Centi_30.jpg57

 

 

 

 

 

1988. március 23. szerda

Ma az Öregbetonra kerültem Ferihegy 1-en.
Télen, nem is olyan régen, az egyik legelátkozottabb hely volt ez a reptéren.

Messze van mindentől, kietlen, nyílt, szeles betonplacc. Télen gyötrelem itt lenni, nem lehet elmenekülni sehova a hideg elől.
Nyáron is szar, mert akkor meg a tűző nap elől nincs hova menni. De tavasszal jó, tavasszal nyugodt, csöndes, szinte érintetlen, ember nem lakta pampa ez.
Leülni csak akkor lehet, ha rakodás után itt felejtettek egy lépcsőt.
Mint ahogy ma is.

Ráadásul a lépcső egész messze a beton túloldalán, az épületektől a lehető legmesszebb állt, úgy forgattam, hogy ne is látszódjék, hogy én rajta ülök. A lépcső két oldala, a korlát maga fémlemezzel takart, ha ülök, épp a fejem látszik ki, ha meg leteszem a fegyvert a hátam alá támasztéknak, akkor úgy fekhetek rajta, hogy senki nem veszi észre.
Nem valami kényelmes fekhely a fegyver-lépcső kombó, de a járőrözésnél fényévekkel jobb. Ma nagyon tiszta, napos tavaszi nap van, kellemesen melenget a sárga fény, felforrósítja rajtam a ruhát és az mint valami hősugárzó, pumpálja belém a meleget, ernyeszti el az ízületeim.
A messzi légyzümmögéshez hasonlóan tompa a reptér zaja, távol vagyok minden mozgástól, itt a tavasz tart kiállítást, semmi nem zavarja.

Szinte alszom.
Tudatában vagyok, hogy hol vagyok, hol fekszem, mégis inkább álomszerű ez, tényleg szinte alszom. Aztán megzavarják a szendergésem, három pótkocsis IFA gurul be a betonra, egy LRI-s Zsiguli vezeti be őket.

Mögöttük csühög egy kis vontató, aminek a kormányát nemrég el akartam lopni. Igazából az egész akkor tudatosul, amikor a konvoj már megállt és a kis vontató sofőrje már csatolja a lépcsőt a géphez.
Felugrottam, mintha mély álomból riadtam volna tényleg, ezzel majdnem halálra rémisztettem a sofőrt, még fel is kiáltott ijedtében, de intettem, hogy csak én vagyok az, a rendíthetetlen ólomkatona.
Akinek az ólom a szemhéján van leginkább.
De nem mozdult, rájöttem, hogy épp felé tartom a fegyver csövét, de ez nem szándékos, így esett kézre, mikor felkaptam a lépcsőről. Megint intettem, hogy bocs, aztán a teherautók felé vettem az irányt. Közben az LRI-s Zsiguli elrobogott a leszállópályák felé, majd nem sokkal később egy ósdi, légcsavaros MALÉV gépet kísért be a betonra elénk.
Egy IL-18-ast.
Nagyon ritkán látni ilyet, gyakorlatilag csak a MALÉV és a román TAROM légitársaság használ ilyet. A MALÉV teherszállításra, meg élő állat szállítására, a TAROM meg csak az utóbbira, legalábbis mindig az az érzésem, ahogy ezek röhögve, óbégatva tódulnak ki a gép ajtaján, mint a barmok tényleg.
Nem sok népcsoport tud még ennél is ocsmányabbul viselkedni, az oroszok például, de tőlük időnként látni olyan járatot, amin biztos, hogy mindenki orosz, mégis normálisnak.
A románok sose.

