46

1988. április 3. vasárnap

Anyuékkal megbeszéltem pár napja, hogy bejönnek este hét körül, én igyekszem nem szolgálatban lenni, és mivel vasárnap nincsenek tisztek sem, ideális nyugalom lesz. Szóljanak a kapuőrnek, ő majd lehív a kerítéshez.

Apu, Anyu és a kisebbik öcsém jött.
Én összeszedtem az újságokat, meg az apró csetreszeket, amiket az elmúlt időszakban gyűjtögettem. Kis marhaságok, de ha ciháztam, ami érdekesnek látszott eltettem.
Ezeket adtam ki nekik. Valahogy az az érzésem, hogy fel kell készülnöm a reptér utáni időszakra, tárgyi emlékeket kell gyűjtenem.
Érdekes kettősség van bennem, utálom a katonaságot, de kezdek félni, hogy vége lesz. Illetve a végét nagyon várom, attól félek, hogy soha többet nem jöhetek be ide, a reptérre, ami több, mint egy éve az otthonom.
És ki tudja, hogy valaha utazom-e?

Amit Ketya mesélt, az nagyon reményt keltő, de miután leszereltem, utána két évig sehova nem mehetek. Olyan katonai titkok tudója lettem itt, hogy semmiképp nem vihetem ezt a tudást külföldre.
Ez a törvény.
Klassz lenne világútlevél, de két évet kéne várnom rá, fél évvel többet, mint amennyi ez a kicseszett katonaság volt.
Addig meg vissza is vonhatják az egészet.
Nem tudom.
Félek, kicsit.
Mekkora centim lesz a katonaság után?

Csak pár szót beszélek Apuékkal, hogy fogalmam nincs mikor jövök ki, mikor megyek szolgálatba, és hogy minden rendben van, nem sok idő van hátra, bírom.
Muszáj volt ezt mondanom, mert valamiért aggodalmat láttam rajtuk, talán amiatt, hogy így a kerítésen keresztül csencselünk, tulajdonképpen rossz fát teszek a tűzre.
Nem örültek, hogy becitáltam őket emiatt, Apu mondja is, hogy lehetne több eszem annál, hogy ilyen kis vackok miatt bármilyen büntetést kockáztatok, de azért persze eljött, mert látta, hogy ez fontos nekem.
Nem lesz ebből semmi - búcsúzom, és tényleg semmi nem lett.

79

1988. március 1. kedd

Ma elég erőt éreztem magamban.
Úgy egyáltalán, a felkeléshez, a felöltözéshez, meg a többihez, vagyis a létezéshez. És még ahhoz is, hogy meglátogassam Editet.

Tudtam, hogy délután ér haza a suliból, tudtam, hogy mikor kell betoppannom.
Addig tervezgettem, hogy mit mondok majd.

És persze nyilván ilyesmit:
"Szia Edit. Kinn vagyok a laktanyából, most meglátogattalak, gyere, beszélgessünk kicsit."
Aztán én könnyeden, lezserül elszórakoztatom, közben mellesleg megkérdem, hogy van, és ha kapcsolatban van még, akkor a beszélgetés végén megköszönöm, hogy időt áldozott rám, elmondom, hogy örülök, hogy láttam és békében eljövök. Ha nincs kapcsolata már, akkor elkezdek úgy közeledni, hogy ne legyen ijesztő, de visszautasítható sem.
Ahogy egy erős férfi teszi.
Egy önmagában erős.

Eszembe jutott a beszélgetésünk pár nappal ezelőtt Apuval.
Ahol felmerült, mi lesz velem.

Úgy éreztem, ha ma megint beszélnénk, olyat tudnék neki válaszolni, ami neki is tetszene, amire elismerően mondaná, hogy na ez az, erre gondoltam.

Ma tudnám a választ arra a kérdésére, hogy na, mi akarok lenni majd a katonaság utáni életfogytiglani életben?
Azt mondanám ma, hogy önmagában erős, tartással bíró egyenes ember.
Ez akarok lenni.

