57

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
Láttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
Nem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

332

Június 22. Hétfő

Az éjszaka nagyon nehezen telik. Kinéztem egy viszonylag akadálymentes távot, becsuktam a szemem és léptem tízet abban az irányban. Résnyire kilestem a szemhéjam alól, de csak addig, amíg konstatáltam, hogy nem megyek semminek, ha csukott szemmel még tízet lépek.

Míg lépdelek, nehezemre esik észnél maradni, mert amint behunyom a szemem, a szemgolyóim azonnal bezuhannak a fejembe alulra, és mint egy földre ejtett vízzel telt lufi, csattan melléjük a koponyám mélyére az agyam, rántva magával a tudatom. Az ájulás kezdődik így. Csak az a szám villan be időnként, a lépéseim száma. Minden tízediknél kinyitom a szemem és a bevillanó képből kianalizálom a veszélyes tárgyakat.
Amiknek nekimehetek.
Apró irányváltoztatással folytatom az utat.

Egyre gyorsuló ütemben futok. Hosszú bottal a kezemben. Rúdugró vagyok. Hallom, hogy számolnak mögöttem. Hatalmas erőfeszítéssel száguldok, egyenesen magam elé tartva a rudat. Kilencnél leteszem a végét, megtámasztom és lendülök felfelé. Tíznél megemelkedik a szemhéj és én a bot tetején pont akkor érek oda és néhány másodpercre kilesek. Aztán lecsúszom a rúdon, visszakerülök a kiindulási pontra és kezdem elölről. Iszonyú fárasztó. Nem bírom.

Meg is állok.

Így nem kell kinyitnom a szemem.

Beállok középre. Leengedem a rudat a földre.

Távol vagyok a széleimtől.

Szeretnék lefeküdni.

Tompán, messziről hallom a zajokat.

Nagy rám a testem, mélyen, belül kushadok.

Lassan leereszkedem. Végigsimítok a betonon. Leteszem a tenyerem, majd az arcom, végül lehasalok.

Ekkor megroggyan a lábam, hirtelen kinyitom a szemem meglátom a reptér egyik részletét.

Ó, bassza meg, nem fekszem, hanem állok! Nem aludhatok el!

Nagy mákom van, hogy Ferihegy 1-re rendeltek, itt kevesebb a gép, kevesebb az akadály. De gondolom Ferihegy 2-n is ilyen rohasztó hőség lehet, mint itt. A beton még éjjel is ontja a meleget.

Szerencsémre mikor majdnem elaludtam volna, leszállt egy PAN AM gép. Ahogy a SU gépeket, az amerikaiakat is különleges figyelem illeti. Látom, hogy Misike jön is kifelé Pofással beállni mögé. Azért egy öreg kutyás viszonylag sokat pihen. Általában csak akkor kell kijönnie, ha fokozottan védett légitársaság gépe érkezik. Megvárja, míg kiürítik, kitakarítják és megy is vissza a kutügyre aludni.

Odaálltam a lépcső elé és kíváncsian figyeltem a leszálló utasokat. A kinyíló ajtó mögül terjengő, kiáramló békesárga fény elmosott engem is. Egészséges, piroskás arcú nők, férfiak préselődtek ki a nagy fémtubusból. Mosolyogva, elégedetten, vidáman és felhőtlen könnyedséggel lépdeltek a lépcsőn felém. Burjánzott körülöttük a jókedv és hát igen, a boldogság.

Kifejezetten úgy éreztem, sivalkodnak. Magával rántott ez az euforikus hangulat, megemelkedett a pulzusom. De ekkor két férfi hosszú, felhőtlen kacagása feltépte az agyam és beleüvöltötte: rab vagy!

Láttam ezeket az embereket egy számomra felfoghatatlan távol lévő kontinensen élni, dolgozni ugyanilyen hangulatban, ahogy most érkeznek, láttam őket beszállni a gépbe. Láttam levegőbe emelkedni, hasítani a felhőket és most látom őket kiözönleni. Messze laknak, a levegőben utaznak, idejöhetnek.
Szabadon.