Most épp MALÉV árusgép jön.
Ritkán van olyan, hogy egy épp érkező árusgépre már vár az újabb áru, inkább az a gyakorlat, hogy napokig itt áll lezárva, aztán egyszer csak megtöltik. De ez épphogy megáll, már jönnek is mellé az IFA-k, és elkezdik megpakolni.
Valami gebasz lehet, mert hirtelen minden abbamarad, a rakodómunkások egy részét és a sofőröket az LRI-s Zsiguli elviszi, a többiek papírokat nézegetnek, aztán befekszenek a fülkékbe aludni. A rakodás előtt minden autón feltekerték a ponyvákat és látom, hogy csirkéket visz majd a gép.
Bábolnáról szokták őket szállítani, olyan helyre, ahol kell a csirke, de frissen ám. Csakhogy ahogy nézem ezeket itt a ketrecekben, nem valami frissek.
csirke.jpgLáttam már ilyet, akkor zárt papírdobozokban szállították a csirkéket, apró lukak biztosították a levegőt, de belátni azon nem lehetett.
De ezekben a ketrecekben látszanak, és annyira össze vannak zsúfolva, hogy alig tudnak mozogni. Ki tudja mikor indultak velük Bábolnáról, azóta se enni, se inni nem kaptak, most meg aszalják őket a napon. Nem olyan vészesen erős még a napsütés, tavasz van, de ahhoz elég, hogy kinyírja őket.
Közelebb mentem.
De nem kellett volna.
kukori.jpgNem tudom, hogyan töltik meg a ketreceket, de olyan mintha valami gép ömlesztené be, úgy hogy a lehető legjobban megtöltse, teljesen, a sarkokat is.
Némelyik állat már apátiába süllyedve várja a véget, mások lehetetlen módon kitekerve, rekedt hangon visonganak, több ketrecben egyetlen egyedet sem sikerült megpillantanom, nem tudtam, hol az eleje az egyiknek, hol a vége a másiknak, mintha csak tollal lenne töltve a rekesz.
Közelebbről még szörnyűbb dolgot vettem észre. Gondolom abból az okból, hogy ilyen körülmények közt ne okozzanak kárt egymásban, mindnek le lett csípve a csőre vége.
Ez még talán nem baj.
De ahogy ez megtörtént, az igen.
Nem tudom, hogy valami gép csinálja-e, vagy emberek csípőfogóval, de nem sok gondot fordítottak arra, hogy ne okozzanak fájdalmat.
Ahogy esik, úgy puffan.
Ez látszott.
Szerintem ember volt, fogóval.
Mert ezt csak azzal lehet.
Volt olyan csirke amelyiknek a csőre alsó, volt amelyiknek a felső része hiányzott teljesen, volt amelyiknek egészen a fejéig hiányzott mindene, a nyelve is, és láttam sokat, amelyiknek még a koponyáját is összeroppantották, a koponyacsont beleszúródott a szemébe, de élt, mozgott, próbált menekülni.

Én ilyen kegyetlenséget még soha nem láttam.
Megszédültem, és azt éreztem perceken belül kiengedem ezeket a meggyötört állatokat, vagy beléjük eresztem a három tár lőszert, hogy a lehető legtöbbet megszabadítsam a szenvedésétől, de aztán egyik IFA fülkéjéhez gyalogoltam, hogy most vérfürdőt rendezek.
Aludtak mind. Álltam egy darabig, vártam, hogy valamelyik felébred és flegmán kiszól, hogy na mi van öcsi, amivel megadná a jelet, az indokot, hogy tűzet nyissak, de csak horkoltak benn.

Hülyén éreztem magam, aztán inkább átgyalogoltam az előtér szolgálati helyre, olyan messze a csirkéktől, hogy ne lássam, ne halljam őket, a kopasznak, aki hevesen magyarázta, hogy húzzak innen mert meglátnak és azt hiszik beszélgetünk, intettem, hogy kuss, pont beszélgetni nincs kedvem és tényleg szartam rá, hogy bárki meglát, és rájön, hogy elhagytam a szolgálati helyem.

Öreg vagyok, abban ott, az Öregbetonon én nem veszek részt. Az előtér az a hely, ahonnan buszok viszik a géphez az utasokat, itt mindig nagy a mozgás, álltam, és azt képzeltem, hogy minden utasnak levágják az orrát benn az épületben, és mint valami hurkatöltővel ömlesztik be a buszba őket, és hallom, ahogy sikítanak, szenvednek, és ettől valamivel jobban éreztem magam.

 

 

Centi_30.jpg76

 

 

 

 

1988. március 4. péntek


Tegnap végül bejöttem a laktanyába, ma reggel mentem is a dokihoz, mondtam, hogy jövő héten még varratszedésre is kell mennem, meg hogy egy varratcsomót már lenyeltem, ő belenézett gyorsan a torkomba és mondta, hogy meg tíz nap eü. szabit ír ki.

Valahogy erre számítottam.
Most semmit nem kellett eljátszanom ahhoz, hogy látsszon, még nem vagyok szolgálatképes.

Mondtam suttogva az alegység ügyeletesnek, hogy megyek ki öttől, hívja a dokit és papírozzák le.

Aztán bekushadtam a körletbe. Alex készülődik éjszakás szolgálatra, velem heverészik.

