332

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

Egyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.

336

Június 18. Csütörtök

Ma megint 16 órát pihentem! Nem értem, pont tegnap mondták a tisztek, hogy töméntelen Rövid Ugrás jön. Megint mákom van.
Délelőtt kampóztam, újból F1-en. Nem tudom mi történt, de már nagyon régóta csak Ferihegy 1-re tesznek, holott F2 nekem sokkal érdekesebbnek tűnik. Minden része korszerű, letisztult, átgondolt. Olyan érzés ott lenni, mintha egy másik világban, egy másik korszakban jelentem volna meg. Ferihegy 1 ehhez képest egy vidéki vasútállomás. Érdekes, hogy ide a külföldi gépek jönnek, mert Ferihegy 2-t csak Malév gépek használják. Kicsit meg is vagyok lepődve, mert ha jó képet akarnánk magunkról mutatni a világnak, Ferihegy 2-re kellene érkezniük a külföldieknek, különösen a nyugatiaknak. De nincs ilyen szándék, kiemelt figyelemben is a szovjet gépeket részesítjük inkább, de ez is csak azt jelenti, hogy két gép közül a szovjet mellé kell állnom, azt kell biztosítani. A szovjeteket hímes tojásként kezeljük, a nyugatiakat épphogy megtűrjük. Mindenesetre itt kopott ruhájú, fegyveres börtönlakónak, Ferihegy 2-n meg birodalmi rohamosztagosnak érzem magam. És az is nagyon jó érzés ott, hogy ez a modern űrkikötő teljesen magyar, az összes gép, az összes pilóta, stewardess is magyar. Mintha valami ultramodern, rendkívül fejlett ország lennénk. Jó ott, de állandóan Ferihegy 1-re küldenek.

Ma azt csináltam, hogy megnéztem a különböző népeket. Nem utaztam még soha sehova, külföldit is igazából itt láttam először, most van lehetőségem megvizsgálni milyenek a másmilyenek.

Sok Aeroflot gép jött ma, az oroszok olyanok, mint a filmekben, hangosan, vodkától kipirult arccal csődülnek le a lépcsőn, mintha rohamoznának valamit. Ugyanúgy ahogy a háborús filmjeikben, ahol „hurrá” kiáltás mellett magasra tartott dobtáras géppisztollyal özönlenek. Itt ugyanúgy, csak nincs náluk fegyver. Kese haja és kék, egymástól távol álló, buta szeme van mindnek. Olyan szedett-vedett ruhában utaznak, hogy kicsit össze is zavarodom. Azt gondoltam, hogy az utazás az valamiféle ünnep. Amikor az ember az esemény tiszteletére és az élmény erősebbé, mélyebbé tétele miatt szebb, elegánsabb ruhát vesz fel. Ahogy a nyugatiak. Nem kisestélyiben jelennek meg, de a kifejezetten sportos ruházatot is eleganciával viselik. Messziről lerí az utasokról, hogy keletről vagy nyugatról jöttek.
Meg azt is gondoltam, hogy az utazás drága, hogy csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. De az oroszok olyan melegítőgatyákban, pólókban, ingekben utaznak, amiben már itthon is csak autót szerel az ember. Nem értem, hogy kerülnek repülőre. Hogy lehet, hogy jegyre van pénze, nadrágra nincs? De amúgy jó kedélyű bagázs, többen vigyázzba vágják magukat előttem és nevetve tisztelegnek nekem. Az egyikük egy idősebb férfi egy becsomagolt Aeroflot feliratú cukorkát nyom a markomba és megveregeti a vállam, mosolygunk és még a buszból is visszaint nekem. Fura szerzet az ember. Nem tudom, hogy már itt nevelték belém, vagy amúgy is van egy adag üldözési mánia bennem, mert rögtön az bukkan fel gondolataim közt, hogy meg akar mérgezni. Ebben semmi logika, nem is értem miért ugrott be, csak valahogy gyanús volt, hogy olyan szívélyesen mosolygott, hogy nem hittem el, tiszták a szándékai. Kicsit arrébb megyek és vizsgálgatni kezdem a csomagolást, de teljesen épnek látszik. Olyannyira, hogy azon gondolkodom, elrakom emlékbe. De ha mérgezett, akkor ez felelőtlenség, bárki megtalálhatja később és baj lehet belőle. Ha meg nem mérgezett, miért ne enném meg?

Aztán meg el is szégyellem magam, mert olyan jóindulat volt az öreg szemében, olyan atyai féltés vagy inkább együttérzés sugárzott belőle, hogy összeszorul a torkom. Rosszul érzem magam az indokolatlan gyanakvás miatt. Mintha elárultam volna. Nem értem, mi ütött belém, kezdek becsavarodni?
Ráadásul finom a cukorka. Nem málnás, meg narancsos, mint amiket itthon kapni, hanem valami fura, egyszerre édes és savanyú íz.

Megnéztem a románokat is. A román légitársaság, a Tarom gépével jöttek. Semmivel sem jobbak az oroszoknál, sőt még az is felmerült bennem, hogy valami tévedés van, mert a sok bőrkabátos, élezett bokalengő nadrágos, papucscipős barna bőrű alak változtatás nélkül beillene az ecseri úti autópiac cigány nepperei közé.

Próbáltam kideríteni, hogy pontosan honnan jött, esetleg Törökországból vagy Pakisztánból, hátha ezek tényleg nem románok, de nem tudtam meg, illetve amit megtudtam, nem értettem.