Végigtekintettem a mostani helyzetemen. Innen a laktanyáig, onnan pedig Ferihegy 2-ig négy kilométer a távolság. Egy négy kilométeres egyenes mentén, annak közepén és végpontjain 80-100 méteres ösvényen fel s alá sétálva élek. Ennyi a világegyetem. Nem az égbolt a magasság, hanem a második emelet. Nemhogy repülni nem tudok, de egy kerítést sem mászom át. Káröröm a vidámság, az alvás a boldogság. És ez majd csak 10 hónap múlva változik. Fiatal vagyok, miért vagyok bebörtönözve?

És mintha tényleg elkövettem volna valamit, elszégyelltem magam, és behátráltam az árnyékba. Összenyomott, fojtogatta a torkom az utasokból szétáradt életöröm. Olyan erős életigenlés volt ez, hogy majd beledöglöttem.

De térdre mégsem ez kényszerített.

Hanem egy lány. Illetve nő. A tökéletes.

A PAN AM légiutas kísérők elegáns egyenruháját hordta, szőke, hullámos hajú, kék szemű forgószél. Járt a keze, gurulós konténereket ürített, takarított benn a gép farában, a nyitott ajtó mögött. Tényleg le kellett guggolnom, olyan szép volt. Arányos, szabályos, szimmetrikus, formás. Minden mozdulata kecses és elegáns, mint engedékeny uralkodóé. Olyan tökéletesnek láttam, hogy nehezen hittem, hogy valódi. Mint egy precízen megtervezett kirakatbábu. Lassultak a mozdulatai, szét-szétnézett feladatot keresve, éreztem, hogy mindjárt végez. Felegyenesedtem és még hátrébb húzódtam a sötétbe. Onnan figyeltem megbabonázva.  Aztán még letörölt valami polcot, majd megállt, felém fordult és rám nézett.

Hirtelen szerettem volna elbújni, semmivé válni, hogy ne itt, ne így találkozzunk, ne egy szemben álló ország fegyvereseként lásson. Szerettem a gyakorló ruhát, de most rettentő szürkének éreztem magam benne.

Legalább valamelyik kutya lenne velem, hogy értékesebbnek látszódjak!
El kéne bújnom.

De semmi nem volt a közelemben, se gép, se lépcső, se oszlop.

Tehát elbújtam magam mögé.

Vagyis hirtelen egy szabályos hátraarcot csináltam.

Meglátott vajon?

A hátamat tuti látja.

- Psszt. . .

Nem reagáltam. A hang a hátam mögül jött.

- Psszt. . .

Nevetséges voltam így háttal. A vállamra húzott fegyver fémalkatrészei közt hátrasandítottam és láttam, hogy ő pisszeg és integet.

Visszarántottam a fejem, továbbra is a hátamat mutatva neki. Olyan fura érzésem volt, mintha lebuktam volna, mintha rám nyitott volna a vécén. Szégyelltem magam és hihetetlennek tűnt, hogy hozzám szólt. Hogy ő szólt hozzám. Remegtem, mint a kocsonya.

De a pisszegés nem maradt abba. Nyilván jól látja, milyen szerencsétlen kis gyáva fasz vagyok.

Mit fosok?

Mit fosol?

Indulás!

Odamentem lépcső aljához.

Rutinos stewardess volt, ahogy odaértem körbepillantott, majd egy gyors mozdulattal ledobott nekem dobozos kólát, szendvicset és néhány kisméretű csokit egy kis zacskóban. Aztán ledobott még egyet és hátra a füves részen ácsorgó Misikére mutatott.
Megköszöntem.
Rám mosolygott és megtört a varázs. Ember lett. Hús-vér.
Tekintete barátságos volt, de távolságtartó, meghatott, de érdeklődés nélküli. Enyhén összeráncolt homlokkal, félrebillent fejjel, a melle előtt összekulcsolt kézzel nézte, ahogy az ingem alá rejtem a zacskókat.