– Ez valami népszokás lett, hogy kocsikkal száguldozunk. – mondja elgondolkodva. Ezt a mondatot nem teljesen értettem.
Felkönyököltem.
– Ja igen, Molnár Csabi mesélte, hogy múltkor Nagy Feróval elkötöttetek egy ZIL-t. Azóta mindkettőjükkel kipróbáltam már. – dicsekszik el Alex – Baszki az kurva nagy érzés, hogy farol a nagy dög, mi meg ketten, amíg a harmadik kormányoz, húzzuk a kézifék hülyén kitalált, elcseszett állású karját! Tényleg, nem is tudom, ki találta ki, hogy majdnem teljesen függőlegesen jön ki a padlóból a vezető mellett? Arra semmilyen módon fentről erőt gyakorolni nem lehet. Farolásnál nyilván kellünk ketten. De kibaszott jó.

– Az! – ugrom fel és sugárzó arccal darálom suttogva. – Az olyan, mintha egy hatalmas szörny idegrendszerében te lennél az a neuron, amelyik megmondja, mit csináljon, de az nem akarja, és neked, egy szem apró neuronnak át kell venned az irányítást az egész galaxisnyi idegrendszer felett.

Alex felült és rám nézett.

– Ja, röviden mondva: vezeted. – mondja nevetve.

Leeresztettem kicsit.

– Hát ja, igen, röviden: vezetem.

– Egyébként pont ilyen érzés – nyugtat meg – , mert itt benn sokan rákaptak. Már mindenféle járgányokat elkötnek éjszakánként.

Elmondta, hogy Matyiról meg egy nagyon hallgatag, zömök, makulátlanul jóindulatú, korosztályombeli srácról, Kiss Attiláról az egész század tudja, hogy kocsit vezettek. Még a tisztek is.

– Azt meg, hogy a faszba? – ugrottam fel.

– Hát, hogy megbuktak éjjel. Illetve ez nem pontos, mert nem rajtakapták őket, hanem megtörték a kocsit. Egy Zsigulit. De nem is akárhogy. Rodeóztak, csúszkáltak a jeges, havas betonon és valamit valamelyikük elnézett. Nagy sebességgel lecsúsztak a betonról, de a beton szélén végig futó majd harminc centi széles és mély vízelvezető árok megfogta őket, illetve csak a motorját, mert az olajteknő megakadt, kiszakadt az egész motor a helyéről, aztán bezuhant az árokba, míg a kaszni továbbrepült.
lada.jpg– Úúú... baszd meg – mondom –, azt nem nagyon lehet letagadni.

– Azt nem nagyon.

– És melyikük vezetett?

– Hát azt nem tudni, ők nem mondanak most erről senkinek semmit, a tisztek se biztos, hogy tudják.

– Nem sérültek meg? – kérdem, mert emlékszem, hogy Matyi egyszer már borult kocsival itt benn.

– Nem, egy kicsit továbbszánkáztak és ennyi. Szerencséjükre nem ittak. Ha csak simán hülyék, az enyhébb. Mindenesetre nagyon nagy sebesség kell ahhoz, hogy egy Zsiguli motor kiszakadjon. Rossz állapotban sincsenek ezek, szinte mind 8 év alatti.

– Durva.

Aztán Alex nemsokára szolgálatba ment, én meg kérdezgettem az éjszakás szolgálatból ébredező Petró Dezsőt, hogy mit tud, de semmit nem tud, mert ez ma éjjel volt. De más már nem jött be, meg úgy éreztem kicsit megerőltettem a torkom, így aludni próbáltam míg meg nem jött a könyvem, lévén a doki és az alegységügyeletes  végül csak lepapírozta.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg79

 

 

 

 

1988. március 1. kedd


Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

kinnse.jpgNémi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg193

 

 

 

 

 

November 8. Vasárnap

Nagyon átfagytam az éjjel, csak valamikor dél felé éreztem, hogy felenged a testem, megint átjárja rendesen a vér, és ekkor sikerült csak elaludnom. Meg is vagyok ijedve. Már lassan tényleg a téli felszerelést hordjuk, csak a kesztyűt, usankát nem vehetjük még fel, de a következő hónapokat abban a ruhában töltjük, amiben ma és tegnap majd halálra fagytam.
Nem bírom a hideget, az nagyon kikészít.

Azért a nyári 70 fokos beton nekem is sok volt, de alapvetően a meleget jobban szeretem, valójában szárazságtűrő vagyok. Rettegek a téltől.