A többi nem érdekes és ezt Apám is így látná, ez passzolna az elképzeléseihez. Ha ez vagyok, tudom majd mit kell tennem. Ha azt továbbtanulással, szakmával vagy akár művészettel érem el, mindegy.
Akkor a helyemen vagyok.
Ha nem vagyok az, akkor is mindegy mi vagyok, akkor az, ami amúgy vagyok nem számít, ha orvos lettem, vagy mérnök, vagy színész, vagy párttitkár, mindegy.
A szar alak, mindenhogy szar alak.
Én az nem leszek.
Ebben az elhatározásomban megerősödve gondoltam át, hogyan viselkedem Edit előtt.

Civilbe öltöztem, azért, hogy ezzel is kifejezzem, én magam jövök, Dvorszky Tamás, az ember.

Kicsit dilemmáztam azon, hogy ehhez milyen nadrág illik, vegyek-e farmert?
Inkább valami ünnepélyesebbet.

Szövetnadrág jó lesz.
Sose volt rajtam, utáltam mindig.
Azt hiszem Anyu vette, hogy kicsit elegánsabban nézzek ki, de a kemény, metál zenés, enyhe punk beütéssel kevert korszakom ezt akkor nem fogadta kitörő lelkesedéssel. Elegancia? Mi van?

Na de mai naphoz jól illik.
Ez ma amolyan ünnep.
Ma jó lesz.

Némi bizonytalanság azért volt bennem, amikor végignéztem magamon.
Ezt a látványt sose láttam, idegen és furcsa. Valahogy ez nem áll jól. Olyan volt, mintha egyenruhában lettem volna, mintha nem én lettem volna kívül.
Mozogtam benne kicsit, Anyu előtt is, ő megdicsért, hogy na, ilyenre gondolt mindig, hogy ilyen arisztokratikus eleganciával jelenek meg.

Fordultam még egyet Anyu előtt, mire megjegyezte:
- Úgy nézek, ki akár lánykérőbe is mehetnék.

– Aha. – mondtam és visszahúztam a csíkot a szobámba.

Nem tudott senki a tervemről, úgy gondoltam, az, hogy Edithez készülök az az én magánügyem.
Anyu a vesémbe lát.

Mindegy, így megyek, döntöttem el, azzal nyugtattam magam, hogy nem baj, ha kívül nem én vagyok, mert belül én vagyok.

Míg leértem a kocsihoz, néhány házban lakótól is szokatlan pillantást kaptam, katonaruhában vagy farmerben látnak, és még mintha a Zsiguli merev műbőr ülését is jobban éreztem volna, a hideg hamar bekúszott a vékony szöveten át. Valahogy nem éreztem magam komfortosan. Aztán vezetés közben újra a magabiztos önmagam láttam Edittel beszélgetni.

Bejutottam a kapun, fenn a lakásajtón csengettem.

Az apja nyitott ajtót.
Nem, nem öltem meg senkit, kiáltottam volna fel legszívesebben, amilyen képet vágott, hogy meglátott. A bénult csendbe mondtam rekedten, hogy Edithez jöttem. Az apja bemutatott a szobája felé, elgondolkodva utána is nézett, majd mondta, hogy: Öhhh...

Majd még, hogy én is értsem:
– Akkor bemegyek, kihívom.

Befelé menet összefutott Edit anyjával.
– Hogy kicsoda? Igen? Mit akar itt? Na, én majd megmondom neki!

– Csókolom!

Hosszan nézett a szemembe, de ekkor megjelent Edit.

– Szia. – mondta és alaposan végigmért. – Baj van?

– Hogy érted??

– Mintha temetésről jönnél.

– Jaj nem, nem dehogy, csak nagy nap van ma! Ma találkozunk újra. – daráltam öntudatlan.

– Kicsoda? Hogy mi ketten? Nem is beszéltük meg!

– Ugyan, mit kell ezen megbeszélni? – kérdeztem értetlenül, majd szajkóztam neki, hogy beszélnünk kell, higgye el.

– De most? Miről? Nem számítottam Rád! – védekezett, aztán dühösen legyintett. – Menjünk. Mindjárt jövök, szólt a háttérben figyelő szülők felé, az anyja meg utána kiáltott, miután újra mélyen a szemébe nézett, hogy ne maradj soká, ki tudja milyen alakok mászkálnak az utcán.

