzőként, ő okos kutyaként.
Ettől a naptól kezdve nem követeltem tőle semmit.
A család többi tagja sem.
Buksi rettentő okos, sőt rafinált volt. Megértette mi a helyzet. Vannak törvényszerűségek, amik változtathatatlanok, mondjuk, hogy akkor sétál, amikor visszük, és hogy a sétának a napszaktól függően más és más az időtartama, vagy, hogy bizonyos esetekben mi döntünk mi a jó és helyes viselkedés, de ezen túlmenően azt csinál, amit csak akar. És valóban, csak akkor igazgattuk, amikor valami miatt lényeges volt, nem szekáltuk, csak ha nyomós okunk volt rá. Ezt hellyel-közzel tudomásul vette, engedelmeskedett, amikor kellett, de az együttélésünk nagy százalékban konszenzusokon alapult.
Elkanászodott persze, de csak egy bizonyos fokig. Mindig kifejezte a nemtetszését vagy a nyílt ellenállását, ha például nem akart hazajönni még, de ezt még azon a határon belül tette, amivel a mi működésünket nem zavarta. Reggel általában én vittem le először. De nekem rohanni kellett suliba, tehát csak 5-10 perc volt erre.
Pisil, kakil és megyünk fel. Sosem késtem el miatta.
Aztán Anyu vitte le hosszabb időre, amikor mindenki elment hazulról, miután elintézte az otthoni dolgokat, és ha belefért még az előtt is, ahogy elkezdtünk a suliból hazaszállingózni. Amint hazaértünk mi kölkök, vittük is akár egymás után mindannyian. Volt, hogy a játszótéren váltottuk egymást az öcséimmel. Én vittem le, de valamelyik öcsém hozta fel, így Buksi sokszor órákig lenn lehetett. A kutyával való séta alkalom volt a haverokkal lógni. Aztán este valamelyikünk levitte még, sokszor a szüleim együtt, főleg meleg nyári napok után késő este, amikor lehűlt a levegő. Viszont azt pontosan tudta a kis dög, hogy mikor nem baj, ha makacskodik. Ilyenkor az istennek nem lehetett hazakönyörögni, amíg ő nem érezte úgy, hogy elég. Amint a házunk felé kanyarodtunk, azonnal jelezte, hogy nem akar jönni, sokszor a ház felé nézni elég volt, hogy tudjam, úgy döntött, még maradunk. Le-lemaradozott, hátat fordított nekünk és vágyakozva meredt abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szélsőséges esetben leült és meg se lehetett moccantani. Hiába beszéltünk a lelkére, még a fejét is elfordította, tüntetőleg hagyott figyelmen kívül minket. Csak akkor indult el, ha egyértelművé tettük, nem haza megyünk.

És most az előbb Ködivel az jutott az eszembe, hogy nehogy azért ne jöjjön oda hozzám, mert azt gondolja, visszaviszem a rácsok közé.
De szépen dolgozott, szóltam neki, jött.
Megnyugodtam.
Magára hagyhatom.
Az ÉPK-soknak szóltam, hogy kinn van, de ők még örültek is, szerették Ködit. Mint kiderült, tőlük néha kapnak csontot a kutyák, mert amikor valamelyiknek küldenek vagy behoz hazai kosztot, a maradékot a kutyáknak adják. Közvetlenül a kiválasztottnak. Rendesek, mert mindig megszavaznak egyet, amelyik megkapja, ha az olyan kevés, hogy értelmetlen szétosztani, viszont nem nagyon hagynak ki egyet sem, rotációval, de minden kutya sorra kerül. Magukhoz hívták Ködit, ő nem nagyon dörgölőzött, de hagyta, hogy mindegyik megvakargassa, majd kiporoszkált a kerítés széléhez szaglászni, jelölni, szöszmötölni. Többet nem törődött senkivel.

Magára hagytam, elmentem kitakarítani a kenneleket. Slaggal, seprűvel.
Parához nem mentem be, de Pórázhoz igen. Agresszívnek mondják, de én csak energikusnak látom. Összességében nem sokat ugatnak, de Póráz magasan többet ugat a többinél. Egyáltalán nem acsarkodva ugat, hanem jelzi, hogy itt van. Látja, hogy jövök-megyek, belépek a többi kutya cellájába, ettől izgatottan forog az övében, mondhatni szaladgál, de nem látom, agresszívnek. A többiek is izgatottak, de egyikhez sem félek bemenni. Mind vágyik valami kontaktusra, beszélek hozzájuk, simogatom őket.

És mielőtt Pórázhoz értem, beszaladtam néhány szem HAMM-ért, hátha kell. Nézem, ahogy ugat benn, engem is, de azt érzem, csak azért csahol, mert körbejelez, én meg csak a hang útjában állok. Megpróbálom lecsendesíteni, és ez nem is nehéz feladat, ő is szépen kiképzett jószág.

– Csend legyen, Póráz! Hagyd abba, ne bomolj, kicsit halkabban, ne kiabálj. Bemegyek, Póráz. Rendben? Menj hátrébb. Csend legyen!