Úgy nézett, mintha egy csontsovány kivert kölyökmacskának adott volna tejet és miközben az habzsol, ő elérzékenyülten felsóhajtana, „Istenem, szegénykém, de aranyos”.

Ez nem akartam lenni soha. Szánni valóan aranyos. Innen neki már nem leszek férfi soha. És ha nem vigyázok, nekem se.

De nem volt időm tiltakozni, meg hát legitimáltam a szerepemet: az ajándékot elfogadtam. Csak ugyebár az nem nekem szólt, nem a személyemnek, hanem a helyzetemnek.

Ő még benn sorba vette a feladatokat, nehogy elfelejtsen valamit, állt a gép tálalókonyhájában, és az ujjával mutatott a különböző irányokba. Szemét kidobva, üres kólás dobozok bezsákolva, edények bepakolva, polc letörölve. Aztán kimutatott az ajtón, ez a feladat voltam én.

Katona megetetve, a padló nagyjából felseperve, kéztörlő bekészítve.

Így indult a család a telekre. Ablakok becsukva? Gáz elzárva? Tomikám a halakat megetetted? Mehetünk?

A lány még gyorsan megigazította a rúzsát, a kendőt a nyakában és már fékezett is az érte küldött kisbusz. Én ott álltam a lépcső mellett, mint akit letaglóztak. Ő lelépdelt, szerintem kicsurrant a számon a nyálam, annyira kecses volt a járása. Az utolsó lépcsőfokról felém fordult, megfogta a karom és a tenyerembe nyomott egy színtartós rágógumit. Behajtogatta az ujjaim, két puha, meleg kezével összefogta az öklöm és sajnálkozva nézett a szemembe. Annyira gyönyörű volt, én meg annyira kicsike, hogy majdnem könnybe lábadt a szemem.
Nem volt fiatal.
Én nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű lehet egy idősebb, harminc feletti nő. Hogy ilyen fiatalos, ilyen ruganyos, ilyen makulátlan.

Egy pillanattal később már a kisbuszban tartott a tranzit váró felé. Leolvadt rólam minden, ahogy bámultam utána, a vállam lógott, lecsúszott róla a géppisztoly szíja, a cső hangosan csörrent a betonon.

Miután elült körülöttem és bennem a csatazaj, kivittem Misikének a csomagot. Figyelte messziről mi zajlott, röhögött, ahogy közeledtem, hogy látta milyen alaposan helyt álltam, gratulált, hogy milyen gyorsan felszedtem ezt a nőt, pedig ő ismeri régről, de még neki sem sikerült. Hetente kétszer jön, legközelebb szerinte ne legyek ilyen rámenős, mert elijesztem.

Hát majd valahogy visszafogom magam.

Még másfél órát álltam kinn, aztán jött a váltás. Kiss Jani kis Sas, vagyis előttem egy időszakkal vonult keszeg srác jött váltani. Kérdezte, milyen volt az éjszaka, de nem tudtam válaszolni, olyan fáradt voltam, csak előre toltam a számban a rágót és amolyan vicsorgás szerűen megmutattam neki.

– Baszki! Lila rágó? Honnan van? Nincs még egy? – kiáltott fel.

Csak megráztam a fejem, meg a betonon veszteglő PAN AM gépre böktem és már indultam is tovább.

Annyira fáradt voltam, hogy reggeli közben hangosan zúgott a fejem. Aztán meg még jobban, mikor az alegységügyletes szólt fél 8 körül, hogy délben ébresztő, mert Rövidet Ugrom megint. Délutános szolgálatra megyek. Viszont végre Ferihegy 2-re, de sajnos kutya nélkül.

Rég nem jártam F2-n. De most nem tudott érdekelni. Dög meleg volt, tűzött a nap, de bármennyire zsibongott a reptér délutáni forgalma körülöttem, tompa voltam, és akár nyitva volt a szemem, akár csukva, azt a nőt láttam magam előtt.

Azt a tökéleteset.