A liftben hozzá sem szóltam, de amikor kiléptünk a házból, nekiugrottam.

– Te miket mondtál a szüleidnek rólam? Miért ilyenek?

– Milyenek? Képzelődsz! Milyenek?

De aztán kibökte, hogy elmondta, hogy majdnem megvertem legutóbb, és hogy mekkora szerencse, hogy végül csak a levélszekrényt ütöttem meg.

Baszki ez így beégett neki?

– Agresszív voltál és féltem tőled!

– Na de baszd meg – mondtam emelt hangon –, éppen kidobtál, még jó, hogy agresszív voltam!

– Nem jó. Nem kellett volna lenned!

– Oké, de akkor milyennek kellett volna lennem? Tessék, mondd meg, milyennek kellett volna lennem? Örülnöm kellett volna?

Megfogtam a karját, ő ijedten hátrébb lépett.

– Kezdjük újra! – mondtam fojtott hangon – Te említettél egy hónap próbaidőt, az rég letelt, itt vagyok, kezdjük újra.

Olyan bénán hangzott mindez, hogy igazából nem csodálkoztam azon, hogy elrántotta a karját, és könnyes szemmel azt válaszolta, hogy milyen egy hónapról beszélek? Másik pasija van, jól megvannak, milyen újrakezdésről beszélek?

És tényleg. Tulajdonképpen milyen újrakezdésről beszélek? Tegnapelőttig eszembe se jutott. Szerintem nem is szeretem most. Nem kerestem, nem érdekelt.

De ezt gondolnom sem kellett, mert mondta, hogy az utolsó hónapokban teljesen figyelmen kívül hagytam, nem kerestem, nem érdekelt. Mást meg érdekelte, ezért vele van. És ne higgyem, hogy ez neki nagyon könnyű volt, nyögte már könnyek közt, mert nagyon szeretett, azt is mondhatná, hogy szerelmes volt belém, de egyszerűen úgy látta, nem érdekelt engem.

Sírva bökte meg az ujjával a mellem és felsorolásszerűen beolvasott.

– Igen a szakítás........Ennek oka az volt, 1. hogy egy ideig nagyon sok levelet váltottunk és idővel ez egyre kevesebb és kevesebb lett, a végén már nem is írtál nekem, 2. hogy nagyon ritkán találkoztunk és nekem szükségem lett volna arra, hogy ott legyél velem, hiszen hiányoztál.

Aztán oda kanyarodtunk, hogy a végén mindig azt érezte, csak a szexet akarom tőle.

Mivel erre nekem megint beugrott a melle képe, nem tudtam hitelesen cáfolni, de megpróbáltam.

– Nem, dehogy, hidd el nem, én csakis téged akartalak, a gondolataid, a lelked, meg minden.

Mint egy szentimentálisra állított droid, hadartam ezeket.
És igen, én is szerettem, sőt én még mindig szeretem, és hogy kezdjük újra, felejtsük el a múltat, most itt vagyok szeretem.

Olyan határozottan megrázta a fejét, hogy a könnyei az arcomra fröccsentek.

– Nem, azt nem akarom.

Néztem a száját, láttam is amit mondott, meg hallottam is.
De nem hittem el.
Ne vicceljen, hebegtem, ez most nem egy rossz színdarab, ez a valóság, ezt nem viccelhetjük el, én komolyan beszélek.

Mikor közölte, hogy ő is halálosan komolyan beszél, akkor még hallottam a hangom, ahogy akadozva mondja, hogy megváltozom, fogok levelet írni, mindig is szerettem, mindig is érdekelt, lehet, hogy tényleg úgy látszott, mintha nem érdekelne, lehet, hogy kicsit tényleg nem érdekelt, mindenben igaza van, de megváltozom, ígérem, megváltozom!
Hallottam, hogy mondom, de már rég a szövetnadrágomat láttam, meg azt, hogy nem jól áll, nem én vagyok.
Nem én vagyok kívül.
És nem én vagyok belül sem.