Valóban elhalkult, és a „helyedre” paranccsal a házába küldtem. Ekkor kinyitottam az ajtót, beléptem és bezártam magam mögött. Mondogattam, hogy maradjon a helyén, ne aggódjon, csak kitakarítok és nagyon lassan kisepergettem a szart a ketrec szélein túlra, figyelve arra, hogy ne legyek neki háttal. Közben tovább beszéltem, hozzá, mert úgy éreztem ez minden állatnak jól esik, így nyilván neki is. Mikor végeztem kinyitottam az ajtót és elkezdtem kihátrálni, letámasztottam a seprűt benn, hogy a slagot kilökdössem a rácson kívülre, de véletlen meglöktem a nyelét és bedőlt a ketrec belsejébe. Egyik kezemmel az ajtót fogtam, leguggoltam és a másik kezemet is teljesen kinyújtva hosszan, akartam megfogni a nyelet. És ekkor Póráz, mint valami lövedék, robbant ki a házából, engem félrelökve kiszaladt a ketrecből. Utána eredtem, kiabáltam, hogy „ide hozzám”, de hirtelen megláttam Ködit, ahogy a vezényszóra felkapja a fejét.

Bassza meg kinn van Ködi is! – nyilalt belém.
Aztakurva!
Ne! Ködi, eszedbe ne jusson! Maradj!

De jó, hogy süket kicsit, mert tényleg nem jött, visszafordult a liget felé szaglászni. Nincs most idő betenni a cellájába, rohannom kell Póráz után, mi van, ha tényleg agresszív?

Nem sokat vannak egymás közvetlen közelségében a kutyák, de azért van valami falkaélet köztük. A többiek szerint Ködi a rangidős, a falkavezér. De öreg, simán lehet, hogy a pozíciójára törne egy agilisabb fiatal.
Mint Póráz.
Nem találkozhatnak össze! Mi  van, ha összeverekszenek?

Kurva élet! Mit műveltem?!

Már nem mertem kiabálni, nehogy egyszerre mindkét kutyát behívjam, csak szaladtam Póráz után. Ő az ÉPK-sok felé nyargalt, de előtte a kerítés mentén megtorpant, megszaglászta Ködi nyomát és ő is jelölt.
És ekkor meglátta a labdát. Mint a nyíl vetődött utána, az ÉPK-sok közül valamelyik felismerte.

– Ez Póráz! Vigyázz! Jön Póráz! – kiabált azok felé, akik épp egymással tusakodtak hárman a labdáért. Ahogy felemelték a fejüket már köztük volt a kutya és rávetette magát a labdára. Megpróbálta megharapni, de az elpattant, ő ugrott utána, morgott, vicsorgott és most nagyon is agresszívnek látszott. Mindenki halálra vált, mozdulni senki nem mert.
Szaladtam volna Póráz után, bár, hogy mit kellene tennem fogalmam sem volt.
Épp haladtam el az egyik ÉPK-s mellett, amikor rám kiáltott:

– Ködi!

Hátranéztem és valóban, közeledett Ködi. Nem vette észre Pórázt, csak épp erre indult bóklászni. Pórázt lefoglalta a labda, az ÉPK-sok vigyázzban állnak, nem fognak rosszalkodni, tehát inkább rohanok Ködi felé. Megfordultam és szaladtam hozzá, elkaptam a nyakörvét, ő kicsit meghökkent a hirtelen mozdulattól, és „futás” vezényszóval magam után cibáltam.
Valóban, önkéntelenül lassulni kezdett, ahogy észrevette, hogy a kennel felé tartunk, húzogatnom kellett, hogy haladjunk, majd a felerősödő zajban magam mögé pillantottam.

A srácok teli torokból üvöltöttek, hogy siessek, mert Póráz valahogy meglátta Ködit és égig emelt farokkal, teljesen kihúzott testtartással és hátán felborzolt szőrrel, egyre gyorsabb tempóban nyargalt felénk. Ködi nem értette mi történik, de nem akart visszamenni a cellába, de erős futásnak eredtem, húztam és időnként rákiabáltam, hogy futás, és épphogy belöktem a rácson belülre és ráfordítottam a kallantyút megérkezett Póráz és úgy támadt a vasaknak, hogy hátra kellett ugranom, ne legyek a fogai útjában.
Néhány méterre lógattam fel korábban a pórázt, amit Ködiről vettem le, most megláttam, levettem és a vicsorgó állat felé indultam. Gondoltam rádobom valami hurokkal és valahogy behúzogatom a helyére. Rákiabáltam, hogy „kuss legyen”, illetve csend, csakhogy, ahogy észrevette, hogy felé közelítek, gondolt egyet és visszaszaladt a focipályára. Az ÉPK-sokban erősebb volt a kíváncsiság, mint az életösztön, mert eleddig ott álltak, ahol az előbb és minket néztek.
Póráz hirtelen újbóli megjelenése riadalmat okozott, némelyik megindult a kijárat felé, hiába ordítottam, hogy ne fordítson senki neki hátat és ne fusson, mert akkor lehet, hogy üldözni kezdi. Iszonyú mákjuk volt, mert Póráz azt a srácot célozta be, aki a labdát tartotta a kezében. Az, amikor rájött, hogy ő van veszélyben a száguldó kutya elé dobta a labdát, egyenesen a mellső lábai közé, ott az megakadt, megszorult és Póráz másodperc tört része alatt kilukasztotta. Belemélyesztette a fogait és addig tusakodott vele, míg teljesen leeresztett. Kiabáltam neki, hogy „hozzám”, meg hasonlók, de semmire nem hallgatott, ezért közvetlenül mellé mentem, szerencsémre nem morgott, nem csinált semmit, csak állt peckesen, szájában az összelapított bőrlabdával, és engem stírölt.
Mintha azt mutatta volna, na, mit szólsz baszki, látod mit szereztem?
Láttam, de nem voltam boldog.