Megkérdeztem egy pilótát valahogy így, hogy Szófia, Isztambul, Teherán? Láthatóan nem értette, de én csak ennyit tudok angolul.

Végül annyit, hogy mondott, hogy Rumania, Rumania, és böködött a gép felé. Viszont valamivel világosabb volt a bőre, mint az utasoknak, tehát lehet, hogy külföldi vendégpilóta, nem tud se románul, se angolul, meg sehogy se, azért nem érette meg, mit akarok.

Aztán még megnéztem egy Swissair gépet.

Svájciak.

Mindegyik karót nyelt.

Csinosak, jól öltözöttek, még az öregek is olyan ruhában vannak, amitől sokkal fiatalabbnak néztek ki. Szakállast például egyáltalán nem láttam köztük. De rám egyik se nézett, mintha ott sem lettem volna. Ennyire nem vagyok se ijesztő, se ronda látvány. Nem vagyok fenyegető, hiába van fegyverem. De senki nem fordította felém a fejét, vagy ha igen, elnéztek mellettem.

Bosszúból addig álltam a lépcső alatt, fixírozva az egyik idősebb stewardesst, míg sikerült hadisarcot kivetnem és beszedtem egy egész doboz narancslevet, meg egy sütit. Gyorsan bedugtam a hónom alá azon az oldalon, ahol a géppisztoly lóg, mert így nem annyira feltűnő, hogy dudorodik a zsávoly alatt. Ez a narancslé valami isteni finom. Nem olyan híg lötty, mint a mieink, hanem benne van a gyümölcs. Miután lenyeltem a számban maradnak a rostok. A szolgálat végéig azzal foglalkoztam, hogy egy-egy korty után ezeket egyenként levadásztam a nyelvemmel és összeharapdáltam mind.

Délután mégis kiengedtek szabadnapra.

349

Június 5. Péntek

Ahhoz, hogy valaki elismert kutyás legyen, vizsgát kell tenni.
A Szilasinál.
Merev pléhpofa, humora semmi nincs és biztos, hogy nem is érti.
De a lényegét se.
Viszont a vizsga végig vicces volt.

Rezzenéstelen arccal kérdezi.

– Hova megy ki a kutyás Ferihegy 1-en?

– Hátra.

– Helyes. És Ferihegy 2-n?

– Ott is.

– Jó. Mik a fő feladatok?

– Az őrszolgálat meg a határsértők elfogása.

 Kicsit hátrébb tolja a székét, jelezve, hogy elégedett, mindjárt végzünk.

– És mik a feladatok a kutyakonyhán?

– A kennelek tisztán tartása, a kutyák élelmezése.

– Rendben Dvorszky, üdvözlöm a kutyások közt.

Úgy nyújtja a karját mintha kézcsókot várna, de szerencsére maradunk a kézfogásnál.
Ennyi. Amennyit egy kétéves gyerek visszamond elsőre.

Ettől már lehetek kutyás, de az, hogy értek-e a kutyákhoz az nem szempont.
Mondjuk, ezzel bajba lennék egy vizsgán.
Ugyanis igazából, nem értek hozzájuk.
Csak szeretem őket.
És régen sokat olvastam róluk.

Aztán még az ajtóból visszahívott, hogy ha már itt vagyok, beszéljük meg a szabadságomat. Hogy kivehetném július 20-tól 26-ig.
Visszalépek az irodába, oké beszéljük meg.

– Akkor jó lesz így? – kérdezi, amint megállok előtte, tolla már a levegőben, a kitöltött szabadságos levelem kiterítve az asztalán.

– Jelentem jó.

– Jól van. Mindenki sorra kerül, magával legalább a vizsgával egy füst alatt letudtam. Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Leléphet!

Én is kurvára örülök, jól megbeszéltük, mindig szeretem, ha van beleszólásom a sorsom alakulásába.

Délután kampós szolgálatban voltam Ferihegy 1-en. Zárnunk kellett. A zárás a reptér fokozott ellenőrzését és biztosítását jelenti, fontos eseménynél egy meghatározott körön belül meg kell akadályoznunk minden mozgást. Késő délután egy kormánygép érkezett.
Ilyenkor elrendelik a zárást a gép és a VIP váró előtt és a kettő között. A sima kormánygépek esetében kis zárást alkotunk két fővel, de most egy egész szakasz jött a laktanyából segíteni. Amikor a teljes mozgást meg kell akadályozni, az az úgynevezett VIP101-es zárás, ilyenkor viszont az egész századot kivezénylik. Nagy volt a szaladgálás, úgy állítottak be minket megfelelő pontra és megfelelő szögbe, mintha fényképezkedtünk volna.
Mindent, mindenkit katonás rendbe.

Ugyanis nem sima kormánytag, hanem Kárpáti Ferenc, a honvédelmi miniszter érkezett. Láttam is messziről, de ugyanolyan ellenszenves, mint az általam ismert többi, pontosabban néhány politikus. Mint mondjuk Brezsnyev. Akinek az ábrázata alapján börtönt adnék, nem országot.

Azt hittem ez valami nagyon különleges érzés lesz. Megpillantani valakit, aki nagyon-nagyon magasan áll az ország lakossága fölött, egy élő Isten, de csak egy ráncos öreg volt. Szóval semmi különös hatást nem gyakorolt rám, nem úgy, mint a vezérkarunkra, akik valahogy még a tisztelgésben sem tudták elrejteni az álságos alázatot. Hányinger volt végignézni ezt a hajbókolást. A minisztert még egyszer láttam képen, ott szemüveg volt rajta.

Azzal okosabbnak látszik.