– Nem akarom! – válaszolta határozottan és visszaszaladt a lépcsőházba.

Döbbenten néztem utána.

– Ne keress többet! – köpte ki még nekem a záródó vasrácsos ajtó.

Mindketten jól hallottuk.

Az is aki kint se én vagyok, meg az is aki bent se.

Beültünk a kocsiba és hazavezettünk.

Ingerülten tértem ki Anyu kérdései elől, hogy merre jártam, majd erőtlenül elnyúltam az ágyamon.
Erős férfi.
Na igen.

Melyikük az?
Aki kint se én vagyok, meg bent se?
Vagy az, aki ezzel együtt mégis én vagyok, aki szerelmet vallott mégis és aki most ilyen nyomorultul, szétesve érzi magát?

Rohadt egy dolog, rohadt egy érzés ez.

Most mit mondanék Apámnak?

124

1988. január 16. szombat

A lázam ma sem enyhül, gyenge vagyok, a kezem is alig bírom emelni. Az ebéd után a család többi tagja délutáni pihenésbe kezdett, Apu meg beült mellém beszélgetni.

Érzi ő, hogy valahogy nem stimmelek benn a laktanyában, de mivel erről már szinte sose beszélek itthon, nem tud róla semmit.
Most nagyon sok mindent elmondok neki.
Gyenge vagyok és nincs ahhoz erőm, hogy alakoskodjak.

Elmondom, hogy igazából nem vagyok jó katona.
Sőt! Borzalmasan rossz katona vagyok.
Úgy látszik, hogy nem bírom, ha fegyelmezni akarnak, és nem bírom az olyan jellegű kötöttséget, ami a seregre jellemző. Beszélek a Rövid Ugrás természetéről, a fáradtságról, ami kíséri, beszélek a fegyverem elhagyásának körülményeiről, hogy miért éreztem szükségesnek az ezért kapott laktanyafogság alatt kiszökni.
Aztán beszéltem arról is, hogy olyan sok dolgot látok értelmetlennek, hogy nem tudok másként reagálni, csak hogy ellenállok. Ez viszont folyamatos konfliktust jelent a tisztekkel.
És ugyan azt tényleg nem bírom, ha szabályok szorítanak, de az ellenállásomból fakadó büntetést, a kedvezmények megvonását, azt hogy hetekig nem jövök haza, és felmerül, hogy ez akár hónapokig így maradhat, azt bírom.

Ha nagyon fel akarnám tupírozni, azt mondanám, hogy az igazságtalanságot nem bírom, az ezért elszenvedett mártíromságot viszont igen.

Apu nem lett lelkes, nem üdvözölte bennem a forradalmárt.
Elmondta, hogy az igazságért küzdeni szép cselekedet, és tiszteli bennem az akaratot, tetszik is neki az az állhatatosság amivel ezt művelem, ahogy erről beszélek.
De minden küzdelemnek kell legyen célja.
És hogy vajon én minden cselekedetemben tudom-e a célt? Mert ő úgy látja, hogy néha a lázadásom magáról a lázadásról szól, nem visz előre, sőt nagyot ronthat a helyzetemen. Azt nem tudja, hogy a Rövid Ugrás ellen hogyan lehet védekezni, hogy az lázadás legyen, de ne büntetést, hanem a szolgálat emberibb kialakítását vonja maga után, viszont biztos benne, hogy a hanyagság, a szabályok szándékos figyelmen kívül hagyása nem ellenállás, hanem hülyeség.
Ebben senki nem fogja a nemes szándékot látni, ha büntetni akarnak csak azt nézik milyen súllyal szegtem meg őket. És a futkosót nem érdemes semmiért megkockáztatni, mert a lázadásomnak országos hírverése nem lesz, nem váltom meg vele a katonaságot, nem lesz jobb a sorstársaimnak az én magam vállalta mártír szerep miatt, egyszerűen csak csöndben megposhadok majd egy kemény börtönben és teljesen lerontom az életem.
Tudja, hogy nem lehet pontos képe arról, mit élek át, mit élek meg, de azt az egyet biztosan tudja, hogy a nagy része már mögöttem van, pár hónap és szabad leszek, egy kicsit jobban gondoljam át, ha tehetem, hogy mit vállalok be és mit kockáztatok.
De ne csodálkozzak majd azért nagyon, ha azok a dolgok, amik ellen benn a seregben lázadozom, azok kinn is léteznek.
Sőt.
Kinn léteznek igazán.