Muszáj befognom, amíg a labda lefoglalja. Megálltam mellette kb. két méterre, és ráparancsoltam, hogy feküdjön le. Egy darabig kihívóan méregetett, majd a következő vezényszóra a földre ereszkedett. Lassan mellé gyalogoltam és igyekezve, hogy eszébe ne jusson, hogy el akarom venni a labdáját, a háta felől közelítve rácsatoltam a pórázt. Lábhoz parancsoltam, amit meg is tett, és összességében készségesen jött mellettem, de a labdát nem engedte ki a szájából.
Az ÉPK-sok kiabáltak, hogy vegyem el tőle, vagy inkább vegyek másikat, de eszembe se jutott elszedni tőle.
Nem úgy néztem, hogy odaadná.
Viszont innen már probléma nélkül elértük a körletet, kinyitottam az ajtót szűken, és mikor a teste nagy része benn volt, megállítottam, egyik kezemmel a pórázt csatoltam ki, szintén a háta felől nyúlva felé, lábbal a farát megtámasztva belöktem és a másik kezemmel berántottam az ajtót.

Zombiként intéztem még el aztán a kajáltatást, nem mentem már be egyikhez sem, csak alul becsúsztattam a tálakat a ketrecekbe, aztán a konyhából kitettem egy széket az épület elé és merev tekintettel ültem órákig, abba az irányba merengve, ahonnan az IFA-t vártam, hogy elvigyen innen. Olyan mélységesen szégyelltem magam önmagam előtt, hogy nem tudtam ma már többet a kutyákkal foglalkozni.
Azt éreztem, hogy úgy viselkedtem, mint egy nagyképű marha, mint valami nagylegény, aki azt hiszi, minden trükköt tud. Nem éri meglepetés.

És de.

Éri.

Figyelni kell.

Felelősséged van.

Fura mi?

349

Június 5. Péntek

Ahhoz, hogy valaki elismert kutyás legyen, vizsgát kell tenni.
A Szilasinál.
Merev pléhpofa, humora semmi nincs és biztos, hogy nem is érti.
De a lényegét se.
Viszont a vizsga végig vicces volt.

Rezzenéstelen arccal kérdezi.

– Hova megy ki a kutyás Ferihegy 1-en?

– Hátra.

– Helyes. És Ferihegy 2-n?

– Ott is.

– Jó. Mik a fő feladatok?

– Az őrszolgálat meg a határsértők elfogása.

 Kicsit hátrébb tolja a székét, jelezve, hogy elégedett, mindjárt végzünk.

– És mik a feladatok a kutyakonyhán?

– A kennelek tisztán tartása, a kutyák élelmezése.

– Rendben Dvorszky, üdvözlöm a kutyások közt.

Úgy nyújtja a karját mintha kézcsókot várna, de szerencsére maradunk a kézfogásnál.
Ennyi. Amennyit egy kétéves gyerek visszamond elsőre.

Ettől már lehetek kutyás, de az, hogy értek-e a kutyákhoz az nem szempont.
Mondjuk, ezzel bajba lennék egy vizsgán.
Ugyanis igazából, nem értek hozzájuk.
Csak szeretem őket.
És régen sokat olvastam róluk.

Aztán még az ajtóból visszahívott, hogy ha már itt vagyok, beszéljük meg a szabadságomat. Hogy kivehetném július 20-tól 26-ig.
Visszalépek az irodába, oké beszéljük meg.

– Akkor jó lesz így? – kérdezi, amint megállok előtte, tolla már a levegőben, a kitöltött szabadságos levelem kiterítve az asztalán.

– Jelentem jó.

– Jól van. Mindenki sorra kerül, magával legalább a vizsgával egy füst alatt letudtam. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leléphet!

Én is kurvára örülök, jól megbeszéltük, mindig szeretem, ha van beleszólásom a sorsom alakulásába.

Délután kampós szolgálatban voltam Ferihegy 1-en. Zárnunk kellett. A zárás a reptér fokozott ellenőrzését és biztosítását jelenti, fontos eseménynél egy meghatározott körön belül meg kell akadályoznunk minden mozgást. Késő délután egy kormánygép érkezett.
Ilyenkor elrendelik a zárást a gép és a VIP váró előtt és a kettő között. A sima kormánygépek esetében kis zárást alkotunk két fővel, de most egy egész szakasz jött a laktanyából segíteni. Amikor a teljes mozgást meg kell akadályozni, az az úgynevezett VIP101-es zárás, ilyenkor viszont az egész századot kivezénylik. Nagy volt a szaladgálás, úgy állítottak be minket megfelelő pontra és megfelelő szögbe, mintha fényképezkedtünk volna.
Mindent, mindenkit katonás rendbe.