Persze, éjszakára kerültem újra Ferihegy 1-re.
Mészáros volt a Küti, és amikor beléptem az ügyeletre és ránéztem a kávéfőzőre, azonnal odaszólt, hogy eszembe ne jusson, nem ad nekem kávét soha többet, hiába ácsingózom, hiába kérlelném.
Ellenben szerelkezzem fel, megyek is kifele.

A kettes gépállóhelyre tett, Molnár Csabival együtt indultunk kifelé, ő került az egyes gépállóhelyre, közvetlenül az enyém mellé. Mondom neki, hogy én kurvára fázom már most, ő meg röhög, hogy ha csak az van rajtam, amit a sereg ad, akkor ne csodálkozzak, ő napok óta az otthonról behozott melegítő alsót és felsőt veszi az egyenruha alá. Nem értettem, hogy nem bukik meg ezzel, de azt mondja, most először veszi észre annak az előnyét, hogy egy kicsit ducibb a kelleténél, mert még Koltay sem szokta megnézni mi van rajta, nem látszik a több réteg, illetve mindenki azt gondolja van rajta annyi háj, hogy nem fázik.

Meg azt is mondja, hogy mivel mindig is pirospozsgás volt az arca, olyan mintha állandóan melege lenne, és most ebben igazuk is van, mert amíg a laktanyában szolgálat előtt sorban áll a Csüti előtt, majd meggyullad ezekben a holmikban.
El kellett ismernem, hogy cseles. Csabi a korosztályom, megint beigazolódik, hogy akikkel egy időpontban vonultunk és szerelünk, azokkal gyorsabban lesz összhang. Bár vele már elég régóta jóban vagyunk, ő mutatta  meg hogyan kell kinyitni a TU-154-es gép ajtaját, majd vele kapcsolgattunk  mindent össze-vissza a pilótafülkében.

De aztán elváltam tőle, elmentem a helyemre, nehogy lebukjunk. Mészáros éjfélkor behívott minket, majd két óra múlva újra kiküldött azzal, hogy a délelőttös váltásig már nem jövünk pihenni. Vagyis hajnal kettőtől reggel hatig. A legkegyetlenebb időszak, éjszaka ezekben az órákban van a leghidegebb.

Szétváltunk, elgyalogoltam a szolgálati helyemre és mivel álmos voltam, nem mozogtam, megálltam egy gép futóművének elégtelen takarásában.
Nincs más fedezék, a futómű csak egy karvastag fémkonzol, nem véd a fagyos szellőtől, ami amúgy észrevehetetlen, de mindenhova bekúszik. Mégis jobb ott állni, reményt ad, hogy tán lassítja a fém.

A sárga Saab kigurult a pálya síkosságát ellenőrizni. Akkor szokott menni, ha félő, hogy lefagy.
Ez a lábaimmal kapcsolatban is felmerült, ezért mikor dolga végeztével a sofőr visszafelé tartott, megállítottam és megkérdeztem hány fok van.
Mínusz 11, hangzott a válasz, amiből mindent megértettem.
Azért érzem, hogy meg fogok fagyni. Kettőtől mostanáig, vagyis négyig egész jól bírtam, de hirtelen úgy lezuhant a hőmérséklet, még az addigiakhoz képest is, azt hittem tényleg jéggé fagyok.

Visszasündörögtem Csabihoz, mert azt gondoltam, hátha a pirospozsgás fejének látványa engem is felmelegít.
De nem láttam sehol.
Egész mélyen be kellett gyalogolnom az amúgy általa felügyelt területre, mikor végre megláttam. Egy kisebb méretű vontató fülkéjéből kászálódott ki épp. Ezekkel az önjáró masinákkal húzgálnak lépcsőket, meg a gépek körül ezt-azt.

Kérdeztem mit csinált, de kitért a válasz elől, én meg nem erőltettem a dolgokat. Arra gondoltam, hogy jé, más is lehet nagy király itt benn, nem csak én?
Úgy látszott, hogy régóta benn ülhetett, mert láthatóan jól esett neki kinyújtani a tagjait.

Megbeszéltük, hogy Mészáros ilyenkor biztos, hogy alszik, nem kell löketre számítanunk. Nyugodtan maradhatunk együtt, beszélgethetünk, mert olyankor legalább az agyam mozog, meg a szám, az talán egy kicsit felpörgeti a vérkeringést.
És akkor valahogy kevésbé fázom, legalábbis úgy tűnik. Csabi nagyon jó kedélyű srác, azonnal vidám mesébe kezdett az apjáék szomszédjáról, meg néhány emlékezetes disznóölésről.