– És te lázadsz? – kérdeztem provokatívan, mert minden szava igaz volt és jött a reflex, hogy ostobán lázadok Apám ellen is.

De Apám nem folytatott harcot ellenem.

– Nézd fiam, mondta, ha az embernek gyereke születik, nem kezd öngyilkos akciókba. A megélhetés is van akkora harc, amekkora bőven elég, van annyi konfrontáció, csata, amennyit az ember egymaga megvívhat. De ha nem hal meg benne a forradalmár, akkor annak találhat terepet. Változást, azonos célok elérésében érdekelt emberek sokasága tud hozni, de legalábbis elősegíteni. Ilyen sokaság például az Újpalotaiak Baráti Köre.

És elmeséli, hogy azért lépett be az alapítással szinte egy időben tagként ebbe a körbe (UBK), mert úgy látja, ez a módja. Úgy gondolja, hogy nagyon sok kulturális program kell. Vita kell, szólásszabadság kell, fórumok, beszélgetések kellenek.
Rengeteg sokszínűségre éhes, kulturális ismeretekkel rendelkező ember kell, és nem kell őket semmiről meggyőzni, hanem a tények ismerete után bennük merülnek majd fel a kérdések.

Ha nagy tömegeket sikerül megmozgatni a programokkal, akkor megkerülhetetlen tényező lesz egy ilyen egyesület, nyomást tud majd gyakorolni. Változást tud indukálni, nem a maga számára, hanem a közjó érdekében.
Ez a jól cselekvő lázadás, így kell harcolni.

És ekkor én megértem Apámat.
Apámat, akit évek óta elfoglalt, de magának való embernek láttam, akinek a dolgai sose érdekeltek nagyon.
Illetve azok nem, amivel a harcát vívta.
A közös könyvolvasmányaink, a konyhai jegyzettömbre írt idézetei, és az arról szóló családi beszélgetések, a kocsim szerelése közben adott örök érvényű szerelési és életvezetési tanácsai miatt mindig érdekelt Apám.
De az, ami neki nehézséget okoz, vagy amiben ő kiteljesedik, az nem.
Most úgy éreztem önzőn szívom el belőle azt, ami nekem hasznomra válik, rá nem figyelve.

Most értem meg, hogy miért akart az UBK-s rendezvényekre elvinni, és most értem mit is kaptam tőle, amikor például valóban elmentem vele általuk szervezett filmklubokba.

Most értem meg, hogy a japán filmeket bemutató sorozat, a Hét szamuráj, a Harakiri, a Vihar kapujában, Dodeskaden, a Kopár sziget, hogy indított el engem a gondolkodás és a kérdés feltevésének útján, és hogy eddig azt hittem, ezt a japán filmeknek köszönhetem, de nem, ezt Apámnak kell megköszönnöm.

Megértettem milyen embert akart belőlem és megijedtem, hogy ez az ember milyen gyorsan tűnt el, halt meg itt benn a katonaságnál, és milyen gyorsan lett belőle egy csőlátó barom.

Elmondta még, hogy szerinte a tájékozatlanság ellen kell küzdeni, hogy az emberek ne gondolják, hogy el kell fogadni egy istenként tisztelt pártvezető, és a körülötte csüngő tehetségtelenek önkényeskedését, hanem jogos és megkérdőjelezhetetlen eszközökkel kell javítani a társadalom helyzetén. Ez az ő harca, az ő eszközeivel.

Hirtelen kivert a víz úgy elszégyelltem magam, Apám szólt, hogy jól van, pihenj, gyógyulj, látom hogy nem vagy jól, és miközben felegyenesedett, megszorította a vállam.

Miután kiment hosszan feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, hányszor voltam igazságtalan vele, amikor későn jött haza, és fojtottam bele a szót, valami engem érdeklő dolog miatt, amikor az elvégzett UBK-s feladatait mesélte volna.