Ugyanis nem sima kormánytag, hanem Kárpáti Ferenc, a honvédelmi miniszter érkezett. Láttam is messziről, de ugyanolyan ellenszenves, mint az általam ismert többi, pontosabban néhány politikus. Mint mondjuk Brezsnyev. Akinek az ábrázata alapján börtönt adnék, nem országot.

Azt hittem ez valami nagyon különleges érzés lesz. Megpillantani valakit, aki nagyon-nagyon magasan áll az ország lakossága fölött, egy élő Isten, de csak egy ráncos öreg volt. Szóval semmi különös hatást nem gyakorolt rám, nem úgy, mint a vezérkarunkra, akik valahogy még a tisztelgésben sem tudták elrejteni az álságos alázatot. Hányinger volt végignézni ezt a hajbókolást. A minisztert még egyszer láttam képen, ott szemüveg volt rajta.

Azzal okosabbnak látszik.

352

Június 2. Kedd

Balga Gyurival voltunk ma kutyakonyhán. Ma azt tanulom meg, hogyan kell ellátni az állatokat. A kutyakonyhás feladata tisztántartani a kenneleket, foglalkozni a kutyákkal, elkészíteni és kiosztani a kaját nekik.

Miután Gyuri megmutatja, hogy kell összeállítani, megfőzni az ételüket, nem akarom tudni, mit esznek.

Összeszorul a szívem.

Egy 20 literes fazékban kell feltenni vizet, beletenni a nagy 20 kilós sertészsírból nagyjából két kilót. Néhány kiló sárga és fehérrépát le kell reszelni, ezt belezúdítani, majd kagylótésztát tenni bele és összefőzni úgy, hogy híg leveses maradjon. A fém etetőtálakba HAMM nevű kutyatápot tenni és leönteni a löttyel. Ez a kaja. Mindig, minden nap. Örök életükig. Soha nem kapnak húst, soha nem kapnak csontot.

Most áll össze! Azért voltunk januárban kutyatápot lapátolni, mert ők látják el a határőrséget száraz eledellel.
De ez nagyon felbosszant.
Hogy-hogy nem kapnak szerencsétlenek húst, vagy legalább csontot? Azért van megrágcsálva mindegyik alumínium tál.
Azt rágják kínjukban.
Bassza meg, nem lehetne valami vágóhídi hulladékot szerezni nekik?
Jó, mondjuk, ha a legénységgel etetik fel a disznófogat, akkor mit várok? Ezt a szart kell megcsinálnom a kutyáknak, nem lehet mást. Ezért fossák össze folyton a kennelt. Nehezen térek napirendre, de aztán kihozzuk a ketrecből a kis kutyát, amit nekem szánnak, ő felvidít.

Mindennel játszana, fut az ember után, elkapja a csibészkart és vadul ráncigálja. Borzasztóan élvezi, ezt látva Gyuri úgy határoz, hogy valóban tanítsuk csibészelni, nem baj, ha jó korán beég neki. Én leszek a gazdája, tehát én nem lehetek a csibész. Gyuri jelképesen eltángálja a csibészkarral, addig én fogom, hergeljük, majd Gyuri futni kezd én meg „csibész” vezényszavakkal elengedem. Ráfeszült nagyon a pórázra, ficánkol, nagyon menne, már alig bír magával, amikor elengedem. Együtt futok vele egy darabon, de nem kell instruálni, szalad Gyuri után és elkapja a csibészkart. Én odaszaladok és „engedd” vezényszóval valahogy lehámozom a karról. És ez ismételgetjük vele.

(Kép forrása :http://gulacs.olx.hu/kutyakikepzes-a-beregben-orzo-vedo-csibeszeles-fegyelmezes-stb-iid-84152171)


Semmi eredménye nincs, mert az összefüggés a feladat és a vezényszavak közt nem jött létre. Gyuri elunja aztán és visszamegy a konyhába üldögélni én meg maradok a kiskutyával a terepen és pórázhoz igyekszem szoktatni, mászkálok vele, meg időnként igyekszem leültetni.
Nincs szívem nagyon egzecíroztatni, még ezerrel játszania kéne. Most nyílik neki a világ, én legyek az, aki becsukja előtte az ajtót?

LUX lesz a neve.

355

Május 30. Szombat

A Misivel (Berben körlettársam) vagyok kutyakonyha-tanszolgálatban. Ismerkedem a kutyákkal, meg a körülményekkel. Igazából sosem jártam még kennelben, képről láttam csak. És ott se tűnt túl komfortosnak. Közelről viszont egész embertelen.

Kisméretű cellák sora, mint az állatkertben a nagyvadak ketrecei. Egymás mellett rácsokkal elválasztott pici élettér a pórázon töltött szolgálati idő utáni világ.

Három négyzetméter a földgolyóból.

Ennyi az övék.

Kibetonozva teljesen, még a faoldalú kutyaház alja is beton, hogy a természet maradéktalanul a rácson kívül szoruljon.