De aztán lassan győzni látszott a hideg és Csabi megemlítette, hogy beülhetnénk a vontatóba.
Nem akartam beszaribbnak látszani a valóságosnál, ezért azonnal rávágtam, hogy rendben. Beszálltunk, magunkra csuktuk az ajtót. Azonnal megszűnt a fagy éles harapása, mintha kiakasztották volna a húskampót a végtagjaimból, a hátamból és a mellemből.
És ez az érzés csak erősödött, mikor önkéntelen felkacagtunk a helyzeten és ezzel kicsit beleheltük a fülkét. Szinte éreztem, ahogy átmelegszik a testem, melegség futotta be a mellkasom, de aztán 10 percnyi beszélgetést követően rájöttem, hogy ez csak illúzió. Mert a lélegzetünk ráfagyott az ablakokra és fülke nyirkos párában tocsog. Csabinak is ez járhatott a fejében, mert megfogta a slusszkulcsot és rám nézett.

- Na?

hoachin.jpg

Bólintottam, ő meg beindította a lassan működésbe buhákoló dízelmotort. Rettentően hangos, de a reptéren nem szokatlan ez a zaj, az éjszaka induló gépek felkészítésekor rengeteg jármű motorzaja tépkedi az éjszakát, nagyon is gyakori, erre senki nem fogja felkapni a fejét. Még a fülkében is szétáradt a gázolaj kipufogófüstje, ahogy Csabi néhány gázfröccsöt adott. Lassan a kezdeti dadogás kisimult, egyenletes dohogásba váltott.

Vártuk, hogy melegedjen.

Pár perc múlva Csabi nem bírta tovább és bekapcsolta a fűtőventilátort. Én szkeptikus voltam, de langyos levegő jött be.
Nemsokára meleget fúj.
Molnár nem bírt magával, fázhatott már, mert sejtelmesen mosolyogva kérdezte meg.
– Tudod, hogy melegszik jobban?

De a válasz helyett a sebességváltó érdekelte és egyesbe téve elindult. Kiengedte a kéziféket, felkapcsolta a lámpát, és óvatosan kuplungolva mozgásba hozta a vontatót.

Az, kis apró kerekein nagyokat döccent a beton repedésein, én pedig tényleg elhűlve figyeltem, milyen élvezettel igyekezett Csabi kerülgetni őket. Olyan az egész járgány, mint egy öntödei munkások vagy bányászok számára tervezett golfkocsi, szögletes, ipari, de mégis apró és még némi esetlen bája is van. Csabi rutinosan vezette, látszott, hogy nem először teszi.
Mondja is.

Úgy érdemes mozogni vele, hogy gép felé, majd onnan vissza, mintha valóban feladatunk lenne ott, a céltalan körözés az feltűnő. Tehát mentünk az egyik géphez, álltunk ott kicsit, aztán vissza a kiindulópontra, majd újból egy gép, egy távolabbi.
Visszafelé cseréltünk.
Meghökkentem, mennyire könnyű vezetni. Semmihez nem kell erőt kifejtenem, pici, vastag, de puha, jó fogású kormányát a Zsigulimba képzeltem. Mint egy sportkormány, a váltógombbal együtt elképesztő kuriózum lenne. Annyira modernnek hatott, elhatároztam, hogy lopok egyet.

Alig kell hozzá érni, már fordul is, minden kezelőszerve könnyű és kézre áll. Nem megy gyorsan, illetve tetű lassú, de ezeknek nagy sebesség nem kell, azt a hatalmas aggregátort kell a géphez juttatnia, ami a nagy teljesítményű akkumulátorokat feltölti, lassan, de biztosan kell odaérnie.
Ezt a jármű tudja.
Igazi dodzsem érzés, majdnem a váltásig kóricáltunk vele.

Bemelegedett, nyomta be a forró levegőt, lábra tudtuk irányítani. Aztán beálltunk a többi parkoló jármű mellé, szemben a Kutüggyel, hogy lássunk minden mozgást. Félig takarásban parkoltunk, hogyha löket jön vagy a váltás, észrevétlen ki tudjunk szállni az egyik ajtón, és én a többi jármű által fedezve vissza tudjak futni a helyemre.

Nem buktunk le, senki nem látott meg.

 

süti beállítások módosítása