Felkeltem és megkerestem azt a Toronyhírt, (UBK hivatalos lap) amiben megjelent egy verse. Magam elé vettem és életemben először elolvastam ezt a verset, ahogy kell, hogy értsem, mit akart mondani.

Aztán hosszan feküdtem nyitott szemmel és vert a víz, és rázott a láz.

Péterfi Ferenc, UBK alapító tag által írt nekrológ, Apámról.
 

("Az újpalotai lakótelepen 1984-ben alakult meg az 1945 utáni időszak első kerületi civil szervezete, az Újpalotaiak Baráti Köre Művelődési és Érdekvédelmi Egyesület."
"A rendszerváltásig kemény harcot vívott a véleménynyilvánítás szabadságáért.")

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

449

Február 25. Szerda

Élenjáró lett a zászlóaljunk. Ez a vezérkarnak fontos fegyvertény, nem azért mert büszkék rá, hanem mert jelentős pénzjutalmat jelent. Állítólag a laktanyaparancsnok annyit kap, amiből vadonatúj Zsigulit lehet venni. Nekünk az ünnep alkalmából ma nem volt irányított szabadidős program. Vagyis nem kellett ma takarítani senkinek.

A körletben ahova elhelyeztek, nagyjából mindenki idősebb, csak hárman vagyunk az én korosztályomból, persze az öreg katonák alszanak a földszinti ágyakon. Sofőrök, írnokok, szolgálatvezetők. Szabó Gabi és Réz Misi óta nem nagyon barátkozom senkivel. Adyligeten nem is volt kivel, leprásként került mindenki, annyi baj volt velem. És én sem láttam egyetlen olyan arcot sem, aki felé önkéntelen, mély közlendőm támadt volna.
Megszoktam, hogy magamban intézem a dolgaim. A levélírásra, a merengésre Edit fényképe felett, a felszereléseim tisztán- és karbantartására a takarodó előtti nyugodt perceket használtam. A bennem mélyen aknamunkát végző kétségeimmel pedig a sötétben, az elalvás előtt küzdöttem mindig. Ott, Adyligeten nem kérdeztem senkit semmiről, ami nem a szolgálattal kapcsolatos.
És most itt is kezd ez kialakulni, bár sokkal szimpatikusabb mindenki, mégis a körletünkben a gyanúm szerint mindenki csókos, ebből következőleg némi felsőbbrendűséggel viszonyulnak egymáshoz és én nem érzem magam idevalónak. A konyhán hamarabb beszélgetésbe elegyedem, ott könnyebben megy felengedni, mert a konyhamunkások nem fennhéjaznak, ráadásul visszamegy mindegyik a századához, a körletébe és néha hetekig nem találkozunk újra. Vagyis valamiért könnyebben engedem el magam olyannal, akivel nem futok össze nap mint nap. Már felismerem - nagyon is jól -, ki akar velem barátkozni előnyszerzési céllal és ki az, aki a beszélgetést magát is kellemes időtöltésnek gondolja. Velük érzem magam komfortosan.

De barátom nem lesz senki. Ezt eldöntöttem. Régen nem tudtam, hogy milyen fájdalmas az elválás.

A családdal és Apuval való búcsúban mindig benne volt a viszontlátás gondolata. Tudtam, hogy nemsokára találkozunk.

De a végleges elválásra nem voltam felkészülve.
Az kurvára fájt.
Hogy valakit, aki értékes számomra sosem látom többet, az a fájdalom leírhatatlan. És nem akarom ezt érezni újra sohasem. Akkor inkább nem lesz nekem senki fontos többet. Lezártam. Nem vagyok ugyan ellenséges, de nem kezdeményezek, más baráti közeledése elől kitérek, vagy csak egy határig engedem.