A megjelenésünkre elég különbözőképpen reagáltak. A fiatalabbak ugráltak, szaladtak két lépést ide-oda a rácson belül, az idősebbek megőrizve a tekintélyüket, hangosan csaholnak, az igazán öregek, meg méltóságteljesen fejüket felemelve fekszenek. Figyelnek, de nem érdeklődéssel, hanem csak éreztetve, hogy tudnak mindenről, előlük nincs rejtve semmi. Nagyon pici terület a világuk, de az az övék.
Ott ők az urak.
Nem készülnek megvédeni, nincs bennük feszültség, biztos nyugalommal vizsgálnak minket.

Eszembe jut Buksi. A kis keverék tacskónk. Egyszer akkoriban, amikor hozzánk került láttam egy képet egy láncon tartott kutyáról. Jól látszott a képen, hogy a nyakörv szélesen, a bőrig kikoptatta a szőrt a nyakán. Ez borzalmasan mellbe vágott, akkori kisgyerekként ennél nagyobb kegyetlenséget el sem tudtam volna képzelni.
Volt képem a sebről úgy általában, tudtam, hogy a test sérülékeny.
Az állatoké is. Balesetben történhet velük bármi.
Meg azt is tudtam, hogy a szőr egyik tulajdonsága, hogy nő. Ha kihull az egyik, kinő utána újabb.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy kilakoltasson a nyakörv maga alól mindenkit, és ha jönne újabb, pótolni az elhalt társait, azt írmagjában eltüntesse?
Milyen élet lehet annak az állatnak láncon? Hogy tehették ezt vele?

Nagyon megrendített. Elhatároztam, hogy Buksira soha nem teszek se pórázt, se nyakörvet. És ez a család minden tagjának akaratával megegyezett, ezért Buksi bizonyos keretek közt, de a lehető legnagyobb szabadságban élt. Se póráz nem volt rajta, se nyakörv soha.
A telek, ahova hétvégente kijárt a család, egyáltalán nem volt bekerítve. Szántóföldek közt, földfogó gyümölcsösből és szőlősből kicsípett, Tanácstól bérelt terület volt ez. Hétvégi nyaraláshoz alkalmas telket akartunk belőle kialakítani. Ezért évek alatt, nyarak hétvégéinek minden percében megfeszített erővel irtottuk ki a szinte kiirthatatlan szőlőt, ami nekünk nem volt érték, mert a vetemény, meg a tollaslabdához a fű sokkal fontosabbnak ítéltetett. Hatalmas terület volt, olyan nagy, hogy eszünkbe sem jutott bekeríteni. Ezért Buksinak rendelkezésre állt egy beláthatatlan és határok nélküli birodalom. Köröskörül kilométerekre szántóföldek, erdők, rétek. Nem járt arra senki, vadász sem nagyon, mehetett amerre akart.
Néha órákig nem láttuk. Tudtuk, hogy nincs baja, visszajön. Rókát, borzot látott, nyulat kergetett, őzdögbe hempergett, kánaánban élt. Aztán visszajött és hempergett a szeretetünkben. Öten voltunk, nem mozoghatott úgy köztünk, hogy valaki ne simogatta volna meg, vagy ne szólt volna hozzá.

Most meg itt állok és nézem ezeket a szerencsétlen, örökre bezárt állatokat.

Biztos kutyás akarok lenni?

Eszközt csináltunk belőlük. Mindennapi használathoz. Ahhoz meg minimum életben kell tartani őket. Hogy kerül ez a legkevesebbe? Anyagilag, energia befektetést figyelembe véve.

Hát így, hogy passzentos tokot csinálunk nekik, ahonnan kivesszük őket, amikor kellenek.

Tehát mindenből annyit kapnak, hogy még funkcionáljanak.

És ez ott, és akkor elemi erővel vert szájon.

Ezt csinálják a feletteseink velünk is.

A határőrségnek szüksége van teljesen felülvezérelt eszközökre. A lehető legsúlyosabban leszabályoztak minket és használnak a beleegyezésünk és a jóváhagyásunk nélkül. De ha messzebb tekintek, ezt csinálja az állam a szüleinkkel is. Az erősebb államok is a kicsikkel.

Nem jó.

Valahogy ezen változtatni kell.

Mondjuk lehet, hogy pont itt, a legvégén, ilyen kicsiben kéne először, hogy emberszámba vesszük a kutyát. Lehet, hogy nekem kellene elkezdenem. Ki kellene őket engednem mind!

Hagyni hadd menjenek, van itt akkorra terület bekerítve, olyan lenne, mintha rezervátumban lennének. Arra kéne megtanítani őket, hogy visszajöjjenek, ha kell. De azt nem lehet elérni erőszakkal, ahhoz foglalkozni kell egy kicsit velük.

Esetleg szeretni.

De falkába állítani őket mindenképp. A természetes működési rendjükbe. Ha nekünk szolgál, és híven teszi, miért ne kaphatná meg az életét?

Megyünk Misivel kennelről kennelre. Mutatja a kutyákat, magyaráz. Rajta látszik, hogy szereti őket.
Nagyon.

De az is látszik, hogy ebben a keretben szereti őket, neki természetes, hogy az őrkutyák így élnek. És úgy nézem, egy kutyásnak ez a szemszög kell. Így kell látnia, mert ebben a közegben kell velük dolgoznia, így tanulta meg ő is, így látta meg kopaszként, ahogy most van, és ez utánunk is így lesz mindig. Mi az az eszköz vagyunk, amelyiknek, az a feladata, hogy ezt az eszközt, ilyen körülmények közt karban tartsa.

Csakhogy így a kutyás - állatgondozó. Én viszont gazda voltam mindig.

Nehéz lesz.

358

Május 27. Szerda

Nem derült ki miért volt a riccs (riadókészültség), mindenesetre reggel hatkor lefújták, de mindegy volt, már nem vetkőzhettünk le, maradtunk abban a gúnyában, amiben lefeküdtünk este. Hogy milyen veszély lehetett az, ami pontban reggel hatkor megszűnt, elképzelésünk sincs, olyasmit rebesgetnek a folyosón, hogy a románokkal feszülünk. Volt valami nyilatkozata Ceausescu-nak még februárban és azóta kicsit ingatag a viszony. De ez lehet, hogy csak szóbeszéd.

Nem mentem szolgálatba, az alegység ügyeletes azzal fogadott, hogy kerítettek nekem helyet, cuccoljak át a 3-as körletbe. Tehát átköltöztem a törzsszakasztól a 2. századhoz. Tulajdonképpen a körletben senki nem idegen, de mire beérek leosztják a régiek a helyeket, mindenki a mostani leszereléssel rászállt előjogoknak megfelelően választ új ágyat, szekrényt. Aki öreg lett az elfoglalja a leszerelt öreg helyét, azt az ágyat, ami a legmesszebb van az ajtótól, a legvédettebb zug, amit takarnak a szekrények. Szekrényből is az ágyához legközelebb esőt kapja. Aztán a most öregedővé vált katona elfoglalja az előbbi öregedő katona helyét. Mire beérek a körletbe, már csak az a hely marad, amit a kopaszok kapnak. Ami durva, hogy mivel engem sok papírmunkával a törzsszakaszból helyeztek át, lassan ment, ezért az igazi kopaszok már beköltöztek tegnap. Így tehát én a kopaszok által is szarnak talált helyet kaptam.
Remek.
Amúgy ennek nincs különösebb jelentősége, én például sokkal jobban szeretek emeleten aludni, mint lenn, de nem az számít mit szeretek, ezek státuszszimbólumok, aki lenn alszik öreg, aki fenn, kopasz. Az elhelyezkedés a katonai státuszt hivatott mutatni. Hát én megint kopasz vagyok.

Kicsit duzzogok magamban, de ezt nem mutathatom, főleg a kopaszok előtt nem. Vagy erőt mutatok és lebaszom a cuccom valamelyik más által már kiválasztott ágyra, jelezvén, hogy "Einstand!" vagy kussolok és jó pofát vágok hozzá. Mivel azért pontosan nem ismerem mindenkinek a korosztályát, nem tudom pontosan ki az igazi kopasz, kussolok. Ebédig elszöszmötöltem a pakolászással, mekkora mák, hogy a nadrágot hazavittem már, most a költözésnél nehezen tudnám leplezni.

Kaja után felcihelődtem az ágyra, hogy szokjam az új helyet, amikor betoppant újra az alegység ügyeletes, hogy nem is ide kellett volna költöznöm mivel nemrég eldőlt, hogy kutyás leszek, szedjem össze a holmimat, hivatalosan is átkerülök hozzájuk. Tehát átköltözöm a 3-as körletből a 4-esbe.

A kutyások valahogy másképp működnek. Nem olyan erős a korosztályi megkülönböztetettség. Van nyoma, mert Misike, aki Berben, a legjobb helyen alszik, bár nem ő a legöregebb, mert a legöregebb, Szögi úr az ablak mellett szeret aludni, ezért meghagyta a legjobb helyet másnak. Dollár Tibi szintén öreg Berben, Balga Gyuri meg Sas, vagyis februárban, előttünk szerel majd, de fenn alszik az emeleten, míg Gyebnár Tibi, a korosztályom, pedig lenn. Németh Gyuri, szintén Sas, ő a kutyások parancsnoka, és Pufi, öreg Berben van még a körletben. A kopasz kutyást, akivel nemrég szolgálatban voltam, valamiért elhelyezték a laktanyából, most én vagyok az egyetlen "kopasz". A felső üres ágyat kaptam, nem volt kérdés. A kutyás szolgálat felelősebb beosztás a sima kampós szolgálatnál, ezért magasabb a státusza. A kutyások összetartanak, zárt egységet alkotnak, ezt Misike jelzi is.

– Jó helyre kerültél, gyerek! Köztünk királyi dolog kutyásnak lenni! Majd mi megvédünk, bármi bajod lesz! – olyan erősen megnyomja az utolsó mondatot, hogy muszáj számba vennem a lehetőségét annak, hogy mostanában valami komoly bajom lesz, de én semmit nem látok előre, nem tudom mire gondol, abba nem merek belegondolni, hogy ennyire gyámoltalannak látszom.
De alapvetően jó fejek, segítőkészek, és miközben elnevetgélünk, kiderül, hogy amiatt kerültem hozzájuk, mert megkérdezte rólam a véleményüket Szilasi főtörzs, és ők a mostani kutyás tanulószolgálat alatt tanúsított magatartásom és főleg a konyhai viselkedésem alapján úgy ítélték meg, jó gyerek vagyok. Meglep, hogy hárman is voltak lenn nálam közülük a konyhán kisegítőnek. Egyáltalán nem emlékszem, pedig az egyikük elmeséli, hogy akkor vettem le a lábamról őket, amikor sütöttem egy csomó palacsintát és felküldtem őket a körletbe. Nem is emlékeztem, hogy az egyikük Gyebi volt. Szóval csak volt valami értelme jó fejnek lenni.