Szóval itt a körletben nem lesz barátság. Annyira nagyra vannak azzal, hogy jobbak a másiknál, hogy nem szívesen csatlakozom a beszélgetéseikbe. Basa az, akivel jobb a viszonyom, de ő inkább a konyhához tartozik, mint a körlethez, mert a körletben gyakorlatilag mindig alszik. És ugyan a konyhamunkásokkal sokkal hamarabb alakul beszélgetés, nem lesz barátság, hisz ők tulajdonképpen alárendeltjeim. Lehet, hogy ugyanolyan nagyképű fasz vagyok, mint a körletbeli társaim és csak azért tudok a konyhán jobban beszélgetni, mert más az alaphelyzet, én tulajdonképpen leereszkedem a beosztottjaimhoz, ők nyilván inkább beszélgetnek, mint mosogatnak. Akkor az se érvényes, az se tekinthető szimpátiából alakult beszélgetésnek.
Basszus, nem tudom, mit gondoljak, velem van a baj?

Nem kell takarítani ma, tehát kiiktatva a társaim zajongását, a felső ágyon, messze tőlük révedek a plafonra.

509

December 27. Szombat

Este jöttem vissza Sopronba, a családtól otthon búcsúztam, a pályaudvarra Apu hozott ki. Nehéz volt elválni, de nem ragacsosan szentimentális érzésekkel búcsúzkodtunk, pedig csak a gőzmozdony füstje hiányzott volna egy kosztümös filmhez.

Fura dolog, hogy mennyit változtat az elváláson, hogy tudom, hova megyek. A nyomott érzés annak szólt, hogy holnaptól istentelen sokáig tart a szabadságvesztésem. Jó volt otthon, csöndes béke, és erre a három napra a családom tagjai közt szertefoszlott a katonaságról szóló rossz álom. Csak amikor délután ránéztem az előszobai fogasra akasztott egyenruhára és belém hasított a gondolat, hogy mindjárt bele kell bújnom, akkor tisztult ki a kép. Katona vagyok, nem álmodom, ez a karácsony volt az álom, holnap egy kegyetlen valóságra ébredem majd.

De ahogy Apuval megszorítottuk egymás kezét, már nem volt benne a bevonuláskori félelem. Már mindketten tudtuk hova megyek, most csak az volt bizonytalan, mikor látjuk egymást újra. Remény határozta meg a búcsúnkat.

Valahogy, amikor bevonultam és még otthon a családtól, a laktanyakapuban meg -ahogy most is-, Aputól búcsúztam, mindez rémesen szomorú és kegyetlenül visszavonhatatlan volt. Ott én is tudtam, Apu is tudta, hogy a gyerekkornak vége van. Bíztam benne, hogy semmi bajom nem lesz és Ő is bízott bennem, a kapuban már férfiként búcsúztunk. Ott tűnt fel, hogy már magasabb vagyok nála; én kihúztam magam, ő meg egy kicsit ellazult, enyhült az addigi állandó, feszes tartása. Befejezett, véghezvitt egy komoly, felelősséggel járó feladatot.

Felnevelt.

Attól a kaputól beljebb már magamnak kell boldogulnom. Úgy mentem be a kapun, úgy intettem vissza, hogy lássa, menni fog.

Megadott mindent, amit addig adhatott, most még ugyanezt kell megtennie a két öcsémmel.

Az elválásunk korszakváltás volt, legalább annyira nyomott minket a lezárt élet, a megváltozott szerepek súlya, mint amennyire tekintettünk rá várakozással. Féltem a katonaságtól, de vártam már. Rövid időt kaptam a káderezéstől a vonulásig, mégis minél közelebb került, annál erősebb volt a kíváncsiság.

Most nem féltem a katonaságtól, de egyáltalán nem vártam.

Nyomott hangulatban ültem a vonaton és ezeken gondolkodtam. És Sopron, ami egy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen messze volt, most hirtelen felbukkant a koszos vonatablakban és leszállás után, testemben az ellenkezés feszítő érzésével közeledtem a laktanya kapujához.

Menekülni, elfutni szerettem volna, remegett minden tagom.

Semmi nem volt még, amit ennyire nem akartam.

De aztán mikor megálltam a bejáratnál és hosszan merengtem a semmibe, a kapuügyeletes recés hangja észhez térített.

– Mi a faszt csinál ott határőr? Mindjárt tíz óra, lejár a könyve! Jöjjön már be, ne várja a piros szőnyeget!