Jó lesz itt, jó kis társaság.

362

Május 23. Szombat

Megint délelőtt mentem szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy négy ötvenkor keltenek, öt húszkor öltözés, reggeli, pisi, kaki után lenn kell lenni az IFÁ-nál. Kivisznek minket a kutató ügyeletekre, kit a Ferihegy 1-re, kit a Ferihegy 2-re. Öt ötvenre kinn vagyunk, és szép lassanként összeszedjük a felszereléseket, féltéglányi MAROS-B rendőrségi adó-vevő, lőszer, esőkabátok és pontban hatkor leváltjuk az éjszakás szolgálatot. Kigyaloglunk az ügyeletről, szétspriccelünk a szolgálati helyek felé, ott az éjszakás a még töltött, érintetlen akkumulátorokat átadja az adóvevőhöz és bevonul.

Ketten érkeztünk a kutyásokhoz kopaszként. Egy hamiskás arcú, kissé szemtelennek tűnő hirtelenszőke, februárban, azaz utánam vonult srác és én. Úgy osztottak be bennünket a szolgálati helyre, hogy én a kopasz kutyás tanulója lettem. Ő vette fel a kutyát, ő tette a platóra, ő szedte le és úgy általában minden felelősség az övé.
Ahogy én szeretnék már szolgálatba menni.
Rém megalázó amúgy is, hogy sokan kopasznak tartanak, így meg aztán végképp az. Valóban ő van régebben a kutyásoknál, de csak pár nappal, viszont őt betették egyből a kutyás körletbe, ő már bennfentes. Én akármennyire vonultam hamarabb, kutyásként én vagyok a kopasz. Hogy ezt ő így gondolja, nem zavar, de az, hogy így is osztottak be minket, azt jelzi, minden kutyás és minden szolgálatszervezésben résztvevő tiszt is így gondolja.
Ez viszont dühít.

A srác nem tudom, hogy naivitásból indulva vagy csipkelődő szándékkal, de el kezdte darálni a szolgálati helyen tartózkodás és a szolgálat lényegét, de olyan vérfagyasztó tekintettel néztem rá, hogy abbahagyta. Aztán megpróbáltunk beszélgetni, de minden ártatlannak induló mondatból mindkettőnknél kibukkant valahogy az itteni világunk meghatározó alapja, a vonulás és kutyássá válás, mely azonos keretrendszer mindkettőnknél, de az időbeli elcsúszások miatt összeegyeztethetetlen. Gyerekes puffogás lett a vége, majd egymás mellett álltunk egy kisgép szakadó esőtől épphogy védelmet adó szárnya alatt szótlanul duzzogva.

Öt órát és fél órán keresztül.

370

Május 15. Péntek

Már mindenki tudja a laktanyában, hogy a konyháról elvezényeltek, de igyekszem olyan felhőtlennek tűnni, hogy minden gúnyolódásnak sikerült elejét vennem, öröm látszott rajtam, bár iszonyú nehéz eljátszani ezt úgy, hogy sajnálom a konyhát és be vagyok szarva attól, ami ezután jön. Viszont rajtam nem ez látszott és mivel senki nem értette, minek örülök, és annak, hogy lehet ennyire, nem találtak fogást rajtam. Már élesítgettem a mondatot Nitrónak, ha beszól,  hogy "minden jobb, mint itt lenni köztetek", de még a tekintetem is kerülte.

Reggel szóltam a Szilasi főtörzsőrmesternek (2. század), hogy hadd legyek kutyás. Egyrészt reméltem, hogy kiderül, itt maradok-e vagy dobnak tovább vidékre, másrészt ha maradok, ez nem rossz beosztás.

Gyerekként nagyon szerettem volna kutyát, megtettem mindent, hogy tudjam, mivel jár. Elolvastam minden elérhető könyvet, ahogy említettem már, az etológus Konrad Lorenz kutyák viselkedésével foglalkozó könyveit is. A kiképzésről is mindent, ami elém került. Német juhászra készültem, csakhogy mivel lakótelepi lakásban laktunk, végül keverék tacskónk lett.
A Buksi.



Mérete ellenére mindenben kárpótolt, a kezdeti csalódást átváltoztatta büszkeséggé. Társ volt, barát, bohóc és hős. Harcosként küzdött és tiszteletet vívott ki a környék kutyáiból, egész nagytestű állatokat futamított meg. Fiatalon pokoli gyorsan cikázva, ravasz cseleket alkalmazva szinte pszichikai hadviselést folytatott, sosem frontális támadással, hanem oldalirányú idegesítő harapásokkal támadott, azonnali meneküléssel, majd közben hirtelen irányváltásokkal, szűk, alacsony helyekre besurranva hagyta maga mögött a parkoló autók oldalának, kerítéseknek fájdalmasan csapódó üldözőt és míg az még csak értékelni sem tudta a történteket, Buksi már harapta is a lábát, farkát, újra. De ezt is mintha csak kedvtelésből művelte volna, csak a móka kedvéért. Szinte örök kölyök maradt, a vicces csínytevések végig elkísérték.

Erre, és arra a szinte árulásnak is beillő elképzelésre gondolva, hogy most lehetne végre német juhászom, úgy döntöttem, a kutyásokhoz kérem magam. Igen, árulásnak éreztem Buksival szemben, de azzal nyugtattam magam, hogy itt csak szolgalati kutyát kapok, nem fogom megszeretni, Buksi marad az első számú kedvenc, meg úgy egyáltalán, nem is biztos, hogy ez menni fog.

Szilasi - bár nem vagyok különösebben szimpatikus neki, mégsem volt elutasító. Lehet, hogy sikerül is. Azt mondja, pont szerel tőlük egy öreg, helyette úgyis kell valaki, és ha nincs a kopaszok közt kifejezetten erre a beosztásra küldött katona, akár én is lehetek. Ha nem vezényelnek vidékre.
Szóval semmi nem biztos még mindig.

Reggel 8-kor kezdem életem első őrszolgálatát. Huszonnégy órás szolgálat, négy órát benn tölt az ember pihenőn, négy órát valamelyik őrizeti ponton. Két ilyen van, a lőszer, vagyis a lőszerraktár, meg a kapu előtti poszt. Senki nem szereti az őrszolgálatot, de nem értettem soha az okát.

Egészen az első négy óra éjszakai pihenőig.

Reggel nyolckor kezdődik a szolgálat, én pihenéssel kezdtem. Déltől kinn a kapunál kellett lennem négyig, majd este nyolcig pihenő újból. Éjféltől pihenő, a lecuccolás miatt nagyjából egy óra körül tud lefeküdni az ember, pont innentől a legjobb az alvás, de hajnal fél négykor felkeltenek. Borzalmas. Pont a legjobb és mély alvást szakítják meg drasztikusan, utána viszont éberen figyelni kell kinn.

Brutál.

Biztos, hogy igazi katona akarok lenni?

431

Március 15. Vasárnap

Kiengedtek ma szabadnapra 5-től, Robi nem húzatott le. Vagy nem tudott. Esetleg taktikus, nem az összetűzésünk másnapján kavar be nekem. Benn riadó készültség van, tavaly ilyenkor volt valami csetepaté a Lánchídon, amiatt volt ideges mindenki, nem is engedtek ki sok embert, a többieket meg készültségbe helyezték, aludni is csak felöltözve lehetett.

Valami miatt dugó volt a gyorsforgalmin, álltam a buszon, értékes idő porladt el tétlen várakozásban. Az állami ünnep miatt sok a VÁP-os a városban, de nem szólt egyikük sem hozzám. Tisztelegtem mindegyiknek, a magasabb rangú honvédnek, a rendőrnek, ahogy kell.

Majdnem kilenc óra volt mire hazaértem. Beszélgettünk Anyuékkal, elmeséltem milyen az élet benn. Mire kifogytunk a szóból késő lett, nem volt értelme átmennem Edithez.

Levittem a kutyát sétálni, a Buksit. Kis tacskó keverék, majd szétszedett örömében, mikor megérkeztem, meg amikor a pórázért nyúltam, de amint kinyitottam a kaput, kirohant és megkezdte a szokásos ellenőrző körútját egyedül, hátra se nézett a kis önfejű tökfej.

Elkapattuk, a sétáltatás mindig az ő aktuális útvonalának lekövetése volt, mindig pontosan látszott, hogy mikor engedi el teljesen tudatosan a füle mellett a vezényszavainkat és csinálja tökéletesen az ellenkezőjét. De imádtuk, hagytuk, nyakörvet se tettünk rá soha, menjen, élje mellettünk az életét a lehető legszabadabban. Ő így is tett, ha a fejébe vett valamit, eltéríthetetlen, makacs volt. De mégis a legnagyobb békében éltünk vele.

Buksi sétáltatása sok esetben a lenyugvás, a magas fokú meditáció időszaka volt, termékeny egyedüllét. Most, hogy nem messze szöszmötölt a bokorban és a legkisebb sietség nélkül szaglászott meg minden apróságot, összekapcsolt engem a régi civil életemmel. Azzal amikor nem az értékes szabadság perceit használta fel, hanem amikor a sétáltatás közbeni együttlétünk még kölcsönös tiszteleten alapuló szimbiózis volt.

És minél több időt töltöttem most vele a rövidke szabadságomból, annál jobban visszahozta a nem is oly távoli kamaszkort, ami három és fél hónapja végleg véget ért. Több órát kóvályogtunk a házunk előtti játszótér parkosabb részein, a szánkódomb körül és az iskola meg az óvoda közti senkiföldjén.

Kiszellőzve, megtisztulva, civilként feküdtem le ma aludni.

(Forrás: Profimedia)